9. fejezet

Fülledt, nyári levegő csapta meg az arcom, ahogy sétáltam a már jól ismert folyó partján. Napszemüvegem ugyan védett az erős napsugaraktól, így is éreztem, hogy legalább harmincöt fok van, amit nagyon nem szerettem. Hófehér bőrömet könnyen leégette a nap, így nyáron nem nagyon szerettem mászkálni, most azonban úgy tűnt, kivételt tettem. Most sem tudtam, hogy merre tartok, de volt egy olyan sejtésem, hogy oda, ahová mindig. A nagy tölgyfa alá, amibe bele volt vésve a két betű. Rengeteg ember volt ismét mindenfelé, de egyik sem vett rólam tudomást, elsétáltak mellettem, ahogyan egy idegen tenné. Márpedig ők azok voltak, egyetlen ismerős arcot sem véltem fel a tömegben. Lábaim maguktól vittek ezúttal is, én csak egy külső szemlélő voltam a saját testemben, ami még mindig nagyon bizarr volt, de egyre jobban kezdett érdekelni, hogy mégis miért álmodok ilyeneket. Már ismerősként köszöntöttem a hatalmas fát, ami az út másik oldalán állt, továbbra is rendületlenül. Ahogy zöld fényjelzést kaptam, a tömeggel együtt átkeltem az úttesten, majd megálltam a tölggyel szemben, ugyanis a padon ültek. Egy kicsit úgy éreztem, ez rossz dolog, pedig semmi érdekes nem volt abban a padban, csak akárhányszor ezt álmodom, mindig oda ülök le… Ezúttal viszont nem így volt. Így megkerültem a hatalmas fát, majd megálltam a két kis betűnél. S+B… Végigsimítottam rajta, miközben egy mosolyra húzódott a szám, ám nem én irányítottam, a test csinálta, nekem még most sem jelentett semmit.

Ekkor, mintha megéreztem volna, hogy valaki figyel, felpillantottam, majd ismét elmosolyodtam, ahogy felismertem a mostanra már ismerős ismeretlent. Nem mozdultam onnan, vártam, hogy ő érjen ide hozzám, ami másodpercekkel később bekövetkezett. Csak egymás szemeibe meredtünk egy ideig, én figyeltem, hogy mindig boldogan csillogó szemei most is ugyan azok, ajkai finom vonásúak, az orra tökéletes. Ruhái most is kifogástalanok, a legújabb divat szerint van felöltözve, ám valami más volt rajta. Nem tudtam rájönni, hogy mi változott, de úgy tűnt, a testem tudta, mert azonnal a hajához nyúlt, ami lila színben pompázott. Bevallom őszintén, nekem nagyon tetszett, hogy ilyet választott, de azt hiszem, a másik énemnek is tetszett, mert el sem akarta engedni a tincseket. Végül a srác fogta le a kezem, majd gyorsan végig is simított rajta, feltűnésmentesen. Azt hiszem, már nagy gyakorlata van ebben.

- Tetszik? – kérdezte mélyebb, mégis kellemes hangján.
- Imádom. – Meglepődtem, hogy saját hangomon válaszoltam, bár nem kellett volna ennyire, csak eddig soha nem szólaltam meg.
- Akkor örülök – mosolyodott el. – Viszont van egy meglepetésem számodra…
- Nem akarok több meglepetést – mondtam kissé hisztisen, viszont most jöttem rá, hogy tényleg nem én irányítok. – Az ősök már így is kérdezősködnek állandóan, hogy hová járkálok és kivel, azt hiszik, barátnőm van…
- Ne aggódj – kuncogott. – Ez most nem olyan, mint a többi.
- Biztos? – sóhajtottam egyet, majd a szemeibe néztem.
- Bízol bennem? – kérdezett vissza, beharapott ajkakkal, mire frusztráltan nyögtem egyet.
- Persze, hogy bízok – mondtam gyorsan, majd közelebb léptem hozzá, egyik kezemmel átkaroltam a derekát, majd a füléhez hajoltam, amibe suttogni kezdtem. – De ne harapdáld előttem azokat a piszok szexi ajkaidat, mert azt csak én tehetem meg, érted?
- I-igen – mondta dadogva, de láttam, hogy kirázta a hideg a hangomtól, amin még én is meglepődtem. – Akkor mehetünk, Hunnie?
- Ne hívj így, Békön – nevettem fel.

