15. fejezet

Egész héten azon kattogott az agyam, hogy a fenébe lehetek annyira szerencsétlen, hogy az orvosom Busanban lakik. Jó, tény, hogy lehetne rosszabb:, ha mondjuk feldobta volna a talpát, vagy úgy gondolta volna, hogy elmegy világ körüli útra, esetleg meglátogatja az akárkijét külföldön, de… Akkor is! Annyi pénzem sincs, hogy valami kaját vegyek magamnak reggelente, nem hogy még Busanba vonatozzak le. Rendes volt Kai-tól, hogy felajánlotta, elkísér majd – bár, ez még akkor volt, mikor megtudtuk, hogy nyugdíjba ment –, de Busan akkor sem a szomszédban van. Oké, le lehet jutni két és fél óra alatt, de azért ellógni itthonról nem egy könnyű dolog. Mit mondjak anyáméknak? Megint fogjam JongDaere, akivel minden nap találkozok a suliban? Utáltam hazudni, annak ellenére, hogy jól tudtam. Mert attól, hogy nem ápolok jó kapcsolatot anyámmal, tiszteltem; de az, hogy a szemébe hazudjak, teljesen ellent mondott a habitusomnak. Lehet, hogy majd beszélek ChanYeollal, vagy mit tudom én… Nem mintha, nem értem volna rá ezzel foglalkozni, hiszen egyáltalán nem tudom, mikor lesz egyáltalán lehetőségem elmenni Busanba. Hiszen holnap itt van az a Japános rendezvény, amire ugye LuHan elhívott. Szerencsére el tudta intézni a dolgokat, így ma este repül, de azt mondta, hogy a nővérénél alszik, aztán majd meglátjuk. Jó kedvvel töltött el, hogy ismét láthatom őt, már eléggé hiányzott a Bambi feje. De akkor is bennem volt ez az utazás, ami pedig nagyon idegesített. Nem tudtam LuHanra koncentrálni, vagy annyira örülni neki, hogy ismét láthatom, mert az agyam folyamatosan kattogott. Mit fogok kérdezni a férfitól? Beállítok hozzá, hogy hé, amúgy amnéziás lettem, de maga észre sem vette? Oké, az elég valószínű, hogy senki nem tudott BaekHyunról, így persze, hogy nem tűnt fel, de… Akkor is. Nem gondoltak rá, hogy talán ez is lehet a következmény? Jézusom, az őrületbe fog kergetni ez a sok marhaság.

- Te komolyan nézed ezt a szart? – hallottam meg magam mellől JongDae kíváncsi hangját, mire lassan felé fordultam.
- Mit? – kérdeztem vissza, mert azt sem tudtam, miről beszélt.
- Ah, szóval nem nézed a filmet – vigyorodott el, majd ismét a telefonjának szentelte a figyelmét. – Akkor min bambultál el ennyire?
- Csak gondolkodtam – rántottam meg a vállam, de mielőtt valami epés megjegyzést hozzáfűzhetett volna, folytattam. – Mondtam, hogy holnap ismét találkozok LuHannal, lesz ez az animés izé, amiért teljesen oda van.
- Na, tényleg – tette le a telefonját, majd rám figyelt. – Akkor sikerült neki elintézni az utazást?
- Ja, azt mondta, hogy a nagyija adott neki pénzt, meg az anyja is támogatta, így el tud jönni – mosolyodtam el. – Ma még a nővérénél alszik, aztán azt mondta, hogy megbeszéljük majd, hogy hogyan tovább, bár nincs sok választási lehetősége, vasárnap mennie kell vissza, sajnos…
- Még mindig furcsa, hogy a neten ismerted meg őt – gondolkodott el egy pillanatra. – Így olyan, mintha csak egy kitalált személyről beszélgetnénk.
- Ne fárassz már, JongDae – forgattam a szemem, majd tekintetem a kivetítőre szegeztem, amin valami nyálas szarság ment. – Mi ez a fos?
- Nem tudom, a lányok választották – rántotta meg a vállát, majd a gyűrűjével kezdett játszani, forgatta az ujjain, ajkaira pedig egy mosoly szökött.
- Itt panaszkodsz, hogy milyen gagyi a film, de te vigyorogsz úgy a gyűrű miatt, mint egy kis csaj – nevettem fel, mire mérgesen rám pillantott, majd a bokámba is rúgott a pad alatt. – Aish, Dae!
- Mi van? Bunkó voltál – nyújtotta ki a nyelvét, de aztán azonnal aggódva lenézett a lábamra. – De azért nem fáj nagyon, ugye?
- Mivel érdemeltem ki ilyen barátot? – kérdeztem inkább magamtól, mint tőle, de szerencsére nem válaszolt, csak gyorsan megölelt, amolyan békülés gyanánt.

