52. fejezet

A lépcsőházban olyan tömény gyros illat terjengett, ami csavarta az orromat, mindazok ellenére, hogy olyan gyorsan szedtem a lábamat, attól féltem, lezuhanok, aztán vihetnek megint a kórházba, betört koponyával. Bár úgy voltam vele, talán jobb is lenne, hátha megint elfelejteném azt a képet, ami talán örökké a fejembe égett. Soha nem hittem volna, hogy ez lehetséges lenne. Elárulva éreztem magam. Kurvára fájt, hogy éppen az a két ember vert át, akikben az utóbbi időben a legjobban megbíztam, és elég sok dolgot elmondtam nekik. Míg az egyikük feltétel nélkül meghallgatott, olykor komolyabb szavak nélkül érte el, hogy elengedjem a dolgokat, vagy hamarabb túljussak rajtuk; addig a másik szépen, lassan vált egy fontos emberré, akivel megléptem egy olyan lépcsőfokot a kapcsolatunkban, ami túlmegy azon, hogy ő ilyen könnyen átvágjon. Megbíztam bennük, ők pedig az egyik legfontosabb dologról hazudtak nekem. Nem értettem, mi okuk volt arra, hogy ezt tegyék. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy ők ketten ismerhetnék egymást – azon kívül persze, hogy azon a fotózáson találkoztak. Erre BaekHyun úgy zokogott Kai karjaiban, mintha minimum élete szerelme lenne. Nem mintha szerettem volna bármiféle magyarázatot hallani tőlük, sokkal dühösebb voltam most annál, hogy legyen türelmem ezzel foglalkozni. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan letudom majd ezt a „kiruccanást”, de most már kicsit sem vágyom a társaságra. Ezek után ne várják el tőlem, hogy jó pofát vágjak bármelyikőjükhöz is. Titkon persze szerettem volna, hogy ez az egész dolog egy hatalmas félreértés lenne, de tisztában voltam vele, hogy ez lehetetlen. Túl jól láttam őket, ahogyan azt is, Baekhyun milyen kétségbeesett, könnyes szemekkel nézett rám, miután Kai megszólított. Az egész szituáció szánalmas volt, úgy éreztem magam, mint egy gyertyatartó, aki belerondított valami olyasmibe, amihez semmi köze. Ennek ellenére, kurvára közöm volt mindenhez, csak azt nem értem, hol futnak össze a szálak, amit ezek szerint végig az én szemem előtt mozgattak.

- SeHun, állj meg, kérlek! – kiabált utánam, meglepő módon, BaekHyun, mire azonnal hátrafordultam, hogy megbizonyosodjak róla, nem hallucináltam.
- Mit akarsz? – kérdeztem, közben pedig kirázott a hideg, hiszen a lépcsőházban elég hűvös volt, annak ellenére, hogy odakint kellemes, húsz fok is lehetett.
- Én... – kezdett bele, miközben lassan lentebb lépkedett, kissé ziláltan, biztosan ő is rohant utánam. – Sajnálom, SeHun.
- Nincs szükségem a sajnálatodra – néztem a szemébe dacosan, ám ő ténylegesen olyan szánakozva nézett rám, hogy egyenesen hányingerem lett tőle; semmit nem utáltam jobban, mint mikor sajnáltak engem.
- Nem, nem az, csak... – szipogott egyet, majd közvetlen elém lépett, így láthattam fátyolos szemeit, amiből kigördült egy sós csepp, végigszántva szép, ám most megviselt arcát. – Soha nem akartalak így látni téged.
- Mégis hogy? – kérdeztem, felvonva szemöldökömet, bizalmatlanul méregetve őt.

