11. fejezet

Kifejezetten utáltam a pénteket. Sok társammal ellentétben, engem nem tudott vigasztalni a tudat, hogy már utolsó nap, aztán jön a két napos pihenő. Olyan szar óráim voltak, hogy legszívesebben fejbe rugdostam volna azt a tanárt, aki összeállította az órarendünket. Arról meg nem is beszélve, hogy a csoportfelosztásokat is teljesen átszervezték. Ezalatt azt értem, hogy két évig nyelv szerint voltak elosztva az osztályunk két csoportra. Akik mandarint, illetve akik angolt tanultak. Csak hogy harmadikra az a helyzet állt fent, hogy a másik csoportban nagyon kevesen maradtak, mert elég sokan lebuktak, így páran átkerültünk hozzájuk, hogy egyenlő létszámmal legyen a két csoport. Bár, az sem volt egy leányálom, mert az akkori matektanárom ki nem állhatott, éppen csak átmentem év végén. JongDae meg nem jött át a másik csoportba, amit persze meg tudtam érteni, én sem önszántamból mentem át, hanem áttoltak. De most ismét ugyan abban a csoportban vagyunk, mert az órarendünk úgy lett megcsinálva, hogy nyelv szerint vannak a csoportok. Mit ne mondjak, ez aztán a szervezés felsőfoka, de nem tehetek ellene semmit.

Visszatérve, tényleg nem repestem az örömtől, hogy délután kettőig itt kell poshadnom a suliban, de nem sok választásom volt. Arról nem is beszélve, hogy angol az utolsó órám, ami egyet jelentett a halállal. A tanárunk egy nagyjából negyven körüli nő, de egyszerűen idegbajt lehet kapni tőle. Bár engem szeret – rejtélyes oknál fogva –, holott én is utálom, mint mindenki más a csoportból. Nem arról volt szó, hogy nem lett volna jó tanár, elég jól tudott angolul, csak egyszerűen mindig másról beszélt. El lehetett hülyíteni, de akkor is csak a pénzről, a divatról, meg a hírességekről tudott papolni nekünk. Persze, az osztály jó része értékelte, mert ők is ugyan olyanok, mint a tanár. Tényleg nem volt sok kedvem a mai naphoz, de, mint mindig, én értem be elsőnek. Rajz volt az első óránk, én pedig le mertem volna fogadni, hogy a tanár megint késni fog kapásból vagy húsz percet; mert mindig késik. Aztán majd sajnáltatja magát egy kicsit, és itt hagy minket filmet nézni, mert hogy neki dolga van; vagy esetleg hazamegy átöltözni, mert nem tetszik neki a ruha összeállítás, amit reggel kiválasztott. Az a nő sem semmi, de legalább ilyen szerencsétlen, hogy be sem jön órára.

A másik, hogy péntekre mindig zombi voltam, Így az utolsó napra már igazán megéreztem, hogy nem négy-öt órákat kellene aludnom. De egyszerűen hamarabb nem tudok, hiába próbálnék. LuHan is mindig esténként van fent, ahogy szinte mindenki, akivel beszélgetni szoktam. Meg aztán szeretek olvasgatni is, mindig jön egy újabb író egy újabb történettel, én pedig nem szeretek lemaradni velük, mert aztán egész sok összegyűlik pár nap alatt. Anyám persze egyáltalán nem tolerálta, hogy hajnalokig fent vagyok, de addig nem érdekelte, míg fel bírtam kelni reggelente és nem panaszkodtam. Na, nem mintha neki tenném meg… De őszintén kimondhattam, hogy így, a suli második hetében, rohadtul elegem volt a tizenkettedik osztályból. Túl akartam lenni rajta, átugrani azt, hogy a lányok a szalagavatós ruhán veszekednek, hogy milyen legyen a tablóképünk, a szalagunk… Felesleges időpocséklásnak gondoltam, inkább csak érettségizzünk le, ebben a pár hónapban már nem sok új dolgot fogunk tanulni, mindenki mással lesz elfoglalva, ezt le merem fogadni. Végszóra csak betoppant JongDae is, mint mindig, becsengő előtt egy pár perccel, de soha nem idegeskedett amiatt, hogy elkésik – tényleg nem történt meg vele soha, kivéve, mikor elaludt, de akkor elég sokat.

