7. fejezet

Általában jó gyerek voltam, ha azt mondták, ne csináljam, nem csináltam, ha úgy voltak, hogy meg kell tennem, én megtettem, szót fogadtam, kivéve akkor, ha valami nagyon nem tetszett nekem. Nyilván ez inkább a kamasz koromban jött elő inkább, bár én semmi voltam a nővéremhez képest. Ő képes volt egyszer hidrogén szőke hajjal hazaállítani, valamint hogy a füle végig ki van lőve, tele apró kis fülbevalókkal, olyan tiszteletlen és flegma stílusban, hogy anyám helyében kitéptem volna az összes szál haját. Szerintem az volt a szerencséje, hogy apám nem nagyon foglalkozott vele – elvégre, nem az ő lánya. Visszatérve, hozzá képest én nem csináltam semmi ilyet. Nővérem sokszor mondta nekem, hogy ha ilyen élete lehetett volna, mint most nekem van, már régen nem itt lenne. Erre mindig csak a szememet forgattam, hiszen kit érdekelt mégis, hogy mit csinálhatott volna. Nem voltam a nagy bulizós fajta, holott bármikor megtehettem volna, hogy elmegyek, mert a szüleim elengedtek volna, ha mégsem, el tudtam volna szökni az erkélyemen keresztül. Nem ittam alkoholt, nem szerettem részeg lenni, sőt, még csajozni sem annyira szerettem… Persze, ez így nem egészen helyes kifejezés, de a lényeg, hogy nem vagyok olyan, mint HaNeul volt ekkoriban. Emiatt egy szavuk sem lehet az őseimnek. Jó, nyilván én sem voltam tökéletes, hiszen sokszor összekaptunk anyámmal főleg, de ezek nem komoly dolgok, legtöbbször a szemtelen stílusom miatt akadt ki. Apámmal jó kapcsolatot ápolunk, egyedül azt nem tolerálja, ha a matek dolgozataim nem kettesek – mert jobbak soha nem voltak.

Most mégis, ahogy Kai rám csapta a telefont, hogy felejtsem el, képtelen voltam megtenni. Talán BaekHyun, talán a saját kíváncsiságom miatt, de tudni akartam, mégis mi a kapcsolat hármunk között. BaekHyun azonnal tudta, hogy nem beszéltem Kai-jal. De mégis miért? Ki ő, hogy majd megváltoztatja a véleményemet? Úgy, hogy rám csapja a telefont, miszerint nem kér belőlem? Annyira zavaros volt az egész, és kezdett felbosszantani, hogy nem értettem semmit, így végleg elhatároztam magam, hogy elmegyek Kai-hoz, lesz, ami lesz alapon.

- Mi a baj? – lépett mellém JunMyeon-hyung, majd kissé aggódva a vállamra tette a kezét.
- Ki hívott az előbb? – jött JongDae is, mire muszáj volt elmosolyodnom.
- Semmi baj – néztem rájuk, mire megkönnyebbülten sóhajtottak.
- Az előbb komolyan olyan fejet vágtál, mintha egy világ omlott volna össze benned… Ne ijesztgess – húzta fel az orrát barátom.
- Kai volt az – intéztem felé szavaimat, mire meglepődve visszakapta rám a tekintetét.
- Mit mondott? – sürgetett, ám én pár másodpercig csak csendben maradtam, mérlegelve, hogy el kellene-e neki mondanom, vagy sem.
- Azt mondta, nem csinál rólam képet – mondtam végül a fél igazságot.
- Mi? De miért? – bosszankodott egyből.
- Nem tudom, rám csapta a telefont – húztam el a számat.
- Én ezt nem értem, SeHun… – ráncolta a homlokát alacsony barátom.
- Én sem, JongDae, én sem – csóváltam a fejem lemondóan.