Az a kurva ébresztő… Na, nem mintha nem szoktam volna meg egy hét alatt, hogy reggel öt előtt kelek egy tíz perccel, de azért igazán tudtam volna tovább is aludni. A hátamra fordultam, majd levettem a telefonom a kanapé széléről és kinyomtam az alaphangon zenélő telefont. Bekapcsoltam a wifit, és már írtam is LuHannak, holott még a világom sem tudtam. Tegnap meséltem neki a suliról, hogy mekkora egy szar, hogy már most mindenki az érettségivel traktál minket, nem mintha, olyan nagy szám lenne. Ő is mondta, hogy nem kell félnem tőle, bár ha tehetné, ezerszer érettségizne, mint most egy vizsgára készülni… Én pedig mondtam neki, hogy éppen ezért nem megyek sem egyetemre, sem fősulira. Nem hiányzik az életemből a tanulás, ha tizenkét évig szinte semmit sem tanultam, nem utolsó évben fogom elkezdeni. Aztán persze áttértünk a ficekre, ugyanis tényleg elkezdte írni azt, amiről még akkor mesélt, mikor itt nyaralt. Úgy tűnt, tetszik az olvasóknak, aminek nagyon örültem. LuHan valójában nagyon jó író volt, rengeteget fejlődött pár hónap alatt, hiszen csak februárban kezdett el írni. Jó volt látni, hogy már az első fejezetnél milyen sok véleményt kapott, meg én tudtam, hogy Lunak szüksége is van ehhez, hogy tovább írjon. Ugyan azon is gondolkodtam, hogy beavatom ebbe az amnéziás dologba, de úgy gondoltam, még korai lenne. Azóta nem beszéltem sem Kai-jal, sem BaekHyunnal, bár az utóbbival nem is akartam. De valamikor muszáj lesz, mert így nem haladok semmit.

Szóval gyorsan válaszoltam neki még arra, amit este írt, aztán megnéztem pár dolog, de már mentem is. Szokás szerint sietnem kellett mindennel, hogy időben elkészüljek. Nem is én lettem volna, amit már kicsit untam is, de mindegy, nem számított. Amikor kiértem a kapunk elé, meglepődtem, mikor ChanYeol kómás fejével találtam szemben magam. Hát persze, már el is felejtettem, hogy mennyire utálta a reggeleket… Pedig ő csak fél órával indulás előtt kelt fel, én meg bő egy órával. Rejtély, hogyan tudott ilyen gyorsan elkészülni.

- Azt mondtad, nem fogsz ezzel a busszal járni – néztem rá hirtelen, hiszen ez volt a mi szokásunk, már köszönni sem köszöntünk egymásnak.
- Még változnak a dolgok, de remélem, tényleg nem kell ilyen korán felkelnem, kikészít – ásított egy nagyot, mire felnevettem.
- Négy évig ezzel jártál, ne mondd, hogy nem szoktad meg – kuncogtam még mindig.
- Ezt sosem lehet megszokni – vágta rá.
- Téves, én már megszoktam – rántottam meg a vállam.
- Mert te ilyen vagy – nézett rám.
- Milyen? – kérdeztem vissza, elfojtva a röhögésemet.
- Hát ilyen… SeHun – mondta értelmesen.
- Jól van, te csicska, reggel van – veregettem hátba. – Én szeretem a keddet, nem vészes…
- Eddig én is szerettem, most már nem – mondta durcásan.