Választ viszont nem kaptam kérdésemre, csak egy értetlen tekintetet, aztán lassan felemelte a kezét, egyenesen az arcomhoz. Kissé meglepődtem, de nem húzódtam el tőle, kíváncsi voltam, mit akart csinálni. Ám mikor hüvelykujját lassan végighúzta a szemem alatt, reflexből elléptem tőle, döbbenten nézve a szemébe. BaekHyun nem engedte le a karját, úgy hagyta, ezzel is bizonyítva, hogy nem képzelődtem. Azonnal arcomhoz kaptam, és akkor éreztem meg, hogy valóban nedves, de elképzelni is furcsa volt, hogy a könnyeim folytak le. Ekkor vált világossá, mire értette Baek, hogy nem akart így látni. De mégis miért sírtam? Nem voltam egy érzékeny ember, csak végső esetben csordult ki egy-két könnycsepp a szememből, azt sem szerettem közönség előtt kiengedni. Valahol mélyen tudtam, hogy mennyire megbántva érzem magam emiatt, de akkor sem számítottam rá, hogy sírni fogok. Az pedig, hogy BaekHyun most látott ilyen gyengének, feldühített. Nincs joga ahhoz, hogy szánjon engem, mikor ő hazudott nekem végig. Egyetlen szóval sem mondta, hogy ismeri Kai-t, sőt! Az is lehet, hogy jót röhögtek a hátam mögött, bár ezt csak a sértett büszkeségem mondatja velem, egyébként nem hinném, hogy ennyire mélyre süllyedtek volna. Sóhajtottam egy mélyet, majd visszanéztem az alacsonyabbra, ki már leengedte karját, de látszólag szarabb állapotban volt, mint én, amit kicsit sem értettem.

- Mit vársz tőlem, BaekHyun? – kérdeztem végül, kitárva karjaimat, szipogva egyet. – Mit akarsz?
- Sajnálom – nyögte ki újra, mire megforgattam a szemem, majd hátat fordítva neki, indulni készültem, ám utánam kiabált. – Azt hittem, Kai elmondta, hogy ismerjük egymást!
- Rosszul hitted! – emeltem fel én is a hangomat, pont leszarva, hogy egy lépcsőházban vagyunk. – Sem ő, sem te nem voltatok képesek elmondani az igazat! Kurvára hazudtatok végig, ez pedig egy „sajnálom”-mal nem lesz elrendezve.
- Tudom, SeHun – nyelt egy nagyot, ismét közelebb lépve hozzám. – Tudom, hogy elbasztam, igen, de... Én tényleg azt hittem, hogy tudod.
- Honnan ismered? – kérdeztem legyőzötten, mire BaekHyun meglepetten pislogott rám, mire nekem minden megfordult a fejemben. – A fotózás óta tartottátok a kapcsolatot? Kiterveltétek az egészet? A hátam mögött jót röhögtetek rajtam, vagy mi a fasz történt?
- SeHun – nézett mélyen a szemembe, próbálva higgadtan beszélni, mert ismét kiabálni kezdtem. – Kai a testvérem.
- A micsodád? – kaptam a homlokomhoz azonnal, kínomban felnevetve, mert azt hittem, ez egy kibaszott vicc, ám mikor Baek nem nevetett velem, rá kellett jönnöm, hogy nem hazudott. – Hogy lehetne már a testvéred? Nem is hasonlítotok egymásra...

- A szüleim örökbe fogadták őket – kezdett magyarázatba, nekem pedig akkor koppant egy hatalmasat, miszerint ezt Kai mondta, de soha nem említette, hogy BaekHyun szülei azok, akik adoptálták. – Őt és Krystalt, mikor tizenkét évesek voltak.
- És ezt valahogy elfelejtettétek velem közölni? – kezdtem el fel-alá járkálni a fordulóban, az agyam ezerrel pörgött, túl sok információ volt egyszerre. – A rohadt életbe is, ez nem egy olyan dolog, amit csak úgy kihagy a sztoriból az ember! Te voltál az, aki elküldött Kai-hoz a legelején, miért nem említetted, hogy a fotós a fogadott öcséd volt?
- Hittél volna nekem? – kérdezett vissza, mire megtorpantam, és megragadtam a felsője gallérját.
- Ezek után nincs jogod számon kérni engem – löktem el kissé, majd ténylegesen tovább lépcsőztem lefelé, de nem azzal a céllal, hogy otthagyjam, csak szükségem volt a levegőre, mert úgy éreztem, megfulladok, ha tovább itt maradok.
- Őszintén mondom neked, SeHun – kapta el a karomat, ám nem fordított vissza, amiért hálás voltam neki, mert jelen pillanatban undorodtam tőle. – Tényleg nem tudtam, hogy te nem tudod, milyen kapcsolat fűz össze minket. Azt hittem, Kai elmondta ezt is, mikor megmutatta a fotóinkat.
- Kurvára ne kend rá ezt Kai-ra! – rántottam ki a kezem gyenge szorításából, majd szikrákat szóró tekintettel néztem rá. – Őt is te keverted bele, vele ellentétben, neked igenis el kellett volna mondanod, hogy ki ő, akár elhiszem, akár nem!

