51. fejezet

Az emberek sokszor dobálóznak olyan komoly szavakkal, mint a „szeretlek”, „sajnálom” vagy a „köszönöm”. Persze, nem azt mondom, az utóbbi kettő kevésbé meghatározó, mint az első. Számomra a szeretlek, nem csak egy szó, ami jelentéssel bír. Valami sokkal több annál, amit nem gyakran, sőt, szinte soha nem használok. És nem azért, mert nem szeretnék bizonyos embereket, csak úgy gondoltam, ez a szó többet ér annál, minthogy bárkinek kimondjam, vagy dobálózzak vele. Azt sem értettem, egy párkapcsolatban miért kell naponta milliószor elmondani a másiknak, hogy mennyire szereted. Nyilván szereted, azért jársz vele; egy idő után nem válik természetessé, hogy kimondják? Mintha csak azt közölnéd a másikkal, hogy barna a szemed. Megszokottá válik. Lehet bár, hogy jó hallani, de már nincs olyan mély jelentése. Vagy csak én gondolom így? Megint elcseszett vagyok emiatt, esetleg azért vagyok ezen az állásponton, mert soha nem volt még komoly kapcsolatom? Minden esetre, egész biztos, hogy ezek után csak olyan ember fogja hallani a számból ezt a szót, aki tényleg megérdemli. Nem számít, ki lesz az, de az biztos, hogy valaki olyan, aki szintén viszont fog szeretni. Bár nem mondtam ki konkrétan BaekHyunnak sem magát a szót, mégis szerelmet vallottam neki – ami talán az egyik legrosszabb döntéseim közt szerepelt. Ezzel nem csak számomra, de számára is valóságossá tettem mindazt, ami megtörtént köztünk. És nem azzal volt a baj főképp, hogy kimondtam. Hanem azzal, hogy most már nem tudja viszonozni.

- SeHun – szólalt meg pár perc néma csend után, olyan megtört és vékony hangon, ami meglepett, mégsem mondhattam azt, hogy rosszabb volt, mint egymás tanácstalan bámulása. – Én tényleg nem akartam, hogy ez legyen…
- Miért, mégis mire számítottál? – kérdeztem halkan, még mindig küzdve a hatalmas gombóccal a torkomban. – Hogy miután elmondod, mást szeretsz, én majd nevetek egyet az egészen, és vállat rántva sok boldogságot kívánok?
- Őszintén? – nézett keményen a szemeimbe, ami továbbra is könnyes volt, de már nyoma sem volt a pár másodperccel ezelőtti megtörtségnek. – Korábban azt mondtam volna, igen. De most már tudom, hogy a dolgok megváltoztak, SeHun. Én pedig borzasztóan sajnálom, hogy így alakult. Nem így terveztem, és nem is állt szándékomban téged megbántani.

- Pedig sikerült, bármennyire szánalmas is – nevettem fel kínomban, mire Baek óvatosan közelebb húzódott hozzám, és mikor látta, hogy nincs ellenemre, vállamra döntötte a fejét, miközben összekulcsolta az ujjainkat.
- Nagyon fontos vagy nekem, SeHun – közölte csendesen, éreztem meztelen vállamon leheletét, amitől kirázott a hideg. – Nem vagy szánalmas, mert megbántva érzed magad.
- Nem tudom, mit kellene mondanom, BaekHyun – húztam ki ujjaimat az övéből, mire felnézett a szemeimbe. – Azt hiszem, nem voltam erre felkészülve. Sőt, talán elhamarkodottak voltunk, nem kellett volna megtörténnie ennek.
- Most csak a csalódottság beszél belőled! – ráncolta a szemöldökét. – Ne hazudj, kérlek, ezzel ne! Tudom, hogy számodra is sokat jelentett, hogy lefeküdtünk. Ezt legalább ne tagadd meg tőlem!
- Valóban sokat jelentett – álltam fel végül, majd vállam felett visszanéztem Baek szemeibe. – Csak mielőtt igazán elhihettem volna, te azonnal összetörted az emlékeket…

