50. fejezet

A távolból hallottam egy elsuhanó villamost, ami egész furcsa volt, mert eddig soha nem figyeltem ezekre a külső behatásokra. De most minden érzékem felerősödött, mégsem igazán tudtam, mi lenne a helyes cselekedet. Bár BaekHyun csókja nem volt tolakodó, vagy vad; éppen ellenkezőleg, lágyan és türelmesen kóstolgatta ajkaim, mintha arra várt volna, hogy én legyek az, aki ténylegesen elmélyíti. De talán így is volt. BaekHyun szerette, ha irányították őt – ebből a szempontból –, mert az biztos, hogy mint ember, nagyon akaratos. Furcsa belegondolni, hogy mégis megkedveltem őt, minden idegesítő tulajdonságával együtt. Ránézésre egy gazdag kis ficsúrnak mondanám – aztán első megszólalásra is. Nem azt mondom, hogy nincsenek kivételek az elitből, de Baek pont nem az. Lerítt róla, hogy mennyivel kifinomultabb, a ruhái, a beszéde, amilyen szokásai vannak, mind-mind olyanok, amik elárulják, hogy gazdag családból származik. Mindig kifogástalanul festett, még akkor is, mikor csak random összefutottunk valahol. Igényes volt – bár nem tagadom, én is, ő mégis más szinten. Soha nem hittem volna, hogy majd éppen őt fogom megkedvelni. Váltig állítottam, hogy ezeket az embereket nagyívből el kell kerülöm. Nem nagyon tudtam velük szót érteni, meg nem is szerettem beszélgetni ilyen puccos, magát intelligensnek mondó emberekkel. Bár Baek soha nem szólt egyetlen rossz szót, sem rám, sem az életstílusomra, ez pedig igen pozitív volt. Annak ellenére, hogy mikor szilveszterkor eljött hozzánk, és mennyire kitűnt a házunkból a drága cuccaival, nem tett megjegyzéseket, nem fintorgott, mintha kifejezetten tetszett volna neki. Ami visszagondolva, furcsa volt.

Talán mondhattam volna azt is, hogy még a csókjai is elegánsak és úriemberhez méltóak – holott nagyon jól tudtam, hogy mennyi szenvedélyt is bele tud vinni egy-egy nyálcserébe. Így hát minden mindegy alapon, arcára simítottam, majd közelebb húztam magamhoz, és végre elmélyítettem a csókunkat, ami belőle egy megkönnyebbült sóhajt váltott ki. BaekHyunnal egész különös volt csókolózni. Teljesen más, mint Kai-jal, vagy YiXinggel volt. Mert míg az előbbi gyomorgörcsöt okozott, azt a jobbik fajtát, az utóbbi merevedést. De BaekHyun csókja olyan, mint a lágy vízfolyam. Hűsít, ellazít, és jól esik az embernek, de különösebb hatást nem gyakorol rá. Mégis élveztem, mert a testem reagált rá, még ha lélekben nem is voltam ott teljesen. Végignyaltam alsó párnáin, mire ő azonnal elnyitotta ajkait, és nem volt rest használni a nyelvét. Sok emberrel ellentétben, nem igazán szerettem a nyelves csókot; sokkal izgatóbb, ha csak sima, mégis szenvedélyes puszikkal hozzuk lázba a másikat, mintha egymás torkán nyomnánk le a nyelvünket. Oké, hozzáteszem, Kai-jal rohadt jó volt az a pár nyelves csók, de… Mikor BaekHyun a tarkómnál a hajamba túrt, kirázott a hideg, és ajkai közé sóhajtottam. Kénytelen voltam elválni finom párnáitól, hogy közvetlen közelről a szemébe nézzek, amik talán még soha nem csillogtak ilyen intenzíven, mint most. Ismertem ezt a nézést, korábban is nézett már rám hasonlóképp, így tudtam, hogy mit szeretne. A különbség csak az volt, hogy most igenis szerettem volna megadni neki mindazt, amit ezelőtt végig megtagadtam tőle.

