48. fejezet

Még magamnak is elég nehéz volt bevallanom, de azt hiszem, eljutottam arra a pontra, hogy többé már nem tudtam BaekHyunt úgy kezelni, mint előtte. Tisztában voltam azzal, hogy valami nagyon megváltozott bennem, de ez ellen semmit nem tudtam tenni. Szerintem pontosan tudta ő is, hogy már nem úgy állok hozzá, mint egy darab szarhoz, különben nem ilyen képpel, és mellé nem ilyen szöveggel keresett volna meg. Akaratlanul is egy mosoly terült el az arcomon, ahogy megnyitottam az üzenetet. Először csak a képet küldte, ami bevallom, aranyos volt. Egész közelről fotózta az arcát, hibátlan, fehér bőre most is makulátlanul ragyogott a fotón, ahogy lekonyuló, mégis aranyos, kiskutyához hasonlító szeme is, amiket bár elkerekített, mégis jó volt az összhatás. Főleg, hogy sötét, nedves tincsei itt-ott belelógtak homlokába. Ajkait lebiggyesztette, és ha nem lett volna elég ránézni a képre, hogy tudjam, szomorú, azt a bizonyos TT matricát rányomta a képre. Ezután jött a szöveg, ami még inkább megnevettetett. Azt írta, hogy ilyen fejet vág, mikor születésnapja van, és rájön, hogy a szülei véletlenül másfajta ízű tortát vettek neki, mint amilyet szeretett volna. Nem bírtam ki, a végén már felnevettem rajta, de be kellett látni, hihetetlenül édes volt. Természetesen tudtam azt is, hogy ma van a születésnapja, de még nem igazán volt lehetőségem eldönteni a dolgot, hogy felköszöntsem őt, avagy sem. Minden esetre, nem nagyon értettem a „kifakadása” okát, de jól szórakoztam rajta. Gondoltam, majd otthon válaszolok neki, útközben amúgy sem szerettem pötyögni, mert vagy elírok valamit, vagy olyan lassan totyogok közben, hogy nagyanyám megirigyelhetné a tempót. Ám arra nem igen számítottam, hogy felhív majd.

- Igen? – szóltam bele teljesen nyugodtan.
- Yah, mi ez beleszólás? – kezdte azonnal felháborodva, durcás hangja csak úgy süvített a telefonba; teljesen elképzeltem magam előtt.
- Mit kellett volna mondanom? – kuncogtam rajta, mert egyszerűen nem lehetett kibírni.
- Valami olyasmit, hogy: „Ne haragudj, amiért nem írtam vissza, csak éppen elugrottam a mosdóba.” – próbálta utánozni a hangom, de elég nyávogósra sikeredett, így szimplán kiröhögtem.
- Tényleg úton vagyok, de nem, nem a klotyóról jövök – szögeztem le azonnal, már a kapunkon belépve, elzavarva a rám ugrani készülő kutyánkat.
- Merre jártál? – kérdezte meg, immár normális hangon. – Már, ha szabad érdeklődnöm…
- Semmi extra, a nővéremnél voltam, szerencsétlen agyilag nulla a telefonjához, és egyszerűen csak balfasz volt – magyaráztam el neki gyorsan a helyzetet.
- Mmh… SeHun – szólított meg csendesen, mikor már a szobámba léptem.
- Tessék? – kérdeztem vissza, közben kinyitottam az ablakomat, mert nagyon jó idő volt odakint.

- Nem találkozhatnánk? – tette fel óvatosan a kérdést, mire sóhajtottam egy nagyot. – Tudom, hogy nem igazán vagy rám kíváncsi, meg ilyenek, csak… A múltkor annyira más voltál… És most sem érzem azt, hogy a hátad közepére sem kívánsz, így… Eszembe jutott, hogy mi lenne, ha… Szóval, érted… Aish, ne szenvedtess már, mondj valamit, kérlek!
- Ez most egy randi meghívás lett volna? – kuncogtam, kényelmesen végignyúlva az ágyamon, hatalmas vigyorral az ajkaimon.
- Mi? – döbbent le teljesen. – Mi van? Én nem…
- Nekem oké – rántottam meg a vállam lazán, mire éreztem, hogy nála totális kékhalál lett az agyában. – Ma már nem jó, de holnap délután ráérek.
- SeHun – lehelte a nevem, mire csak hümmögtem egyet, hogy figyelek. – Nem, én ezt most nem hiszem el…
- Hát, jól van, akkor nem randizunk, csak találkozunk, így jobb? – tettem fel a kérdést, de még igazán én sem tudtam volna megmondani, hogy mi ütött belém, nem hogy BaekHyun.
- Ne harapd le ezért a fejem – kezdett bele, majd egy nagyot sóhajtott. – Csak nagyon nehezemre esik elhinni, hogy mindazok után, te csak így… Ilyen hirtelen megváltozol. Mármint, ne értsd félre, én ennek rohadtul örülök, csak… Mi változott, SeHun?

