10. fejezet

Bár nem örültem neki, hogy éppen ő az az ember, aki megtalált, valahogy úgy éreztem magam, mint egy rohadt fanfictionben, ahol én alakítom a szerencsétlen főszereplőt. Komolyan mondom, az életem lassan olyan fordulatot vett, ami még a neten is megállná a helyét egy újabb blog társaságában. Csak hát, elég bizarr lenne a saját életemet leírni… Visszatérve, BaekHyun semleges arccal meredt rám, ahogy én is visszanéztem rá. Nem örültem neki, de most igyekeztem elrejteni az érzelmeimet az arcomról. Elvégre, ki tudhatna nekem mesélni arról, hogy együtt voltunk, ha nem maga az a személy, akivel együtt voltam? Ugyan nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom a részleteket, főleg nem tőle, de… Az életem fontos része volt, talán, ha mesél róla valamit, emlékezni fogok. Bár, ha jobban belegondolok, lehet, jobb, hogy nem emlékszem. Nem BaekHyun miatt, nyilván, ha együtt voltam vele, akkor szerettem, egyszerűen csak… Ha talán visszakapnám róla az emlékeimet, a régi érzéseim is visszajönnének. Őszintén szólva, nem akartam meleg lenni. Nem mintha, akarás kérdése lenne, de mégis milyen lenne, ha mégis? Elképzelésem sem volt, hogyan tudtam egy másik férfit szeretni… Kissé ironikus, hogy yaoit írok úgy, hogy teljesen hetero vagyok. Nem mintha, ez olyan nagy dolog lenne, sok lány ír yurit is, amihez nekem nem lenne gyomrom. Tudom, hogy sok pasinak bejön, mikor két csaj együtt van, engem valahogy taszít. Furcsa, nem tudom megmagyarázni ezt a dolgot.

- Hogy vagy? – szakított ki a gondolataim közöl jellegzetes hangja.
- Ez most komoly? – kérdeztem vissza, mire meglepődve húzta fel a szemöldökeit. – Leszólítasz csak azért, hogy érdeklődj a hogylétem felől? Ez nem rád vall, BaekHyun.
- Mit tudsz te rólam? – billentette oldalra a fejét, gúnyos arckifejezést öltve.
- Nem sokat, de az pont elég, amit igen – néztem a szemébe. – Tudom, hogy együtt voltunk.
- Nocsak – fonta keresztbe a karjait elismerően. – Szóval, ki is a hazug?

Kérdésére nem válaszoltam. Tisztában voltam vele, hogy tévedtem, de ezt nem fogom beismerni előtte, sem pedig bocsánatot kérni tőle, amiért úgy beszéltem vele, ahogyan. A francba is, nem emlékszem rá, amikor együtt voltunk, hogyan hihettem volna neki? Még ha akartam volna, akkor sem, míg nem volt bizonyítékom. Sóhajtottam egy mélyet, majd a háta mögé elterülő kis parkra néztem, ahol egy szobor állt. Minden nap itt sétáltam el előtte, de eddig még nem is nagyon tűnt fel. Itt volt az a pizzázó is, ahová legelső nap jöttünk el JongDaevel; anyám pedig a másik oldalt dolgozott, ahová eddig minden sulis évemben bejártam, mert egy konyhán dolgozott cukrászként. De most nem, inkább kockultam a plázában helyette, amúgy is, sokszor volt olyan, hogy nem szerettem az ételt, amit adtak, így felesleges volt bemennem. Végül visszanéztem BaekHyunra, majd beszélni kezdtem.

- Miért nem mondtad el, hogy Kai fotós, és vannak rólunk képei? – kérdeztem, őszinte kíváncsisággal.
- Hittél volna nekem? – mosolyodott el, amire megint csak nem tudtam válaszolni.
- Volt egy balesetem – mondtam halkan inkább. – Amnéziám van, ezért nem emlékszem rád, BaekHyun. Egyetlen közös pillanatot sem tudok felidézni, ami veled kapcsolatos. Nem hazudtam neked. Egyszerűen csak nem emlékszem rád.
- Most csak szórakozol, ugye? – nevetett fel, de látva teljesen komoly arcomat, neki is lelohadt a vigyora. – Komolyan?
- Igen, tavaly októberben történt, leestem otthon a lépcsőről – bólintottam.
- De… Akkor miért nem mondtad? – kérdezte kissé dühösen.
- Mert nem tudtam róla – tártam szét a karjaim, miközben a szemeibe néztem. – Egészen addig fogalmam sem volt róla, míg Kai meg nem mutatta azokat a képeket rólunk.

