14. fejezet

Annyira utáltam korán kelni, de komolyan. Oké, pontosítok, vasárnap utáltam korán kelni, mert mindenhol azt hallja az ember, hogy a hét utolsó napja az pihenőnap, akkor lustálkodik az ember mindig, vagy ül egész nap a TV előtt, meg ilyenek. Mondjuk, ez furcsa, mert nekem mindig a szombatok a jó napjaim, aztán vasárnap anyám mindig kitalálja, hogy ezt kell csinálni és azt kell csinálni. Ahhoz képest, hogy pasi vagyok, egész sok házimunkát végzek. Eléggé kellemetlen, de nincs mit tenni, apám ő apám, nem takarít, nem mosogat, főzni is csak ritkán szokott, bár az mindig finom. Anyám meg elég sokat dolgozik, szóval rám marad a mosogatás, meg a takarítás, mosógépet is mindig én indítok, mert főleg nekem van szennyesem. De teljesen eltértem a tárgytól… Őszintén mondom, nem sok kedvem volt elmenni JongDae bulijára, de csak azért, mert hajnalban értem haza, aztán most itt van, hogy fél tíz, alig aludtam, de készülődnöm kellene, mert le fogom késni a buszt. Telefonról gyorsan lecsekkoltam, hogy kaptam-e véleményt a tegnap megírt fejezetre, amikor pedig láttam, hogy többen is véleményeztek, máris jobb lett a kedvem. Pár embernek megírtam, hogy majd csak valamikor hét közben tudok válaszolni, hiszen ma is éjfélre fogok hazaérni. Aztán holnap meg már mehetek iskolába… Rendesen összejött ez a hétvége, de nem bánom, néha kell, hogy pörgős legyen pár napom, hiszen valamikor már túl unalmas. Írtam ChanYeolnak, hogy remélem, sikeresen hazajutott valakivel, és nem az egyik árok szélén fetreng a saját hányásában; viszont meglepő módon azonnal visszaírt, de csak annyit, hogy rohadt másnapos, és fél kimenni a szobájából, nehogy az anyja meglássa. Jót nevettem a szenvedésén, aztán mennem kellett, hogy még enni is tudjak valamit. Nem öltöztem fel, mert utána megint új ruhákat kellene magamra aggatnom, így pizsamában mentem le a földszintre. Ezúttal senki nem volt a konyhában, így bekapcsoltam a hűtő tetején lévő kis TV-t, amiről apám többnyire a meccset szokta nézni, de mikor egyedül vagyok, gyakran nézem én is, mert utáltam csendben enni – vagy bármit is csinálni.

Miután sikeresen kreáltam magamnak két szendvicset, valamint egy kávét is lefőztem, akkor toppant be anyám a lakásba. Meglepődött, hogy milyen korán felkeltem, aztán világosítottam fel, hogy megyek JongDaehez. Persze, kikérdezett a buliról, mint mindig, ez már nála egy berögzült dolog volt, ahogy a válaszaim is. Nem voltunk olyan sokan, igen, jól éreztük magunkat, voltak, akik berúgtak, nem, nem hánytak, táncoltunk, és igen, volt kaja is. Ezek után még téblábolt a konyhában, rágyújtott egy cigire, ami miatt le is szóltam egyből, de nem nagyon érdekelte. Talán most mondhatnátok, hogy miért akadok fent azon, hogy anyám cigizik, mikor én is megtettem – de az a különbség, hogy én csak akkor szívok el pár szálat, ha bulizok, de anyám rendszeresen. Méghozzá úgy, hogy egyszer már leszokott, nagyjából öt évre, aztán pár éve megint dohányzik. Apámmal állandóan emiatt szapuljuk őt, de nem hajlandó letenni a bagót. Így inkább csak bámultam a TV-t, amiben valami szar film ment, de arra jó volt, hogy lekösse az amúgy is agyhalott elmémet.