- Szia – köszönt nekem, egész jókedvűen, mire csak felrántottam a szemöldökömet.
- Szia – morogtam neki vissza. – Mi ez a nagy jókedv? – kérdeztem rá azonnal. 
- Nincs úgy semmi, csak jól indult a napom – rántotta meg a vállát. – Viszont te nagyon morcos vagy…
- Csodálkozol? – fintorodtam el. – Alig aludtam négy órákat a héten, persze, hogy olyan vagyok, mint a mosott fos, aztán belegondolni abba az angol órába…
- Jaj, ne is mondd – grimaszolt barátom is egyből, mire akaratlanul is elmosolyodtam. – Az a nő a halálom.
- Tudom, haver – veregettem hátba. – Amúgy megcsináltad a házit?
- Bassza meg – szaladt ki a száján, pedig ritkán káromkodott. – Elfelejtettem.
- Ezt fel kell írni – vigyorodtam el, azonnal jobb kedvem lett, csak ő kellett ide. – Na, mutasd akkor.

JongDae gyorsan előszedte az angol cuccát, majd elém tolta a könyvet. Szavak nélkül tudtam, hogy arra kér, csináljam meg helyette, hogy majd lemásolhassam. Elég furcsa volt, de gyakran csináltuk ezt. JongDae nem volt valami jó angolból, egész sokat tanult rá mindig, de én tanulás nélkül is jobb voltam nála. Ami rejtély, hogyan lehetséges, mert tényleg sík vagyok angolból. Húztam tőle egy tollat, mert lusta voltam még azt is elővenni, aztán percek alatt összedobtam azt a pár feladatot, könnyű volt. Visszatoltam JongDae elég a könyvet, aki meglepődött, hogy ilyen gyorsan készen is lettem vele. Csak megrántottam a vállam, mire megérdeklődte, hogy nem másolom-e le, de közöltem vele, hogy ráérek majd óra előtt. Ő persze nem volt ilyen, elég becsületes, ami azt illeti, matekból is mindig megírta a házit, holott ő az egyik legokosabb az osztályból, anélkül is értené – meg aztán, a tanár soha nem nézi meg, még csak meg sem kérdezi, szóval időpazarlás lett volna a matekra szánni az időmet. És ne felejtsük el, hogy halvány gőzöm sem lenne, mit kellene csinálni. Ekkor nyílt az elhúzható ajtó, ami persze azonnal be is ragadt, mint mindig, így a tanár nem tudott bejönni. Röhögtem előre, de pár srác segített neki eltolni az ajtót, így bejutott a már lassan nyugdíjas nő – kivételesen csak tíz perccel becsengetés után.