- Úristen – nyelt egy nagyot, ahogy végig a szemembe nézett.
- Mi az? – kérdeztem vissza halkan, nem igen volt kedvem hosszabb eszmecserébe kezdeni.
- Én csak… – kezdett bele, de beharapta az ajkait, és egy pillanatra elnézett a szememből zavarában; bevallom, kifejezetten aranyos volt, főleg ilyen közelről látva a kipirult arcát. – Nem tudom, hogy hihetek-e annak, amit a szemedben látok.
- Nos, mesélj, mit látsz? – mosolyodtam el sunyin, majd elhúzódtam tőle, hiszen mégis csak egy parkban voltunk, még ha elég kihalt is jelenleg a környék.
- Muszáj kimondanom hangosan? – kérdezett vissza, mire felnevettem.

- Miért, inkább megmutatnád? – húztam fel a szemöldökömet, ám mikor ő heves bólogatásba kezdett, és a szemei izgatottan csillantak meg a tölgyfa levelein át beszűrődő, tavaszi napsütésben; nem volt szívem közölni vele, hogy csak viccnek szántam.
- Üres a lakás, ha gondolod… – söpörte ki arcába hulló hajtincseit, ez a mozdulat pedig annyi mindent ígért, hogy el kellett gondolkodom azon, elfogadjam-e az ajánlatát, bármennyire is tetszett elsőre.
- Úgysem voltam még Gangnamben – adtam be végül a derekam pár másodperc után, mire ő azonnal a csuklóm után kapott, és rohamos tempóban nekiindult.
- Egyébként téves, voltál már nálunk – nézett hirtelen rám. – Csak persze nem emlékszel rá…

- Merre vannak a szüleid amúgy? – kérdeztem hirtelen, letudva egy suta bólintással az előbbi mondandóját, mivel nem igen volt kedvem belemenni abba a témába.
- Apám üzleti úton Amerikában, anyám meg valami konferencián Szingapúrban – rántotta meg a vállát hetykén.
- Wow, az én szüleim maximum a hírekből hallják ezeket a városokat, nem hogy még el is utazzanak oda – pislogtam, bár megszokhattam volna már, hogy náluk ez természetes. – Sokáig hagynak egyedül?
- Nagyfiú vagyok már, tudok magamról gondoskodni – kuncogott fel, majd ahogy elértünk egy metrólejárathoz, szívem szerint hátraarcot vágtam volna, de most a kíváncsiságom nagyobb volt a félelmemnél. – Nem ez az első eset, úgyhogy hozzá vagyok szokva, hogy enyém a lakás.

- El sem tudom képzelni, ahogy főzőcskézel a konyhában – nevettem fel, bár inkább elterelés volt, hogy ne vegye észre, levert a víz, mikor ráléptünk a mozgólépcsőre.
- Hát azt még én sem – nevetett velem. – Azért fizetjük a szakácsot, hogy ne haljak éhen.
- Ahh, szóval főznek is rád – világosodtam meg. – És van ilyen komornyikod is, akinek ha csengetsz, egyből szalad, és azt mondja neked, „Uram”? – viccelődtem vele, de már mindent kinéztem a családból.
- A szüleimnek volt egy időben, bár ők inkább a tanácsosuknak hívták, elég kellemetlen volt komornyikként bemutatni őt, egy-egy vacsora alkalmával – húzta el a száját, én meg gondolatban már hatvanszor megcsókoltam a földet, mikor végre leértünk azon a szaron.

