6. fejezet

Sokkoltak már le életemben, nem is egyszer, volt, hogy megszólalni sem tudtam és alig hittem a szememnek, fülemnek. Ilyen volt, mint mikor megtudtam, hogy JongDae meleg és összejött egy tőle idősebb sráccal. Vagy mikor egy matek dolgozatom jobb lett a karónál, esetleg valaki úgy megijesztett, hogy az ütő is megállt bennem. De nem, ez a helyzet mindennél rosszabb volt. Ilyet még nem éltem át. BaekHyun ott állt előttem, minden bizonnyal bármiféle választ várt tőlem, de képtelen voltam bármire is. Nem tudtam felfogni, hogy alig egy perce még lesmárolt. Mert igazából nem is ezzel lett volna probléma – még ezen valahogy túl tettem volna magam. De a francba is, most közölte velem egy srác, hogy igenis meghódít. Ez pedig akárhonnan is nézem, abszurd. Abszurd és rohadtul ijesztő. Byun BaekHyun elérte, hogy szinte féljek tőle, mert ahogy kimondta azokat a szavakat, komolyan mondom, rettegni kezdtem. Soha nem gondoltam volna, hogy éppen én eshetek bele egy ilyen helyzetbe. Ha éppen vicces kedvemben lettem volna, azt mondtam volna, ezt még egy ficembe bele is írhatom, de nem voltam poénos hangulatban. Lehetetlen, hogy ez így minden megtörtént.

- Még mindig nem hiszed el, hogy együtt voltunk? – nézett rám BaekHyun, kissé elhúzott szájjal.

A torkomon akadt minden egyes szó, amit mondani akartam. Kiabálni akartam vele, elhordani mindennek, megütni és ott hagyni a francba, hogy lássa, igenis dühös vagyok rá. De úgy éreztem magam, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jéghideg vízzel. Mozdulni sem bírtam, csak bámultam az engem egyre jobban vizslató BaekHyunt, és azon gondolkodtam, mit kellene tennem. Vagy hogy ez egyáltalán lehetséges-e.

- Szóval most azt játszod, hogy nem szólalsz meg? – mosolyodott el, majd egy újabb szál cigarettára gyújtott. – Rendben, akkor játszunk.
- Mi a franc? – nyögtem ki végül nehezen, aztán egy olyan mély levegőt vettem, hogy kitört belőlem a köhögő roham.
- Zavar a cigi füst? – legyezte a kezével, miközben nézte, ahogy nyelem az éltető levegőt.
- Jól vagyok – biztosítottam. – De mégis mit akarsz, BaekHyun? Ha annyira szerelmes vagy belém, miért nem tudsz őszinte lenni velem?
- Tudod, SeHun… – fordult felém, majd az arcomba fújta a füstöt, aztán közelebb lépett hozzám, egyik kezével a mellkasomra támaszkodva, úgy nézett fel rám. – Most elgondolkodtam azon, hogy tényleg ennyire hülye vagy, vagy csak tetteted.
- Csak hogy tudd, rohadtul elegem van belőled, BaekHyun – mondtam közömbösen, a szemébe nézve. – Világosan megmondtam, hogy nem vagyok meleg és nem akarok tőled semmit. Felfogtad? Semmit!
- Nem lenne ezzel problémám, ha tudnám, miért csinálod ezt – billentette oldalra a fejét. – Mert kettőnk közül te nem vagy őszinte, lásd be. Oké, hogy el akarsz engem felejteni, de azt nem tudom, hogy miért.
- Na, jó, itt és most hagyjuk abba ezt a beszélgetést – löktem el magamtól, mire ő csak elmosolyodott. – Elmondom még egyszer és utoljára, BaekHyun: szállj le rólam!
Nem vártam meg a válaszát, faképnél hagytam. Egyszerűen még mindig nem értettem, hogy csöppentem bele ebbe az egészbe. Kezdtem tényleg azt hinni, hogy BaekHyun úgy akart elcsábítani, hogy kitalálja ezt a nevetséges mesét rólunk. De ezzel nem kíváncsivá tesz, sokkal inkább eltaszít magától. Ki az a hülye, aki ezt elhinné? Sajnálom, BaekHyun, rossz ajtón kopogtatsz, ha azt hiszed, vevő vagyok a vonzerődre. Mégis, nem tudtam őszintén azt mondani, hogy ez az egész egy őrültség. Sehová sem jutok, bármennyit is gondolkodok ezen a dolgon, az egyetlen biztos pont pedig, ahová a szálak vezetnek, Kai volt. Muszáj vele beszélnem, még akkor is, ha ostobaságnak tűnik. Ő lehet az egyetlen, aki válaszokat adhat nekem – feltéve, ha egyáltalán tudnám, mit kell tőle megkérdeznem.

