5. fejezet

A fák levelei már sárgába borulva köszöntötték az utcán sétáló emberek tömkelegét. Az idő még ugyan kellemesnek volt mondható, de kétségtelen volt, hogy az ősz bizony megérkezett. A nem is olyan rég még virágba borult táj most már festői képet alkotva, az ősz minden színeiben pompázott, mégsem volt szép. Csak úgy sütött, minden egyes fával egyre jobban az elmúlás. Vége volt a nyárnak. Vége volt valami egészen csodálatosnak. Soha nem szerettem az őszt. A lábaim mégis maguktól haladtak újfent, egy ismerős hely felé. A folyó partján meglepően sokan voltak, fotóztak, vagy szimplán csak rohantak. Kicsit úgy éreztem, deja-vum van, de nem véletlen. Ugyan úgy megálltam gyönyörködni a folyóban, holott most nem volt kivilágítva, mégis megálltam figyelni. Tovább akartam menni, ki akartam deríteni, mi történik már megint, de nem tudtam. Képtelen voltam rá, ez pedig nagyon bosszantott. Pár másodperc után végül újra elindultam, megálltam az ismerős zebránál és a hatalmas tölgyfát kezdtem el figyelni. Akaratlanul is egy mosoly terült szét az arcomon, de fogalmam sincs, hogy mi okom volt erre. Amint a lámpa zöldre váltott, kikerülve pár embert, átjutottam a másik oldalra. Most is, mint mindig, odamentem a törzséhez és végigsimítottam a karcoláson, aztán leültem a szokásos padra és vártam. A parkban ezúttal sokan voltak, hiszen még csak délután lehetett. A gyerekek boldogan szaladgáltak egymással, sokan a kutyáikat sétáltatták, randiztak, vagy csak éppen kiültek egy jó könyv társaságában. Úgy ült le mellém, hogy nem is hallottam, mikor jött. Nem néztem rá, pedig minden porcikám ezt akarta, mégsem engedelmeskedett a testem. Csak elmosolyodva dőltem hátra, miközben a másik illető kezét az enyémre simította egy röpke pillanatra, aztán el is húzta. Mégis, ez az érintés forróságot hagyott maga után, a szívem gyorsabban kezdett verni, egyszerűen… Olyan tökéletes volt. Még mindig nem néztem rá, továbbra is pár gyereket figyeltem, akik nem messze tőlünk játszottak egymással. Az egyiknek egy piros sál volt a nyakában, a másiknak pedig nagyon tetszett. Nem voltam egy nagy gyerekszerető, de ahogy a kisfiú a kislány nyakába tette a kötött sálat, aranyosnak találtam. Viszont ekkor végre a másik felé fordultam, majd egyenesen a szemébe néztem. Egy gyengéd mosolyt intéztem felé, amit Ő viszonzott is, majd kissé közelebb ült hozzám és a vállamra hajtotta a fejét.

- Boldog hónapfordulót, SeHun…


***

Úgy riadtam fel, mintha legalább ölni készülnének. Hangosan kapkodtam a levegőt, és csak pár pillanattal később hallottam meg, hogy anyám kiabál, ideje lenne felkelnem. Gyorsan visszakiabáltam neki, hogy megyek, aztán még visszafeküdtem. Hiába próbáltam visszaemlékezni, hogy mégis mit álmodhattam, egyetlen egy kép sem ugrott be. Idegesített, hiszen nem szoktam olyanokat álmodni, amik után így kelek fel. Kifejezetten furcsa volt, azt hittem, nem is lehet így felkelni, de hát, tévednem kellett. Gyorsan magamhoz vettem a telefonomat, bekapcsoltam a wifit, majd felnéztem a közösségi oldalakra. Láttam, hogy LuHan írt még valamikor hajnalban, mikor már aludtam, ami megmosolyogtatott. Két hét telt el azóta, hogy itt volt nálam, azóta is napi rendszerességgel beszéltünk. Jól esett, hogy van valaki, aki tényleg mellettem volt, annak ellenére, hogy több ezer kilométer választott el tőle. Gyorsan lecsekkoltam a véleményeimet, aztán olvastam LuHan üzenetét. Mondta, hogy szeptemberben el akar kezdeni egy új ficet, és úgy gondolja, ez most nagyon jó lesz. Mesélt róla, mikor itt volt, nekem is tetszett, így természetesen biztattam. Még megírtam neki, hogy ma nem tudunk beszélni, mert este nyárzáró buliba megyek, aztán felkeltem, nehogy anyám leharapja a fejem.