- Akkor csak hétfőn jössz haza, ugye? – érdeklődte, mire úgy válaszoltam neki, hogy rá sem néztem.
- Nem, JiSeo-val megyek – kaptam be egy újabb falatot.
- Hogy kivel? – háborodott fel egyből, mire megforgattam a szemem.
- Mondom, JiSeo-val megyek, tudod, alacsony, barna hajú, itt lakik nem messze – magyaráztam, talán kissé túl szemtelenül is, de nem érdekelt.
- Mégis miért mész te vele? És még ott is alszotok? Na, nem, SeHun, erről szó sem lehet! – mondta ingerülten.
- Nem akartam ott aludni vele – néztem rá fintorogva. – Jövünk haza az utolsó busszal, ne legyél már ennyire felháborodva a semmin, oké?
- De hát az a lány öt évvel idősebb tőled! – érvelt anyám a lány ellen, ami kezdett kicsit idegesíteni.
- Jesszusom, anya, nem feleségül akarom venni, csak elmegyünk együtt JongDae bulijára, ennyi – tártam szét a karom.
- Most akkor jársz vele? – kérdezte döbbentem.
- Nem! – vágtam rá egyre dühösebben. – Na, jó, én mentem, szia!

Azzal választ sem várva ott hagytam őt a konyhában. Komolyan, nem értem, hogy mi baja van JiSeo-val. Oké, anyám nem éppen volt oda érte, ez tény, de akkor sem értem, miért akadt ki ennyire. Nem voltam már gyerek, tizenhét évesen el tudtam dönteni, hogy mit csinálok. Jelenleg pedig tudtam, hogy én és JiSeo együtt megyünk el JongDae bulijára. Bár fogalmam sem volt, hogy mit mondok annak a pár osztálytársamnak, akik eljönnek, mégis ki ő. Ciki lett volna, ha azt mondom, nem a barátnőm, hiszen akkor minek vittem magammal? De ha meg azt mondom, JiSeo fogja félreérteni, én pedig nem akarom, hogy azt higgye, ezt a dolgot én komolyan gondolom köztünk. Tény, hogy a lány tényleg az esetem, minden értelemben, de mindig úgy érzem, hogy csak szexre kellek neki, nem többre. De ezt is meg lehetett volna cáfolni, hiszen az aktus után mindig odabújt hozzám, és olyan romantikus, nyálas dolgokat csinált, hogy az már tényleg filmbe illő volt. Egyszóval, a mai napig nem tudtam rendesen kiismerni a lányt, mindig meg tudott lepni valamivel, talán éppen ezért vonzódtam hozzá ennyire. Egy mély sóhaj után kihalásztam a szekrényemből egy fekete csőfarmert, meg egy fehér, V kivágású pólót. Nem akartam nagyon kiöltözni, feleslegesnek gondoltam. Kivettem még egy szürke, kötött pulcsit is, mert azért este már eléggé hűvös volt, de most biztos, hogy nem fogom felvenni. Felöltöztem, a hajamat ismét felállítottam, de csak azért, mert tudtam, hogy JiSeo-nak teszik így. Még elpakoltam pár fontosabb cuccot, pénz, bérlet, telefon, aztán indulhattam is. Felvettem a tornacipőmet, aztán lementem ismét a földszintre, ahol már apám is ott ült, nézte a TV-t, amin ezúttal valami biliárd verseny volt.

- Akkor csak holnap jössz? – kérdezte apám is.
- Nem, éjfélre itthon vagyok, mert JiSeo-val megyek – adtam választ neki is, mire meglepődött.
- Hogy hogy? – adott hangot meglepettségének, mire csak vállat vontam.
- Csak így alakult – mosolyodtam el, de aztán mennem kellett, ha nem akartam lekésni a buszt.

