8. fejezet

Meredten bámultam a viszonylag nagy monitort, de egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy mit is látok. Olyan abszurd és ijesztő volt, hogy… Nem tudtam elhinni, hogy tényleg az van a fotón, amit a szemem lát. Pedig itt volt előttem, úgy tűnt, nagyon is valóságos, számomra mégis egyszerűen lehetetlen volt. Hogy én ilyet csináltam volna? BaekHyunnal? Kai szeme láttára? Nem, ez biztosan csak egy átverés. Kai profi fotós volt, minden bizonnyal a legjobb szerkesztő programokat használja, nem lehetett olyan nehéz egy ilyen fotót összehozni. Bár túl eredetinek tűnt… Meg aztán, honnan lett volna rólam ilyen képe? Nem, ez képtelenség, kell rá valami ésszerű magyarázat. Nem lehetséges, hogy Byun BaekHyun tényleg a pasim volt! Ez egy rohadt rémálom, ami már hetek óta zajlik, csak nem tudok felébredni belőle. Mert látni, hogy egy franciaágyon fekszek, egyetlen szál bokszerben, felettem pedig Byun kicseszett BaekHyun, aki úgy simul hozzám, mintha élete szerelme lennék, szintén egy szál alsóban, abszurd volt. Ha pedig ez nem lenne elég, csókolóztunk. Egyik kezemmel BaekHyun hátát tartottam, a másikkal a hajába túrtam, mintha… Mintha minél jobban vágytam volna a csókjaira. BaekHyun egyik keze a fejem mellett támaszkodott, másikkal a mellkasomat cirógatta talán. Hatalmas kép volt, olyan kristálytiszta és éles, hogy nem tudtam elhinni, hogy hamis. Látszott minden egyes hajszálunk, a szempilláink, az arcomon lévő kis heg, minden… De ha nem hamis a kép, akkor mégis hogy lehet, hogy nem emlékszem rá?

- Na, meg vagy elégedve? – fordult hátra Kai ismét, de én nem tudtam levenni a szemem a monitorról. – SeHun, itt vagy?
- Lehetetlen – nyögtem ki az első szót, majd rákaptam a tekintetem. – Mikor készült ez a fotó?
- Nem tudom pontosan, mindjárt megnézem – mondta, azzal lekicsinyítette a képet, ekkor vettem észre, hogy egy egész mappa tele volt a mi képeinkkel, ami nem kis sokkot okozott. – Meg is van… Tavaly ilyenkor jöttetek el hozzám.

Azonnal az elmémbe villant, amit BaekHyun mondott. Tíz hónapja dobtam ki, így mondta, és ha minden igaz, fél évig voltunk együtt. Ez a kép pedig egy éve készült, szóval… Akkor még tényleg együtt lehettünk. Na, nem mintha elhittem volna. Hogy lenne lehetséges? Miért nem emlékszem erre? És BaekHyunra? Nem is vagyok meleg, de ez a kép… Nem ezt mutatja, ami egyszerűen hátborzongató. Éreztem, hogy kezdek nagyon ideges lenni, így egyik kezemmel a hajamba túrtam, majd megtámasztottam a homlokomat a tenyeremmel. Mit kellene csináljak? Tényleg nem lenne hazugság? BaekHyun azért akarta, hogy eljöjjek Kai-hoz, hogy bebizonyosodjon, nem hazudott nekem? De miért éppen így kellett? Mi a francért ilyen képet kellett az orrom elé vágni? Hogyan? Miért? Egyáltalán, miért akartam volna ilyen képeket csinálni? Még csajjal sem tenném, nem hogy… Egy pasival. Undorodtam még csak a gondolattól is, hogy ha mindez lehetséges, én… Tényleg meleg voltam. Együtt voltam BaekHyunnal és… Nem! Jézusom, de hát nem is emlékszem rá, bárhogyan is gondolkodok! Lehetetlen!

- Van több is, megmu… Jól vagy? – hallottam meg Kai hangját, majd felállt az ölemből, mire a lábamba visszatért a vérkeringés, nem mintha, olyan nehéz lett volna, csak elég sokáig ült ott, aztán lehajolt hozzám.
- Kurvára nem vagyok jól – néztem a szemeibe, amik kissé meglepetten csillogtak.
- Te… Tényleg nem emlékszel? – tette fel az egymilliós kérdést, mire kedvem lett volna pofán röhögni.
- Azt sem értem, hogyan lenne lehetséges ez az egész… Mikor voltunk itt? Miért? Magyarázd el, Kai! – mondtam reményvesztetten, mire egy pillanatra hezitált, de végül bólintott egyet.