BaekHyun olyan fejet vágott, ami ha nem ilyen helyzetben lennénk, még viccesnek is találnék. Mondhatnám, hogy tejesen ledöbbent volt, de az kicsit sem közelíti meg mindazt, ami egyetlen másodperc alatt átfutott az arcán. Nem tudtam volna behatárolni, egyszerre volt megilletődött, meglepett, csalódott és szomorú, de egyben meghatódott és megkönnyebbült is. Fogalmam sincs, miért és hogyan, de ez valahogy engem is lenyugtatott. Komolyan gondoltam, amit mondtam neki. Tény, Kai sem ártatlan az ügyben, hiszen mindig kérdezett Baekről, mintha nem is tudná, ki ő, mintha számára csak az a srác lenne, aki sokat fizetett neki a képekért, valamint engem zaklat. Ezzel ellentétben, a fogadott bátyja, csak ezt nem kötötte a orromra. Nyilván azért tette, mert félt, hogy azok után nem beszélnék neki őszintén BaekHyunról, bár nem voltak előttem soha tiszták a szándékai. Vajon másképp alakultak volna a dolgok, ha már az elején kiderül, hogy ők ketten testvérek? Hogy ha tudom, ismerik egymást, nem csupán két idegen, akik egyszer találkoztak egy fotózás miatt? Vajon korábban, mikor még együtt voltunk, tudtam, hogy ők testvérek, vagy Baekhyun akkor is úgy gondolta, hogy felesleges információ számomra? De ha ők ketten testvérek, akkor... Ez rohadtul gáz. Miért sírt Baek Kai karjaiban? Vajon nem ez volt az első ilyen? Megbeszélik a dolgaikat? Talán rólam is beszéltek már, hiszen ha úgy vesszük, nyakig benne vagyok mind a kettő életében. Mi a fasz...? Bár kiderült egy fontos dolog, az újabb ezer kérdést vet fel, én pedig úgy éreztem, túl sok egyszerre. BaekHyun szavak nélkül rogyott le a legközelebbi lépcsőfokra, majd tanácstalanul meredt maga elé. Nem voltam abban a helyzetben, hogy most meghasson, valahol belül mégis éreztem, hogy ez talán most más, mint a régebbi hisztik. Igen, BaekHyunnak továbbra is megvolt az a remek „tehetsége”, miszerint ilyenkor mindig meglátom benne az igazi valóját. Azt a BaekHyunt, akit sok idő elteltével, sikerült megkedvelnem. Így hát minden mindegy alapon, én is leültem mellé, mire ő azonnal vállamra hajtotta a fejét, ami akaratlanul is egy kis mosolyt csalt az ajkaimra. Nos, vannak dolgok, amik soha nem változnak.

- Nem akartam veled veszekedni azok után – beszélt halkan, de nyugodt hangja valahogy most jól esett.
- Ha ez megnyugtat, én sem – bólintottam. – De most már elmondhatod, miért sírtál.
- Miattad – adta meg az egyszerű választ, amit fel sem volt időm fogni, már vissza is kérdezett. – És te miért jöttél Kai-hoz?
- Miattad – nevettem fel, bár nem azért, mert vicces volt a szituáció, sokkal inkább ironikus.
- Miattam? – lepődött meg, fel is emelte a fejét vállamról, hogy a szemembe tudjon nézni. – Te szoktál rólam beszélni Kai-nak?
- Nem mondta? – emeletem fel szemöldökömet, mert ez valóban megdöbbentett.
- Szerintem ismered annyira, hogy tudd, nem az a típus, aki elárulna bárkit is – mosolyodott el kissé, mire elhúztam a szám, hiszen engem valamilyen szinten elárult.
- Azért jöttem, hogy tanácsot kérjek tőle – mondtam el végül az igazat – De azt hiszem, már eldöntöttem, mit szeretnék.
- És mit szeretnél? – nézett rám, egy gyenge mosollyal, mintha csak olvasna a gondolataimba.