Ezek után egyikünk sem szólalt meg, csak csendben meredtünk a semmibe. Végül hyung volt az, aki először eszmélt, hogy őt is igazán beavathatnánk ebbe a Kai dologba, mert hogy nagyon komolynak látszik. JongDae persze elkezdte neki mondani, de JunMyeon soha nem hagyta, hogy végigmondja, belekérdezett, ha valami érdekelte, mire osztálytársam felhúzta magát és duzzogva csendben maradt, így nagy sóhajok kíséretében pár mondatban összefoglaltam JunMyeonnak a dolgot, aki végre megvilágosodott. Ő persze azonnal jött a bölcs tanácsokkal, de semmi konkrétat nem tudott mondani. Szerettem hyungot, tényleg jó társaság volt, de valahogy jobban szerettem, ha JongDae mellett van. Tényleg tökéletesen kiegészítik egymást, szerettem egyszerűen látni őket együtt. És nem is kellett erre sokat várnom, JunMyeon azonnal ment is kiengesztelni a barátját, hátulról átkarolta, ami kicsit vicces látvány volt, hiszen hyung pár centivel alacsonyabb volt JongDaenél, de őket sosem zavarta. Aranyosak voltak. Nem tudom, mit suttoghatott barátom fülébe, de ő egyből megpördült, majd boldog mosollyal puszilta meg JunMyeont, mintha mi sem történt volna. Na, nem mintha JongDae tudna haragudni párjára. Sokszor fordult elő már, főleg amiatt, mert JunMyeon cigarettázik, JongDae pedig utálta ezt a függőségét és aggódik is érte, persze. JunMyeon pedig tesz is róla, hogy mikor együtt vannak, ne szívjon annyi bagót, mert egyrészt JongDae egészségének sem tesz jót, másrészt zavarja is a füst.

- De akkor most mit fogsz csinálni? – kérdezett hirtelen barátom, amit nem is értettem.
- Úgy érti, a Kai üggyel – magyarázta JunMyeon, az pedig nem kerülte el a figyelmem, hogy közben végigsimított barátom derekán, aki erre elmosolyodott.
- Elmegyek hozzá – rántottam egyet a vállamon, pedig egyáltalán nem éreztem magam ennyire magabiztosnak.
- Helyes – mondta azonnal hyung, mire párja érdeklődve rákapta a tekintetét. – Én sem hagynám annyiban. Ha az a másik srác elküldött hozzá, annak biztos van valami oka. Menj és derítsd ki, ha már elmész hozzá, nem hiszem, hogy elküld… Egy próbát megér, mit veszíthetsz, SeHun?
- Te és az a bölcs fejed – bazsalygott JongDae, mire JunMyeon csak felnevetett, majd egy puszit kapott a homlokára.
- Szóval – köszörültem meg a torkom, hogy kirángassam őket a kis világukból. – Hogyan jutok el hozzá?

JongDae azonnal útba igazított, hiszen már járt ott, meg amúgy is, ő szöuli volt, pontosan ismert minden egyes nyavalyás busz, metró és villamos járatot. Jó vidéki lévén éppen elég volt, hogy azt meg tudtam jegyezni, a hazafelé tartó busz mikor indul, nem hogy még ilyen felesleges dolgokat, de most mázlim volt JongDae efféle tudásával. Azt mondta, nincsen olyan messze innen, nagyjából fél óra metróval. Én meg persze már itt rosszul voltam és elgondolkodtam, hogy tényleg elmenjek-e. Utáltam metrózni, ugyanis van egy enyhe klausztrofóbiám. Akárhányszor metróval volt muszáj közlekednem, azért imádkoztam, hogy csak ne robbanjon le, ne gyulladjon ki, mert innen még ki sem tudok menekülni. Jobban féltem attól, hogy itt ragadok, mint hogy felgyulladok, komolyan. Meg aztán, a mozgólépcsőkről ne is beszéljünk… Nem, azoktól nem féltem, de mikor látom, hogy milyen hosszan megy lefelé, már akkor rám tör, hogy be leszek zárva. Nincs menekvés. JongDae pedig tudta jól ezt a félelmemet, erre kijelenti, hogy csak fél óra metró… Köszönöm szépen.

Miután még elmagyarázta, hogy merre kell mennem utána, és hol kell leszállnom, meg melyikre szálljak fel, meg ilyenek, nekiindultam Szöulnak. Elköszöntem a szerelmespártól, akik gondolom, elmennek egyet randizni, ha már JunMyeon kapott egy szabadnapot és meglepte a látogatásával JongDaet, aztán mentem, amerre meg volt beszélve. Nem nagyon szerettem egyedül mászkálni, főleg nem a fővárosban, mert túl sok ember megnézett. Természetesen azzal is tisztában voltam, hogy jól nézek ki, de sosem foglalkoztam ezzel. Egyszerűen csak nem szerettem, ha sokan figyeltek. Mikor végre leértem a metróhoz, nem tudtam, hogy örüljek vagy ideges legyek, amiért közölték a hangosbemondóban, hogy a járat technikai okok miatt nem közlekedik.

