12. fejezet

Esküszöm az életemre, hogy soha többé nem fogok csúnyán beszélni, ha nem kell többet metróznom. Oké, egyelőre még nem értünk oda, itt álltunk azon a kurva mozgólépcsőn, ami olyan hosszú volt, hogy nem láttam, mikor ér már véget. Nem mellesleg, olyan meredek volt, hogy olyan érzésem volt tőle, zuhanok. Utáltam ezt az egészet, de próbáltam nem pánikolni. Elvégre, Kai itt állt előttem, körülöttünk meg rengeteg ember, elég ciki lett volna, ha kiverem a hisztit, mert nem bírom a mozgólépcsőket. Nem tudtam volna megmagyarázni, de éreztem, hogy ha nem lesz vége másodperceken belül, vagy elájulok, vagy nyakon hányom az előttem dudorászó Kai-t. És talán az volt az egészben a legrosszabb, hogy rohadtul nem tudtam volna eldönteni, melyik a rosszabb eshetőség. Szemeimet szorosan lehunytam, de abban a pillanatban megszédültem, így reflexből kaptam el Kai vállát, aki meglepődve fordult hátra. Elég furcsán nézett rám, de nem szólt egy szót sem, én viszont éreztem, hogy tényleg minden szín kiszalad az arcomból, ahogy sötét szemeibe néztem.

- Jól vagy? – kérdezte halkan, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy már hallucinálok is, hogy aggódást véltem a hangjában.
- Nem – mondtam őszintén. – Vagy elájulok, vagy lehánylak…
- Basszus, miért nem mondtad, hogy nem bírod a mozgólépcsőt? – kérdezte, majd azonnal fellépett hozzám, és minden további nélkül átkarolta a derekam, fejemet pedig a nyakához húzta.

Nem mondtam neki semmit, csak azonnal lehunytam a szemem, majd megkapaszkodtam a felkarjában, hogy legyen egy biztos pontom. Beszívtam a kellemes illatát, és jelenleg leszartam, hogy ki bámult minket, mert szarul voltam. Amúgy sem ismert senki, meg ha Kai-t zavarná a dolog, akkor csak nem tette volna meg ezt értem. Minden esetre, jól esett, hogy nem röhögött ki, vagy nem szart a fejemre, hanem segített, lágyan simogatta a hátam, ami úgy tűnt, bevált. Elmúlt a szédülésem, és már jobban éreztem magam. Fasznak kell ilyen rohadt hosszúnak lennie egy mozgólépcsőnek… Hálás voltam neki, de ezt biztos, hogy nem fogom hangosan is kimondani, azt hiszem, így is eléggé gáz ez a helyzet. Pontosan ezért nem metrózok, és választottam ezt a sulit, hogy ne kelljen ezt átélnem. Minden nap ezt a szörnyű dolgot tapasztalni… Biztos, hogy becsavarodnék. Kai végül elhúzódott tőlem, mire azonnal megszorítottam a karját, de ő csak kedvesen közölte velem, hogy mindjárt leérünk, így végül kinyitottam a szemem, és mikor megpillantottam a mozgólépcső alját, egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem. Pillanatok múlva le is értünk, én pedig hálát adtam az égnek, hogy biztos talaj volt a lábam alatt. Tisztában voltam vele, hogy elég hülye dolgaim vannak, köztük ez is, de nem tehettem róla. Remegett kezem-lábam, ahogy tovább indultunk a metró felé, de úgy éreztem, az már egy megváltás lesz, klausztrofóbia ide, vagy oda.