Ezek után nem beszéltünk többet, felszálltunk arra a zörgő, ősrégi masinára, ami olyan szinten hangos volt, hogy még a gondolataimat sem hallottam. Baek teljesen nyugodtan álldogált mellettem, nyilván ő már megszokta – bár fogalmam sincs, hogy lehet ezt valaha megszokni. Nem utaztunk olyan sokáig, talán negyed óra lehetett, bár nem figyeltem az időt, mégsem tűnt többnek. Itt szerencsére nem volt mozgólépcső felfelé, mivel nem voltunk olyan mélyen, így simán fellépcsőztünk. Ezek után még felszálltunk egy buszra, ami már sejttetni vélte, hogy a gazdag negyed felé közelítünk. Nem sokan voltak a gépjárműn, főleg diákok, de mind a puccosabb fajta, mégis azok, akik azért nem engedhetik meg maguknak, hogy sofőrt fizessenek, vagy hogy a szülei furikázzák a seggét. Annyira kitűntem a turis, mégis egyedi cuccaimmal, mint Baek a mi kis porfészek városunkban a drága cuccaival. Ennek ellenére az emberek nem néztek rám furán, sem úgy, mintha valami olcsó kis senki lennék, ami igazán nagy meglepetés volt. Bevallom, pozitívan csalódtam, de ezt nyilván nem mondanám BaekHyun szemébe hangosan, így is elég, hogy egy fokkal fentebb csúszott a nem létező ranglétrán az ő közege. 

A következő megállónál leszálltunk, aztán onnan gyalog folytattuk az utunkat, egyenesen egy kurva magas emeletes felé, amire nem győztem rácsodálkozni. Oké, gondoltam, hogy valami villában élnek, de azt álmomban sem hittem volna, hogy egy harminc emeletes épületben. Nem az, hogy nagyon puccos lett volna, éppen ellenkezőleg, minden letisztult, mégis modern volt. Ízlésesen volt berendezve, pedig ez csak a kantin volt. Kíváncsi voltam, milyen lesz maga a lakás, de inkább csak csendben követtem őt, minden megjegyzés nélkül. A portán ismerősen köszöntötték, miután lecsipogtatta a belépőkártyáját, és beütött valami megjegyezhetetlen kódot. A lobby fiú viszont nagyon megnézett magának, de miután ezt Baek is észrevette, odament a recepcióshoz, majd közölte, hogy ezentúl jegyezzen meg engem, mert bármikor a vendége lehetek. Bár szerettem volna rácáfolni, miszerint egyáltalán nem tervezek rendszeres vendég lenni itt, inkább nem tettem. A férfi csak bólintott minden egyes szavára, majd felém nyújtott egy kártyát, amit kicsit kétkedve vettem át tőle. Ezek után léptünk csak be a számunkra már előre lehívott liftbe, Baek pedig a legfelső emeletre vezető gombot nyomta meg.

- Ne foglalkozz a kis taknyossal, imád apámnak nyalni, így minden idegenre így bámul – rántotta meg a vállát. – Párszor elbeszélgettem már vele, de egyszerűen túl elvakult apámmal szemben.
- Nem különösebben érdekel – néztem meg magam a hatalmas tükörben, és még szokatlan volt a barna hajam, de valóban elég férfiasan festettem vele, főleg, hogy a fodrász fellakozta, így nem hullott a homlokomba, mint legtöbbször.
- Egyébként nem remélem, hogy rendszeres vendég leszel nálunk, csak hülyén jött volna ki, ha mást mondok – nézett a szemembe a tükrön keresztül, egész halkan beszélve. – Nem lenne jó, ha azt hinnék, valami egy éjszakás srác vagy, vagy ilyesmi…
- Miért, haza szoktad hozni a pasikat, akiket felszedsz egy bulin? – lepődtem meg, szembe fordulva vele, mire megvillantotta szemeit.
- Nem vagyok ribanc – mondta határozottan, mire bólintottam neki, aztán folytatta. – Egyáltalán nem fekszem össze idegenekkel, még ha ezt is gondolod. Az egyedüli ember, akivel valaha szeretkeztem, az te vagy, SeHun.