- Úristen. – Azt hiszem, ezzel jól összefoglalta a véleményét.
- Ja, Úristen – bólogattam. – Szóval, sajnálom… Vagy mi…
- Ezt ne – emelte rám dühös tekintetét. – Ne sajnálj egy olyan dolgot, amiről nem tehetsz. De mégis hogy történhetett ez?
- Nem tudom – ráztam a fejem. – Nem emlékszem semmire, csak mikor már magamhoz tértem a kórházban…
- Mikor volt a baleseted? – nézett rám hirtelen, de nem nagyon értettem, miért olyan fontos ez.
- Október tizennegyedikén – néztem rá értetlenül.
- Aznap szakítottunk. – Szerintem nem hazudok, ha azt mondom, ez mindkettőnk számára elég nagy megdöbbenést okozott.

BaekHyun teljesen elgondolkodva meredt rám, kissé elnyílt ajkakkal, míg én nem tudtam eldönteni, hogy ez most egy rohadt vicc-e, vagy tényleg lehetséges. Szóval BaekHyunnal szakítottam, aztán meg otthon lezuhantam a lépcsőnkről? Mégis mi a franc értelme volt ennek? Éppen aznap? Ez már annyira ironikus, hogy valami bűzlik benne. Lehetetlen… A szakítás után csak úgy hazamentem volna és egészen véletlenül, talán az összetört szívem miatt megbotlottam és elvágódtam a lépcsőn? Nem, ez nem lehet. Valami itt bűzlik, de nagyon. Vagy csak hülye vagyok? De mégis mi más történhetett volna?

- Oké, azt hiszem, ez elég durva – foglaltam össze egy mondatban.
- Aznap felhívtál… – kezdett bele BaekHyun, most egészen más hanggal, rám sem nézve, mintha még mindig maga előtt látna minden egyes pillanatot, mint akkor. – Elhívtál a közös helyünkre… Oda, ahol mindig találkoztunk. Utólag rohadt dühös voltam rád, hogy pont ott szakítottál velem, ahol összejöttünk; ahol először csókoltál meg, és vallottunk egymásnak szerelmet, de… Váratlan volt. Nem számítottam rá, hiszen jól megvoltunk, szerettük egymást és minden rendben volt köztünk. Sírtam miattad, SeHun, rengeteget. Kerestelek, de eltűntél – nézett fel a szemembe, de az övéi fájdalmasan csillogtak. – Hol voltál?
- Két hétig kórházban – nyeltem egyet. – Aztán egy jó ideig még nem járhattam suliba, így az ősök elküldtek az egyik rokonunkhoz, aki segített tanulni, hogy ne maradjak le annyira.
- Akkor ezért nem voltál soha otthon – világosodott meg.
- Mi? – döbbentem le. – Te voltál nálunk?
- Muszáj volt – mosolyodott el keserűen. – Az anyukád jött ki, de csak annyit mondott mindig, hogy nem vagy itthon.
- Te… Ismered anyámat? Amikor együtt voltunk, találkoztatok? – záporoztam a sok kérdéssel.
- Dehogy – mosolygott továbbra is, majd leült a mellettünk húzódó kőfalra, én pedig, jobb ötlet híján, elhelyezkedtem mellette. – Mind a kettőnk titokban tartotta a szülei előtt, nem akartunk lebukni.