Mielőtt válaszolhatott volna, a korábban összeszedett cuccaimmal a kezemben távoztam a lakásból, hogy még egy pillanatra se kelljen őt tovább látnom. Nem akartam elbúcsúzni, még nem éreztem magam késznek, hogy ezt rendesen megbeszéljük, vagy hogy reálisan átlássam. Jelenleg teljesen össze voltam zavarodva, így amint becsukódott mögöttem az ajtó, és a kis előszobába értem, lecsúsztam a földre, úgy, ahogy voltam, egy szál farmernadrágban. Nem érdekelt, ha felvesz a kamera, hogy ha BaekHyun meglát engem. Nem érdekelt semmi. Gondolni sem akartam semmire, csak el akartam innen tűnni. Így pár perc ücsörgés után felöltöztem, majd hátra sem nézve hagytam magam mögött a szállodát. Ennek nem így kellett volna megtörténnie.

***

Bármennyire is próbáltam nem a történtekre gondolni, egyszerűen nem ment. Nem voltam olyan rossz állapotban, mint mikor kiderült, hogy LuHan mit tett, hiszen teljesen más volt a kettő. BaekHyun lassan, de biztosan vált fontossá, ezzel talán örökre belevésve magát a szívembe. Viszont így, lassan egy héttel a történtek után, rájöttem, hogy nem vagyok belé szerelmes. Bármennyire is hittem ezt, nincs így. Egyszerűen csak túlságosan elragadtak az érzelmek, és kellett valami, amit bemesélhettem magamnak a tetteim következményeképp. Nem tudtam, mi a szerelem, így csak azt hittem, az, amit Baek iránt érzek. De akkor sokkal fájdalmasabb lenne, nem? Nem érzek bánatot, vagy csalódottságot. Nyilván, nem repesek az örömtől, de… Inkább dühös vagyok. De nem BaekHyunra, hanem magamra. Hogy mennyire naiv voltam, hogy szinte szerelmet vallottam neki. Mégis, annyira elcseszett helyzet volt ez az egész. Akkor még nem értettem meg Baeket, de most már valamennyire kezdem. Hiszen, ő végig azt hitte, hogy engem szeret – mármint valamennyire most is fontos vagyok neki. Aztán talán neki fájdalmasabb volt rájönni az együttlétünk alkalmával, hogy ez már soha nem lenne ugyan olyan, mint volt. Hogy olyan sokáig szeretett, hogy talán mindez már nem is volt valódi – csupán ragaszkodás a megszokotthoz. Nem hibáztatom őt, amiért beleszeretett másba. Egyszerűen nevetségesen szánalmas, hogy mikor megtörténik az, amiért korábban mindvégig hálát adtam volna, most egész kicsikét elszomorít. De beláttam, hogy így lesz a legjobb mind a kettőnknek. Baek sokkal jobbat érdemel nálam, bárki is legyen az, akit szeret. Egy részem hálás volt neki, mert megtanított arra, hogy igenis megéri küzdeni az álmaidért, még ha lehetetlennek is tűnik. A másik részem viszont egy kicsit szenvedett, hiszen megszerettem őt.

- Baszki, de jól áll ez a szín! – hallottam meg ChanYeol kiabálását, mire visszatérve a valóságba, csak egy vigyort ejtettem meg felé.
- Tudom – adtam az egoistát, majd megvártam, míg ténylegesen elém ér, ugyanis tíz méterről ordibált nekem.
- Jó, neked minden jól áll – állt elém, majd lebaszta a földre a sokat megélt, kék utazótáskáját, mellé gondosan elhelyezte a laptop táskáját, majd szoros ölelésbe vont. – Ah, úgy hiányzott ez a Hunnie illat!
- Nyomorék – vihogtam a fülébe, aztán mikor elkezdett hozzám dörgölőzni, lazán ellöktem magamtól.
- Nem tudom, hogy csinálod, hogy mindig ilyen jó illatod van – nézett a szemembe tanácstalanul.
- Valaki fürdik is, tudod – forgattam a szemem, mire elgondolkodó fejet vágott.