Időm se volt reagálni az elhangzottakra, olyan hévvel húzott le magához a galléromnál fogva, hogy azt hittem, rázuhanok a hirtelen lendülettől. De valahogy mégis sikerült talpon maradnom, és annak ellenére, hogy kurvára lesokkoltam, azonnal viszonoztam a szenvedélyes csókot. Nem kellett most már sokáig biztatni, azonnal ráfogtam csípőjére, majd a lift falának döntöttem, mire azonnal kényelmesebben karolta át a nyakam, és mélyítette el a csókunk. Most nem ellenkeztem az ellen, hogy nyelveink vad táncot járjanak egymással. Jól esett, mind a ketten voltunk abban az állapotban, hogy ide már nem kellettek apró puszik. Teljes testemmel BaekHyunnak feszültem, aki ajkaim közé sóhajtott, majd hajamba túrva tapadt ismét párnáimra. Szerintem életemben nem csináltam ilyesmit, főleg nem egy liftben, de bevallom, izgalmas volt. Nem akartam a kelleténél tovább menni, hiszen minden bizonnyal a legfelső szinten valaki várni fog minket, az pedig kicsit sem lett volna jó, ha így látnak meg. 

Mégis úgy döntöttem, hogy most nem foglalkozok semmivel, holott elég ésszerűen szerettem gondolkodni, de most mindent félresöpörtem. Csak ő számított, és az, hogy végre semmi nem akadályoz meg abban, hogy megtegyek olyan dolgokat, amiket eddig mélyen eltemettem magamban. Mikor ő felbátorodva nyúlt be a pólóm alá, bár hidegek voltak az ujjai, jóleső borzongás futott végig rajtam, így még jobban hozzásimultam. Combomat ágyékának nyomtam, mire hajamba markolva nyögött fel torokhangon. Rohadtul beindított, ami azt illeti, szóval lecsaptam szabad nyakára. Kicsit sem kímélve, harapdáltam, de mégsem annyira, hogy fájdalmat okozzak neki vele – szadista még nem voltam. De nem kellett aggódnom, Baek igenis élvezte a dolgot, csípőjét lassan ringatni kezdte, izgatva magát, ezzel együtt persze engem is. Nem bírtam megállni, hogy kezeim ne markoljanak bele hátsójába, ezzel egyidejűleg elkapva erogén zónáját a nyakánál.

- SeHun – nyögte a nevemet, hajamat tépve, mire egyetlen mozdulattal emeltem fel a földről; ő pedig lábait egy pillanat alatt csípőm köré fonta.
- Figyelek – morogtam ajkaira, mire így szinte egy magasságban voltunk, amit ő ki is használt, állam alá nyúlva kapott újra ajkaimra, amit nem voltam rest viszonozni.

Bevallom, nem éppen így képzeltem el ezt a dolgot kettőnk között. Azt hittem, romantikus lesz, hogy ha valaha eljutunk oda, hogy meglépjük ezt a szintet, az amolyan „tökéletes” alkalomnak könyvelhető majd el. Nem mintha bántam volna, talán nem is tudnám őt törékeny porcelánként kezelni, mint régen – bár nem úgy tűnt, hogy őt ez zavarná, sőt! Úgy mozgatja rajtam csípőjét, és olyan követelőzően csókol, mintha mindig is erre vágyott volna. Perpillanat nehezen tudtam elképzelni, hogy pár éve milyen nyálasak és tapasztalatlanok lehettünk.

- Várj egy kicsit – húzódott el tőlem, majd szétzilált, vörös fejjel és agyoncsókolt ajkakkal nézett a szemeimbe, mire kérdőn pislogtam rá. – Csak szeretnék tudni valamit.
- Ha azt akarod kérdezni, hogy le tudok-e állni, míg elérünk a szobádig, a válaszom, igen – vigyorodtam el, mire a vállamra csapott, de nem tudott rám nem szerelmesen nézni. – Oké, komolyan veszem… Mit szeretnél?
- Voltál már fiúval, mióta rájöttél, hogy meleg vagy? – nézett a szemembe halálosan komolyan, mégis olyan ártatlanul és naivan, hogy egyszerűen nem akartam összetörni őt az igazsággal. – Őszintén mond el, kérlek.