A nap további részében inkább nem gondoltam sem Busanra, sem Kai-ra, sem pedig arra, hogyan fogok eljutni oda. Csakis a holnapi napra akartam koncentrálni, arra, hogy LuHan ott lesz, találkozhatunk, hallhatom a hangját és végre újra magamhoz ölelhetem. A suli miatt most amúgy sem tudtunk annyit beszélni, mint nyáron, és kicsit úgy érzem, el is hanyagoltuk egymást. Oké, talán ez erős túlzás, mert így is minden nap beszélgetünk, de nem annyit, mint eddig. Ez pedig kifejezetten furcsa, hiányzik az, hogy órákat beszélgessünk, teljesen felesleges és értelmetlen dolgokról, de vele még az is érdekesnek tűnik. Nem tudom, hogyan csinálja, vagy csináljuk, de mindig van témánk. Valamikor egy ficről beszélgetünk, néha az saját írásunkról, van, hogy a mai fiatalságot szidja Lu, én meg csak nevetek rajta, olykor a ruhákról diskurálunk… Elég változó, de sosem tudjuk megunni a másikat. Én legalábbis képtelen lennék őt, de biztos vagyok benne, hogy ez kölcsönös, hiszen akkor nem lenne partnerem ebben. Nagyon szerettem LuHant, és tényleg nem gondoltam volna soha, hogy az internetnek köszönhetően rátalálok egy ilyen jó barátra. Inkább mondanám azt, hogy egy bátyra, mert Lu több volt nekem, mint egy barát. Mármint, nem tekintettem rá férfiként – az a nyári eset talán csak egy furcsa kilengés volt, hiszen először találkoztunk –, de máshogy éreztem vele kapcsolatban, mint mondjuk JongDaevel. Ő a legjobb barátom volt, aki végtelenül szerencsétlen és néha hisztis, de szerettem és jól éreztem magam vele. ChanYeol mondjuk az unokatesóm volt, és egy nyomorult kis hülye, aki néha olyan süket a nagy fülei ellenére, hogy úgy is hívom, de ettől függetlenül őt is szerettem, és mindig is el tudtunk egymással hülyülni. És ugye ott volt LuHan, akit egyik kategóriába sem tudtam volna sorolni, mert egyszerűen… Más volt.

Mikor végre kicsengettek az utolsó óráról, gyorsan elköszöntem JongDaetől, majd már rohantam is kifelé a suliból. Nagyon leszívta az agyam az angol óra, ki nem állhattam azt a tanárt, de inkább nem basztam fel magam még ezen is. Azon csodálkoztam, hogy még nem tűnt fel neki, hogy mennyire utálja őt az egész osztály, pedig elég egyértelműen tesszük. Siettem, bár időm volt a buszig, be kellett mennem pár helyre, mint mondjuk egy drogériába. Nem voltam egy piperkőc, de szerettem adni magamra, így vásároltam néhány dolgot, aztán fizettem, és így indultam meg a buszhoz. Ám meglepő módon, összefutottam a plázában ChanYeollal, aki az egyik tankörtársával beszélgetett. Párszor láttam már a srácot Yeollal együtt, és megmondom őszintén, eléggé furcsának tűnt, viszont jó fej volt. Meg egyébként is, nem tartozik rám ChanYeol élete, azzal barátkozik, akivel szeretne, én nem szólhatok bele. Így csak melléjük léptem lazán, majd elmosolyodva köszöntem nekik.

- Sziasztok – intettem egyet, mire mind a ketten rám kapták a fejüket.
- Wow, SeHun, ugye? – mosolyodott el az alacsony, nagy szemű srác.
- Aha – bólintottam, mire a srác végignézett rajtam, eléggé feltűnően, ami azt illeti. – Mi a helyzet?
- Nem sok, kajáltunk egyet a mekiben – rántotta meg a vállát Yeol, mire bólogattam.
- Igen, én viszont a másik irányba megyek, szóval itt szétválunk – torpant meg a srác, aki bár egyszer bemutatkozott nekem, elfelejtettem a nevét. – Hétfőn találkozunk, Yeol, és SeHun, örültem.
- Jól van, vigyázz magadra, Soo – intett neki unokatesóm, majd mi is elindultunk kifelé a plázából.
- Hogy is hívják a srácot? – kérdeztem, de nem azért, mert érdekelt, csak fura volt, hogy ChanYeol így lebecézte.
- KyungSoo – válaszolt rögtön, és igazán ezt bírtam ChanYeolban, hogy nem érdekelték a részletek, nem kérdezett vissza semmit.
- Ah, tényleg, KyungSoo – világosodtam meg, és akkor már tényleg beugrott a neve.
- De már egyszer bemutatkozott neked, azóta is sokszor kérdez rólad – nézett rám egy pillanatra, majd megálltunk a zebránál, ami pirosat mutatott.
- Rólam, minek? – lepődtem meg, mert elég furcsa, hogy egy srácról hallom azt, hogy érdeklődik felőlem.
- Ne mondd, hogy nem látod – nézett a szemembe, kissé szemrehányón, mire felé pillantottam.