Nem tudtam volna választ adni a kérdésére. Egyszerűen csak azt tudtam, hogy megváltozott minden. Már képtelen voltam tovább űzni azt a macska-egér harcot vele. Beleuntam, hogy folyamatosan csak öltük egymást, hogy ő jött, én meg egyre inkább csak eltaszítottam magamtól. Aztán rájöttem, hogy azzal ártok neki igazán, ha közelebb engedem magamhoz, és hogy azzal csak óvni próbálom őt, hogy távol tartom magamtól. De akkor már engedte láttatni a valódi énjét. A valódi BaekHyunt, aki nem egy nagyképű, elkényeztetett kis pöcs, hanem… Egy igen érzékeny, megbántott, de mégis hihetetlenül erős srác. Akit tiszteltem, mindazok ellenére, amik történtek. Hihetetlenül kitartó, hogy ennyi idő elteltével sem adta fel, és harcolt értem, még annak ellenére is, hogy én úgy bántam vele, mint egy szardarabbal. Becsültem őt, tudom, hogy megérdemelné, mindezek után, a sok szenvedés végén a boldogságot. Az, hogy köztünk nem lehet semmi olyan, amire ő vágyik, még mindig nem változott meg. Még tisztán emlékszem, ahogy a szülinapi bulimon otthagytam a kis szobában. Összetörten, szinte szánalomra méltó volt, ahogy akkor viselkedett. De tudom, hogy ha akkor engedtem volna neki, azzal csak újabb reményt adok neki. Nem akartam kihasználni, mert tényleg csak védem őt. Védem őt saját magamtól, mert neki egy sokkal jobb emberre van szüksége, még ha ő ezt nem is látja be. Tudom, hogy helyesen döntöttem, és hiszem, hogy rátalál majd a boldogság, valaki másnak az oldalán. Bár azt be kell vallanom, hogy mindezek után, akkor is vérezni fog érte a szívem egy része, hogy nem táplálok iránta gyengédebb érzéseket. Mi változott? Kilenc hónapja ismertem őt, ebből nagyjából nyolc hónapig gyűlöltem őt. Akkor most mégis miért nem érzem már ugyan azt?

- Talán csak mi változtunk meg – mondtam végül csak ennyit, egy keserű mosolyra húzva az ajkaimat, mire ő sóhajtott egyet.
- Akkor tényleg találkozhatunk? – kérdezte csendesen.
- Persze, elvégre, születésnapod van – rántottam vállat, amit ő nem láthatott, ez igaz.
- Azt mondtad, holnap délután ráérsz – hagyta nyitva a mondatot, mire hümmögtem egyet. – Hol találkozzunk?
- Nem igazán tudom, fodrászhoz megyek a legjobb barátommal, az eléggé a belvárosban van, ha jól tudom – magyaráztam. – Majd írok, rendben? Vagy neked van jobb ötleted?

- Nem, rendben van, ha írsz, majd oda megyek, ahol vagy, nem gond – válaszolt már sokkal jobb kedvvel.
- És ha át kell utaznod a fél várost? – tettem fel a száz pontos kérdést.
- Miattad a világ végére is elmennék – érkezett a válasz egyből, ami akaratlanul is megdobogtatta a szívem. – A város másik fele igazán nem nagy távolság…
- Akkor holnap – nyeltem egyet, mert eléggé összezavarodtam a saját érzéseimtől.
- Holnap – mondta ő is, de mielőtt kinyomhattam volna, még megszólalt. – Ja, és SeHun!
- Igen? – emeltem vissza fülemhez a mobilt.
- Szeretlek – mondta még búcsúzóul.