- Lehet, nekem is ki kellene próbálnom – mutatott rá, majd mind a ketten elkezdtünk röhögni. – De amúgy most tényleg büdös vagyok, rohannom kellett a buszhoz, hogy elérjem, és leizzadtam.
- Éreztem – röhögtem továbbra is, barna hajamat eltűrve a szemem elől. – Amúgy eléggé le van már nőve a hajad. Mit szólnál egy festéshez? Ráérek…
- Uh, nem tudom – túrt fehér, kissé hullámos tincseibe, ami bár jól nézett ki, annak ellenére, hogy a teteje már elég rendesen fekete volt. – Majd nézek valami színt.
- Szerintem a vörös jól állna – kacsintottam rá.
- Hogy szívathass, hogy neked jobban állt, mi? – vigyorgott ezerrel.
- Mit gondolsz te rólam – húztam fel az orrom eltúlzottan. – De tényleg jól nézne ki.
- Majd körbe kérdezek – bólintott végül, a következő pillanatban pedig felvisított.

Hátra sem kellett néznem, hogy tudjam, a macskája jött el érte a szomszédból, mert hallotta a hangját. Okos kis dög volt, meg kell hagyni, de ezt nyilván nem kötném az orrára, még a végén elbízná magát, hogy megszerettem, pedig egyáltalán. Bár szerintem már fejlődőképes vagyok, ugyanis néha basztatom, és beszélek hozzá. Vagy megjegyzem, hogy milyen buta egy állat. Végül csak néztem egy darabig, ahogy az óriás rokonom úgy ölelgeti azt a szerencsétlen macskát, hogy majd agyon nyomta. Nem mintha ezt a dög bánta volna, dörgölőzött hozzá, meg esküszöm, puszilgatta a gazdáját. Ezek után elengedte a macskát, majd visszatért hozzám, és átcsábított hozzájuk, mert hogy pizzát akar csinálni magának, de ha én nem megyek, biztos, hogy már megpenészedett a pizza lap. Tényleg elég szerencsés voltam, és ChanYeol váltig állította, hogy ha vele vagyok, ő is mázlis lesz. Így hát beleegyeztem, hogy átszenvedem magam a szomszédba, de akkor ad valami csokit. Olyan boldog volt, mint egy óvodás, akivel közöltem, hogy veszek neki egy gombóc fagyit. Szerettem őt, mert bár nem voltam valami jó hangulatban, ő képes volt pár perc alatt elűzni a rossz kedvemet. Erre pedig tényleg csak ChanYeol volt képes.

- Amúgy mesélj már valami jót. – A konyhájukban ültünk, ő lelkesen készítette a nem romlott pizza lapból a finomságot, miközben én egy túró rudin nyammogtam.
- Végre tudtam venni csokis fánkot tegnap reggel a boltban – mesélte lelkesen.
- Oké, valami jobb, esetleg? – néztem a pizzára, amire egy halom sajtot reszelt, meg lila hagymát és kukoricát tett még alá. – Nem mintha nem lennék büszke rád!
- Akkor mondj valami jót te – vágta rá, miközben betette a mikróba a mini pizzát.
- Azt nem nagyon tudok – nevettem fel kínomban. – De mindegy – legyintettem.
- Mi? – tért vissza egy bögre teával a kezében, másikban az egész kancsóval, mire levettem egy poharat, és mutogattam neki, hogy nekem is öntsön. – Rég meséltél úgyis, valami srác fejlemény?
- Nyilván – röhögtem fel. – Nem, csak… BaekHyunnal volt egy kis nézeteltérésünk.
- De min? – kérdezte érdeklődve, ilyenkor egész komoly tudott lenni. – Nem volt a szíved csücske soha, nem?