- Tényleg! – mondtam hirtelen, mire kissé meglepődve nézett rám, amolyan „Mi van?” nézéssel. – Neked nem meséltem egy srácról?
- Srácról? – értetlenkedett. – Valami konkrétabb dolog?
- Nos… A neve Byun BaekHyun, és- – kezdtem volna bele, de ChanYeol panaszos nyögése belém fojtotta a szót.
- Ne mondd, hogy megint barátok vagytok – fintorodott el.
- Ismered őt? – döbbentem le, pedig nem gondoltam volna, hogy éppen ő lesz az, ki tud BaekHyunról.
- Nem, szerencsére, csak egy időben sokat beszéltél róla, meg mindig vele lógtál… Kissé idegesítő volt, hogy mindig ő volt a téma, nem tudtál leakadni róla. Örültem, mikor összevesztetek – mondta őszintén.
- Összevesztünk? – kérdeztem vissza.
- Ja, hát nem tudom, de egy idő után nem beszéltél róla, így azt hittem – rántotta meg a vállát. – Miért, nem?
- Hát… Mondhatni – hazudtam, hiszen az igazat csak nem mondhattam el neki, miszerint a pasim volt.
- Oké, nekem mindegy, de esküszöm, hogy az a srác rossz hatással volt rád – rázta a fejét. – Megyek, leülök DaeHyun mellé, majd dumálunk!

Ezer kérdésem lett volna hozzá. Hiszen ezek szerint akkor ChanYeol elég sok mindent tudott BaekHyunról. Miért nem gondoltam már rá korábban, hogy megkérdezem? Elvégre, a legjobb barátom, meg hát rokonok is vagyunk, gondolhattam volna, hogy neki beszéltem róla vagy valami. De úgy tűnt, tényleg nem kedvelte BaekHyunt, holott nem ismerte. Oké, ezért nem hibáztattam, egyébként sem a kedvesség mintaalanya a srác, de… Mit jelentett az, hogy rossz hatással volt rám? Több mindent akartam tudni, de úgy éreztem, hogy ezzel még várnom kell. Meg aztán, azt sem akartam, hogy ChanYeol gyanakodni kezdjen, hogy ilyen hirtelen róla kérdezgetek… Bár ChanYeol nem az a típus, aki belelát az ilyen dolgokba, de tudott ő okos is lenni, ha kellett. De nem akartam, hogy belefolyjon ebbe az egészbe, addig örüljön, míg nem keveredik bele.

***

- Én ezt nem bírom – feküdtem le a padomra, szenvedő fejet vágva, hátha JongDae megsajnál, és hajlandó engem szórakoztatni a biológia óra szépségei helyett.
- Dehogynem, már csak negyed óra – vigasztalt, de nekem már sírhatnékom volt, annyira utáltam ezt a tantárgyat. 
- Köszi – fintorodtam el, majd felültem, és úgy csináltam, mint aki figyel, holott inkább a gondolataimba mélyedtem.

Már több, mint egy hét telt el azóta, hogy megtudtam, valószínűleg amnéziás vagyok. Nem sokat változott azóta az életem, csak próbáltam túltenni magam rajta, hogy meleg voltam és még pasim is volt. Bár még mindig hihetetlen volt ez az egész, mert úgy tűnt, senki nem tudott BaekHyunról, egészen mostanáig. ChanYeol az első ember, aki tudta, ki BaekHyun… Szóval tényleg igaz lehetett. Biztosan sokat lógtam vele, elvégre, együtt voltunk, vagy mi. HaNeul viszont semmit nem tudott, legalábbis, elég furcsa volt beállítani hozzájuk csak úgy, minden ok nélkül, mert én olyat tényleg nem csinálok. Meg aztán alig tudom magamról levakarni a gyerekeket, szóval inkább elkerülöm a Jung rezidenciát. De muszáj voltam beszélni a nővéremmel, ám ő persze olyan sötét, mint az éjszaka. Fogalma sem volt, hogy miről beszéltem, nem is volt olyan állapotban, hogy erről zaklassam, így pár perc után ott is hagytam. Nem is értem, miért reménykedtem éppen benne, amikor reménytelen eset. De most, hogy ChanYeol tud BaekHyunról, az egészet más fényben tünteti fel. Eddig még mindig kételkedtem ebben az egészben, de ha már unokatesóm tud róla, az már egészen biztos, hogy igaz. Bármennyire is nem akartam, hogy így legyen.