Nyeltem egy nagyot, ahogy ezt mondta. Bele sem gondoltam még az ő helyzetébe. Eddig annyira el voltam foglalva azzal, hogy nekem mennyire szar, hogy nem emlékszem fél évre az életemből, meg hogy meleg voltam és együtt voltam vele. De BaekHyun még mindig szeret engem, ez pedig, azt hiszem, most látszik meg rajta igazán. Eddig nem ezt az arcát mutatta felém, egészen visszataszító srácnak gondoltam, aki egy beteges játékot űz velem. De most, ahogy itt ült mellettem, egy nosztalgikus, mégis fájdalmas mosollyal az ajkain, rájöttem, hogy neki sokkal rosszabb volt. Szakítottam vele, aztán még el is tűntem, ami bár nem direkt volt, hiszen akkor már nem is tudtam a létezéséről. Ő keresett engem, de nem talált soha. Ez úgy tűnhetett neki, mintha nem akarnám látni, holott szó sem volt ilyesmiről. Ahogy mesélte, hogy azon a helyen szakítottam vele, ahol megannyi közös emlékünk volt… Kegyetlen volt. Nem tudtam, hogy mégis miért szakítottam vele, mert azt mondta, szerettük egymást és nagyon váratlanul történt. Tudni akartam az okot, már csak azért is, hogy… Nem tudom, egyszerűen csak tudni akartam.

- Mesélj még – kértem egészen kedvesen, bár gondoltam, hogy nem tölti el jó érzésekkel, ha rólam kellett mesélnie.
- Nem, SeHun – rázta a fejét egyből, majd felnézett a szemembe.
- De miért? – kérdeztem rá. – Tudni akarom, hogy miért szakítottunk, hogy hogy találkoztunk, hogyan jöttünk össze, mindent tudni akarok!
- Nem fogom elmondani – ismételte magát, ezúttal határozottabban. – Nem akarom, hogy csak úgy emlékezz rám, ahogyan én elmeséltem neked. Mert még van rá esély, hogy visszakapd az emlékeidet rólam. Nekem megvan a saját verzióm, de azt nem tudom, hogy te miként élted meg a kapcsolatunkat… Ha elmondanám, az csak az én szemszögem lenne, ezt pedig nem akarom. Mindemellett… Nem éppen kellemes arról beszélnem éppen veled, hogy milyen volt a kapcsolatunk…
- Igazad van – ismertem be én is. – Sajnálom.
- Na, mi az, te is tudsz bocsánatot kérni? – mosolyodott el gúnyosan, így újra az a BaekHyun volt, akit én megismertem.
- Ígérd meg, hogy ha nem kapom vissza az emlékeimet, elmeséled a kapcsolatunkat – néztem komolyan a szemeibe.
- Vissza akarlak kapni, SeHun – mondta halkan, de annál több eltökéltséggel a hangjában. – Ha ez sikerül, nem lesz szükség rá.

Elhittem a szavait. Világosan a tudtomra adta már korábban is, hogy még mindig szeret engem, és hogy vissza akar hódítani. Nem tudtam volna megmondani, hogy ez számomra mennyire jó vagy rossz. Nem éreztem iránta semmit, egyelőre még abszurd volt, hogy egy pasival legyek, és úgy éreztem, ez nem fog változni. Fogalmam sincs, hogy létezhet-e olyan, hogy meleg lettem volna a balesetem előtt, aztán elvesztettem az emlékeimet és heteroként ébredek fel. De talán ha BaekHyunnal korábban is sikerült, talán most is… Bármennyire is volt furcsa és ijesztő az egész. Tudni akartam az igazat, de egyszerre el is akartam mindent felejteni újra, hogy ismét élhessem az unalmas napjaimat, amiket mégis szerettem. BaekHyunra néztem, és tudtam, hogy bármiféle reakciót vár tőlem, de fogalmam sem volt, mit kellene neki mondanom. Természetesen, nem akartam, hogy próbálkozzon nálam, olyan lehetetlennek tűnik. Ha jól gondolom, én voltam az aktív fél – legalábbis, nagyon remélem –, ezek után nagyon furcsa lenne, ha ő akarna meghódítani engem, de az a baj, hogy BaekHyunból kinéztem volna, hogy képes rá. Nyeltem egy kisebbet, majd a szemeibe néztem, amik kíváncsian csillogtak.

- Rendben. – Ennyi volt csupán a válaszom, de talán nevezhettem volna az Ördöggel köttetett alkunak is, amit már nem lehetett visszavonni; ezzel pedig BaekHyun is tisztában volt, erről árulkodott a fölényes mosolya, amit felém küldött.