Furcsa volt visszagondolni arra, ami BaekHyun és köztem történt. Nem bántam meg, hiszen azt hiszem, felejthetetlen marad mind a kettőnk számára az a nap. Akkor végre önmagunk lehettünk, és olyan őszintén kitárulkoztunk egymás előtt, mint talán még egyszer soha, senkinek nem fogunk. Gyönyörű volt és tökéletes, de rá kellett ébrednem, hogy ez már másodjára nem lenne ilyen. Ez az alkalom csak egyszer történhetett meg, csak így volt helyén való, és így van rendben. Talán csak annyi kivetnivalóm van a dologban, hogy tévesen bár, és nem is konkrétan, de szerelmet vallottam neki. Nem voltam belé szerelmes. Nem dobogott a szívem hevesen, ha rá gondoltam, nem hiányzott, ha nem volt velem; de tagadhatatlan, hogy fontossá vált számomra, hiszen akkor nem éreztem volna magam ennyire elárulva. Hatással volt rám, az egész lénye és a döntései, hiszen az életem részévé vált. De nem tápláltam iránta gyengédebb érzelmeket, ezt pedig úgy tűnik, elfogadta, bár egy szóval sem mondta. Egyébként is, ő már mást szeretett, az pedig az élet fintora, hogy éppen akkor jött rá, mikor együtt voltunk. Talán ez számára tényleg nagyobb trauma volt, mint nekem, hogy megsértette a büszkeségem. Ez már soha nem lehetne olyan, mint volt, hiába próbálkoznánk – és őszintén, semmi kedvem szórakozni vele. Az a SeHun, akit ő ismert és szertetett, meghalt akkor, mikor a balesetem történt, ezzel talán egy darabot elvitt belőle is, de sajnos ez ellen nem tudtam mit tenni. El kell fogadnia, és végre tovább lépni, hiszen csak akkor lehet boldog, ha végleg elenged engem, valamint a múltat is.

- Azt szeretném, ha boldog lennél – mondtam ki őszintén a gondolataimat, majd egy mosollyal is megajándékoztam őt.
- Tudod, hogy az nem lesz könnyű – viszonozta a gesztust, majd egy mélyet sóhajtott. – Szóval ez a búcsú?
- Miért, el akarsz menni valahová? – kérdeztem vissza meglepetten, mire ő felkuncogott.
- Nem úgy értettem – simított végig karomon, majd összekulcsolta az ujjainkat. – Tudom, hogy nem szeretsz engem, SeHun. Hogy akkor, ott, csak azért mondtad ki, mert tényleg azt hitted, viszont engem boldoggá tettél. Ezért hittem azt, hogy mennyire megbántottalak, bár ennek ellenére is így gondolom, hogy tudom, nem vagy belém szerelmes. Tényleg sajnálom ezt az egészet, és tudnod kell, hogy én soha, semmivel nem akartalak megbántani, mert minden ellenére, fontos vagy nekem. Mondanám, hogy maradjunk barátok, de tudom, hogy az nem igazán menne nekünk, bármennyire is szeretnénk – kuncogott fel kissé.
- Próbálkozni szabad – löktem meg őt a vállammal, mire ő is így tett, aztán összemosolyogtunk. – Én is sajnálom, hogy így neked estem, csak tudod, tényleg elárulva éreztem magam.
- Igazad volt, a helyedben én is így tettem volna – bólintott, majd elengedte a kezem, levette a hátizsákját és keresgélni kezdett benne. – Emlékszel, hogy mit ígértem neked a közös emlékeinkkel kapcsolatban?