***

Mivel szokás szerint itt hagyott minket a vénasszony, egy filmet nézve, volt időm gondolkodni. Pár nappal ezelőtt belementem, hogy BaekHyun visszahódítson. Ezzel az egyedüli probléma csak az volt, hogy ez Kai-nak nagyon nem tetszett, azóta meg nem is beszéltem vele, hogy megkérdezzem, mégis miért fáj neki ez a dolog. Azt mondta, tartsam magam távol tőle… Furcsa volt, hogy ennyire nem akarja, hogy találkozzak vele, mintha BaekHyun valami fertőző betegségben szenvedne, vagy nem is tudom. Baekkel sem találkoztam, aminek azért örültem, annak ellenére, hogy igent mondtam neki. Azt hiszem, beletörődtem, hogy régebben meleg voltam, de az még mindig rejtély volt, hogy akkor a balesetem után hogyan lettem hetero. Jó lett volna Kai-jal tisztázni a dolgokat, elmondani neki a fejleményeket, hogy a szüleim kerülik ezt a témát – ami még inkább gyanút keltett bennem. Fogalmam sem volt, mégis kit kérdezhetnék még erről a témáról. A szüleim kilőve, a nővérem is, ChanYeol nem volt bent nálam, mert akkor sok teendője volt, viszont felhívott akkor, szóval nem tudhat semmit; JongDae pedig a mai napig nem tudja, hogy mi történt velem, azt mondtam neki, hogy beteg vagyok – nem akartam, hogy nagyon aggódjon miattam. Szóval még mindig Kai volt az egyetlen, aki tudja a dolgokat, és persze BaekHyun, de ő most azt tartja szem előtt, hogy hogyan hódíthatna vissza, nem pedig azt, hogy miért nem tudta senki, hogy amnéziám van.

Ekkor villant a fejembe egy ötlet. A kórház! Hiszen kórházban volt, a kezelőorvosom biztos tudhat valamit. Csak el kell hozzá mennem a kórházba és megkérdezni pár dologról. Csak tudnia kellett volna, hogy amnéziás lettem… Bár tényleg érdekes volt, hogy csak fél év esett ki az emlékezetemből, amikor együtt voltam BaekHyunnal. De tudni akartam, hogy ez egyáltalán lehetséges-e, és hogy van-e esélyem még arra, hogy ezeket az emlékeket valaha visszakapom. Nem tudtam, hogy akarom-e egyáltalán, de válaszokat mindenképpen szerettem volna. Beszélni akartam vele, ezen pedig nem változtathatott volna maga az Ördög sem. Így felbuzdulva előkaptam a telefonom, majd gyorsan írtam Kai-nak, hogy amint végeztem a suliban, találkoznunk kell. Nem hittem, hogy ezt egyedül meg tudom csinálni, azt sem tudtam, hogyan működik ez a dolog, és elég furcsa lenne, ha egy ilyen fiatal srác, mint én, csak úgy kérdezősködne. Talán Kai-nak lesz valami ötlete erre… Feltéve, ha egyáltalán szóba fog állni velem. Bár nem úgy tűnt, hogy rám haragszik, egyszerűen csak dühös lett. De úgy véltem, hogy ezt majd ráérünk később is tisztázni, most örültem, hogy kitaláltam, hogyan kaphatnék választ a kérdéseimre.

Egy tíz perccel később érkezett a válasz, hogy ma nem ér rá, mert dolgoznia kell. Kissé dühös lettem, de aztán visszaírtam neki, hogy ez most nagyon fontos, és hogy az amnéziámról van szó. Nem érkezett válasz pár percig, de aztán elkezdett rezegni a telefonom, Kai hívott. Mivel óra közepén voltam, bár tanár sehol nem volt, és mindenki pofázott meg zenét hallgatott, így nem zavartattam magam, gyors léptekkel elhagytam a termet, majd a mosdóba menekülve, végre felvettem a telefont.