***

A fél órából másfél lett, mire eltaláltam a megadott címre. Egyszerűen minden ellenem volt, pedig soha nem voltam ilyen szerencsétlen típus, ellentétben JongDaevel. Az a kis nyomi most meg biztos élvezi hyung társaságát. Remek, ez az én formám… De inkább nem idegesítettem fel magam még jobban. Talán gondolhattam volna erre úgy is, hogy a sors akarta így, hogy mi ne találkozzunk, vagy ne tudjunk beszélni, de egyelőre még mindig nem hittem ezekben a dolgokban. Így néztem meg végül a tízemeletes tömbházat, aminek, ha minden igaz, a negyedik emeletére kell mennem. Még az időpont is remek, három óra lesz egy fél óra múlva. De nem akartam ennél is több időt elvesztegetni, talán számít rám és le akar lépni, hogy még véletlenül se legyen itthon, ha eljönnék. De azért ennyire csak nem vagyok ma peches… Így mikor kifelé jött egy idősebb hölgy, gyorsan besurrantam a házba, fellifteztem a negyedikre, majd egy kicsit kifújtam magam. Reménykedtem, hogy tényleg nem fog kidobni, vagy ha meglát, nem akar kinyírni. A hangjából ítélve eléggé utálhat engem, holott nekem fogalmam sincs, ki lehet ő. Talán éppen ez volt az indok, amiért itt vagyok. Már nem BaekHyun, hanem Kai. Tudni akartam, honnan ismert engem. Mert biztos voltam benne, hogy ismer engem.

Ezzel az elhatározással kopogtam be a tizennégyes számmal ellátott ajtón, majd vártam, hogy valaki ajtót nyisson. Nem is kellett rá sokat várni, pár másodperccel később hallottam a csoszogást, aztán kitárult előttem az ajtó, mögötte pedig… Egy nagyjából velem egykorú, kreolbőrű, divatosan nyírt, barna hajú sráccal találtam magam szembe. Srác voltam, de aki velem szemben állt, még az én szememben is tökéletesnek volt mondható. Biztos, hogy rengeteg lány bomlik utána, ilyen arccal és bőrszínnel minden csajt meg tudna hódítani. Tökéletes vágású, dupla szemhéjú, igéző, csokoládébarna szemek. Az orra vonala remek, az ajkai pedig rózsaszínek, teltek, olyan, amit az ember lánya egész életében csókolna. Ha mondhatom ezt, ez a srác maga volt Isten egyik legtökéletesebb alkotása – bármennyire is volt ez a gondolatom rettenetesen ijesztő és furcsa.

- Mit keresel itt? – Kellemesen mély hangja volt, valami különleges éllel, raktároztam el magamban a gondolatot, közben nekidőlt az ajtófélfának, és csak ekkor figyeltem meg, hogy egy egyszerű, fehér póló van rajta, amiből kivillantak kulcscsontjai, de még azok is szépek voltak.
- Téged – adtam végül epés választ neki, mire komor arcára egy pillanatra egy kisebb mosoly ült, ami teljesen megváltoztatta az egész kisugárzását.
- Mondtam, hogy nem csinálok rólad fotót. Szóval, ha csak ezt akartad, akár mehetsz is – lökte el magát a támaszától.
- Várj, muszáj beszélnünk! – mondtam azonnal, bár fogalmam sem volt, mégis mit kellene neki mondanom.
- Nekünk nincs miről beszélnünk, SeHun – nézett a szemembe egy pillanatra.
- Honnan ismersz? – tettem fel az első eszembe jutó kérdést a száz közül.
- Hogy mondod? – húzta fel a szemöldökét meglepetten. – Ne szórakozz velem.
- Szerinted poénból csinálom? – lettem ingerült, mert már elegem volt ebből.
- Én azt nem tudhatom, de nem is érdekel, őszintén szólva – rántotta meg a vállát, majd megindult befelé, de ahogy be akarta csukni az ajtót, tenyeremmel rácsaptam erősen, ami meglephette.

- Ide figyelj, Kai, vagy ki vagy te – kezdtem bele, mélyen a szemébe nézve, visszafojtott dühvel a hangomban. – Pár héttel ezelőttig az életem a normális kerékvágásban zajlott, aztán felbukkant Byun kicseszett BaekHyun és mindent felforgatott!
- És nekem ehhez mi közöm van? – forgatta a szemét, közbe vágva.
- Ezt próbálom elmondani – löktem meg az ajtót, ami engedett nekem, így akadály nélkül léphettem be a lakásába.
- Nem engedtem meg, hogy begyere – mondta egészen nyugodtan, ahhoz képest, hogy rám akarta baszni az ajtót.
- Leszarom, hogy mit akarsz – néztem rá vissza, mire egy apró mosolyt villantott, én pedig végérvényesen mondhatom, hogy ez a srác ijesztő.
- Jól van, hallgatlak – ült le a nappaliban a kanapéra, én pedig követtem a példáját, de inkább vele szemben foglaltam helyet, mintsem mellé.
- Tőle kaptam a névjegykártyádat – mondtam végül higgadtan.
- BaekHyuntól? – lepődött meg őszintén, de most nem foglalkoztam vele.
- Abszurd dolgokat állított, nem hittem neki, azt mondta, hogy beszéljek veled. Először persze nem hittem neki, nem akartalak felhívni, de aztán az egyik barátom eljött ide, de nem tudott veled találkozni, aztán jött megint BaekHyun, tovább zaklatott a hülyeségeivel, és akárhogy gondolkodtam, te voltál az egyetlen, akihez vezettek a szálak, holott semmit nem tudtam rólad, és hogy ki vagy… Ezért vagyok itt. Mi ez az egész, Kai?