Az a bizonyos „én is téged” már a nyelvem hegyén volt, de még éppen időben hallottam meg a pittyegést, miszerint megszakította a hívást. Ami baromi nagy szerencse volt. Percekig csak bámultam magam elé, a hevesen dobogó szívemet próbálva lenyugtatni. Kurvára megijedtem. Ami egyszerre volt nevetséges, mégis kellőképpen ijesztő. Nem tudom, mi ütött belém, egyszerűen… Soha nem hittem volna, hogy valaha ilyen helyzetbe kerülök. Valaki odafent biztos jót röhög rajtam ezúttal is. Csak hogy most, a korábbival ellentétben, sokkal komolyabb dologról volt szó. A saját érzéseim kezdtek felülkerekedni rajtam. Ezáltal, jogos volt Baek kérdése. Mégis… Mi változott?

***

Nem igazán sikerült olyan hangulattal várni barátomat, ahogy szerettem volna. Hiszen tegnapi jókedvemnek már nyoma sem volt, de nem azért, mert történt volna valami, egész egyszerűen, nem bírtam leállni azzal, hogy mi van velem. Nem kezdhetek el éppen most érezni valamit BaekHuyn iránt. Hiába aludtam rá egyet, nem tudtam nem rá gondolni. Ez pedig rányomta a bélyeget a hangulatomra, elég rendesen. Bár JongDae előtt nem igazán akartam így mutatkozni, nem tudtam semmit sem tenni ellene. Előtte soha nem kellett adnom a keményet, simán átlátott a hamis kis mosolyomon, így egy idő után nem is igyekeztem, hogy megpróbáltam lerázni. De most, a korábbiakhoz hasonlítva, nem lesz ott a suli, meg a hülye tanórák, hogy eltereljék a figyelmem. Bár barátomnak megvolt a képessége, hogy kihozza belőlem a jó oldalamat, így reménykedtem benne, hogy ezúttal is sikerülni fog neki. Amúgy sem igazán érdemli meg, hogy én itt nyávogjak neki a kis hülyeségemen, miközben neki sokkal komolyabb gondjai vannak. Ahogy eszembe jutott, hogy tényleg szakítottak JunMyeonnal, azonnal kiürült az agyamból minden gondolat. Csak arra tudtam gondolni, hogy mégis mi a fene történhetett, hogy JongDae erre a döntésre jusson. Tudom, hogy még most is szereti, ez egyértelmű, így nem értem, hogy mi vette rá. Miért döntött úgy, hogy mégis szakít a párjával. Ennek ellenére bíztam benne, és tudom, hogy megvan a maga oka erre, és hirtelen felindulásból nem tette volna – JongDae nem ilyen ember volt. De azt sem szerettem volna, ha én erőszakolom ki nála a dolgot. Ha akarja, majd úgyis elmondja, én nem fogom erőltetni, hiszen tudom, hogy kevés dolog van rosszabb annál, minthogy nem hagynak békén.

- Ah, ne haragudj, sokat késtem? – esett be mellém emlegetett legjobb barátom, amit a nagy bambulásban észre sem vettem; kissé zilált volt, biztos sietett a buszmegállótól.
- Ne aggódj, nem vészes – legyintettem neki, majd minden további nélkül magamhoz öleltem alacsony, vékony testét, pont leszarva, hogy ki mit gondol rólunk.
- Én is szeretlek, de ezt nem itt kellene – nevetett bele a fülembe, ennek ellenére ő is átkarolta a derekam, és szorosa hozzám bújt.
- Fogd be – tudtam le ennyivel a dolgot, majd pár másodperc után elengedtük egymást. – Na, most, hogy kiromantikáztuk magunk, merre?
- Annyira hülye vagy – nevetett fel, és ez most teljesen őszinte volt; tudtam, hogy jól esett neki az az ölelés, még ha nem is vallja be.
- De így szeretsz – kacsintottam rá, mire ő vállba ütött, de most elnéztem neki.

- Van egy óránk az időpontig a fodrászhoz, addig üljünk be enni valamit, mert éhes vagyok – indult meg a villamossín túloldalán lévő gyorséttermekhez.
- Nem ettél, mielőtt eljöttél? – kérdeztem kissé dühösen.
- Nem nagyon volt étvágyam, de most megkívántam egy Big Mac-et – vigyorgott rám.
- Reggelizni akkor is kellett volna, tudod, hogy enned kell – anyáskodtam felette, mire csak megforgatta a szemét. – Oké, tudom, nem vagyok az anyád, csak aggódom érted…
- Én pedig köszönöm, jól esik, de most én is aggódom érted – nézett a szemembe, ahogy benyitott a meki ajtaján; a kellemes, benti hőmérséklet pedig egyből egy megkönnyebbült sóhajt váltott ki belőlem.
- Ugyan miért? – kérdeztem vissza, mire ő válasz nélkül lépett a pulthoz.