- Nem megyünk büfébe? – kérdezte hirtelen JongDae, nekem meg akkor tűnt fel, hogy kicsengettek.
- De, menjünk – álltam fel én is, majd kiindultunk.
- Büfébe mentek? – kérdezte az egyik osztálytársunk mosolyogva, mire bólogattunk. – Nem hoztok nekem egy ásványvizet?
- Persze, milyet? – kérdeztem vissza, mert a lány mindig kedves volt velem.
- Egy szénsavmenteset – mondta aranyosan, majd a kezembe adta a pénzt, aztán már mentünk is.
- Tuti, hogy bejössz neki – mondta azonnal JongDae, pedig ő nem szokott ilyen lenni.
- Dehogy, csak éppen mi mentünk büfébe – ráztam a fejem. – Meg amúgy sem érdekel a csaj, együtt van azzal a C-s gyerekkel.
- Igaz – bólogatott barátom, ahogy lefelé lépkedtünk a lépcsőn.
- Egyébként kérdeznék tőled valamit – mondtam, ahogy az egyik fordulóba értünk, majd hátrapillantottam rá, hogy megnézzem az arcát, aztán újra magam elé néztem, hogy ne essek el a lépcsőn.
- Oké, mit? – kérdezte, ám a következő pillanatban már csak a kiáltását hallottam, aztán éreztem, hogy elkapta a karom, de már késő volt, vágott egy szép seggest a lépcsőn.

Én pedig, jó baráthoz híven, elkezdtem rajta röhögni, ahogyan ő maga is, szóval azért megnyugodtam, hogy nem komoly dolog. A nagy röhögésben aztán segítettem neki felállni, mert kijöttek az osztályokból bámulni minket, és sem én, sem ő nem szerettük a nagy felhajtást. Még jó pár percig ezen röhögtünk, még akkor is, mikor már az udvaron sétáltunk át a főépület felé.

- Jézusom, ennyire béna is csak te lehetsz. Hogy tudtál így elesni? – röhögtem rajta, ahogy a fenekét masszírozta.
- Ah, nem tudom, de nagyon fáj – mondta eltorzult képpel.
- Mit fog mondani JunMyeon, ha megtudja? – szívtam a vérét, mire a vállamba ütött. – Oké, jól van, ez köcsög volt.
- Kérdezni akartál valamit, nem? – léptünk be a főépületbe, ahol, mint mindig, tömeg volt, de szerencsére a büféhez nem álltak olyan sokan sorban.
- Ja, igen – jutott eszembe. – Szóval, neked soha nem meséltem egy bizonyos Byun BaekHyunról?
- Byun BaekHyun? – suttogta elgondolkodva. – Nem, nem rémlik.
- Biztos? – néztem rá, hiszen bíztam benne, hogy neki elmondtam a dolgot, mert hát, JongDae csak meleg volt.
- Teljesen – bólintott. – Bár, most, hogy mondod… Régebben elég sokszor firkálgattál mindenhová B betűket szívecskékkel, meg ilyenek, de mindig azt mondtad, hogy az a… Izé, 2NE1-os Bora az, vagy ki – rántotta meg a vállát.
- Az Bom, de ja, még mindig szeretem a csajt, dögös – hazudtam vigyorogva. – Amúgy mikor is volt ez?
- Számít? – lepődött meg.
- Nem annyira, csak kíváncsi voltam – játszottam a közömböst.
- Pontosan nem tudom, de talán tavaly év vége környékén, de lehet, hogy hamarabb – gondolkodott el.

Ismét csak számolgattam magamban, és rájöttem, hogy ezek szerint tavaly áprilisban jöttünk össze BaekHyunnal, vagyis nagyjából akkoriban írogathattam mindenhová szívecskéket. Jézusom, ilyen nyálas lettem volna?

- És nem voltam furcsa akkoriban? – néztem barátomra újra, aki már a büfé kínálatát szemlélte.
- Hogy érted? – kérdezett vissza, rám sem nézve, csak a péksütiket és a szendvicseket stírölte.
- Nem tudom – rántottam meg a vállam. – Csak más, mint előtte.
- Hát, volt pár furcsa dolgod, de egyébként nem – rázta a fejét, de láttam rajta, hogy egyre jobban idegesítem.
- Oké, szóval, mit veszel? – tereltem gyorsan a dolgot.
- Szerintem egy pulykamelles szendvicset – döntötte el.
- Hogy tudod megenni azt a szart? – fintorogtam. – Mondjuk, megszokhattam volna.
- Finom, én szeretem – mosolyodott el, ahogyan csak ő tudott. – Te mit veszel?
- Semmit, mert nem hoztam a tárcám – biggyesztettem le az ajkaim, hátha érti a célzást.
- Ah, mit kérsz? – forgatta a szemét.
- Látod? – vigyorodtam el. – Ezért vagy te a kedvenc hyungom – ölelgettem meg egy kicsit hátulról.