Még elköszöntem szüleimtől, aztán indultam, de a kapuban találkoztam nővéremmel, akihez már végképp nem volt hangulatom. Ugyan megkérdezte, hogy hova megyek már megint, válasz nélkül hagytam, hadd egye csak a fene. Tudtam nagyon is jól, hogy irigy rám, mert engem tényleg elengedtek az őseim mindenhová, neki meg ilyen idős korában az sem volt megengedve, hogy sminkelje magát, meg ilyesmi. Oké, az is benne volt a pakliban, hogy HaNeul, mikor kamasz volt, eléggé elzüllött, még én is emlékszem, milyen volt a hidrogén szőke haja, mikor ő volt ilyen tizennyolc körüli. Sokszor rajtakaptam, ahogy cigizett DongSunnal, de soha nem szóltam anyámnak, nem nagyon érdekelt, mit csinálnak. Mikor már végre a buszon ültem, egy kissé ideges lettem, hiszen furcsa volt belegondolni, hogy JiSeo-val együtt megyünk. Mármint, eddig, ha találkoztunk a bulikon kívül, nem sűrűn beszélgettünk, együtt pedig soha nem mentünk még sehová. Ami nagyon furcsa, hiszen nem egyszer feküdtünk már le, most mégis egy kicsit izgulok… Idegesítő volt. Ám az még jobban zavart, hogy a buszindulás előtt egy perccel sem volt még sehol JiSeo. Tudtam, hogy majdnem mindig lekési a buszt, szinte minden reggel így van, és futnia kell hozzá, de nem gondoltam volna, hogy most ténylegesen meg fog történni a dolog. Eléggé rosszul esett, annak ellenére is, hogy tényleg nem szerettem a lányt. Mert ha ő megígért valamit, tényleg mindig betartotta, és úgy volt, hogy eljön velem. Elindultunk a busszal, én pedig egy nagy sóhajtás kíséretében vettem elő a fülhallgatómat, hogy akkor zenehallgatással üssem el az időmet, ám ekkor a busz hirtelen fékezéssel megállt, és JiSeo szállt fel. Eléggé meglepődtem, ami azt illeti, de mikor ideért hozzám, csak egy mosolyt villantottam felé. Beengedtem magam mellé, aztán én is visszaültem.

- Már azt hittem, nem jössz – mondtam neki őszintén.
- Én is, negyed órája keltem – dörzsölte a szemeit, amiken tényleg látszott, hogy nem olyan régen még aludt.
- Hű, mikor mentél haza? – lepődtem meg, hiszen mikor én elköszöntem tőle, az volt hajnal fél ötkor.
- Nem tudom, találkoztam pár barátnőmmel utána, velük dumálgattam, aztán olyan kilenc körül mentem haza – mesélte fáradtan.
- Nem kellett volna jönnöd, megírhattad volna, hogy fáradt vagy – mondtam kedvesen.
- Megígértem – nézett a szemembe. – És betartom a szavam. De ha nem bánnád, aludnék, míg beérünk.
- Persze – bólintottam.

JiSeo tényleg lehunyta a szemeit, elhelyezkedett kényelmesen, a lábait felhúzta, és az előttünk lévő ülésnek döntötte, karjait keresztbe rakta, a feje pedig a vállán pihent. Úgy tűnt, tényleg el tudna így aludni, amin meglepődtem, hiszen én soha nem tudtam a buszon aludni, legalábbis nem annyira, hogy ne keljek fel minden szarra. De így volt időm megnézni a lányt. A sminkeléssel most sem vesződött, barna tincsei lágyan omlottak a vállára, egész hosszú volt már a haja. Felülre csak egy egyszerű, mégis csinos pólót választott, és egy kék csőfarmerbe bújtatta lábait, valamint egy deszkás cipő volt rajta. Kifejezetten tetszett JiSeo stílusa, nem az a tipikus lány, azt hiszem, még soha nem láttam rajta szoknyát, de őszintén, nem is vágytam rá. Ő így volt jó, ahogy most volt. Ahogy a lány kissé elnyitott ajkakkal aludt mellettem, elmosolyodtam, majd gyorsan lefényképeztem, mert tényleg aranyos volt, hogy így bealudt. Addig zenét hallgattam, míg beértünk a városba, próbáltam csendben lenni, hogy ne ébresszem fel őt.