Szavak nélkül beszéltük meg a dolgokat, mint elég gyakran. Egyszóval, KyungSoo meleg volt és bejöttem neki, ChanYeol szavai, és apró kis bólintása, mikor kérdőn ránéztem, ezt bizonyította. Érdekelt, hogy akkor ő miért barátkozik vele, így felvontam a szemöldököm, de erre csak megrántotta a vállát, így tudtam, hogy őt nem zavarja az, hogy mi a beállítottsága. Persze, tudtam ChanYeolról, hogy eléggé elfogadó típus, azt is tudja, hogy én mivel ütöm el a szabadidőmet, mégsem néz ufónak ezért. Mind a ketten heterók vagyunk, egyszerűen csak nem ítéljük el a melegeket, nagyjából az ország nagy részével ellentétben. Mikor a lámpa zöldet mutatott, reflexből kaptam Yeol alkarja után, majd sietősen átértem vele a túloldalra. A magasabb persze mindezt már szó nélkül hagyta, hiszen tisztában volt vele, hogy vagy elcsapják, vagy elhagyjuk egymást a tömegben. Így addig el sem engedtem, míg a buszpályaudvarra nem értünk. Az időjárás így, október első napjaiban, meglehetősen hűvösnek bizonyultak, így elő kellett keresnem a kockás sálamat és a melegebb pulcsikat. ChanYeol is be volt öltözve, mert ő állandóan fázott, meg sem lepődtem már rajta.

- Akkor holnap megyünk, ugye? – kérdeztem, mikor már beálltunk a megfelelő megállóba, úgy néztem fel barátomra.
- Mi? Hová? – értetlenkedett, de aztán leesett neki. – Ja, igen, persze.
- Még jó, hogy jössz velem, anyám biztos, nem engedett volna egy egyedül – forgattam a szemem.
- Bennem jobban bízik, mint benned – vigyorodott el, fehér fogai csak úgy villogtak.
- Ja, mert nem tudja, hogy ha én nem lennék melletted, már régen elcsapattad volna magad legalább száz kocsival – ráztam a fejem vigyorogva.
- Amiről nem tud, az nem fáj neki – rántotta meg a vállát játékosan. – Na, jó, szeretem anyudat, mindig finom sütiket süt…
- Takarodj már – nevetettem fel, mert csak ő tudott ilyen faszságokat beszólni.
- Most miért? – biggyesztette le az ajkait. – Csak megdicsértem.
- Jó, de ne fárassz – legyintettem felé, aztán végre jött a buszunk, így felszállhattunk.

***

Otthon még összepakoltam a dolgaimat, hogy mit fogok vinni, még a ruhákat is kikészítettem, amiben menni akartam. Anyámmal ismét lebeszéltem a dolgot, aki persze ki volt akadva, holott nem értettem, hogy miért. Nem fizetett bele semmit, szóval nem tudom, miért bánja, hogy erre költöm a saját pénzem, de sosem fogom megérteni a logikáját. ChanYeol anyja meg szívesen eljött volna, de van valami fontos munkája, ami miatt nem ért rá. Így tényleg ketten megyünk Yeollal. Legalább ő is megismeri LuHant, bár nem tudom, mennyire fognak jól kijönni egymással, hiszen LuHan… Furcsa a maga módján. Furcsán aranyos. ChanYeol meg nem szeret annyira új emberekkel ismerkedni, pontosabban, nem olyan nyitott, mint én. De nem hiszem, hogy probléma lenne, ő amúgy is majd mászkálni fog mindenfelé, elhagyjuk egymást, aztán felhív, hogy merre vagyok, meg ilyenek. LuHannak még este írtam, hogy alig várom, hogy találkozzunk, így aludtam el, olyan fél tizenkettő körül. Aztán már fél ötkor keltem is, hogy mindennel el tudjak készülni. Rohadt korán volt, zombi voltam, és úgy éreztem, hogy mindjárt nem megyek sehová, de LuHan lebegett a szemem előtt. Komolyan, miket meg nem teszek ezért a srácért… Igazán hálás lehet, hogy elmegyek csakis miatta, remélem, boldog lesz. Jó, tény, én is alig várom, hogy láthassam, de ez akkor is szenvedés. Túl korán volt, de szerencsére időben el tudtam készülni, viszont odakint nagyon hűvös volt, így egy vékonyabb kabátot kellett felvennem. Utáltam az őszt, meg a telet is, de nem azért, mert hideg volt, azzal nem volt gondom. Inkább az a sok ruha zavart, amit magamra kellett szenvednem, nehogy megfázzak. Nem szerettem a kabátokat, meg a pulóvereket, sokkal jobban preferáltam a pólókat, de hát megfagyni csak nem szerettem volna. Hatkor már kint álltam a kapuban, akkor lépkedett a szomszédból ChanYeol, de majdnem elröhögtem magam, mikor megláttam, hogy mi van rajta.