Lassan kiegyenesedett görnyedt állapotából, majd intve nekem, elhagyta az ő kis vackát, gondolom, hogy kimenjünk a nappaliba, vagy valami. Nem nagyon volt idegzetem ezen agyalni, így csak felálltam, majd gyors léptekkel indultam utána, újra a citromsárga nappaliban ülve, a sötét bőrkanapén. A kezembe nyomott egy pohár vizet, aminek nem tudtam örülni, ugyanis nem szerettem, de legalább rendes volt tőle, hogy gondolt rám. Így kortyoltam belőle egyet, de a csapvíz jellegzetes, klóros íze szinte összehúzta a szám, így inkább csak szorongattam tovább a poharat. Várakozón Kai-ra pillantottam, remélve, hogy végre beszélni kezd, mert ha nem… Nem is tudom. Fogalmam sincs, mit csinálnék. Egyszerűen csak magyarázatot akarok arra, hogy mi a franc ez az egész.

- Egy évvel ezelőtt BaekHyun felhívott, hogy kellene róla és a barátjáról közös fotókat csinálnia – kezdett bele, egy nagy sóhaj kíséretében. – Már akkor is foglalkoztam ezzel, szóval elvállaltam, meg hát, BaekHyun sok pénzt ígért, így én is jól jártam. Le is beszéltük a dolgot, így pár nappal később megjelentetek, és megtörtént, minek meg kellett.
- Lehetne kicsit részletesebben? – húztam fel a szemöldököm. – Mégis miért éppen hozzád jöttünk? Miért vállaltál el ilyen képeket? Miért nem törölted? Egyáltalán hogyan lehetséges? Nem szerkesztett fotók? Nem csak átverés ez az egész?
- Nyugodj már meg – nézett mélyen a szemembe, ám nem sokat segített, csak még inkább felbosszantott, mintha szórakozna rajtam.
- BaekHyuntól kérdezd, miért engem választott – rántotta meg a vállát. – Már mondtam, BaekHyun a hallgatásért cserébe sok pénzt ajánlott fel, így a titkotok is megmaradt, valamint én is jól jártam. És hidd el… Eredeti képek, a fotózással nem játszok, ezt garantálom.
- De miért nem emlékszem? – suttogtam magam elé a kérdést, amit bár nem Kai-nak szántam, úgy tűnt, elgondolkodott rajta.

- Látszólag boldogok voltatok egymással – nézett a szemembe, ezúttal kedvesen. – Mint ahogy a képek is mutatják, szinte az összesről meg lehet mondani, hogy szerettétek egymást, nagyon is. Nem tudom, mit történt köztetek, de nagy trauma lehetett, ha elfelejtetted őt.
- Miről beszélsz? – dőltem hátra, majd idegesen pillantottam felé.
- Nem tudom… Esetleg volt baleseted? Vagy bármi súlyosabb sérülés, depresszió, ért valami olyasmi, amitől… Amnéziád lehet, SeHun? – kérdezte csendesen, ám szavai szinte fájdalmat okoztak nekem.
- Hogy mi a franc bajod van? – emeltem fel a hangom, holott nem rá, hanem magamra voltam dühös.
- Ne húzd fel magad – állt fel Kai, majd leült mellém, egyik kezét a vállamra téve, mire reflexből leráztam ujjait. – Próbálok segíteni.
- Ugyan miért? Előbb még hallani sem akartál rólam, akkor mi változott? – kérdeztem keményen, a szemeibe nézve.

Látszólag ezzel megfogtam őt. Csak bámult a szemeimbe, hol az egyikbe, hol a másikba, de megszólalni nem tudott. Miért akarna nekem segíteni? Hiszen hallani sem akart rólam, ha nem jövök ide, és beletörődöm, akkor nem lenne ez az egész. Valahol mégis örültem, hogy makacs voltam, hiszen… Láttam azokat a képeket, de nem tudtam, hogy elhiggyem-e. El merjem-e hinni, hogy tényleg lehetséges, csak én nem emlékszem rá. De mégis mi történhetett velem? Előfordulhat, hogy volt egy balesetem, vagy valami komolyabb dolog? Próbáltam visszaemlékezni az elmúlt hónapokra, de nem nagyon rémlett semmi. Azért kissé ijesztő volt, hogy ha minden igaz, akkor nem emlékszem fél évre az életemből, hiszen addig voltunk együtt BaekHyunnal. De… Miért csak rá nem emlékszem? Várjunk, akkor Kai-jal is találkoztam és rá sem emlékeztem. De akkor találkoztunk, viszont ő nem akart látni engem. De miért? Csak mert akkor egyszer találkoztunk? Vagy mert… Meleg voltam? Újra felnéztem Kai szemeibe, amik most nagyon elmerengtek, de tudnom kellett. Ám mikor hirtelen tekintetünk találkozott, bevillant egy dolog.