Bár nem kértem semmit, ő minden további nélkül rendelt nekem egy menüt, természetesen Sprite-tal, mert pontosan jól tudja, hogy nem iszok kólát. Nem akartam, hogy helyettem fizessen, de jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam, nem érdemes ellenkezni vele. Így hát két tálcával manővereztünk, ám az emberek nagy többségével ellentétben, mi nem mentünk ki a teraszra, hanem egy eldugottabb kis sarokban telepedtünk le. Annak ellenére, hogy még csak május eleje volt, nagyon meleg volt. Hirtelen jött a jó idő, így biztos voltam benne, hogy lesz ez még így se, jönnek majd a hideg idők rendesen. De most még levettem a bőrkabátom, hogy egy szál pólóban üljek asztalhoz, mert tényleg melegem volt. Kérdőn pislogtam barátomra, mivel nem válaszolt a korábban feltett kérdésemre, ám nem úgy tűnt, hogy ő annyira válaszolni akart, lazán elkezdte enni a hamburgerét. Erre akaratlanul is elvigyorodtam, hiszen soha nem felejtem el, hogy egyszer, még tizedikben elmentünk egy újonnan megnyílt hamburgerezőbe, de amit ott leművelt azzal a szerencsétlen szendviccsel, az valami katasztrófa volt. Könyékig mustáros volt, a végén már apró darabokban öntötte a szájába a maradékot a kis papír zacskóból, annyira szétesett az egész burger. Egyáltalán nem volt szép látvány, főleg, hogy én vele szemben úgy röhögtem rajta, mint egy elmebeteg. Az volt a szerencsénk, hogy rajtunk kívül senki nem volt a helyiségben, különben biztos, hogy kibasztak volna minket onnan.

- Mi ez a jókedv? – kérdezte hirtelen, egy sült krumplin nyammogva, így észbe kapva, én is az innivalóm után nyúltam, majd belekortyoltam a jeges finomságba.
- Csak eszembe jutott, mikor még tizedikben elmentünk hamburgerezni – nevettem fel most már, mire ő sem bírta ki, felröhögött, ahogy visszaemlékezhetett.
- Istenem, ne is emlékeztess – kortyolt egyet a kólájából. – Soha többé nem megyek be oda.
- Szerintem be sem engednének, egy életre megjegyeztek minket – nevettem továbbra is.
- De legalább röhögtek egy jót – rántotta meg a vállát, mire én bólogattam, majd megtörölte a szemét, mert a nagy nevetésben még a könnye is kicsordult.
- Egyébként – kezdtem bele, beleharapva a csibeburgerembe. – Hogy értetted, hogy aggódsz értem?
- Nem kell titkolnod, látom rajtad, hogy van valami – mondta a szemembe. – De tudom, nem kellene aggódnom, ezen is túlleszel, mint mindig, csak azért megjegyeztem.

- Ennyire látszik? – kérdeztem vissza, elhúzva a szám.
- Talán csak azért tűnt fel, mert ezen agyaltál, mielőtt odaértem, nem? – tömött be pár krumplit a szájába.
- Olyasmi – sóhajtottam egyet. – De azért most egy kicsit más a helyzet…
- Nahát – lepődött meg barátom. – Hogy érted?
- Tudod, eddig a problémáim mindig köthetőek voltak egy másik emberhez is… De most saját magammal kellene megvívnom egy olyan harcot, amiből tudom, hogy nem jöhetek ki győztesen – magyaráztam neki.
- SeHunnie – szólított a becenevemen, amit elég ritkán használt, de kurva aranyos volt az ő szájából. – Vagy mondd el világosan, vagy ne, de nekem ne beszélj rébuszokban, mert nem értem.
- Jól van, elmondok mindent, de ígérd meg, hogy nem akadsz ki – szögeztem le, mire ő csak bőszen bólogatott.