Ahogy visszaértem a házba, szememmel ChanYeolt kerestem, hogy szóljak neki, hazamegyek, de sehol nem találtam. Nem hinném, hogy azzal a csajjal ment el valahová, ő nem olyan. Sokkal erkölcsösebb annál, mint hogy csak úgy lefeküdjön egy lánnyal. Már éppen fordultam volna ki a táncparkettről, mikor valaki kézen fogott és behúzott a tömegbe. Nem nagyon kellett gondolkodnom, hogy ki lehet az, mert volt egy tippem. Így mikor az a bizonyos lány mosolyogva karolta át a nyakam és húzott le magához egy szenvedélyes csókra, nem ellenkeztem. Ezt neked, Byun BaekHyun!

***

Drága jó szeptember elseje… Voltaképpen, nem volt vele semmi problémám, sok emberrel ellentétben, szerettem iskolába járni. Persze, nem tanulni, de a barátaimmal ott találkoztam főleg. A koránkeléssel sem volt bajom, szerencsére a szervezetem elég gyorsan rá tudott állni a napi öt-hatórás alvásra, így nem volt belőlem gondom. Nyilván rossz volt hajnali ötkor felkelnem, mikor alig aludtam el pár órája – nos, igen, a nyári időszámítások ezennel megszűnnek majd. Szokásosan írtam LuHannak reggel, hogy megkezdődik a végzős évem a suliban és előre tudom, hogy utálni fogom, meg hogy a tanárok a rohadt érettségivel fognak baszakodni, ez biztos. Nem mintha olyan nagy cucc lenne az egész. Végül elküldtem neki az üzenetet, aztán nekiláttam készülődni. Anyám is ilyenkor szokott kelni, de nem nagyon zavarjuk egymást, beszélni sem nagyon beszélünk. Egyrészt, korán van még mind a kettőnknek, másrészt nincs miről társalognunk.

Ugyan csodálkoztam, hogy nem vette észre a lila szívásnyomot a nyakamon, pedig elég feltűnő. Biztosan nem örülne neki, ha megtudná, miket csináltam abban a buliban. Sosem szerette, ha a családunkról pletykáltak a városban, de emiatt nem kellett aggódnia, szerencsére mi egész rendesek voltunk – kivéve, mikor nem, de erről neki nem kell tudnia. Én nem csináltam balhékat, ha meg el is mentem bulizni, JiSeoval összegabalyodunk, de ennyi. Furcsa a mi kapcsolatunk a lánnyal. Többször feküdtünk már le, jól is érzem vele magam, aranyos és szép is, de nincs több. Nem vagyunk egymásba szerelmesek, csak vonzódunk a másikhoz. Ha találkozunk néha, köszönünk egymásnak és ennyi. Kissé furcsa, de jól van ez így, míg egyikőnk sem csinál nagy dolgot ebből.