- Voltam kórházban – mondtam hirtelen, mire pislogott kettőt, majd érdeklődve figyelt tovább. – Leestem otthon a lépcsőnkön, ezért kórházba kerültem.
- Beverted a fejed? – kérdezett azonnal.
- Igen – emlékeztem vissza, most már egészen rémlett a dolog. – Enyhe agyrázkódásom volt, pár csontom eltört és zúzódott, de semmi több, csak pár hétig voltam bent.
- Nem lehet, hogy amiatt…? – hagyta félbe a mondatot.
- Nem tudom – ráztam meg a fejem, majd kissé megerőltettem az agyam. – Nem emlékszem a balesetre, anyámék mondták, hogy mi történt. Csak az tiszta, hogy felkeltem a kórházban.
- SeHun – fordított maga felé Kai, majd mélyen a szemembe nézett, kissé talán aggódva. – Te nem emlékszel az életed egy bizonyos szakaszára… Ez amnézia. Az orvosok nem mondtak ezzel kapcsolatban semmit?
- Nem – döbbentem le egyre jobban.
- A szüleid sem? Nem felejtettél el valamit velük kapcsolatban? Nem viselkedtél szerintük furcsán? – kérdezgetett, én meg egyre szarabbul éreztem magam, talán most fogtam fel csak igazán, hogy mi ez az egész.
- Azt hiszem… – kezdtem bele, de éreztem, hogy szédülni kezdtem. – Anyámnak sötétebb lett a haja, amit meg is kérdeztem tőle, hogy mikor csináltatta… Azt mondta, már hónapokkal ezelőtt befestette. De ez még a balesetet követő napokban volt, azt mondták, az agyrázkódásom miatt volt. Más… Nem volt.
- Biztos? – kérdezte újból.

Egyre jobban szédültem, így az eddig a markomban szorongatott poharat az ajkaimhoz emeltem, majd egy húzásra kiittam belőle a vizet, aztán már jobban éreztem magam. Soha nem gondoltam bele, hogy az a baleset ilyen kaliberű lehetett. A családom aggódott értem, bár én soha nem voltam egy túl érzékeny típus, ha meg őket figyelem, végképp nem. Nem valami erős érzelmi szál köt hozzájuk, egyedül apám az, akit úgy szeretek, ahogyan kell. De ez most egy másik téma. Arra akartam kilyukadni, hogy nem tűntek másmilyennek, mint előtte. HaNeul ugyan úgy seggfej volt velem, mint mindig is, bár azért láttam rajta, hogy aggódott. Nem nagyon tudta elrejteni az érzelmeit előlem, bármennyire is akarta. Én meg mindig meghagytam abban a hitben, hogy ez sikerült is neki. DongSunt amúgy is mindig utáltam, aztán meg, mikor bejött hozzám a kórházba, egy undorító mosollyal az arcán, csak még jobban meggyűlöltem. Ugyan a nővérem férje volt, aki egy ideig szimpatikus is volt, de valami olyasmit tett, amiért a mai napig tiszta szívemből gyűlölöm őt. Belegondolva… Minden ugyan olyan volt. Semmi nem változott, így elég rémisztő volt annak az eshetőségét is számba venni, hogy talán tényleg… Amnéziás vagyok.