Így esett meg, hogy tényleg mindent elmeséltem neki. Ugye azt már tudta, hogy meleg lettem, és YiXinggel kavartam, vagy mi a fene. De arról fogalma sem volt, hogy bő másfél évvel ezelőtt volt egy balesetem, ami miatt kihagytam majdnem két hónapot a suliból. Máig rejtély, hogy hitte el, hogy olyan sokáig beteg voltam, bár már akkor sem nagyon beszéltem senkivel, csak vele. Ő meg nem nagyon kérdezgetett, amúgy sem sűrűn beszéltünk interneten, inkább felhívott. De most, mikor egyszerűen a képébe vágtam, hogy az a sok kihagyás azért volt, mert kórházban voltam a balesetem miatt, utána meg lábadoztam, eléggé ledöbbent. Aztán elkezdett szidni, hogy mi a fenéért nem tudott ő erről. Nem gyakran esett meg, hogy ő mérges volt, de ha az volt, akkor rendesen. Miután kissé megnyugodott, azt is közöltem vele, hogy ennek a balesetnek a következményeképpen amnéziás lettem. Természetesen először el sem akarta hinni. Akkor világosítottam fel Kai-ról, hogy miért is akartam annyira elmenni hozzá, aztán BaekHyunról is. Hogy én a balesetem előtt fél évig együtt voltam vele titokban, és erről az ég világon senki nem tudott. Leesett neki minden, és nagyon gyorsan összerakta a kirakós darabjait. Elmondta, hogy akkor azért viselkedtem néha furcsán, meg azok a bizonyos B betűk a szívecskékkel nem Park Bomot képviselték, hanem bizony Byun BaekHyunt. Ha pedig már ennyire a mesélésbe voltam, azt sem hagytam ki, hogy a hónapok alatt mik történtek velem, és miképp alakult a kapcsolatom a két sráccal. Hogy míg Kai-jal fokozatosan, egyre jobb viszonyba lettünk, addig BaekHyunnal folyamatosan csak bántottuk egymást. Bár az is nagyban rásegített a dologra, hogy Kai-ban az első perctől fogva megbíztam. Talán azért, mert ő mutatta meg nekem azokat a képeket rólam és Baekről, és segített mindig. Míg Baek csak tapadt rám, és soha nem értette meg az én szemszögemet. Mostanra már persze rájöttem, hogy az első perctől kezdve megértett engem, hiszen korábban ő csinálta ezt velem. És itt jöttem rá arra, hogy BaekHyunt igazából egész végig én motiváltam. Saját magam ellen dolgoztam, hiszen én sem adtam fel. Addig jártam a nyakára, míg be nem törtem, és igent nem mondott. Baek csak azt akarja elérni, amit én elértem nála. Miattam csinálta az egészet.

- Tudod, a szerelemben nincsenek okok vagy magyarázatok – mondta végül, mikor már megnyugodott teljesen, bár ez egy bő húsz percig tartott. – Egyszerűen csak megtörténik és kész.
- Ezt most hogy érted? – ráncoltam a szemöldököm, összeszedve a szemetünket, majd egymásba tettem a tálcáinkat.
- Szerelmes vagy – jelentette ki ezt úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Nem, JongDae, a szerelmes te vagy, méghozzá nagyon – néztem a szemébe jelentőségteljesen.
- Hagyjuk ezt most – húzta el a száját.
- Miért szakítottál vele? – kérdeztem hirtelen, de annál komolyabban. – Ismerlek, tudom, hogy egy piti kis ügy miatt nem szakítanál vele. Mi történt?

- Veszekedtünk – sóhajtott végül megadóan. – Megint agyon hajszolta magát, aztán úgy jött hozzám, hogy szinte beesett az ágyba és már aludt is. Dühös voltam, de igazából nem rá, hanem a főnökére, hogy miért kell ennyit dolgoznia, és miért nem ad neki több pihenőt, mikor szinte alig áll a lábán. Ezt utána neki is elmondtam, de ő védte azt az embert. Én felhúztam magam, hogy akkor menjen csak dolgozni, elvégre, mindegy, hogy egy zsák krumpli, vagy a szerelmem fekszik mellettem. Erre már ő is felhúzta magát, és kiabálni kezdett. Tudom, hogy nem kellett volna kiakadnom, meg minden, de… Megcsalt engem.