Lassan elkészültem, majd elindultam a buszhoz. Furcsa volt, hogy nem kellett megvárnom ChanYeolt, legalábbis, nem mondta, hogy várjam meg. Évekig együtt jártunk a busszal, hiszen már óvodába és buszoznunk kellett. Így máris volt egy kis hiányérzetem, de nagyfiú vagyok, eltalálok egyedül a suliig és persze a buszmegállóig is. Az idő egész kellemes volt, így jól tettem, hogy nem öltöztem fel nagyon. A kedvem is jó volt, elvégre, az utolsó évem kezdődik a középsuliban, ezek után nem is kell többet látnom a sok, hülye osztálytársamat. Nem azt mondom, hogy nem szeretem őket, néhányan vannak egészen normálisak is, de egész biztos, hogy legalább a felének a nevére sem fogok emlékezni évek múlva. Ami persze, nem is baj.

Mikor leértem a buszmegállóba, JiSeo ott várt rám, gyengéden mosolygott, kezeiben pedig ott szorongatta a pulcsimat, amit még tegnap adtam neki oda, hogy nehogy megfázzon. Nem számítottam rá, hogy máris visszahozza, pláne nem, hogy így adja ide. Csak megköszöntem, hogy visszahozta, aztán ennyi volt a beszélgetésünk. Talán furcsa lehet, hogy tegnap még szexeltünk, most meg olyan távolságtartóan viselkedünk egymással, mint két idegen, de ez így van rendjén. Nem számított sokat neki sem és nekem sem. Örülök, hogy szavak nélkül is így megértettük egymást a lánnyal. Értékelem, hogy nem akar többet tőlem, mint néha-néha egy kis affér, nem hiszem, hogy jót tenne nekünk. Persze, néha szarul érzem magam miatta, de amíg látom rajta, hogy neki ez így rendben van, nem fogok szomorkodni én sem.

***

- Felhívtad azóta Kai-t? – kérdezett rá hirtelen JongDae egyik szünetben, a sonkás szendvicse mögül pislogva rám.
- Nem – válaszoltam, elnyúlva a padon. – Miért?
- Csak eszembe jutott – rántotta meg a vállát. – Ha gondolod, elmehetek még egyszer.
- Nem kell, hagyd csak, majd felhívom – rántottam meg a vállam. – Kíváncsi vagyok, mit tudhat…
- Arra én is – vigyorodott el, aztán hirtelen kimeresztette a szemeit és elmosolyodott. – Hé, elkapott JiSeo?
- Mi van? – emelkedtem fel, majd bambán pislogtam barátomra, mire ő vigyorogva a nyakamra bökött. – Ja, hogy ez…
- Komolyan, miért nem jössz össze a csajjal? – nézett a szemembe.
- Nem szeretem őt, ilyen egyszerű – kezdtem el firkálgatni a füzetembe.
- De azért összefekszel vele… Komolyan, nem értelek – kuncogott.
- Jól van már, nem mindenki olyan szerencsés, hogy a szerelmével feküdhet le – fintorogtam rá. – Örülj neki, engem meg ne zaklass ezzel.
- Jól van, na – veregetett hátba.

Nem volt rossz napom, egészen odáig, míg be nem tettem a lábam az osztálytermünkbe. A most már szerencsére kávészínben pompázó terem mit sem változott a nyár alatt. A padok ugyan úgy voltak elrendezve, a plafonon a díszek sem változtak, ahogy a felfestett idézet sem. Elég lányos volt, de hát, minket annyira nem érdekelt a dolog. Persze, mikor lila volt a termünk egészen két évig, majdnem kiégett a retinám minden nap, de kibírtuk. Komolyan, mai napig áldom azt a lányt, aki kitalálta, hogy fessük be a falat milka lilára. Minden esetre, nem változott semmit a terem, tényleg semmit. Sok emlék fűzött ehhez a teremhez, de nem fog hiányozni, ha majd itt kell hagynom érettségi után.

Az osztálytársaim… Nos, volt, akiről egész nyáron semmit nem hallottam, de jó volt így. Kicsit furcsa még, hogy újra itt vagyok két hónap után, de nem kifejezetten rossz. Csak egyből letámadtak, hogy ki szívta ki a nyakam, meg hogy milyen baromi jól áll a vörös, mikor festettem be. Mintha bármi közük lett volna hozzá. Nem ellenkeztem, mikor kijelentették, hogy biztos a csajom volt az elkövető. Hadd higgyék, hogy felszedtem valakit. Persze, csak JongDae tudta, hogy nincs semmiféle barátnő a láthatáron, szimplán jól éreztem magam valakivel. Ami pedig a hajszínemet illeti, mindig is ki akartam próbálni a hajfestést, a vörös pedig jó választásnak tűnt. Igazán megkedveltem pár hét alatt.