***

- Francba, nem fogjuk elérni a buszt – toporogtam a villamoson, mikor már JongDaeék felé tartottunk.
- Miért, mikor indul? – kérdezte JiSeo, most már sokkal éberebben, mint előtte.
- Harminckor, de nem fogunk addig odaérni – sóhajtottam egy mélyet. – Szóval szerintem szálljunk le itt, majd jön ide egy negyed óra múlva.
- Szerintem elérjük – mosolyodott el. – Már nincs messze a végállomás, pár perc, a busz is meglesz.
- Ah, jó, de ha lekéssük, és várni kell húsz percet, az a te hibád lesz – vigyorodtam el.
- El fogjuk érni – biztosított. – Szóval, a barátodnak szülinapja lesz… Nem vettem neki semmit, nem volt időm.
- Hidd el, nem fogja zavarni – mondtam magabiztosan, hiszen JongDaenek tényleg nem az ajándék volt a fontos.
- Te vettél neki valamit? – kérdezte kíváncsian, mire bólintottam. – És mit?
- Egy parfümöt, bár JongDae nem annyira szereti őket, mikor megszagoltam, azonnal ő jutott eszembe – mosolyodtam el.
- Megnézhetem? – csillogott a lány szeme, mire kivettem a táskámból, és felé nyújtottam, a lány pedig ügyesen kinyitotta, és megszagolta a parfümöt. – Nem is rossz – mondta elismerően. – A barátod biztos egy vidám személyiség… Legalábbis, nekem az illat alapján ez jött le.
- Tény, bár van benne valami furcsa, ami miatt megtetszett – rántottam meg a vállam, aztán a lány visszaadta a kölnit, én pedig eltettem.
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem nincs kedvem bulizni – biggyesztette le az ajkait, ami aranyos volt.
- Ja, ez nem egy buli lesz, inkább csak meghívott pár embert, dumálgatunk, az anyukája főzött finom kajákat, és ennyi – mosolyodtam el.
- Másnapos vagyok, nem is bírok a kajára nézni – nevetett fel, pedig egyáltalán nem tűnt annak. – Meg nem is szeretek idegen helyen enni…
- Miért? – kérdeztem kíváncsian.
- Nem tudom, csak furcsán érzem magam – rántotta meg a vállát a lány. – Na, itt is vagyunk, te meg azt mondtad, hogy le fogjuk késni, még van három percünk.
- Oké, igazad volt – ismertem be, miután leszálltunk a villamosról, és a buszmegálló felé sétáltunk.
- Nekem mindig – kuncogott jókedvűen, aztán elővett egy szál cigit és rágyújtott.

Azt hiszem, kellemeset csalódtam JiSeo-ban. Mármint, kissé tartottam tőle, hogy nem tudunk majd fesztelenül beszélgetni, de ez nem volt így. Bár nagyon furcsa volt, hogy hajnalban még lefeküdtünk, meg ilyenek, most meg úgy viselkedünk egymással, mint két fiatal szerelmes, akik az első randevújukon vannak. JiSeo úgy tűnt, tényleg komolyan vette, hogy csak barátként jön el velem, hiszen eddig egyetlen félreérthetőbb jelet sem küldött felém, nem nézett rám úgy, mint mikor többet akart, egyszerűen csak… Magát adta, és furcsa volt belátni, de még jobban megtetszett, mint eddig. Talán mondhattam volna azt is, hogy hiányzott, hogy nem csókolt meg, mikor felszállt a buszra, vagy nem fogtuk meg egymás kezét séta közben, de… Azt hiszem, ennek így kell lennie. Mikor felszálltunk a buszra és elindultunk, megkönnyebbültem, hogy mindjárt odaérünk. Eléggé sokat kellett utazni JongDaehez, ezt pedig nem szerettem, bár a környék nagyon szép volt. Szöul külvárosában még én is szívesen éltem volna, de hát, nekünk csak a kisváros jutott. A buszozás csak öt perc volt, míg felért velünk a végállomásig. Onnan még egy rohadt nagy partot kellett megmásznunk, és az utca legvégén álló ház volt a JongDaeéké. Komolyan, mellettük már az erdő volt, ami esténként eléggé rémisztő lehetett, de még nem volt szerencsém találkozni úgy a környékkel. JiSeo közben lelkesen nézelődött, hiszen nagy természetbarát volt, ilyen ágban dolgozott, ha jól tudtam, így biztosan tetszett neki a környék. Nagy nehezen felértünk a tetőre, aztán be akartam nyitni, de a kapu zárva volt, így hát megnyomtam a csengőt. JiSeo mosolyogva állt mellettem, nem tűnt idegesnek, ami jó jel volt, rám is nyugtató hatással volt. Legnagyobb meglepetésemre viszont, nem legjobb barátom jött ajtót nyitni, hanem JunMyeon-hyung, mire elmosolyodtam.