***

Sikeresen lekéstem a buszomat, hála BaekHyunnak, így csak a következővel tudtam jönni, ami másfél órával később indult. Rohadtul boldog voltam tőle, de legalább így azt hazudhattam az ősöknek, hogy fakultáción voltam. Tudtam, hogy anyám is ezzel a busszal jön majd haza, de nem nagyon érdekelt, gondoltam, majd a pályaudvaron találkozok vele, és így is lett. Nem beszélgettünk sokat, csak megkérdezte, hogy miért ilyenkor jövök, én pedig beadtam, hogy fakultációm volt. Többet nem nagyon érdeklődött felőlem, el volt foglalva pár ismerősével, akiknek kipanaszkodhatta magát a mai munkanapjáról, mint mindig. Alig vártam, hogy otthon legyek, és beszélhessek LuHannal. Mindig elterelte a figyelmem, jelenleg pedig erre volt a legnagyobb szükségem. Bár holnap írunk matekból, nem nagyon tudott érdekelni. Most egy olyan anyagot veszünk, amit a mi csoportunk tavaly már tanult, így egész jól tudom, szóval nem aggódok annyira miatta. A busszal csak lassan zötykölődtünk haza, tömeg volt, mint mindig, én pedig zenét hallgattam, hogy elnyomjam a sok ingert, ami ért. Nem akartam semmit mást, csak a laptopomat az ölembe és LuHant. Gondolkodtam rajta, hogy beavatom ebbe a dologba őt is, de kétlem, hogy ezt szépen elő tudnám neki adni. Így inkább elvetettem az ötletet, pedig jó lett volna valakivel erről beszélni. Talán JongDae a megfelelő személy, hiszen barátom meleg, megértené. Vagy talán ChanYeol… De ő meg utálta BaekHyunt. Bár még őt is ki kell faggatnom, hogy mit tudott – mert egészen biztos, hogy ha sokat meséltem róla, valamit tudott még.

Mikor végre otthon voltam, megnyugodva léptem be a szobámba. Apám elment a korábbi busszal dolgozni, így anyámmal csak ketten voltunk. Ő ment nézni a hülye sorozatait, így nem is zaklatott, szóval nyugodtan leültem a laptopomhoz. LuHan szerencsére elég gyakran online volt, annak ellenére, hogy fősulira járt és sok dolga is volt. Amikor írtam neki, szinte azonnal válaszolt is, aminek nagyon örültem. Bár, elég furcsa volt, mert mind a ketten az írói nevünket használtuk, de már egészen megszoktuk, hogy így beszélgetünk. Megírtam neki, hogy elég fárasztó napom volt, mert volt biológia és matek is, ő pedig pontosan tudja, hogy ez a két tantárgy, amit ki nem állhatok. Elmeséltem neki JongDae esését, amin jót nevetett ő is, de BaekHyunt kihagytam. Talán majd még később beavatom, de egyelőre jobb így, hogy nem tudott róla. Aztán ő is mesélni kezdett. Többnyire arról, hogy az anyukája mostanában elég rossz passzban van, és soha nem hagyja békén, ez pedig teljesen kikészíti. Mondta, hogy gondolkodott már azon, hogy elköltözik, de nincs munkahelye, így nem tudna megélni, az apja pedig nem velük él, és bár támogatja, nem tudna neki venni csak úgy egy házat. Írtam neki, hogy ide nyugodtam költözhet, ami miatt legalább jobb kedve lett. Értékeltem, hogy még akkor is itt van és törődött velem, mikor neki sokkal nagyobb gondjai voltak, mint nekem valaha is lesznek. Aztán felhozta, hogy jövő hónapban lesz Szöulban egy rendezvény, amire nagyon el akar jönni, de egyelőre nem tudja, hogy lesz-e pénze mindenre. Ellinkelte az oldalt, ahol részletesebben elolvastam a dolgot. Igazából, egy Japán felé terelődő rendezvény, anime, meg ilyenek, de gondoltam, hogy Korea és a KPop sem maradhat olyan messze ettől. Tudtam, hogy LuHan nagy animés, mindig mondta, hogy megint belekezdett egy újabba, ami megmosolyogtatott. Így kedvet kaptam hozzá, szóval mondtam neki, hogy ha összejön neki, akkor mindenképpen megyek én is, hogy tudjunk találkozni. Nagyon reméltem, hogy sikerül neki, eléggé hiányzott már a bambi feje.