- Ugye a metróval nincs bajod? – kérdezte Kai, miután megálltunk a megfelelő megállóban, és vártuk a szerelvényt a huzatos alagútban.
- Ami azt illeti, klausztrofóbiám van – néztem rá gyéren vigyorogva.
- Akkor menjünk busszal – ragadta meg a karom, majd visszafelé kezdett húzni, ám azonnal megtorpantam. – Mi az?
- Azt hittem, meghalok azon a lépcsőn, ne kérd tőlem, hogy most visszafelé is átéljem – néztem komolyan a szemeibe, mire ő pár pillanat múlva felnevetett. – Komolyan mondom, inkább a metró!
- Nem értem, hogy nem lehet bírni a mozgólépcsőket – kuncogott, majd ismét beállt a megállóba.
- A kicsikkel nincsen bajom – kezdtem el magyarázni halkan, lebámulva a sínre. – Csak amik ilyen hosszúak, meredekek és nem látom az aljukat. Olyan érzés, mintha zuhannék…
- Mondhattad volna tényleg, féltem, hogy elájulsz – nézett egy pillanatra a szemembe, ahogy felnéztem rá.
- Úgyis egy kórházba megyünk – poénkodtam a saját szenvedésemen, de úgy tűnt, használt, mivel Kai elmosolyodott.

Ekkor érkezett is egy szerelvény, amiről töménytelen mennyiségű ember szállt le, én pedig szem elől tévesztettem Kai-t, pedig mellettem állt. Rohadtul megijedtem, mert tényleg utáltam ezt a sok embert, erre pedig a fóbiám, valamint az előbbi rosszullétem csak rátett még egy lapáttal. Próbáltam megtalálni a tömegben, de a metróra nem mertem felszállni, mert lehet, nem is jó nekünk. Azt hiszem, az utolsó pillanatban lökött fel, mielőtt az ajtók bezáródhattak volna. Mikor tudatosult bennem, hogy Kai az, mély megnyugvással töltött el. Komolyan, ettől szánalmasabb már nem lehettem volna, de ez a két dolog, amit rettentően utálok. Bár nem félek attól, hogy eltévedek, van telefonom, hogy felhívjak valakit, meg szájam is, hogy megkérdezzem az embereket, elég jó a tájékozódási képességem, csak hát… Örültem, ha nem ragadok bent a metróban, és élve feljutok majd a mozgólépcsőn. Utána majd buszozhatunk, az sem érdekel, de én biztos, hogy nem fogok még egyszer metrózni.

Páran leszálltak, de sokan el is foglalták az ülőhelyeket, viszont egy szabad maradt. Csak szemmel böktem oda Kai-nak, hogy nyugodtan üljön le, ő pedig megindult, de ahelyett, hogy leült volna, engem nyomott le a székbe, egy fiatal lány, és egy idős bácsi közé. Kissé összehúztam magam, mert az öregember elég testes volt, és ismertem már őket ahhoz, hogy tudjam, meg akarnak szólítani. Nem volt kedvem beszélgetni vele, a legkevésbé sem, így inkább csak bámultam az előttem kapaszkodó Kai-t. Napszemüvege már nem takarta az arcát, lazán bedugta a pulcsijába. Egyik kezét zsebre vágta, és olyan lazán állt, hogy majdnem szétesett. Oké, szar poén volt, csak el akartam terelni a gondolataimat arról, hogy egy kibaszott metrón ülök, ami bármikor megállhat, én pedig itt halhatok meg rajta. Sóhajtottam egyet, majd a pulcsim ujját lejjebb húztam, és azzal kezdtem el szórakozni, de hamar meguntam, így felnéztem Kai-ra. Nem engem figyelt, hanem a mellettem ülő lányt, aki bőszen nyomogatta a telefonját. Mi mást is csinálhatott volna… Akaratlanul pillantottam a telefonjára, éppen üzenetet írt. El tudtam olvasni, mielőtt felállt volna. Kai megvárta, míg leszállt, aztán leült mellém.

- A csajszi szerint nagyon helyes oppa voltál – fintorodtam el, mert mindig is utáltam, ha a lányok oppának hívtak, de ez is már csak az én defektem.
- Nem volt rossz, de nem vagyok pedofil – mosolyodott el kissé. – Szerintem tizenöt sem nagyon volt…
- Ez a mai fiatalság – rántottam meg a vállam hetykén.
- Úgy csinálsz, mintha te ötven lennél – nevetett fel. – Meg biztos, hogy a kislányoknak te is bejössz.
- Ezt miből gondolod? – húztam fel a szemöldökömet.
- Néztél már tükörbe? – nézett rám jelentőségteljesen.
- Tisztában vagyok vele, hogy mit látnék – bólintottam. – De nincs szükségem kislányokra, jobban szeretem a nálam idősebbeket.
- Talán ezért kedvelted BaekHyunt is – vigyorodott el szemtelenül, én pedig tudtam, hogy csak szórakozik, akkor is felhúztam magam, így a vállába ütöttem.