De BaekHyun akkor sem hagyott nyugodni. Ugyan elhatároztam, hogy suli után felhívom Kai-t, egy kicsit mégis bizonytalan voltam. Tényleg így kell tennem? Ki akartam deríteni, hogy mi folyik itt, de egyszerűen ötletem sem volt, mi köze van ennek a Kai-nak hozzám és BaekHyunhoz. Mit tudhatna ő, amit én nem? Egyáltalán mit kellene tőle kérdeznem, ha felveszi a telefont? Ő ismer engem talán? Elég sok kérdés keringett bennem, de úgy éreztem, ezekre senki nem tudja a választ, Kai végképp nem. De aztán a kíváncsiságom nagyobb volt, így, mikor JongDae-vel beültünk egy pizzázóba, a suli végén, végül rávettem magam és tárcsáztam a számot.

- Igen? – szólt bele egy kellemes, női hang, de nem lepődtem meg, JongDae mondta, hogy neki is egy nő vette fel.
- Jó napot, egy bizonyos Kai-t keresek – szóltam bele, közben barátom kíváncsian pislogó szemeit figyeltem.
- Az asszisztense vagyok, miben segíthetek? – kérdezett újra.
- Ha jól tudom, ő fotós – kezdtem bele lassan.
- Így van, elég jó a szakmában – fecsegte a nő boldogan. – Talán képet kellene készítenie magáról?
- Öö… – gondolkodtam, mire barátom noszogatott, hogy mondjak igent. – Ami azt illeti, igen. Esetleg ráérne valamikor?
- Ma délután szabad, az megfelel önnek? Mondjuk három óra? – kérdezett kedvesen.
- Persze, tökéletes – bólintottam, át sem gondolva.
- A címet tudja, vagy mondjam?
- Nem, kérem, mondja – válaszoltam, mire ő lediktálta, amit gyorsan leírtam egy szalvétára. – Rendben, akkor háromkor, köszönöm.
- Milyen nevet írjak? – szólalt meg újra, mire egy pillanatra elbizonytalanodtam.
- A nevem… SeHun. Oh SeHun – mondtam halkan.
- Akkor Oh SeHun, háromkor találkozunk, viszont hallásra – tette le vidáman a telefont.

Én is kinyomtam a mobilom, aztán vigyorogva néztem JongDaere, aki még mindig az ananászos pizzáján nyammogott. Hihetetlen, hogy milyen lassan tudott enni, de amilyen béna, még le is ette magát. Ismertem már JongDaet, mint a rossz pénzt, de a bénasága néha még mindig meglepett. Elég sokszor bukott fel a saját lábában, neki megy valaminek csak úgy random, megcsúszik, majd megbicsaklik a lába. Alapjáraton elég peches szegény, de azt nem szeretem, mikor a közelemben csinálja ezeket a dolgokat. Amúgy is elég sokszor aggódom miatta, mert sokat gyengélkedik, de mikor még rákontráz azzal, hogy majdnem kitöri a nyakát, annak nagyon tudok örülni.

- Szóval, mit mondott? – kérdezte, mikor végre befejezte az evést és letisztította szájáról és kezeiről az olajat.
- Háromkor mehetek hozzá – kortyoltam a sprite-omból egyet.
- Háromkor? – lepődött meg barátom. – De hát akkor kezdődik az évnyitó.
- Ah, király – fintorodtam el. – Nem baj, akkor nem megyek, úgy sem csinálunk semmit.
- Osztályfőnök le fogja tépni a fejed – mutatta a mozdulatot, mire felnevettem.
- Nem baj, majd azt mondom, rosszul voltam – rántottam meg a vállam.
- Ilyen fontos ez a dolog? – ráncolta a homlokát. – Amúgy ismered?
- Még én sem tudom, JongDae – sóhajtottam. – Azért megyek, hogy megtudjam, fontos-e…
- Jól van, nem szeretem, mikor rébuszokban beszélsz – biggyesztette le az ajkait, ezek után megcsörrent a telefonja.