- Sziasztok – köszönt egyből hyung, majd kinyitotta nekünk a kaput.
- Szia, hyung – üdvözültem a nálam pár évvel idősebb srácot, majd megvártam JiSeo-t is, így mentünk beljebb a járdán, jól figyelve a lépcsőkre, amikben már nem egyszer majdnem hasra estem. – Mi a helyzet?
- JongDae meg Omma csinálják a kaját, így nem értek rá kijönni, de amúgy minden oké – mosolyodott el. – És veled? Vagyis, veletek?
- Ah, jól vagyunk – néztem JiSeo-ra, aki továbbra is csak kedvesen mosolygott. – Ő itt Moon JiSeo, a… Az egyik ismerősöm otthonról – mutattam be végül.
- Szia, Kim JunMyeon vagyok, JongDae barátja – hajoltak meg egymás felé.
- Örülök – biccentett JiSeo. – Szóval, nem te vagy SeHun osztálytársa…
- Nem – nevetett JunMyeon. – De hízelgő, hogy ilyen fiatalnak hittél.
- Oh, sajnálom – jött zavarba JiSeo. – Nem tudtam.
- Ne aggódj, semmi baj – érintette meg JunMyeon a kezét egy pillanatra. – De gyertek be, pakoljátok le a cuccotokat – invitál be a laskásba.

Én már megszokottan léptem be a viszonylag kicsi, de ízlésesen berendezett lakásba. Egy kis előtérbe érkeztünk, ahonnan több ajtó nyílt, jobbra egyből a konyha volt, ahonnan hangzavar szűrődött ki; balra volt a spájz, mellette a WC, a fürdő, szembe velünk pedig JongDae, a vendégszoba, valamint a szülei hálószobája. Levettük a cipőnket, JongDae pedig éppen akkor lépett ki a konyhából, egy aranyos kis köténnyel a nyakában, mire persze majdnem kiröhögtem, de visszafogtam magam. Ám ami jobban szeme szúrt, az a gyűrűsujján pihenő ezüstgyűrű, amit eddig soha nem láttam. JongDae gyorsan JunMyeon mellé lépett, átkarolta a nyakát, majd ott, a szemünk láttára, egy csókot nyomott párja ajkaira. Még mindig nagyon aranyosak voltak együtt, bár elég ritkán láttam őket csókolózni, hiszen a nyílt utcán nem tették meg, csak itthon. JiSeo-ból kiszakadt egy „Wow!” hang, de úgy tűnt, nem az undortól, hanem csak a meglepettségtől. Mikor elváltak egymástól, JongDae egy ragyogó mosollyal ölelt magához, ami nem kicsit lepett meg, de gondoltam, hogy jókedve van, hiszen ma volt tizennyolc éves, meg csak megkapta azt a fránya gyűrűt a párjától, amivel egész héten szapultam.

- Boldog születésnapot – nevettem, majd megveregettem a hátát. – Látom, meg van a boldogság.
- Erre gondolsz? – húzódott el tőlem, majd a szemem elé dugta az ujját. – Mert akkor igen, boldog vagyok!
- Gyűrűt kaptál a barátodtól? – lépett mellénk JiSeo is, nagy, csillogó szemekkel meredve JongDaere, mire ő vigyorogva bólintott. – Hű, ez nagyon aranyos, gratulálok!
- Köszönöm – nevetett fel JongDae, bár inkább hallatszott kérdésnek, mint kijelentésnek.
- Hívhatlak oppának, JongDae? – kérdezte kíváncsian JiSeo, mire meglepődtem, hiszen még engem sem hívott soha így, bár nem is vágytam rá.
- Hát, ahogy gondolod – rántotta meg a vállát barátom. – De gyertek, a szobámban lepakolhattok.

Egészen gyorsan szaladt az idő. Mivel jó idő volt, kint ültünk a kertben, én és JiSeo elfoglaltuk a hintaágyat, aztán mikor végre befutottak a többiek, jól elbeszélgettünk. Mindenki bemutatkozott JiSeo-nak, aki mosolyogva viszonozta a gesztusokat, de akkor mutatkozott meg főleg, hogy másnapos, mikor egyszer sem szólt bele a beszélgetésünkbe, mi hangosan nevettünk valamin, ő csak elmosolyodott, de látszott, hogy majd el aludt. Egy idő után sikerült is neki, a feje a vállamon landolt, így hagytam, hadd aludjon, ha fáradt. Addig két osztálytársam kifaggatott JiSeo-ról, bár nem sok közük volt a magánéletemhez, így nem mondtam nekik semmit, de mikor kérdezték, hogy a barátnőm-e, csak bólintottam. Most mit mondhattam volna erre? Mikor készen lett a késői ebéd, felkeltettem JiSeo-t, és leültünk a teraszra enni. JongDae anyukája nagyon jól főzött, imádtam a főztjeit, így most is rendesen ettem mindenből, ám JiSeo alig-alig, de nem kérdeztem rá, mert tudtam, hogy a hülye heppje miatt volt, hogy idegen helyen nem szeret enni, meg aztán, másnapos volt, megértettem, hogy nincs sok étvágya. A kajálás után elmentem a mosdóba, és összefutottam JongDaevel, így elvonultunk egy kicsit a szobájába, hogy beszélni tudjunk.