- Miért, neked milyen lányok az eseteid? – forgattam a szemem.
- Ami azt illeti… – gondolkodott el egy kissé. – Tőlem mindenképp legyen fiatalabb, de ne sokkal. Legyen jó alakja, kedves, szeressen, ne csaljon meg… Nem tudom, nem gondolkodtam még ezen.
- Az exeid nem hasonítottak egymásra? – billentettem oldalra a fejem, mire mosolyra húzódott az ajka.
- Nem igazán – rázta a fejét. – Annyit mondhatok, hogy szeretem, ha valaki nehezen kapható, akiért teperni kell, nem pedig azonnal befekszik alám.
- Látod, az ilyen lányok a ritkák – húztam el a szám. – Elnézve téged, nem sokért kellett futnod…
- Jogos – sóhajtott egyet. – Még csak egyszer volt ilyen, de azt hiszem, meg is bántam, hogy harcoltam érte.
- Mi történt? – kérdeztem azonnal, mert kissé örültem, hogy megnyílni látszott.
- Ez egy hosszú történet, talán majd máskor elmesélem – nézett a szemembe, én pedig láttam bennük valamit megcsillanni, de nem tudtam volna megmondani, hogy mi az.

Ezek után nem beszélgettünk, én nem firtattam a dolgot, mert egyértelmű volt, hogy nem akart róla beszélni. Bár a legkevésbé arra voltam kíváncsi, hogy milyen lányok jönnek be neki, semmi mást nem tudtam volna felhozni hirtelen témaként. Bár kíváncsi lettem volna, hogy mi ez a BaekHyuntól eltiltós dolog, de nem itt akartam ezt megbeszélni vele, ahol rengeteg ember vett minket körül, élén egy öreg fószerrel, aki eddig is úgy bámult ránk, hogy majd ki esett a szeme. Szerencsére nem sokáig kellett már csendesen üldögélnünk, mert Kai felállt, így én is követtem a példáját. Reméltem, hogy már nem voltunk messze, mert már így is egy órája utaztunk. Tudtam, hogy nem itt van a kórház, de hogy ennyire messze… Minden esetre, örültem, hogy végre kiszállunk a metróból, és már csak egy mozgólépcsőt kell túlélnem felfelé. A metró meg is állt a megállóban, Kai azonnal megragadta a csuklóm, és egészen addig nem is engedett el, míg rá nem léptünk a megfelelő kijáratú mozgólépcsőre. Érdekelt volna, honnan ismeri ilyen jól Szöult, de mikor megláttam, hogy megint milyen kurva hosszú ez a fos, rosszul lettem. Megszorítottam Kai csuklóját, ő pedig, mintha eddig meg is feledkezett volna a problémámról, hátranézett, de aztán ugyan úgy magához ölelt, mint korábban. Ismét beszívtam a férfias parfümjét, ami valahonnan ismerős volt, talán már én is használtam ilyet, de nem tudtam volna megmondani a nevét vagy a márkáját. A lényeg, hogy jól esett most is a közelsége, biztos voltam benne, hogy e nélkül tényleg kidobnám a taccsot.