- Voltam – bólintottam óvatosan, mire csalódottság ült ki az arcára, amit elég nehezen viseltem, így kapott egy puszit a hajába, majd mikor felkapta a fejét, az orrára is. – De ne aggódj, egyik sem jelentett számomra semmit.
- Megnyugtató – húzta egy hamis mosolyra ajkait, mire egy nagyot sóhajtva engedtem le őt az ölemből, majd magamhoz húztam egy ölelésre.
- Figyelj, Baek – kezdtem csendesen, fülébe suttogva szavaimat, közben hátát simogatva. – Nem vagyok valami érzelgős ember, tudod nagyon jól. Két emberrel feküdtem le eddig, és nem tagadom, élveztem őket, de érzelmileg egyik sem jelentett többet puszta szexnél. Nem tudom neked megígérni, hogy a miénk szeretkezés lesz, ha eljutunk addig… De azt viszont vésd jól az eszedbe, hogy nem csak egy strigula leszel. Most már nem.

Mintha csak végszóra történt volna, végre felértünk a legfelső emeletre, így elengedtem Baeket, akinek bár könnyes volt a szeme, mégis tűnt inkább meghatottnak, mint szomorúnak. Gyorsan még letöröltem szeme sarkából a cseppeket, majd végre kiléptünk az egyébként hatalmas fémdobozból. Meglepetésemre, nem egy folyosón kötöttünk ki, inkább mondtam volna egy előszobának, amiből nyílt egy szintén kódos ajtó. Itt már nem egyszerűen pötyögni kellett, talán ujjlenyomat olvasó volt, mert egy darabig elszöszölt a bejutással Baek. De mikor végre engedett az ajtó, és beléptünk a tényleges lakásba, a szám szinte tátva maradt. Tisztában voltam vele, hogy kő gazdagok, de ez a ház olyan volt, mint a Hollywood-i sztárok villája, ha nem még durvább. Minden a legmodernebb volt, a hatalmas nappaliban méregdrága ülőgarnitúra, hatalmas plazma TV, olyan szőnyeg, hogy biztos az egész házunk nem ér annyit, mint az a szar. El sem hittem, hogy tényleg egy ilyen lakásban vagyok, annyira kifinomult és ízléses volt, sehol egy porszem, vagy egy rossz helyre letett ruhadarab vagy használati tárgy. A barna szín volt az uralkodó, ezek mindenféle változatban megjelentek, a feketével és a fehérrel együtt. Nem tagadom, baromira tetszett, hát még a külön medence! Az biztos, hogy el tudnék itt lakni…

- Üdvözlöm, ifjú Úr – lépett elénk a semmiből egy középkorú nő, aki mélyen meghajolt Baek előtt, én pedig viszonoztam egy aprót az üdvözlését, amin eléggé meglepődött, de különösebb jelét nem mutatta. – A vacsora tálalva van, ha szeretne enni.
- Köszönöm, majd később vacsorázom – bólintott kedvesen a nőnek, aki elmosolyodott. – Megtenné, hogy magunkra hagy minket a vendégemmel? És szólna a személyzet többi tagjának is, hogy ne zavarjanak minket már a mai nap folyamán?
- Természetesen, ahogy akarja – hajolt meg ismét, de nekem már a szemem is belefájdult, nem hogy a derekam. – Óhajt még valamit?
- Nem, ennyi lesz, köszönöm a fáradozását – nyúlt a keze után, majd egy apró csókot hintett rá, mire a nő teljesen zavarba jött. – Legyen szép estéje!
- Igazán nem volt megerőltető – legyintett aprót. – Önöknek is szép estét!