- Hogy mit csinált? – döbbentem le teljesen.
- Megcsalt – túrta hátra már egész hosszú, lenőtt haját. – Ő maga mondta el.
- De hogy történt? – pislogtam nagyokat, eléggé dühösen markolgatva a pólóm alját az ölemben.
- Most egy magánlakásnál dolgoznak, valahol kint a külvárosban, egy elég pénzes embernél. Na, annak van egy lánya, aki ráhajtott JunMyeonra. Elmondta, hogy a csaj napok óta kivételesen kedves vele, mindig rajta lógott, meg úgy bánt vele, mint egy királlyal. Ez pedig… Jól esett neki. Bevallotta, hogy jól esett neki egy nőtől a törődés, SeHun – mondta elkeseredetten. – Aztán azt állította, hogy mindezek ellenére, mikor megcsókolta, ő azonnal ellökte magától, és megmondta neki, hogy meleg, és barátja van, szóval hagyja békén. De akkor is megcsalt engem, ráadásul egy nővel!

Megértettem őt. Megértettem, hogy miért lett dühös, és miért szakított. De pontosan jól tudtam, hogy JunMyeon, mindezek ellenére szereti őt, és soha nem lett volna képes ténylegesen megcsalni élete szerelmét. Én is gyűlöltem ezt, teljesen ellene voltam annak, hogy ha valaki megcsal, bocsássak meg neki. Nem, ha egyszer megtette, megteszi újra. Ebből az elvemből nem fogok lejjebb adni. De ahogy elmesélte az egészet barátom, talán az a csók még nem minősül megcsalásnak. Elvégre azonnal eltolta magától. Aztán pedig meg is mondta neki, hogy foglalt és szereti a párját. Aki nem mellesleg egy másik srác. Tényleg megértettem barátom döntését, talán a dühtől elvakultan én sem cselekedtem volna másképp, de pontosan tudom, hogy meg fogják tudni beszélni. Még ha JongDae egy kicsit makacs is.

- Ha eltolta egyből a ribancot, szerintem nincs nagy gond – mondtam végül óvatosan.
- Nem azzal van a baj, SeHun – sóhajtott egyet, majd a szemembe nézett. – Hanem hogy éppen egy lánnyal… Tudod, hogy nekem soha, senkim nem volt még rajta kívül. Éppen ezért, meg sem fordult a fejemben, hogy megcsaljam, vagy ránézzek másra. Ő mégis megtette, és ez bánt a leginkább.
- Ettől függetlenül tudom, hogy JunMyeon nagyon megbánta, és egész biztos vagyok benne, hogy neki jobban fáj, hogy egy kicsit elvesztette a bizalmadat – mosolyodtam el gyéren.
- Szeretem őt – mondta legyőzötten. – És tudom, hogy meg fogok neki bocsátani, mert tényleg nem tehet a dologról. De azért igenis fáj, hiszen számomra ő az egyetlen.
- Komolyan? – kérdeztem meg, de nem az érzéseiben kételkedtem. – Mármint, tényleg nem néztél meg soha mást? Még YiXinget sem?
- Hülye, minek nézegettem volna, mikor ott volt nekem JunMyeon? – pirult el kissé.
- Ne bassz… Még mikor tesire öltöztünk át, akkor sem? – csodálkoztam, mire a fejét rázta. – Pedig azt nem lehetett nem nézni, baromi jó teste van!

- SeHun~ – nyögte panaszosan, majd felnevetett.
- Most mi van? – tártam szét a karom. – Ami jó, az jó, ennyi. Nem fogom tagadni, téged is megnéztelek már párszor.
- Istenem, hagyd abba – temette arcát a tenyerébe, minden bizonnyal fülig vörösödve, de én nem álltam le.
- Ne izélj már – rúgtam meg kissé a lábát az asztal alatt, mire kikukucskált ujjai közül, egyenesen rám nézett. – Nem vagy az esetem, de elég helyes vagy, ezt be kell látni.
- Ha nem ismernélek, meglepődnék rajtad – ült fel végül, majd megköszörülte a torkát, aztán egész halkan hozzátette. – Oké, párszor eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha…
- Na, ugye! – vigyorodtam el aljasan. – Tudtam én, Zhang YiXingnek megvan a maga kisugárzása.
- És ki mondta, hogy rá gondoltam? – vonta fel a szemöldökét, mire bambán pislogtam rá, korábbi vigyoromnak már hűlt helye sem volt.
- Miért, akkor kire? – vontam össze a szemöldökömet, erősen jártatva az agyam, hogy ki jöhet még számításba.