És akkor ugrott be egy beszélgetés. HaNeullel kettesben maradtunk, ő meg vigyorogva kérdezte meg, hogy a barátnőm mikor jön be hozzám. Persze azt hittem, hogy megint szívat, mint mindig, ezért leráztam azzal, hogy nem tudom eldönteni, melyiket hívjam fel a sok közül. Erre ő kicsit meglepettnek tűnt, majd újra megkérdezte, ezúttal kissé komolyabban. Nem értettem már akkor sem, hogy miért kérdezi ezeket, hiszen nem volt barátnőm, akkor még amúgy is szűz voltam. Erre elkezdte nekem mondani, hogy biztos, hogy van valakim, mert az elmúlt hónapokban furcsán viselkedtem. Én viszont semmi ilyesmit nem tudtam felidézni, így leráztam. Tényleg nem volt barátnőm, így nem is foglalkoztam a dologgal, meg aztán, nem pont a nővéremmel akartam ezeket megbeszélni. Talán… Ő látta rajtam, hogy szerelmes vagyok? Akkor lettem volna együtt BaekHyunnal? Gyors számolás után – ami bár nem volt az erősségem, de ez még nekem is sikerült –, rájöttem, hogy pont tíz hónapja volt a balesetem. BaekHyun is azt mondta, hogy tíz hónapja szakítottunk. A kirakós darabjai kezdtek összeállni, de egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy tényleg megtörténhetett-e. Egy idióta baleset miatt nem emlékszem arra az időre, amit BaekHyunnal töltöttem? Mégis miért? De ami fontosabb, hogy akkor én meleg voltam? Utána pedig nem? Úristen, ez az egész… Hihetetlen.

- Szóval tényleg nem emlékszel – motyogta mellettem Kai, ami visszarántott a valóságba. – A szüleid nem is tudják, hogy meleg vagy?
- Nem vagyok meleg – mondtam neki élesen, mire feltartotta kezeit, hogy hárítson. – Rohadtul a csajokra bukok, úgyhogy hagyj ezzel.
- Oké, csak hát, azok a képek BaekHyunnal… – nézett rám jelentősség teljesen. – De a baleseted előtt sem tudták, hogy meleg vagy? Azt sem, hogy van pasid?
- Soha nem hozták fel, meg aztán, nem hiszem, hogy ezt olyan egyszerűen el tudtam volna nekik mondani – ráztam meg a fejem, aztán eszembe jutott valami. – Jól láttam, hogy volt több kép is?
- Igen, száztól is többet lőttem rólatok, de miért? – kérdezte kíváncsian.
- Látni akarom mindet – mondtam határozottan.

***

Mikor hazaértem este, úgy éreztem magam, mint egy zombi. Bár volt időm gondolkodni a hazaút alatt, ami nem volt kevés idő, mégis úgy éreztem, sehová sem jutottam, csak még jobban összezavarodtam. Kai megmutatta az összes fotót, és nem hazudott, mikor azt mondta, hogy mindegyikről süt a szerelem. Tényleg szerettem volna BaekHyunt? Egy férfit? Akit aztán a balesetem miatt elfelejtettem? És miért nem keresett? Ha szeretett, akkor miért adta fel? Bár, BaekHyun azt mondta, eltűntem, miután szakítottam vele. Szóval, én voltam… Ez bármennyire is volt rohadék dolog, annyinak örültem, hogy legalább nem ő bántott meg engem. Aztán az teljesen lesokkolt, mikor eszembe jutott, hogy BaekHyun azt mondta, vele vesztettem el a szüzességemet. Nem lehet. Nem, lehetetlen, hogy én… Vele? Nyeltem egy hatalmasat, majd inkább próbáltam nem gondolni ezekre a dolgokra, de lehetetlent kívántam, mert csak ez keringett bennem.

- SeHun? Hát te? – hallottam meg apám hangját, gondolom, most jött ki, hogy bezárja a kaput.
- Szia – köszöntem neki, elrejtve minden érzelmem az arcomról, ami mindig is nagyon jól ment előttük. – Évnyitó volt, busz meg csak most volt.
- Bemehettem volna érted – nézett rám, mire csak legyintettem egyet.
- Mindegy, JongDaenél voltam – hazudtam szemrebbenés nélkül.
- Oké – zárta le ennyivel, aztán ott is hagytam, majd bementem a házba.

Anyám szokás szerint ordíttatta a TV-t, nem meglepő módon, valami hülye, brazil sorozatot nézett. Csak benéztem egy pillanatra a vendégszobába, intve neki egyet. Ő meg talán észre sem vett, aminek most felettébb őrültem. Nem sok kedvem lett volna vele beszélgetni, főleg egy ilyen nap után. Aztán mégis megtorpantam, mert ez a baleset dolog bennem motoszkált. Nem tudtam, hogy elhihetem-e ezt az egészet, hogy amnéziás vagyok és ezért nem emlékeztem BaekHyunra. De ha ez az igazság, akkor csak beszélnem kellene az őseimmel, hátha ők tudtak valamit. Meg arra is kíváncsi lennék, hogy zuhanhattam le a lépcsőről úgy, hogy annyira összetörtem magam. Nem voltam egy szerencsétlen típus, ha el is estem, soha nem annyira, hogy meg is sérüljek. Meg aztán, nem volt nagy a két lépcsőnk, mindössze öt és hat lépcsőfok van rajta. Bár, talán ha a lejárati lépcsőn estem le…