Miután a nő még egy meghajlás után távozott, Baek kifújta a bent tartott levegőjét. Nem igazán akartam rákérdezni, hogy ez a jelenet most miattam volt-e, vagy a nő miatt, de nem igazán tudtam hova tenni. Nyilván nem volt bennem az, hogy bunkó a személyzettel Baek, vagy ilyesmi, de ez már túl behízelgőnek tűnt. Aztán lehet, ez a nő is az apja talpnyalója, és nem akarta, hogy híre menjen, kiket hoz fel a lakásba a fia, míg ők távol vannak. De persze az is lehetett, hogy semmi ilyesmiről nem volt szó, tényleg mindig ilyen kedves velük. Baek sem tervezett magyarázkodni, így követtem őt a konyhába, ahol gyönyörűen meg volt terítve egy fő részére. Baek megnézte, mit rejt a lefedett tál, de egy semleges pillantás után vissza is tette azt. Nem mondott semmit, csak visszasétált hozzám, és egyszerűen az ölelésembe bújt, amit nem igen tudtam hova tenni, de nem tagadtam meg tőle, összefontam karjaimat a derekán, államat pedig megtámasztottam a fején.

- Hiányoztál – motyogta a mellkasomba.
- Itt vagyok – tudtam le csak ennyivel, mire felnézett a szemembe.
- De meddig? – Ez volt az a kérdés, ami valami olyasmit indított el bennem, ahonnan tudtam, nincs megállás.

Nem tudtam volna szavakba önteni, mit éreztem. Egyszerűen csak tudtam, el kell vele felejttetnem mindazt a fájdalmat, amit okoztam neki. Ezt pedig csak úgy tudom megtenni, ha megmutatom neki, mennyire megváltoztam. Nem feltétlen kellett volna egy csók kíséretében a kanapé felé terelgetni, de annyira régóta elfojtottam felé a vonzalmamat, hogy egyszerre csak kidurrant ez a lufi, aztán most itt cikázik köztünk ez az érzés. Egészen idegen volt minden, amit tettünk, de jól esett. Úgy ért hozzám, mint a legféltettebb kincséhez, mintha attól félt volna, hogy csak egy látomás vagyok, ami el fog tűnni. Mosolyogtam minden egyes tettére, egy puszival megfűszerezve, ezzel is biztosítva, hogy ez a valóság. Bár én voltam felette, ő irányított. Míg én csak a szépségében fürdőztem, ő szépen, lassan szabadított meg a pólómtól. Lágyan simított végig felsőtestemen, szemeiben olyan fénnyel, ami egyszerűen még gyönyörűbbé tették őt előttem. Nem voltam egy romantikus típus, de mindenkinél gyönyörűbbnek láttam. Akár egy angyal, és belegondolni, hogy mennyi fájdalmat okoztam neki, a világ legundorítóbb emberének éreztem magam. Éppen ezért, felejthetetlenné akartam tenni ezt a napot. 

Nem siettünk el semmit. Mikor meztelenül simultunk egymáshoz, még akkor sem kapkodtunk. A lemenő nap sugaraival fedeztük fel egymás testét és lelkét egyaránt. Kitárulkoztunk egymás előtt, nem szégyelltük az érzéseinket felfedni, ez pedig egy olyan kincs volt, amire örökké emlékezni akartam. Abban a pillanatban, mikor elmerültem benne, mintha a világ megszűnt volna egy pillanatra. Senki és semmi nem számított akkor, csak ő. Ahogy kissé fájdalmasan, mégis a boldogságtól könnyes szemekkel rám nézett, tudtam, hogy valami megfordult bennem. Akartam őt. Mindenkinél jobban akartam őt, de nem csak ebben a pillanatban. Egész életemben, hogy mellettem legyen és szerethessem. Mert bár még mindig fogalmam sem volt, mi is pontosan a szerelem, abban viszont egészen biztos voltam, valami hasonlót érzek BaekHyun iránt. De mikor csendes sírásba kezdett a karjaimban, nem tudtam eldönteni, hogy miért.