***

Srác létemre egészen sokat tudtam a tükör előtt vacakolni, ezt sokan megjegyzik nekem, de különösebben nem érdekel. Nem azért nézem meg magam sokszor, hogy elég helyes vagyok-e, ellentétben sok emberrel, én egyszerűen csak a ruháimra igen kényes vagyok, sokszor váltogatok, ha valami mégsem tetszik. Tény, hogy volt egy saját stílusom, ami szerint szerettem öltözködni, de valamikor nem úgy sikerültek a dolgok, mint szerettem volna és az egész összeállítás nem jó. Néha magamat is kiakasztom ezzel a hülyeségemmel, de ez van. Éppen az utolsó simításokat végeztem magamon, kissé még összetúrtam a vörös tincseimet, majd felkaptam a telóm.

- Kész vagy már? – robbant be az ajtómon ChanYeol.
- Ja, pont most akartam indulni – lökdöstem ki a szobámból.
- Mit tudsz ennyit szarakodni? Én már rég kész voltam – magyarázta, mire csak megforgattam a szemem és a tornacipőmet erőszakoltam a lábamra.
- Fogd be, nem mindenki olyan, mint te, hogy öt perc alatt elkészül – morogtam, majd csak felkiabáltam anyáméknak, hogy megyek, majd jövök valamikor.
- Jól van, öcskös, inkább menjünk – intett a fejével. – Hozol valami piát?
- Apám mondta, hogy behűtött egy üveg vodkát, azt elvihetem – rántottam meg a vállam.
- Szeretem faterodat – vigyorodott el, amitől az a fogyatékos feje még jobban annak tűnt.
- Te hozol valamit? – kérdeztem meg, miközben kivettem az ominózus alkoholt a hűtőből, majd ténylegesen kiindultunk a házból.
- Aha, elég sok mindent, de nem sorolom – legyintett, majd megsimogatta a két kutyánkat, mert képtelen lett volna enélkül elmenni.
- Remélem, jó buli lesz – mondtam magamnak csak úgy.
- Hát, ha megint összeakadtok azzal a csajjal, akivel a múltkor… – nézett rám jelentőségteljes vigyorral.
- Nyomorék – vágtam rá, mire ő csak felvihogott. – Inkább neked kellene már becsajoznod, el sem hiszem, hogy idősebb vagy tőlem, de még barátnőd sem volt.
- Anyád – lökött meg a vállamnál. – Tehetek én róla, hogy egyik csaj sem az esetem?
- Vagy inkább a csajoknak nem vagy az esete – húztam az agyát, hiszen mindig ezt csináltuk.
- Na, jó, rohadj meg, SeHun – röhögött.

ChanYeollal a kapcsoltunk igen érdekes volt. Senki nem értette meg, hogy viselkedhetünk egymással így, miközben egyikőnk sem veszi komolyan ezeket a dolgokat. Mi ezt mindig arra fogtuk, hogy a tizenhét év miatt van, hiszen amióta az eszemet tudtam, ismertem őt és haverok voltunk. Sokszor elgondolkodunk azon, hogy lehet, csak azért viseljük még el egymást, mert rokonok vagyunk, de kétlem. Vannak néha jó pillanataink is, mármint, mi soha nem szoktunk veszekedni. ChanYeol és én olyanok vagyunk, mint az ég és a föld, ennek ellenére mégis szinte mindenben egyet értünk. Furcsa dolog volt ez, néha mi magunk sem értjük, hát akkor még a többi ember. ChanYeol igazából egy nagyon szórakoztató személyiség volt, mindenkit meg tudott nevettetni vagy jobb kedvre deríteni, de bármennyire is furcsa, kettőnk közül, ha együtt vagyunk, mégis én vagyok a humorosabb. Alapjáraton nem vagyok egy vicces ember, de ChanYeol hülyesége rám is rám ragad. Éppen ezért jöttem most el vele ebbe a buliba. Csak egy laza kis nyárzáró, ami azért ránk fért. Ő holnapután kezdi az egyetemet, én meg végzős leszek. De egyelőre nem akarok erre gondolni, ki akarom élvezni a nyár utolsó buliját is.