- Mostanában egészen megkedveltem – rántottam vállat, nem nézve a szemébe.
- Oh, csak nem? – vonogatta a szemöldökét, mire meglendítettem felé a kezem. – Oké, vicceltem. De mondd már, mi van akkor?
- Már másba szerelmes – tudtam le egyszerűen ennyivel, majd megvártam, míg kiveszi a már kész pizzát, és elkezdi enni. – Aminek nyilván örülnöm kellene, hiszen végig ezt akartam, de most mégsem megy.
- Történt valami köztetek? – kérdezte óvatosan, alaposan megrágva egy falatot a szájában; szerintem nagyon jól tudta a választ, de hallani akarta tőlem is, viszont én csak bólintottam neki. – Valami komoly?
- Lefeküdtünk – néztem fel a szemébe, ezzel őt teljesen összezavarva.

- De azt mondtad, mást szeret… Akkor most hogy van? – ráncolta a szemöldökét, de most másképp, mint szokta, azzal a teljesen retardált fejével, vicces volt.

- Utána mondta el. – Olyan könnyedén tudtam erről beszélni, nem hittem volna, hogy képes leszek rá, pedig még elég friss volt.
- Mi van? Szóval kihasznált, aztán a képedbe vágta, hogy bocs, már nem szeretlek? – akadt ki teljesen rokonom, ami megmosolyogtatott.
- Először én is azt hittem – sóhajtottam egyet, majd megmasszíroztam az orrnyergem, kortyolva egyet a fekete teából. – De a lényeg, hogy szerintem neki jobban fájt, hogy rájött, mint állítása szerint nekem…
- Kezdhetsz mesélni, semmit nem értek – dőlt hátra kényelmesen, befejezve az evést; a szomszéd székről az ölébe húzva a macskáját, aki egyből úgy bújt hozzá, mintha tényleg az anyja lenne.

Nem igazán tudtam, honnan kellene elkezdenem, arra sem emlékeztem hirtelen, mennyit tud rólunk, a kapcsolatunkról. De nem vittem túlzásba, inkább tényleg csak a tegnapi randit meséltem el neki nagyvonalakban, amire nem győzött rácsodálkozni. Nem azért, mert belőlem nem nézte ki, hogy így fel tudtam oldani BaekHyunt, hanem pont a másikból. Mikor rákérdeztem, csak annyit válaszolt, hogy nem tűnt olyan embernek, aki bármiért is nehezen oldódna fel, főleg nem az én társaságomban. Aztán elmondtam neki, hogy számára teljesen idegen volt az a SeHun. Barátként tekintettem rá, neki pedig fogalma sem volt, milyen a barátomnak lenni, hiszen soha nem voltunk azok. Én régen végig szerelmes voltam belé, ő menekült előlem, de végül összejöttünk. Aztán én most gyűlöltem őt, míg ő végig szeretett és üldözött. Nem igazán tudta, hogyan kellene kezelnie vagy hozzám állnia, ez pedig teljesen megijesztette. Hiszen akkor számára egy teljesen ismeretlen SeHunnal találta szembe magát, akit soha nem ismert. Érthető, hogy miért volt annyira távolságtartó. Mert már BaekHyun előadja, hogy micsoda menő gyerek, a valóságban egyáltalán nincs így. A félénkségét próbálta palástolni azzal, hogy előadta magát. Ami nem rossz taktika, hiszen sokáig én sem láttam át rajta. Egészen addig, míg nem láttam párszor sírni. Akkor jöttem rá, hogy milyen is ő valójában, és az fogott meg benne.

Végül eljutottam oda, hogy mi történt az együttlétünk közben és után. Kissé kínos volt róla beszélni, de tudtam, hogy pont Yeol előtt nem kell ezt szégyellnem. Elmondtam neki, hogy bár szerelmet vallottam neki, mára már beláttam, hogy tévedtem. Nagyon megszerettem Baeket, és egy különleges helyet foglal el a szívemben – mégsem szerelem. Ezt ő is bólogatással erősítette meg bennem, ami jól esett. Fura volt visszagondolni arra, hogy mit csináltunk, olyan, mintha át sem éltem volna, csak kívülállóként néztem volna végig az egészet. A legfurcsább mégis az volt az egészben, hogy mikor még be sem fejeztem a mesélést, ChanYeol közbe vágott.