- Ne haragudj, abba hagyjuk? – kérdeztem csendesen, letörölve könnyeit angyali arcáról.
- Nem, nem azért – rázta a fejét egyből, lábaival átkulcsolva csípőmet, majd mélyen a szemembe nézett. – Majd később beszélünk róla, nem olyan fontos.
- BaekHyun… – szólítottam meg, mire csak egy puszit nyomott az ajkaimra, és megmozdította csípőjét, minek hatására egy sóhaj szökött ki az ajkain.
- Fogalmad sincs, mióta várok erre a pillanatra – mosolyodott el, de valahogy még mindig nem volt az igazi.
- Nem szeretném, ha rosszul éreznéd magad bármi miatt – szögeztem le, mire bólintott egyet, és biztosított, hogy nem lesz ilyen. – Jól van, szépségem.

Talán ez a szó váltotta ki, de megint rákezdett, erősen átkarolta a nyakam, és ott puszilgatott, ahol csak ért. Kissé aggódtam érte, de mikor percek után csillogó szemekkel simított végig az arcomon, megnyugodtam. Tudtam, nekem mellette kell, hogy legyek. Talán ez a végzetem, bár nem értem, miért kellett őt elfelejtenem. Mit akartak ezzel? Nem mintha számított volna, most itt voltunk együtt. Csodálatosan szép volt, ahogy a narancsos, lilás fény beszűrődött a hatalmas ablakokon, és a bőrére vetültek. Mintha tényleg egy nem evilági lény lenne, bár olyan szép volt, hogy kezdtem benne kételkedni, egy ilyen csodás ember, miért éppen engem választott. Lassan mozogtam, ráérősen, hiszen sehová nem siettünk. Kiélveztünk minden egyes másodpercet, hiszen ez az este csak a miénk volt. Talán még soha nem éreztem ilyen örömet, mikor számára is ekkora élveztet nyújtottam, mint amilyet ő nekem. Élveztem minden pillanatot, a hangokat, ahogy átjárt ő maga. Beleivódott a látványa a lelkembe, egyszerűen úgy éreztem, a szívemnek rá van szüksége. És talán nem is fogom ezt megtagadni előle sem. 

Nem tudom, mennyi idő telt el, nem törődtünk ilyesmivel, csakis egymásra figyeltünk, ott érintettük és csókoltuk egymást, ahol csak jól esett. Megszűnt körülöttünk minden, mintha létrehoztunk volna egy külön kis világot, ez a tudat pedig még boldogabbá tett. Lassan ért el minket a gyönyör, szinte egyszerre éltük ezt az euforikus érzést. Együtt repültünk fel a Mennybe, hogy aztán letaszítsanak minket vissza, a kegyetlen valóságba, ami mégis szebb volt úgy, hogy vele együtt lehettem. A halványan világító Hold köszöntött minket újra, és a sötét éjszaka. Mégsem bántam, hiszen itt volt velem BaekHyun. És úgy éreztem, ezen soha nem akarnék változtatni.

Egy gyors zuhanyt követően, immár a szobájában feküdtünk az ágyán. Úgy kapaszkodott belém, mintha holnapra eltűnnék, hiába húztam én is magamhoz, és suttogtam édes semmiségeket a fülébe. Újra rátört a sírás, ami már kezdett kiakasztani. Annyira boldog voltam, de egyszerűen, mikor ilyen labilis érzelmileg, rohadtul elkezdek aggódni érte. Hiába nyugtattam, csak nem csillapodott, ha kérdeztem, nem válaszolt, csak úgy bújt hozzám, mint aki hozzám akar nőni. Eléggé felbasztam magam, így mikor meguntam, hogy nem tudok vele mit kezdeni, egy erős mozdulattal a hátára fektettem, majd felé kerekedtem, ami meglepte, így végre a szemébe nézhettem. Vörösre kisírt szemeivel olyan kétségbeesetten nézett rám, hogy szinte összetörte a szívem. Annyira rossz volt így látni, de az főleg, hogy nem hagyta, hogy segítsek neki.