Bár volt elég problémám, JongDaet soha nem terheltem velük. Számomra ő volt az, aki el tudta terelni a gondolataimat és a figyelmemet. Neki jó élete volt, nem kellett a hülye testvérektől tartania, sem a néha házisárkányként viselkedő anyáktól. Nem volt testvére, a szülei pedig szerették, jó kapcsolatot ápolt velük, ráadásul ott volt neki JunMyeon, aki bár nagyon elfoglalt, mégis mindig időt szakított JongDaere. Barátom pedig sosem volt önző, ő is meg volt elégedve az életével, amit kicsit irigyeltem benne. Arról nem is beszélve, hogy tavaly még elképzelhetetlennek tűnt, hogy bepasizik. Pontosabban, akkor még nem is tudtam róla, hogy meleg, csak azután, miután összejöttek JunMyeonnal. Visszatérve, persze, mikor nagyon látszott rajtam, hogy rossz passzban vagyok, elmondtam, mi a probléma, ő pedig próbált segíteni, de mivel nem volt ilyen jellegű gondja még, nem nagyon tudott. Ő viszont mindig számított rám, én pedig tanácsokat adtam neki, bár vajmi keveset tudtam arról, hogyan kell egy másik pasival kapcsolatban lenni – legalábbis, nem emlékeztem, ami azt illeti. Bevallom, kissé csalódott voltam, hogy JongDae nem tudott semmit BaekHyunról, pedig biztos voltam benne, hogy ő lesz az emberem. De miért nem mondtam el neki? Hiszen JongDae meleg… És akkor esett le. Tavaly októberben tudtam meg, hogy meleg és együtt van JunMyeonnal, én pedig akkor szakítottam BaekHyunnal, szóval fogalmam sem volt, hogy a fiúkhoz vonzódik. Remek, ez már hamarabb is eszembe juthatott volna…

***

Keddenként csak hét órám volt, viszont fakultációra is mennem kellett volna, de nem sok kedvem volt, így szépen ellógtam. Tudtam, hogy a tanár úgysem ír be hiányzónak, mert egyrészt bír engem, másrészt nem köcsög, hogy a végzős évünkben kicsesszen velünk, így nyugodt szívvel hagytam el a sulit, JongDaevel együtt. De mivel ő villamossal ment, jobbra ment a sulitól, míg én a pláza felé vettem az irányt, így balra mentem. Bár mehettem volna én is a forgalmasabb úton, pont ezért nem szerettem, mert sokan voltak arra, így bedugtam a fülest a fülembe, így sétáltam tovább, élvezve a kellemes dallamot. Szóval ma megtudtam, hogy az egyedüli ember, akinek meséltem bármit is BaekHyunról, az ChanYeol. Gondoltam, hogy csak nem tartottam magamban, de mivel barátom sem tudja, hogy együtt voltunk, csak azt, hogy a haverom volt… Miért nem beszéltem róla másnak is? Oké, hogy nem lehetett könnyű, de… Valaki csak tudott róla, nem? Jó, most sem mondanám el a dolgot senkinek, csak nem voltam régebben sem más, mint most. Talán fel kellene hívnom Kai-t… Nem tudom, mit mondhatnék neki, de egyelőre ő az egyedüli ember, aki tudja, hogy egy balestnek köszönhetően vesztettem el az emlékeimet, valamint, hogy meleg voltam és együtt voltam BaekHyunnal. Segíteni akart, talán most is tud majd… Elhatározva magam, ki is húztam a fülest a fülemből, majd gyorsan kikerestem a híváslistában a számot, és már tárcsáztam is. Vártam, míg kicsörgött, de nem vette fel senki jó pár búgással később sem, így bosszúsan kinyomtam.

- SeHun – hallottam, amint valaki a nevemen szólított, így kíváncsian hátranéztem, hogy ki lehet az.

Nem gondoltam volna, hogy éppen az az ember áll majd velem szemben, akivel a legkevésbé akartam találkozni…