- Beszélj – mondta azonnal, minden kertelés nélkül, én pedig így tettem.
- Van egy ötletem. A kórházban, ahol kezeltek, az orvosommal akarok beszélni, ő biztosan tud majd pár dolgot mondani nekem az amnéziával kapcsolatban, hogy ez hogyan lehetséges és emlékezhetek-e még valaha arra a fél évre az életemből. Csak meg kell találnunk és kérdezünk tőle pár dolgot – hadartam le egy szuszra.
- És miért hívtál fel engem? – kérdezte közömbösen.
- Te akartál annyira segíteni nekem – csattantam fel idegesen, de aztán lejjebb vettem a hangerőt. – Szükségem van a segítségedre, Kai… Azt hiszem, nélküled nem tudnék ebbe belevágni. Te tudattad velem, hogy amnéziás vagyok, ennyivel tartozol nekem.
- Le kell mondanom a mai fotózást – mondott végül csak ennyit, mire elvigyorodtam, és egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaim. – És SeHun…
- Igen? – kérdeztem kíváncsian, nem is emlékeztem, hogy szólított-e a nevemen korábban.
- Hol találkozzunk? – kérdezte, mire legszívesebben megforgattam volna a szemem.
- Nem tudom, az egyetemi kórházban kezeltek, az elég messze van innen… El tudsz jönni a sulimhoz? Nem ismerem Szöult, fogalmam sincs, hogy találok oda – vallottam be őszintén.
- Jól van, mikorra legyek ott? – szólalt meg most már kedvesebben.
- Kettőre, ha nem gond – haraptam be az ajkaim.
- Majd ellógok egy órát – sóhajtott egy nagyot. – Akkor majd találkozunk, de most le kell tennem, vigyázz magadra.

Választ sem várva nyomott ki, de most nem tudtam emiatt idegeskedni. Örültem, hogy végül belement, segít nekem, mert nélküle tényleg nem sokra mennék. És még el is kell lógnia egy óráját, csak azért, hogy nekem segítsen. Egészen kedves dolog ez tőle, de nem tudok rajta kiigazodni, egyszer bunkó, aztán meg segíteni akar nekem. Minden esetre, hálás voltam neki, hogy mindezt megteszi értem, úgy, hogy szinte nem is ismertük egymást, csak egyszer találkoztunk. De inkább visszamentem a terembe, mert néha a tanár be szokott nézni, ám most nem volt így, továbbra is mindenki szart a filmre, ami ment. Már meg sem lepődtem, hogy JongDae is a telefonját bújta, mint mindig. Most már sokkal jobb kedvvel ültem vissza mellé, mire felkapta a fejét.

- Ki hívott? – érdeklődte meg kíváncsian.
- Csak ChanYeol volt – legyintettem, bár nem szerettem neki hazudni, nem mondhattam el az igazat sem. – Kérdezte, hogy melyikkel megyek haza, meg ilyenek…
- Ilyenkor hívott? – emelte fel a szemöldökét, mire legszívesebben pofon vágtam volna magam, hogy erre nem gondoltam.
- Ja, mert együtt jöttünk reggel, és mondta, hogy lehet, hamarabb végez, így majd összefuthatunk valahol – hazudtam szemrebbenés nélkül.
- Oké – mondta végül barátom, majd visszafordult a telefonja felé.
- Mit csinálsz? – húzódtam hozzá közelebb, majd elkezdtem bámulni a fekete Sony telefonját.
- Játszok, de nem tudok tovább jutni ezen a szaros pályán – mondta, és abban a pillanatban meg is halt a karaktere.

Nem tehettem róla, őszintén felnevettem, mire JongDae csak csapkodni kezdett. Nem tehettünk róla, csak a szokásos, pénteki nap volt.

***

Olyan lassan telt a nap, hogy legszívesebben már a fejemet vertem volna a falba. Utolsó előtti óránk össze volt vonva a 12.A-sokkal, ahol szépen végigaludtam az órát, annyira unalmasan dumált a nőci. De legalább pihentem egy kicsit az angol óra előtt. Szokás szerint kicsinált az nő, de elkéredzkedtem hamarabb, valami hülye kamu szöveget beadva neki, amit szerencsére el is hitt, mert bírt engem. JongDaenek csak mondtam, hogy majd elmesélem neki később. Nem akartam, hogy bárki meglásson minket Kai-jal, bár nem azért, mert baj lenne, hogy együtt lógunk, csak senki nem ismerte, aztán róla kérdezgetni mindenki, ezt pedig nem akartam – főleg azt nem, hogy JongDae tudja, egy sráccal lógok. Azonnal kombinálni kezdene, erre pedig nem volt szükségem, éppen elég bajom volt már így is. Így egy negyed órával hamarabb elszabadultam az utolsó órámról, bár a tanár azt mondta, hogy ha találkozok valakivel, hazudjak valamit, csak ne azt, hogy elengedtek óráról, mert akkor őt kirúgják – ami persze csak az ő paranoiája volt. Mire kiértem az ajtón, Kai ott állt, lazán, egyik keze a nadrágzsebébe dugva, míg másikkal a hátizsákja pántját szorította, ami csak a fél vállán lógott. Egy fekete csőfarmer volt rajta, egy adidas cipővel, felül pedig csak egy vékonyabb pulcsi, teljesen egyszerű, rajta mégis jól állt. Orrán ott volt egy fekete napszemüveg, így nem láthattam a szemeit, de nem róhattam fel neki, mert én is viseltem napszemüveget, mint mindig.