- Kérlek – néztem mélyen a szemébe, óvatosan arcára simítva. – Mondd el, mi a baj.
- Nem akarom – rázta a fejét makacsul, de mégis úgy szorította a felkaromat, hogy el ne menjek onnan, nem mintha terveztem volna. – Ez nem olyan…
- Kérlek, Baek – nyomtam egy csókot a homlokára. – Szörnyű látnom, hogy így szenvedsz. Segíteni akarok, de ez csak úgy megy, ha hagyod.
- Megérdemlem, hogy szenvedjek – kezdett rá újra sírni, hiába törölgettem a szeme alatt az arcát, a sós cseppek folyamatosan utat törtek maguknak.
- Hogy mondhatsz ilyet? – kérdeztem vissza, egyre kétségbeesetten. – Elérted a célodat, Baek. Hallod, amit mondok? Küzdöttél értem, és megérte! Beléd szerettem…

- Éppen ez az, SeHun – szipogott egy nagyot, majd elengedett, és eltakarta az arcát.
- Hogy érted? – ráncoltam a szemöldökömet, mert őszintén, nem erre számítottam a vallomásom után.
- Undorító vagyok – fordult el tőlem, majd újra zokogni kezdett, én pedig csak tanácstalanul meredtem a rázkódó vállára. – Nem érdemellek meg téged, vagy azt, hogy szeress engem. Nem vagyok érdemes arra, hogy nekem add a szíved. Nem szabad, ez… Nem helyes.

- Miért? – húzódtam hozzá közelebb, valami nagyon rosszat sejtve. – Eddig ezt akartad, nem? Aztán most, hogy elérted, amit szerettél volna, ilyeneket beszélsz. Nem értem, BaekHyun. Mi változott azóta? Mi az, hogy nem vagy érdemes arra, hogy szeresselek? Ezt hadd döntsem el én, rendben?

- Nem, SeHun! – fordul felém indulatosan. – Kurvára szerettelek. Lemondtam rólad majdnem, többször is. De végül kitartottam, és mindennél jobban akartam, hogy rájöjj, te is szeretsz. Mégis… Most nem megy – halkult el a végére. – Sajnálom.

- BaekHyun… – kezdtem volna bele, ám ő folytatta helyettem.
- Nem érdemellek meg, mert már nem szeretlek, SeHun – mondta a szemembe, mindezt olyan fájdalommal, hogy elgondolkodtam, melyikünket törte össze ez a mondat jobban. – Egész pontosan… Szeretlek, mindennél jobban, de tudom, hogy ez már nem lenne olyan. És nem akarom, hogy te ne egy olyan embert szeress, aki nem viszonozza ezt tiszta szívből. Egyszerűen megöl a tudat, hogy ezzel fájdalmat okozok neked, pont most. Belehalok a fájdalomba, mikor rád nézek, és undorodom magamtól, hogy ezt teszem veled. Mert te mindennél jobban megérdemled a szerelmet, SeHun. De nem én vagyok erre a megfelelő partner…

- Ezt nem mondod komolyan – nyeltem egy hatalmasat, ahogy éreztem, hogy egy hatalmas gombóc keletkezik a torkomban. – Kihasználtál?
- Nem, soha! – rázta azonnal a fejét, de egyszerűen már nem tudtam, mit kellene gondolnom, ő azonban halkan folytatta. – Megismertem valakit, aki pontosan tudta, hogy mást szeretek. Nem sokszor találkoztunk, és úgy gondoltam, nem is jelentenek ezek az alkalmak semmit. De… Azt hiszem, szeretem őt, SeHun… És ezzel csak annyi a baj, hogy tudom, ezzel téged törlek össze most leginnkább; ami engem is darabokra zúz újra.

Amikor tekintetünk találkozott, tudtam, hogy életemben először és utoljára mondhattam ki hangosan azt a bizonyos szót…