- Még nem volt alkalmam odaadni neked – turkáltam a táskámban.
- Mondtam, hogy ne vegyél semmit – nézett rám bosszúsan.
- Tudom, de csak nem jöhettem üres kézzel – vigyorodtam el. – Bár biztos, hogy nem fogsz neki annyira örülni, mint a gyűrűnek, de… Nos, boldog szülinapot!
- Köszönöm szépen – vette át a kis ajándékszatyrot, majd belenézett. – Wow, egy parfüm!
- Remélem, tetszik majd az illata, esküszöm, olyan, mint te – nevettem fel.
- Omo, csokit is kaptam? – csillant fel a szeme. – A csoki király, köszönöm.
- Az JiSeo-tól van – kamuztam egy kicsit, a jó ügy érdekében.
- Majd megköszönöm neki – biccentett, majd visszapakolt mindent, és letette az asztalára, a többi ajándék mellé.
- De mesélj, hogy történt a legénykérés? – szívattam már csak azért is, mire a vállamba ütött.
- Nos, ő keltett reggel, még fel sem fogtam, hogy mi van, eljátszotta az a szemét, hogy anya elesett odakint, és gyorsan segítenem kell neki… Gondolhatod, rohantam, mint az őrült, pizsamában, de nem láttam sehol sem anyát az egész udvaron. Aztán dühös lettem, hogy átvert a mocsok, de mire visszaértem a szobámba… Ott térdelt az ajtó előtt, kezében az ékszeres dobozzal, és megkérdezte, hogy hozzámennék-e, ha lehetséges lenne. Képzelheted, bőgtem, mint egy lány – nevetett fel hangosan.
- Látod? Mondtam én, hogy ebből gyűrű lesz – löktem meg a vállammal. – De örülök, hogy boldog vagy, Jong, tényleg.
- Köszi – mosolyodott el. – De mi van veled és JiSeo-val? Most akkor együtt vagytok? 
- Nem – ráztam a fejem. – Igen… Ah, nem tudom, ez elég bonyolult.

Mielőtt azonban válaszolhatott volna barátom, nyílt a szobaajtó, és JunMyeon mondta, hogy hiányolnak minket, így mi is kimentünk vissza a teraszra, ahol a társaság már jól érezte magát, biztosan piáltak valamit, és úgy tűnt, végre JiSeo is feloldódott, aminek eléggé örültem. Még beszélgettünk pár órát a többiekkel, de aztán nekik menniük kellett, hiszen már esteledett, meg azért másnap suli volt, így maradtunk négyesben, ami már kezdett kínos lenni. Bevonultunk hát JongDae szobájába, ott folytattuk a beszélgetést, JiSeo egész jól kijött JunMyeon-hyunggal, hiszen nagyjából egyidősek voltak, elbeszélgettek a munkáról, meg ezekről. JongDae a telefonját nyomkodta, mikor hirtelen felszólalt, hogy most olvasta, hogy egy kisebb rendezvény van innen nem messze, valami koncert, és majd kilenctől lesz tűzijáték is, elmehetnénk megnézni. Mindenkinek tetszett az ötlet, így összekészülődtünk, és elhagytuk a Kim rezidenciát; illedelmesen elköszönve JongDae szüleitől, akiket nagyon bírtam, főleg MinAh-t, nagyon nagy beszólásai voltak mindig is, JongDae inkább az apjára ütött személyiségileg, viszont külsőre teljesen az anyja. JongDae és JunMyeon mentek elől, kézen fogva, nevetgélve beszélgettek, hiszen már sötét volt, nem látta őket senki, meg eléggé kihalt környék volt. Míg mi JiSeo-val csendben, nagyjából egy méterre egymás mellett sétáltunk utánuk, ami mit ne mondjak, eléggé gáz volt. Bár úgy tűnt, JiSeo jól érezte magát, most eléggé unott arckifejezést vágott. Nem nagyon tudtam, mit mondhatnák neki, így csak csendben sétáltam az elől haladó páros boldog kacagását hallgatva. Bár elnézve őket, hogy kézen fogva sétáltak, nagy késztetést éreztem én is, hogy megfogjam JiSeo kezét, de őszintén, ha már egész nap „eljátszottuk”, hogy csak barátok vagyunk, nem akartam belerondítani ebbe az összképbe. Egy negyed óra séta után meg is érkeztünk a helyszínre, ahol már több száz ember összegyűlt, nyilván mindenki a tűzijátékra volt kíváncsi. Így mi is leültünk, pontosabban én és JiSeo leültünk a padkára, a két Kim tovább ácsorgott mellettünk. Most még nagyobb volt a késztetés, hogy megöleljem, vagy megfogjam a lány kezét, de nem tettem. Aztán végre elkezdődött a tűzijáték, de olyan szart még életemben nem láttam. Fellőttek pár színes darabot, és ennyi volt, pedig vagy öt percet vártunk még utána.