Mikor megérkeztünk a kisváros egyik házába, mindenki kitörő örömmel fogadott minket. Nem nagyon ismertem a házigazdát, de láttam már párszor és köszönni is szoktunk egymásnak. Az biztos, hogy elég gazdagok, már csak a házból is látszik. Oké, rólunk sem mondaná meg külső szemlélőként senki, hogy nem élünk valami jó körülmények között. Hiszen anyám imádja a virágokat, rengeteg muskátlink és leanderünk van az udvarunkon, vagy a teraszunkra felakasztva. Arról nem is beszélve, hogy apámnak filagória kellett, így HaNeul férje megépítette neki, a hintaágyról nem is beszélve. A házunk is elég nagy, voltaképpen négy szintes. Egész jó cuccokban jártunk, szóval még a kisvárosban sem gondolnák az emberek, hogy alig tudjuk kifizetni a számlákat, vagy hogy adósságokban úszunk. Nem mintha, bárkinek is köze lenne hozzá, ez igaz. Kissé elgalandozott gondolataimat Yeol rántotta vissza a valóságba, mikor vigyorogva közölte velem, hogy itt van a csaj is. Csak elfintorodtam, miszerint hagyjon már végre békén azzal a lánnyal. Nem tagadom, szép, szívesen járnék is vele, de azt hiszem, azok után, hogy részegen lefeküdtem vele, nem igazán kér belőlem. Sóhajtottam egy mélyet, aztán belevetettem magam a tömegbe, elhagyva ChanYeolt. Nem nagyon akartam inni, nem is voltam az a kifejezetten alkoholizáló típus, inkább táncoltam és beszélgettem az emberekkel. Szerettem ismerkedni, így ezzel soha nem volt gond.

***

Órákkal később, mikor a buli a tetőfokára hágott, ChanYeol az asztal tetején táncolt egy melltartóban feszítő lánnyal. Csak röhögtem rajta, majd egyből lefényképeztem, hogy ezt meg tudjam neki mutatni. ChanYeol egyébként eléggé konzervatív volt, ha mondhattam ezt. Mármint, szeretett ő beszélni mindenről, nyílt volt a természete, de ő tipikusan az a személy volt, aki várt az igazira, éppen ezért nem volt még barátnője. Furcsa volt, hogy lassan tizenkilenc, de még nem volt komoly kapcsolata, de valamiért fel is néztem rá emiatt. Én soha nem hittem abban, hogy létezik egy olyan valaki számomra, aki a másik felem. Szerintem hülyeség. Hiszen akkor miért van annyi ember egyedül? És mi van azokkal, akik ezt hiszik, de mégis csalódnak abban az emberben? Sokkal jobban fog fájni nekik, éppen ezért, felesleges volt ebben reménykedni. Meg aztán, a mai lányok nem éppen arról híresek, hogy szintén az igazit keresik. Nyilván vannak kivételek, őket kell megbecsülni, de nehéz megtalálni őket. Ugyan mi sem vagyunk jobbak, hiszen jobban örülünk egy könnyen kapható lánynak, mint egy olyannak, aki után hónapokat kell futni, de persze ez nem garantált. ChanYeol például volt, hogy hónapokat udvarolt egy csajnak, aki végül lepattintotta. Éppen ezért csodálom még mindig benne, hogy nem adta fel, ezek után sem. De így elnézve részegen, hogy úgy táncol azzal a ribanccal, mint aki mindjárt szobára viszi, elgondolkodtam rajta, hogy le kellene állítanom. Józanon nem csinálna ilyet…