- Esküszöm, olyan felhős a kapcsolatotok. – Értetlen fejem láttán folytatta. – Mármint olyan Felhők fölött három méterrel… Totál megfoghatatlan, kicsit talán plátói is, ugye BaekHyun részéről. Hiszen végig egy álomképet kergetett, nem volt benne semmi kézzelfogható, te meg teljesen leszartad őt. Most pedig volt egy hatalmas pálfordulásod, ahogy rájöttél, hogy neked Baek kell, mint mondtad, ő a tökéletes, szereted őt, meg ilyenek… Olyan érzésem van, hogy ha ez mind igaz lenne, az nem te lennél. Az nem lenne igaz. És az, hogy pont Baek mondta ki az igazságot, miszerint ez már soha nem lenne ugyan olyan köztetek, mint régen volt… Őszintén, elmesélve, én is totál ezt érzem.

***

ChanYeol szavai jártak a fejemben még akkor is, mikor másnap épp a buszon zötykölődtem a város felé. Én sem tudtam volna jobban összefoglalni az egészet, és ezért szerettem őt igazán. Nagyon jól átlátta a helyzetet, és megfogalmazta mindazt, ami bennem is ott volt. Utólag persze sokkal könnyebb volt belátni dolgokat. Persze, még mindig fájt kicsit, hogy pont így kellett történnie köztünk a dolgoknak Baekkel, de azt be kellett látnom, hogy jobb lesz így. Végre mind a kettőnk elengedhet valami olyan súlyt, ami már régóta nyomta a vállát. Nem reméltem semmit a legközelebbi beszélgetésünktől, de azelőtt még beszélnem kellett erről az egészről Kai-jal is. Így most épp felé tartottam. Nem mondtam neki, hogy megyek, nem beszéltem meg vele, de nem is akartam. Lehet, hogy nem lesz otthon, de azt sem bántam volna. Csak el kellett jönnöm, hogy egy kicsit egyedül legyek. Legfeljebb elmegyek JongDaehez, és mászkálunk a városban – feltéve, ha nem JunMyeonnal van valamerre. Ugyanis kibékültek, most már minden rendben köztük, ahogy várható volt. Azóta hyung igyekszik minél többször látogatni barátomat, és mindig meglepi valami kis aprósággal, ami bár szerinte felesleg, mégis úgy örül neki, mint egy kisgyerek. Aranyosak voltak, és így volt helyes, hogy kibékültek.

Egész hamar odaértem Kai-jék házához, még a metró sem jelentett akkora gondot, mint szokott, talán mert annyira el voltam foglalva a gondolatimmal. Délután fél kettő volt, remélem, nem pont ebédel, vagy dolgozik – bár érettségi szünet volt, csak nem vagyok olyan balfasz, hogy ma legyen valami írásbelije. Mivel nem akartam felcsengetni, így megvártam, míg valaki kijön a panelből, és nem is kellett olyan sokat várnom. Egy fiatal férfi sietett valahová, nem is nagyon foglalkozott velem, így gond nélkül sétáltam fel a negyedikre – ugyanis a lift nem üzemelt. Most mégsem bosszantott fel, még talán jól is jött, legalább kitalálhattam, hogy kezdek bele a mesélésbe. Biztos kíváncsi lesz, mit keresek nála, feltéve, ha otthon találom. Mikor megálltam a megfelelő ajtó előtt, már kopogásra emeltem a kezem, de aztán mégsem tettem, mivel odabentről összetéveszthetetlen hangot hallottam meg. Valaki sírt. Vagy inkább zokogott. Elképzelni sem bírtam, hogy ki lehet az, hiszen Kai nem az a típus volt, aki így zokogna bármi miatt, Krystal pedig, ha itthon is van, kétlem, hogy ő lenne. Így hát nem gondolkodva sokat, lenyomtam a kilincset, majd pár lépéssel átszeltem a közlekedőt, és a nappaliban találtam magam. Hogy aztán egy olyan jelenetnek legyek szemtanúja, amit talán soha nem akartam látni.

- SeHun? – nézett rám meglepődve a kanapén ülő Kai.

Akinek az ölében ott zokogott Byun BaekHyun…