- Ennyi volt? – kérdezte felháborodottan JongDae. – Ezért jöttünk el?
- Hát, ez elég szar volt – nyilatkoztam őszintén.
- Ha már itt vagyunk, menjünk el szétnézni – dobta fel az ötletet JunMyeon, a mindig optimista hyung, így beleegyeztünk az ajánlatába.

Felálltam, majd segítettem JiSeo-nak is, ám mikor el akartam engedi a kezét, ő nem hagyta, összekulcsolta ujjainkat, így sétáltunk tovább, egyre közelebb a rendezvény helyszíne felé, ahol a tömeg is egyre nagyobb volt. Én mentem elől, JiSeo kezét pedig szorosan fogtam, nehogy elhagyjam a tömegben valahol, nagyon nem szerettem volna. Jó érzés volt összekulcsolni az ujjainkat, úgy éreztem, mintha tartoznék hozzá, tényleg… Jó volt, bármennyire is volt gáz ez a gondolat. Séta közben viszont, legnagyobb meglepetésünkre, újabb tűzijátékokat lőttek fel az égbe. Azonnal megálltunk, és nézi kezdtük a színes, hatalmas virágokat, amik hangos zajjal robbantak szét az égen. JiSeo minden egyes ilyen alakomkor összerezzent, hiszen tényleg elég közel voltunk hozzájuk, elhiszem, hogy megijedt. Szorosabban fogta a kezem, és szó szerint bújt hozzám, így akaratlanul is elmosolyodtam, viszont nem bírtam ki, óvatosan a lány álla alá nyúltam, majd egy csókba vontam. Ott, a tűzijátékokkal borított ég alatt csókoltam meg, és talán ennél nyálasabb nem is lehettem volna, de… Igenis jó érzés volt. Végignéztük még a tíz perces játékot, ami már sokkal szebb volt, mint az előző, aztán leültünk egy padra, mert volt idő, míg nem kellett menni a villamoshoz, ami levisz minket a buszig. A két srác most is elmerült a saját kis világában, nevetgéltek együtt, jól megvoltak, ezt pedig jó volt nézni. JiSeo-val mi is elbeszélgettünk, mondta, hogy egyszer nagy álma, hogy eljusson egy the GazettE koncertre. Azt mondta, egy japán rock banda, így elég elérhetetlennek tűnt, de ki tudja, LuHan is eljutott a SHINee koncertre. Ezek után elindultunk a villamosmegálló felé, ott elköszöntünk JongDaetől és JunMyeontól, majd lassan, a legnagyobb tömegben zötykölődtünk a síneken. Már nem beszélgettünk, mind a ketten fáradtak voltunk, így alig vártuk, hogy buszra üljünk, és az hazavigyen minket. Kissé tartottam tőle, hogy le fogjuk késni az utolsó buszunkat, de JiSeo-nak az a remek ötlete támadt, hogy ne menjünk el a buszpályaudvarra, hanem a következő megállóban várjuk a buszt, így simán elértük. Felszálltunk rá, leültünk egymás mellé, aztán mind a ketten bealudtunk.