- Hazaértél? – hallottam meg anyám hangját magam mögül, mire felé kaptam a fejem.
- Anya – szólítottam meg hirtelen, mire meglepődve nézett fel rám. – Mesélnél a balesetemről?
- Mi? – kérdezett vissza, elkapva tekintetét rólam. – Hogy jött ez most neked?
- Csak eszembe jutott most így hirtelen – mondtam közömbösen. – Melyik lépcsőről estem le? Meg hogy tudtam akkorát esni?
- Nem mindegy? – lett bosszús, majd elviharzott mellettem, egyenesen a fürdő felé. – Már régen volt.
- És nem tudsz róla, hogy… – kezdtem bele gyorsan. – Talán amnéziás vagyok?
- Miket beszélsz? – nézett vissza rám mérgesen. – Na, hagyj engem a hülyeségeiddel.

Nos, én megpróbáltam. De nem is vártam mást anyámtól, viszont ha már ennyire benne voltam a témában, gondoltam, kifaggatom apámat is. Így leszaladtam az ominózus lépcsőkön a földszintre, ahol apám éppen vacsorázott. A TV-ben focimeccs ment, amit imádott nézni állandóan. Nem szólt hozzám, ahogy én sem hozzá, csak úgy tettem, mintha lejöttem volna inni. Töltöttem is magamnak, bár ez elég átlátszó volt, mivel én mindig üvegből ittam. Hiszen anyámék csak kólát ittak, míg én nem szerettem, így inkább ízesített ásványvizeket, vagy valami gyümölcslevet nyomtam magamba. Vettem egy mély levegőt, majd apámra pillantottam, aki éppen tartotta a kezét félúton a szája felé, úgy bámulva a meccset. Akaratkanul is eszembe jutott az a poén, amit mindig ellőtt nekem régebben, hogy milyen vicces, hogy amikor emelem fel a kezem, már nyílik is a szám. Nem volt normális, de éppen ezért bírtam őt.

- Apa – néztem rá, mire rám pillantott, bekapva a falatot. – Emlékszel, mikor leestem a lépcsőn?
- Igen, de ez most hogy jutott eszedbe? – kérdezte kíváncsian.
- Nem tudom, csak úgy – rántottam meg a vállam. – Melyik lépcsőről estem le?
- Nem tudom, akkor pont dolgoztam, így csak másnap tudtam bemenni hozzád, anyádat meg soha nem kérdeztem – adott egyenes választ. – Kérdezd meg tőle.
- Már megtettem, de nem nagyon volt partner – forgattam a szemem.
- De miért érdekel ilyen hirtelen? – fordult ismét a TV felé.
- Csak kíváncsi voltam… De figyelj – kezdtem bele hezitálva. – Esetleg… Nem volt előtte barátnőm?
- Barátnőd? – nézett rám elképedve apám. – Fiam, ha azt akarod ezzel mondani, hogy van most egy aranyos lány, akit be akarsz mutatni, csak nyugodtan.
- Nem erről van szó – sóhajtottam egy mélyet. – Csak… Ah, mindegy.

Felkaptam a flakon citromos vizemet, majd még gyorsan elmotyogtam egy további jó étvágyat-ot, aztán már rohantam is felfelé a szobámba. Ledobtam a táskám a székre, majd bedőltem az ágyamba. Hosszú volt ez a nap, rohadt hosszú. Én pedig nem tudtam meg semmivel sem többet az ősöktől. Így egyre biztosabb voltam benne, hogy nekik fogalmuk sem volt arról, hogy BaekHyunnal voltam. Ami persze érthető dolog, elvégre, most sem dicsekednék el azzal, ha a saját nememhez vonzódnék. De ez azt jelentette, hogy ha tényleg amnéziás vagyok, nekik fogalmuk sem lenne róla. Hiszen amit elfelejtettem, arról ők nem is tudtak, így nem volt nekik feltűnő. De HaNeul… Talán ő még tudhat valamit.

Az utolsó gondolatom elalvás előtt mégis az volt, hogy Kai miért hagyta válasz nélkül a kérdésemet...