Azonnal felragyogott az arca, így tudtam, hogy csakis JunMyeon lehet az. Nyilván most volt ebédszünete, ezért hívta fel JongDaet. Még mindig nagyon aranyosnak tartottam a kapcsolatukat, annak ellenére, hogy mind a ketten férfiak voltak. De mivel tudtam a történetüket, hogy hogyan jöttek össze, milyen nehézségeken kellett keresztülmenniük, nem tudtam őket nem tisztelni. JunMyeon fiatal kora ellenére már dolgozott. Nem volt gazdag, épp ellenkezőleg, elég szegény családból származott. A szülei autóbalesetben meghaltak, mikor tizenhét éves volt, éppen ezért, be sem fejezte a gimnáziumot, így érettségije sincsen. Két bátyja van, de csak az egyikkel él együtt, valamint a nagynénjével. JunMyeon igazából ács volt, úgy ismerkedett meg JongDaevel, hogy mikor lecserélték a cserepet, az ő csapatuk jött megcsinálni az új háztetőt. JongDaenek már akkor tetszett JunMyeon, de nem tudhatta, hogy az idősebb srác meleg-e. Teltek a hónapok, sokat beszélgettek egymással a közösségi oldalon, aztán egy októberi napon végre találkoztak. Akkor már szerették egymást, csak még soha nem találkoztak, így kissé furcsa volt nekik, de szerencsére összejöttek. Azóta pedig stabil a kapcsolatuk. Végig JongDae mellett voltam, így egy kicsit én is részese voltam a kapcsolatuknak. Örültem a legjobb barátom boldogságának.

JongDae intett nekem, hogy menjünk, mire nem kérdeztem semmit, bár nem értettem, hová ez a nagy sietség. De felkaptam a cuccaimat, aztán elköszönve a pultostól, már mentünk is ki az utcára. JongDae itt már letette a telefont, majd nagyon nézelődni kezdett, én meg nem értettem semmit. Aztán mikor megláttam a tömegben JunMyeon alakját kirajzolódni, mindent megértettem. JongDae úgy szaladt elé, mintha puskából lőtték volna ki. Nyilván megértettem, talán egy hónapja látták egymást utoljára, JunMyeon olyan ritkán tud egy kis szabadságot kivenni, meg aztán, elég messze lakik Szöultól. Csak mosolyogva követtem barátomat, aki azóta már szerelme nyakában lógott. Soha nem érdekelték őket mások véleménye, de nem csináltak semmi nagyon zavarót.

Már majdnem üdvözöltem hyungot, mikor megcsörrent a telefonom. Érdeklődve vettem elő a zsebemből, de egy ismeretlen szám villogott rajta. Pár pillanatig még hezitáltam, de aztán elhúztam a kis ikont és a fülemhez emeltem a mobilt.

- Igen? – szóltam bele kíváncsian.
- Nem csinálok rólad képet, ne is álmodj róla – tért azonnal a lényegre egy kellemesen mély férfihang.
- Tessék? – kérdeztem vissza meghökkenve.
- Süket vagy? – kérdezett vissza gúnyosan. – Mondom, felejtsd el, hogy én valaha is képet csinálok rólad, SeHun!
- Kai? Te vagy Kai? – kérdeztem egy kicsit izgatottan, bár fogalmam sem volt, ő honnan ismer engem. – Kérdeznem kell tőled valamit.
- Felejtsd el és szállj le rólam – mondott csak ennyit, aztán bontotta a vonalat.

Ha eddig nem értettem semmit, most már végképp fogalmam sem volt, mégis mi folyik itt…