Valahogy a felfelé út gyorsabban eltelt, mint a lefelé, de nagyon örültem neki. Mikor végre kiértünk a szabad levegőre, és biztos talajon volt a lábam, azt hittem, megcsókolom, de eléggé gáz lett volna. Kai megállt egy pillanatra, szétnézett, majd megindult jobbra. Teljesen ismeretlen volt számomra a környék, ami nem volt meglepő, Szöul hatalmas nagy volt, soha nem jártam még bizonyos részein, így itt sem. Bár itt voltam kórházban, nem igazán emlékszem, meg akkor autóval vittek haza az ősök, nem metróztunk…

- Honnan ismered ilyen jól Szöult? – kérdeztem végül rá, ahogy a hatalmas épületeket figyeltem.
- Régebben elég sokat jártam a várost, sok helyet megjegyeztem – rántotta meg a vállát, én pedig éppen rá akartam kérdezni, hogy miért, de hamarabb megadta nekem a választ. – Tudod, valami olcsó lakás, aztán a fotózás, suli, tánctermek…
- Táncolsz? – kérdeztem rá meglepődve, mert nem néztem volna ki belőle.
- Igen, de csak a suliban, régen rendszeresen jártam, de aztán jött a fotózás, így már nincs rá időm – rántotta meg a vállát.
- Mi vagy te? – kérdeztem rá, mire felrántotta a szemöldökeit. – Nyelvvizsgád van angolból, ezen felül két nyelvet tanulsz, fotózol és még táncolsz is… Jézus, nem néztem volna ki belőled, hogy ilyen stréber vagy.
- Ezt te nem értheted – mosolyodott el.
- Akkor magyarázd el – kértem, ahogy áthaladtunk egy zebrán, utána balra fordultunk.
- Régebben nem érdekelt a suli – mondta lazán. – Aztán rájöttem, hogy ha lenni akarok valaki, komolyan kell vennem a tanulást… Te hogy vagy ezzel?
- Én? – kérdezem vissza, majd röhögni támadt kedvem. – Nem nagyon érdekel a dolog… Olyan szakon vagyok, ami a legrosszabb döntésem volt, de már mindegy. Csak le akarok érettségizni, ennyi, nincsenek nagy terveim.
- Mit tanulsz? – érdeklődte meg kíváncsian.
- Pedagógia szakon vagyok – sóhajtottam egyet. – És te?
- Általános. – Befordultunk jobbra, nekem pedig a szemem elé került a hatalmas épület.

Kai nem mondott többet, és én sem kérdeztem mást, most már csak az kattogott az agyamban, hogy választ kaphassak a kérdéseimre. Bár kicsit elterelődtek a gondolataim, azon nem változtatott semmi, hogy beszélni akartam a kezelőorvosommal. Fogalmam sincs, hogy működik ez a dolog, akkor egyszer voltam kórházban csak, bőven elég volt. Bár sokszor láttam filmekben, meg olvastam ficekben, hogy milyen egy kórház, tényleg nem tudtam volna megmondani. De ahogy eddig megismertem Kai-t, ő biztosan tisztában van ezzel is. Lassan értünk a főbejárathoz, ahol máris rengeteg orvos és beteg volt. Láttam nagyon fiatal lányokat és fiúkat, minden bizonnyal az egyetemről jöttek gyakornoknak, vagy valami ilyesmi. Tényleg nagyon sokan voltak, én pedig elgondolkodtam, hogy tényleg itt kezeltek-e engem, mert alig emlékszem rá. Kai csak kissé meglökött, hogy haladjak, bár fogalmam sem volt, hogy merre, de mikor az orrom elé került a recepció, azonnal egyértelművé vált, hogy ott kell kezdeni. Oké, ehhez tényleg nem kellett nagy zseninek lenni.

- Jó napot kívánok – hajoltam meg kissé, majd a középkorú nőre pillantottam, aki érdeklődve pislogott felém. – Oh SeHun vagyok, és meg szeretném kérdezni, hogy esetleg beszélhetnék-e Dr. Min JinSeokkal?
- Milyen ügyben keresné a doktort? – nézett a szemembe, de azonnal pötyögni kezdett a gépén.
- Tizenegy hónapja volt egy balesetem, itt kezeltek – mondtam neki őszintén, mire a nő összeráncolta a szemöldökét, de ismét kattintgatni kezdett.
- Igen, valóban – bólogatott. – Oh SeHun, otthon leesett a lépcsőn, pár törés, zúzódások, súlyos fejsérülés… Mit szeretne?
- Beszélni szeretnék vele a balesetemről – néztem ismét a szemébe, bevetve a legcukibb pillantásomat, hátha meghatja. – Tudja, lehet, hogy most jöttek elő a mellékhatások… Mindenképpen beszélnem kell vele.
- Milyen mellékhatások? – érdeklődte meg a nő, ami már kezdett felhúzni.