Ezek után főképp erről beszélgettünk, de szóba jöttek a ficek is, zaklatott a sajátommal is, hogy folytathatnám, meg én is írtam neki, hogy ő is az övét. Mindig ezt csináltuk. jó érzéssel töltött el, hogy tényleg itt volt nekem, és soha nem fogytunk ki a témákból. Volt, hogy nem értettünk egyet, de LuHan az a típus volt, aki mindig mondta a magáét, én pedig nagyon imádtam, hogy csak azért is megmagyarázza, hogy ő miért gondolja másképp, mint én. Én pedig csak ráhagytam, de soha nem éreztem tehernek ezeket a dolgokat. Estére sokkal jobb lett a kedvem, mint volt, de aztán elköszönt, mert valami beadandót kellett csinálnia. Mosolyogva néztem még szét én is a neten, válaszoltam pár véleményemre, pedig elég fáradt voltam, de tudtam, hogy a héten már lusta lennék. Még a mai napig nem szoktam hozzá, hogy az olvasóim Honey-nak hívnak, mert ugye ez volt az írói nevem, de csak nem adhattam a tudtukra, hogy fiú vagyok – bár megnézném az arcokat, az biztos. Kikapcsoltam a laptopot, majd elfeküdtem az ágyamon. Akkor éreztem igazán, hogy mennyire fáradt voltam, pedig akkor még csak nyolc múlt nem sokkal. Éppen nyúltam a telefonomért, mikor az megcsörrent, de egy ismeretlen szám villogott rajta, viszont volt egy érzésem, hogy Kai lesz az.

- Igen? – szóltam bele.
- Hívtál – érkezett azonnal a válasz Kai-tól. – Bocs, hogy nem vettem fel, csak dolgoztam.
- Ja, igen – mondtam gyorsan, majd felültem, és megköszörültem a torkom. – Hívtalak…
- Megtudhatom, miért? – kérdezte kíváncsian. – Egy héttel a történtek után meglepő, nem számítottam rá.
- Igazából fogalmam sincs – mondtam neki őszintén. – Csak össze voltam zavarodva, és gondoltam, ha felhívlak, majd… Valami lesz.
- Mit tehetnék én? – kuncogott a telefonba a mély hangján.
- Beszéltem BaekHyunnal – mondtam, bár fogalmam sem volt, hogy miért kötöttem ezt az orrára.
- És? – Hangja semleges volt, kicsit úgy éreztem, abszolút nem is érdekli a dolog, ami felbosszantott, hiszen ő akart annyira segíteni.
- Belementem abba, hogy visszahódítson – hadartam le egy szuszra, de kimondva ezt így hangosan, rettentő gáz volt.

- Hogy mi van? – kérdezett vissza a telefon túloldaláról hangosan. – De azt mondtad, őrült, meg hogy te ezt nem akarod.
- Nem is… Nem is akarom – biztosítottam.
- Hát akkor? – kérdezte csodálkozva. – Ha nem akarod, miért mentél bele?
- Én… – kezdtem bele. – Csak tudni akarom, hogy mi történt a múltban köztünk.
- És erre az a megoldás, hogy belemész ebbe? – kérdezte indulatosan.
- Miért vagy dühös? – kérdeztem meg, hiszen nem láttam értelmét, hogy felhúzta magát.
- Mindegy – mondta pár másodperces csend után. – De adok egy tanácsot… Kerüld el Byun BaekHyunt!

Olyan gyorsan letette, hogy válaszolni sem volt időm, pedig most aztán még jobban összezavarodtam. Egyszerűen elegem volt abból, hogy sem BaekHyun, sem Kai nem adnak nekem egyenes választ! És mégis mi az, hogy kerüljem el őt? Korábban nem mondott ilyet, azt mondta, hogy szerelmesek voltunk, meg ilyenek. Nem értettem. Miért kellene elkerülnöm? Hogy ne hódítson vissza? De az Kai-nak nem mindegy? Most aggódna értem? De hát miért? Semmi közünk nincs egymáshoz, akkor meg? Vagy ismerné BaekHyunt? Nem, azt mondta volna… Szóval akkor azt akarja, hogy tartsam magam távol tőle… De miért, Kai?

Mégis miért nem akarod, hogy BaekHyun közel kerüljön hozzám?