JongDae erre nem válaszolt egyből, csak kitartóan bámult rám. Én várakozóan pislogtam rá, közben meg pörgött az agyam ezerrel, de egyszerűen senki nem jutott eszembe. JongDae nem arról volt híres, hogy minden pasit kibeszélt, vagy tényleg megnézett volna magának. Soha nem beszéltünk még ilyenekről, ezért is volt kissé furcsa most a szituáció, de hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem. Viszont választ továbbra sem kaptam, ami már kezdett idegesíteni. JongDae végül sóhajtott egyet, majd a szemembe nézett, és közölte, hogy én voltam az. Én meg úgy ledöbbentem, mint nagyon ritkán. Szerintem, mikor Baek először lesmárolt, akkor sokkoltak le így utoljára. Most a legjobb barátom tényleg azt mondta, hogy párszor eljátszott a gondolattal, hogy én meg ő…? Mi a fasz? Szerintem látta a sokkos képemet, mert kiröhögött, aztán közölte, hogy nehogy valami nagy dologra gondoljak, soha nem voltak ezek komoly fantáziálások, hiszen végig heteronak hitt, így elég fura lett volna. De azt bevallotta, hogy miután már tisztában volt vele, hogy meleg, és túltette magát YiXingen, párszor megnézett magának. Beismerte, hogy helyes vagyok, na. Bevallom, tényleg eléggé meglepett, és már csak azért is, mert JongDaeről beszélünk. Viszont azt tényleg nem tagadhattam, hogy mindazok ellenére, hogy nem egy mindennapi beszélgetés bontakozott ki, mégis jó volt. Azt hiszem, sokkal közelebb kerültünk egymáshoz ezáltal.

Végül összepakoltuk a cuccokat, majd ismét kiléptünk a kinti melegbe, miután illedelmesen elbúcsúztunk a dolgozóktól. Gyalog indultunk meg a fodrászat felé, barátom szerint nincs olyan messze, és még pont annyi időnk volt odaérni. Nem siettünk, immár csak olyan dolgokról beszélgettünk, ami eszünkbe jutott, és persze arról, hogy milyen hajat tervezünk. A sajátomról nem igazán volt elképzelésem, csak hogy valami sötét, egyszerű szín. Ám JongDaenek tudtam, hogy mi állna jól. Így nem is voltam rest megosztani vele az ötletem, de eléggé kiborult a „felnyírás” szó hallatán. Pedig szerintem nagyon dögösen állna neki, ha két oldalt egy kicsit felnyírnák a haját, míg fent meghagynák hosszan. De persze az ő döntése, én csak ajánlottam neki. Ahogy ott sétáltunk a teljesen kihalt, egyirányú utcában, ahol szinte csak az autók parkoltak, megfogalmazódott bennem egy kis terv, de nem tudtam, hogy kivitelezhetem-e, vagy sem.

- JongDae – szólítottam meg, mire felém nézett. – Szerintem ne haragudj JunMyeonra, jó? Nem tehet róla… Egy szerencsétlen véletlen volt, egyetlen pillanat. Nem is igazán lehet felfogni ennyi idő alatt a dolgokat, ez pedig nem minősül megcsalásnak. Ő pedig nem is akarta, úgyhogy gondold majd át, oké?
- Oké, de attól még nem tudom meg nem történtté nyilvánítani – rázta meg a fejét.
- Komolyan mondom – forgattam meg a szemem, majd a következő pillanatban magam felé fordítottam, arca két oldalára fogtam, aztán egész egyszerűen szájon pusziltam, és már húzódtam is el tőle. – Na, milyen érzés megcsalni a szerelmed?
- Te… Te most komolyan? – dadogta össze-vissza, még mindig kidülledt szemekkel bámulva rám.
- Igen, komolyan, csak hogy végre belásd, ez nem megcsalás – ráztam a fejem kuncogva, majd megcsipkedtem piros pofiját. – De cuki vagy, amikor elpirulsz.
- Yah, Oh SeHun! – kiabált rám, de akkor már futottam előle. – Ezért még csúnyán megfizetsz, gyere csak ide!
- Úgysem tudsz elkapni – kiabáltam neki vissza nevetve, már a kocsik között szlalomozva.

Újra gyereknek lenni – ezt jelentette számomra a JongDaevel töltött idő.