A velem szemben ülő csak csendben hallgatott engem, azt hiszem, mélyen elgondolkodhatott, de hogy miről, azt nem tudtam volna megmondani. Nyilván nem akartam egyből a fejéhez vágni, hogy BaekHyun mit állított, ki tudja, hogy mi ez az egész, meg hogy hogy jön képbe ő. Talán így elmondva az egész képtelenségnek tűnt, az is lehet, hogy őrültnek gondol most, de… Meg kellett próbálnom. Muszáj volt, ő az egyetlen, aki talán tudhat olyasmit, amit én nem – bármennyire is furcsa ez így, hiszen mégis egy idegenről van szó.

- És mit akarsz, mit mondjak? – szólalt meg pár perc csend után, mire kedvem lett volna kiugrani az ablakon.
- Az igazat. – Hangom mégis nyugodtan csengett, amin meg is lepődtem.
- Szóval nem tudod, hogy ki vagyok? – kérdezte komolyan, mire megráztam a fejem. – BaekHyunt sem ismered?
- Nem, egy buliban találkoztunk először, pár hete, azóta meg rám van tapadva, nem hagy békén, folyamatosan azzal zaklat, hogy újr- – ám inkább befogtam.
- Hogy? – nézett rám kíváncsian.
- Hogy vissza akar hódítani. De basszus, nem vagyok meleg! Azt sem tudom, ki ő, erre odajön hozzám, és elkezd nekem magyarázni… Komolyan nem tudom, miért jó ez neki, aztán meg te is! Mi közöd van neked ehhez az egészhez? Honnan ismersz engem?
- Ne akard nekem azt beadni, hogy nem emlékszel – húzódott kissé gúnyos mosolyra telt ajkai, mire kedvem lett volna beverni neki egyet, amiért szórakozik velem.
- Mégis mire kellene emlékeznem? Vagyis, mire nem? Jézusom, ez az egész az őrületbe fog kergetni… Csak mondd el, Kai, hogy mi folyik itt, és lelépek, komolyan!

Erre a srác még pár pillanatig csak figyelt engem, aztán lassan felállt, egy nagy sóhaj kíséretében. Aztán elindult valamerre, de mikor benyitott egy szobába, kíváncsi lettem volna, hová megy. Mégsem követtem, azért bunkó nem vagyok – legalábbis nem annyira. Így szépen, csendben vártam, hogy mikor tér majd vissza, addig legalább körbenéztem a lakásban. Nem volt túl nagy, sőt, talán mondhattam volna azt is, hogy egész kicsi, de ha egyedül élt itt, neki pont megfelelt – ami elég furcsa, hiszen nem lehetett idősebb tőlem. A nappali fala halvány citromsárga, de nem az a csúnya színű, ez kellemes, valami ilyesmi otthon a konyhánk fala. Bármennyire is nem szerettem a sárgát, ez egészen kellemes volt. Egyetlen nagyobb ablak terült el a jobb oldali falon, amin fehér függöny és egy barna sötétítő volt. A fotel bőrből volt, sötétbarna színű, de jól passzolt a falhoz és a világos laminált padlóhoz. Volt egy kis szőnyeg, amire a kanapék voltak rendezve, ez is barnás színű volt, egy kisebb bordó mintával. A falon egy plazmatévé, más nem volt, még egy dohányzóasztal sem fért volna el a kanapé előtt.