Már majdnem otthon voltunk, akkor keltem fel, és JiSeo is akkor ébredezett. Aranyos volt, ahogy a fény bántotta a szemét, és hunyorgott közben. Nem esett szó közöttünk, most egész kellemes volt a csend, meg amúgy is, fáradt voltam a beszédhez. Mikor végre hazaértünk, elkísértem egy darabig JiSeo-t, de aztán esni kezdett az eső, így mondta, hogy nyugodtan menjek, nehogy megázzak. Összeszedtem magam, és egy rövid csókot nyomtam az ajkaira, amit ő egy mosollyal viszonzott.

- Köszönöm, hogy eljöttél velem – mosolyodtam el.
- Én köszönöm, hogy meghívtál – viszonozta a gesztust. – Jól éreztem magam, de most menj, nehogy megfázz.
- Rendben, aludj jól – köszöntem el tőle, majd hátrahagytam a lányt.

Furcsa érzések keringtek bennem, boldog voltam, hogy jól sikerült ez a nap, de valamiért semmit nem jelentett. Nem szerettem még mindig a lányt, és voltaképpen, nem akartam belebonyolódni ebbe a kapcsolatba, szóval azt hiszem, talán hiba volt őt megcsókolnom. Minden esetre, jól esett, ez tény. De inkább nem gondolkodtam tovább, hazasiettem, mielőtt eláztam volna, gyorsan lezuhanyoztam, megmostam a fogam, aztán már bújtam is az ágyba. Még írni akartam LuHannak, hogy hazaértem, ne aggódjon, ám mielőtt ezt megtehettem volna, csörgött a telefonom.

- Jézus, ember, éjfél van, mit akarsz? – kérdeztem nyűgösen a telefonba.
- Neked is szia, SeHun – szólt bele Kai, jellegzetes hangján.
- Ah, oké, szia, mi a helyzet? – kérdeztem gúnyosan, mert aludni vágytam már, nem vele csevegni.
- Miért vagy még ébren? – kérdezett vissza.
- És te? – tripláztam már csak azért is.
- Dolgoztam, aztán kutakodtam egy kicsit – adta meg a választ.
- Éjfélkor is vannak ügyfeleid? – lepődtem meg. – Ilyen nehéz hozzád bejutni, vagy több pénzt kérsz az éjszakai műszakért?
- Miről beszélsz? – kuncogott. – Javításokat csináltam a képeken, szerkesztettem, meg ilyenek, úgysem értenéd. Ilyenkor már nem fotózok.
- Jól van, akkor azt mondd, hogy miért hívtál? Fáradt vagyok – biggyesztettem le az ajkaimat.
- Ha annyira fáradt vagy, miért nem aludtál már? – kérdezte meg, teljesen jogosan, így sóhajtottam egyet.
- Hosszú történet, most értem haza… Szóval, ne húzd az agyam, mit akartál? – sürgettem.

- Azt mondtam, ki tudom deríteni, hol lakik Min JinSeok, ugye? – kérdezte, de nem értettem, miért.
- Igen. – Kíváncsi voltam, mit akart ebből kihozni.
- De nem tudtam kideríteni – fejezte be, mire lemondóan sóhajtottam egyet.
- Semmi baj, Kai, ez nem a te hibád – kezdtem bele a sablonszövegbe, mert jelenleg nem volt agyam valami eredetit kitalálni.
- Hé, csak azt mondtam, hogy én nem tudtam megtalálni – nevetett fel.
- Mi van? – adtam hangot értetlenségemnek, mert most már tényleg nem tudtam, hogy mi van.
- Én nem tudtam megtalálni, de Krystal igen – mondta büszkén. – Tudod, ő egész jó az ilyesmiben, jó helyen dolgozik, sok ismertsége van, mikor említettem neki, már másnap megvolt a cím.
- És? Hol lakik? – lettem izgatott egyből, hiszen akkor van remény, hogy az amnéziámmal kapcsolatban mégis kikérdezhessem a férfit.
- Busanban – vágta rá azonnal Kai.

És ilyen az én szerencsém a saját életemmel kapcsolatban…