- Nem semmi, ugye? – hallottam meg egy olyan hangot, amit ezer közül is felismertem volna.
- Hogy kerülsz te ide? – néztem azonnal rá.
- Bulizni jöttem, már az is baj? – billentette oldalra a fejét, vadul vigyorogva, mire nekem kedvem lett volna elfintorodni.
- Nem, nem baj, csak reméltem, soha nem látlak viszont – néztem inkább másfelé, csak nem rá.
- Szóval nem voltál Kai-nál? – forgatta meg a szemét.
- Miért lettem volna? – kérdeztem vissza reflexből.
- Nekem nem hittél, reméltem, annyira csak beleültettem a bogarat a füledbe, hogy legalább elmész hozzá – rántotta meg a vállát.
- Nem tudom, hogy minek adtad ide azt a névjegykártyát, de nem is érdekel – ráztam a fejem. – Viszont áruld már el, hogy mire volt jó ez az egész…
- Na, figyelj, SeHun – lépett hozzám közelebb, mire reflexből hátrébb léptem.

Ő csak fújtatott egyet dühösen, aztán megragadta a csuklóm és kifelé kezdett vonszolni a házból. Nem ellenkeztem, úgy is szükségem volt egy kis friss levegőre, meg kíváncsi is voltam azért, hátha mond valamit Kai-ról. A teraszon rengetegen dohányoztak, ott elengedett BaekHyun, gondolom, hogy ne legyen félreérthető a dolog, majd a ház háta mögé vezetett, ahol nem volt senki, de itt is volt egy kis terasz. Nem szólalt meg, csak elővett egy doboz cigit, egy szálat a szájába tett, meggyújtotta és mélyet slukkolt belőle. Mintha csak erre várt volna már ki tudja, mióta. Csendesen figyeltem, ahogy bámul a semmibe, miközben egyet-egyet szív a bagóból.

- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem rá konkrétan. – Mire jó ez az egész szarság? Miért nem mondod el, hogy mit akarsz?
- SeHun… – kezdte, majd a válla felett rám nézett, de olyan jelentőségteljesen, hogy zavarba is jöttem tőle. – Szerintem pontosan tudod, hogy mit akarok tőled.
- Jesszusom, BaekHyun, te őrült vagy – kaptam a halántékomhoz. – Oké, meleg vagy, bejövök neked, én ezt megértem. De sajnálom, én nem vagyok meleg, szóval felejts el, oké?
- Hát még mindig nem érted? – lépett hozzám közel, túl közel, úgy nézett mélyen a szemembe. – Kurvára együtt voltunk és szerettük egymást. Fél évig a pasim voltál, SeHun. Te voltál az, aki szerelmet vallott nekem és vesztetted el velem a szüzességed. Ne mondd nekem, hogy nem vagy meleg!
- Akkor mégis miért nem tudom, ki vagy? – emeltem fel a hangom dühösen. – Számomra csak egy idegen vagy BaekHyun, egy púp a hátamon, se-

Erre hirtelen egy olyan dolgot tett, amire a legkevésbé sem számítottam. Egyszerűen a tarkómra fogott és lehúzott magához egy csókra. Az első, amit éreztem, hogy undorító cigaretta ízű a szája, de annyira lesokkoltam, hogy képtelen voltam eltolni magamtól. Szerencsére BaekHyun nem akart ennél is nagyobb sokkot okozni nekem, így elhúzódott tőlem, majd a szemembe nézett, mintha reménykedett volna, de mikor teljes undorral néztem rá vissza, csalódott lett. Nyelt egyet, aztán lehajtotta a fejét.

- Sajnálom – kért bocsánatot. – Ne haragudj, csak én még mindig szeretlek, SeHun. Képtelen voltam elfelejteni téged, veled ellentétben. De nem fogom feladni, nehogy azt hidd. Először te hódítottál meg engem, megígérted, hogy örökké velem maradsz – nézett a szemembe. – Szóval most, hogy újra megtaláltalak, nem menekülhetsz előlem, Oh SeHun…

Mi a franc?