Több időm viszont nem volt bámészkodni, mert nyílt újra az ajtó, majd intett nekem, hogy menjek. Egy kissé meglepődtem, hogy így invitál, ki tudja, milyen szobába, de nem néztem egy pedofilnak, meg talán, ha nagyon akartam, pár ütéssel-rugással el tudtam volna menekülni. De nem néztem ki belőle, hogy ilyen hajlamai vannak, így nyugodtan lépkedtem a sötét ajtó irányába, ahol ő már nem volt ott. Kissé mégis hezitálva nyitottam be, de ami a szemem elé tárult, azon meglepődtem. Teljesen el is felejtettem, hogy Kai fotós, de ez a szoba azonnal eszembe juttatta, hiszen egy fotós terem volt. A falak hófehérek voltak, hatalmas ablakok voltak két oldalt, ahonnan áradt a fény be. Az egyik ablakkal szemben lévő falnál egy hatalmas ponyva volt állítva, több tucat kisebb-nagyobb lámpa, reflektorok, ilyen füstgépek és ki tudja, még mik, amikhez én nem értettem. Csak tátottam a szám, hiszen elég jól nézett ki a terem, az térített magához, hogy egy pár paravánnal elkülönített sarokból integet ki nekem Kai. Becsuktam a szám, majd odalépkedtem hozzá. Egy modern számítógép volt, több kijelzővel, de hát én nem konyítottam az ilyen dolgokhoz, így csak bámultam, hogy ő úgy dolgozott, mintha egész életében ezt csinálta volna.

- Ide nem nagyon hívok senkit, így nincs szék, bocsánat – mondta halkan, de nem nézett rám, egyik mappából a másikba lépett, azt hiszem, keresett valamit. – De ha gondolod, az öledbe ülhetek.
- M-mi van? – lepődtem meg, hiszen egy idegentől azt hallani, hogy beleül az ölembe, és még pasi is, számomra abszurd.
- Most mi van? Ha te ülsz az enyémbe, semmit nem látok – magyarázta, a szemembe nézve egy pillanatig. – Olyan nehéz meg nem vagyok… És hajlamaim sincsenek, ha ettől tartasz, hetero vagyok.
- Rendben – sóhajtottam kicsit megkönnyebbülten, így miután Kai felállt, én leültem a helyére, ő pedig habozás nélkül huppant az ölembe.

Nem mondom, hogy nem volt kínos, mert igenis az volt. Kai valóban nem volt nehéz, talán könnyebb lehetett, mint én, pedig nem gondoltam volna. Ahogy pedig így ült az ölemben, akkor tűnt fel igazán, hogy a fehér póló milyen jól kiemeli a kreol bőrét. Egy szürke melegítőnadrág volt rajta, egyszerű, rajta mégis jól festett, valamint mezítláb volt. Ezt még akkor figyeltem meg, mikor besétált a terembe. Meg sem mertem moccanni, a kezeim csak úgy lógtak magam mellett, de már kezdtem zsibbadni, így felemeltem, de véletlenül Kai hátához értem.

- Bocsánat – mondtam zavarban, de nem láttam a reakcióját.
- Nem harapok, SeHun – szólalt meg, én pedig még úgy is láttam gúnyos vigyorát, hogy háttal voltam neki. – Helyezkedj kényelmesen, nem bánom.

Inkább nem tettem neki szóvá, hogy így is elég félreérthető az egész, nem kell még palástolni is. Kai valójában egészen furcsa srác volt… Kissé ijesztő, valahogy mégis… Szimpatikus. Ugyan még mindig nem tudtam, mégis mit kellene tőle megtudnom, de az biztos már, hogy ismert ő is. Ahogy BaekHyun is. Amit furcsa volt elhinni. De akkor én mégis miért nem tudom, kik ők? Nagy gondolkodásomat az zavarta meg, hogy Kai a kezemért nyúlt, majd átvetette a derekán, így muszáj volt egy kicsit kényelmesebben elhelyezkednem. Ő pedig azonnal mellkasomnak dőlt, mintha… Mintha egy kibaszott szerelmespár lennénk. Már éppen szóvá akartam neki tenni, hogy ez már túl sok nekem mára, mikor megugrott hirtelen, a szívbajt hozva rám.

- Megtaláltam! – nézett hátra egy pillanatra, hatalmas vigyorral az arcán, ami egészen aranyossá tette őt.
- Mégis mit? – kérdeztem vissza, majd a képernyőre figyeltem, de így muszáj volt közelebb hajolnom, így Kai vállán támaszkodtam szinte.
- Hát a közös képeiteket! Tudtam, hogy nem töröltem őket, bár elég régen voltatok itt, megtartottam, mert büszke voltam ezekre a képekre – magyarázta lelkesen, mintha teljesen kicserélték volna.
- Nem értem – néztem az arcára pár másodpercig, aztán megnyitott egy képet.

De amit azon láttam, azt képtelen voltam elhinni…