- Hali – köszönt oda, majd megvárta, míg mellé érek, aztán elindult balra.
- Nem vártál sokat? – kérdeztem egyből, ahogy kényelmes tempóban haladtunk egymás mellett.
- Nem, előtted jöttem pár perccel – rántotta meg a vállát. – Van bérleted?
- Villamosra? – kérdeztem rá, mert a megálló felé mentünk.
- Aha – bólogatott, miközben a zsebében kezdett el turkálni.
- Nincsen, gyalog járok a suliba – ráztam a fejem, majd figyeltem, hogy mit csinál.
- Akkor tessék – vette elő az igazolvány tartóját, majd kivett belőle egy menetjegyet és a kezembe nyomta. – Gondoltam, hogy nincsen bérleted.
- Honnan tudtad? – pislogtam rá nagyokat, amiket ő persze nem láthatott.
- Megérzés – rántotta meg a vállát, majd elmosolyodott. – Metrózni is fogunk, de arra is vettem neked jegyet.
- Oh… Kösz – motyogtam halkan, de erre nem válaszolt, csak csendben sétált mellettem.

Egy ideig szótlanul haladtunk, beálltunk a villamos megállóba, majd felszálltunk az elsőre, ami érkezett, pont jó volt nekünk, azt hiszem. A városközpontba vitt minket, gondolom, a legközelebbi metróhoz, ami kellett nekünk. Kicsit furcsa volt, hogy így utazgatok vele, de hálás voltam, amiért velem jött. Tényleg fogalmam sem lenne, merre kellene mennem, de tudtam, hogy Kai nem vezetne engem félre. Akkor nem akart volna segíteni, nem lógta volna el az utolsó óráját és jegyeket sem vett volna nekem. Tényleg egészen kedves volt ő a magam módján, de érdekes, hogy mégsem tudok róla semmit. Még az eredeti nevét sem, hogy hány éves, melyik suliba jár, ki ő egyáltalán… Nem mintha, ő tudná rólam ezeket, de úgy éreztem, mégis többet tud, mint én. Ez pedig idegesített, így végül beszélgetést kezdeményeztem, mert nem bírtam tovább csendben ácsorogni.

- Remélem, nem egy fontos órádat lógtad el – bámultam ki az ablakon, nem néztem rá.
- Töri – rántotta meg a vállát. – Amúgy is utálom. 
- Én is – néztem rá egy pillanatra. – Nekem most angolom volt, de az a tanár…
- Az angol nem rossz – tolta fel a napszemüvegét, majd a szemembe nézett. – Jó lenne azt tanulni.
- Miért, mit tanulsz, kínait? – kaptam az alkalmon.
- Nem, latint és japánt. Az angol csak hobbi, bár van nyelvvizsgám – mondta félvállról.
- Jézus, nem vagy semmi – lepődtem meg teljesen. – Én sík hülye vagyok angolból. 
- Nem hiszem – nézett a szemembe, miközben elmosolyodott egy kissé.

Bármennyire is volt őrült egy gondolat, akkor úgy éreztem, hogy láttam én már ezt a fajta mosolyt az arcán…