- Tudnánk beszélni a doktorral vagy sem? – lépett mellém Kai, türelmetlenül nézve a nőre, aki nagyon meglepődött.
- Ajánlani tudom maguknak Dr. Kim YoungJaet, kitűnő specialista, ő biztos tud maguknak segíteni – mondta gyorsan a recepciós.
- De Min JinSeokkal akarok beszélni – mondtam határozottabban.
- Az sajnos nem lehetséges – rázta meg a fejét, mire legszívesebben rákiabáltam volna, hogy akkor mi a francért nem ezzel kezdte.
- Mégis miért nem? – kérdezte Kai, ami nekem eszembe sem jutott. – Mondja meg, mikor van itt, és visszajövünk.
- A doktor nem fog visszajönni – közölte halál nyugodtan a fekete hajú nő.
- Tessék? – kérdeztük egyszerre Kai-jal, de ezen most nem akadtam fent.
- Nyugdíja ment. – Ó, hogy az a rohadt élet!
- Mégis mikor? – billentette oldalra a fejét barátom, immár higgadtabban.
- Talán fél éve – gondolkodott el. – Akkor, hívjam Dr. Kimet?
- Nem – ráztam a fejem, el sem akartam hinni, hogy ez lehetséges.
- Hol találhatnánk meg a doktort? – kérdezgetett tovább Kai.
- Sajnálom, nem adhatok ki ilyen információkat, most pedig, ha nem akarják Dr. Kimet, akkor kérem, távozzanak, feltartják a sort – oktatott ki minket a nőci.

Köszönés nélkül hagytam ott a francba, majd vágtattam ki az épületből is, Kai-t ott felejtve. Lerogytam az egyik üres padra, majd a tenyerembe temettem az arcomat. Hát persze, mégis mit hittem? Hogy ilyen egyszerű lesz? Túl naiv voltam, azt hittem, majd minden csak úgy az ölembe pottyan. Hát, ezt jól megszívtam… És még Kai-t is belerángattam, eljöttünk a semmiért. Kurvára nem tudtam meg semmivel sem többet, mint eddig, ez pedig nagyon idegesített. Felesleges volt ez az egész utazás… Pedig hittem benne, hogy az orvosom majd elmagyarázhat nekem pár dolgot az amnéziával kapcsolatban. Nos, ez már sosem lesz lehetséges.

- Jól vagy? – ült le mellém Kai, majd mikor kiegyenesedtem, a kezembe nyomott egy műanyag poharat, benne valami barna löttyel, gondoltam, valami kávé lehet.
- Köszi – motyogtam halkan. – És nem, nem vagyok jól. Eljöttünk a semmiért, az orvos nyugdíjban, ki tudja, hol tengeti az idős éveit, én pedig soha nem tudom meg, hogy lehetséges ez az egész. Sajnálom, hogy belerángattalak, csak azt hittem…
- Figyelj, SeHun – vágott közbe, majd mélyen a szemembe nézett. – Lehet, hogy nem tudtál meg semmit, de azt hiszem, ki tudom deríteni, hol él most az orvos.
- Nekem azzal nem lesz jobb – húztam el a szám, majd belekortyoltam a löttybe, ami latte volt, egészen kellemes és finom.
- Ha megtudom a címét, elmehetünk hozzá, biztosan válaszol majd a kérdéseidre – mondta kedvesen, mire rámeredtem hitetlenkedve.
- Meg tudod találni? – kérdeztem lassan.
- Simán, csak adj egy kis időt – vigyorodott el, majd ő is belekortyolt a kávéjába.

Azt hiszem, akkor jöttem rá, hogy Kai valójában nem is olyan rossz, mint először hittem…