- Ugyan, BaekHyun – kezdtem volna bele, hogy ez már igazán nem lényeges, mikor kihúzott egy sötétkék kis könyvecskét, mire felvontam a szemöldökömet. – Az ott egy...?
- A naplóm – erősített meg, egy bólintással egybekötve, majd végigsimított a borítón. – Egész pontosan, ez a régi. Akkor kezdtem el írni, mikor megismertelek téged. Muszáj voltam kiírni magamból, hiszen senkinek nem mondhattam el, hogy milyen érzések kavarogtak bennem. Ez a napló mindig segített, amolyan lelki támasz volt, hiszen minden leírhattam. Tényleg mindent. Ezért most szeretném neked adni – nyújtotta felém, mire elkerekedett szemekkel néztem a kemény borítós füzetet.
- Nem fogadhatom el – ráztam a fejem azonnal. – Nem tartozik rám, ez a naplód, az egész lényed benne van, én nem érzem úgy, hogy jogom van elolvasni.
- SeHun – nézett a szemembe. – Minden, ami ebben a kis könyvben van, az te vagy. Az egész életem körülötted forgott, te töltötted ki a napjaimat, éjjel-nappal csak rád gondoltam. Ha nem neked, kinek másnak lenne joga elolvasni? Megígértem, hogy ha nem kapod vissza az emlékeidet, mesélek neked, de úgy érzem, ez a kis könyv sokkal jobban leír mindent, mintha én mesélném el. A szakításunk is benne van, és az azt követő hónapok. Tudom, hogy arra voltál leginkább kíváncsi, úgyhogy kérlek, fogadd el – nyújtotta újra.

- Én nem hiszem, hogy képes lennék elolvasni – nyeltem egy nagyot, miközben átvettem tőle a naplót, végigsimítva a borítóján.
- Most már a tiéd, azt teszel vele, amit akarsz – mosolyodott el. – Csak úgy éreztem, ez a te tulajdonod is, hiszen tényleg te vagy benne. Ne érezd emiatt rosszul magad, rendben?
- Miért érzem úgy, mintha most tényleg búcsúznál? – nyeltem egyet, magamhoz szorítva a könyvet, Baek szemébe nézve.
- Elmegyek egy kis időre – bólintott végül. – Muszáj átgondolnom mindent és összeszednem magam, de ehhez időre van szükségem.
- De ha visszajössz, ígérd meg, hogy tartjuk majd a kapcsolatot – nyújtottam felé a kisujjam, mire ő mosolyogva kulcsolta össze a sajátjával.
- Ígérem, és azt is, hogy mesélni fogok – bólintott, megerősítve szavait is fogadalmát.

Nem szóltunk többet, szavak nélkül feltápászkodtunk, majd nem gondolkodtam sokat, magamhoz húztam alacsony, vékony testét egy ölelésre. Nem ellenkezett, azonnal átkarolta a nyakam, majd vállamra hajtotta a fejét. Nem hazudhatott, megígérte, hogy ha visszajön, találkozni fogunk. Bármennyire is furcsa, szerettem volna, ha nem szakadunk el egymástól teljesen, hiszen akárhogy is, hónapokig az életem részese volt, nem engedném el olyan könnyen, hiszen közel kerültünk egymáshoz. Ráadásul BaekHyun olyasvalaki, akiben megbízok, bár sokáig tartott, most már fájna, ha csak úgy kilépne az életemből. Talán csak másodpercek, de lehet, hosszú percekig álltunk ott ölelkezve, mint a titkos szeretők, de egyikünket sem érdekelte. Kiélveztük azt a kevés időt, ami még adatott nekünk együtt, mielőtt talán egy kissé hosszabb ideig nem találkozunk. Tudtam, hogy azért akar kicsit elutazni, hogy elfelejtsen mind engem, mind ezt az egész szarságot, de teljes mértékben megértettem őt. Ez nem menekülés a problémák elől, hiszen ha úgy vesszük, jól végződtek a dolgok köztünk, bár soha nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz majd őt elengedni. Sőt, azt sem gondoltam volna, hogy valaha búcsúznom kell majd tőle, az pedig ennyire fájni fog. Mintha egy darabomat akarnák elszakítani tőlem, de rá kellett jönnöm, hogy ez szükséges. Nekem is el kell őt engednem, bármennyire is hittem azt, hogy ő az egyetlen, akire időre lenne szüksége. Végül elléptünk egymástól, de úgy éreztem, muszáj elmondanom neki, mennyire fontos számomra, mint egy barát, mint egy valaki, akire szükségem van a továbbiakban, hogy kibírjam ezt az életnek csúfolt földi poklot. Ám legnagyobb meglepetésemre, ő volt az, aki előbb megszólalt.

- Csodálatos vagy, SeHun – mosolyodott el. – Éppen ezért, nem bánok egy percet sem, amit veled töltöttem. Mert melletted megtapasztaltam, hogy mit keres minden ember, és azt is megtudtam, hogy milyen, amikor el kell engednem azt, akit soha nem engednék el.

Köszönöm, BaekHyun...