A magasabb ényleg nagyon fázós volt, de nem gondoltam volna, hogy októberben úgy fog felöltözni, mint télen. Fekete csőfarmer volt rajta egy tornacipővel. Testét egy bő, mégis vastag, fekete szövetkabát borította, ami leért a combjáig is; nyaka körül ott volt az elmaradhatatlan, már-már idegesítően hozzánőtt zöld, kötött sálja, a fejére pedig egy sötétszürke sapkát húzott. Arcára tolt egy szemüveget, így lépkedett felém, táskája hanyagul lógott a fél oldalán. Igazán aranyos volt a látványa, de egyszerűen nevethetnékem is volt tőle. Rajtam csak egy fekete csőgatya, tornacipő, egy fehér póló, meg egy bőrkabát volt, sőt, még napszemüveget is hoztam magammal. Mégsem fáztam, Yeol meg belebújt a sáljába, kezeit zsebre dugta, úgy vacogott.

- Kérdezném, hogy csak nem korán van, de úgy tűnik, most jobban lefoglal, hogy megfagysz – kuncogtam, miközben egymás mellett sétáltunk, mire ő csak motyogott valamit a sáljába. – Mit motyogsz?
- Mondom, beteg vagyok – szólalt meg, hangja tényleg nagyon rekedt volt, orrhangon beszélt, és most, jobban megnézve, elég sápadt is volt.
- Tényleg elég rosszul nézel ki – mondtam kissé aggódva. – Ki fogod bírni?
- Ha már előre megvettük a jegyeket, és itt vagyok, rohadjak meg, ha hazamegyek – mondta dacosan, én pedig tudtam, hogy nem tudnám lebeszélni a dologról. – Meg találkozhatok végre Luluval, kíváncsi vagyok rá.
- Aranyos, szerintem bírni fogod – mosolyodtam el.
- Hány éves is? – kérdezte ismét a sáljába bújva, de most már megértettem.
- Huszonegy.
- Ja, de tizenötnek néz ki, ugye? – nézett rám, mire bólogattam.

Tényleg nem tudtam, hogyan csinálta, hogy négy évvel idősebb tőlem, mégis fiatalabbnak tűnik, mint én. Nem mondom, hogy idegesített, mert nem, csak furcsa volt. Mindenki azt mondta rá eddig, hogy nem néz ki annyinak, anyám is el volt hűlve teljesen, azóta is van, hogy rákérdez LuHanra, valamikor meg úgy csinál, mintha azt sem tudná, ki az. Kész rejtély volt, de mindegy. Ásítottam egyet, mert eléggé fáradt voltam, de terveztem, hogy a buszon majd alszok, mert egy óra, mire beérünk majd Szöulba. ChanYeol is biztos, hogy kómálni fog, főleg most, hogy beteg. Nem tudom, hogy csinálta, mikor tegnap még semmi baja nem volt, bár az biztos, hogy a megfázásnak nem kell sok, egyik napról a másikra történik, észre sem veszed, csak azt, hogy már benned van. Mikor elindultunk a busszal, mind a ketten bedugtuk a fülhallgatónkat, majd ChanYeol szinte egyből bealudt, én viszont éberen figyeltem az utat – annak ellenére, hogy fáradt voltam. De túl izgatott voltam ahhoz, hogy aludjak, így inkább csak élveztem a zene dübörgését a fülemben.

***

Délelőtt tízre értünk a helyszínre. Egyáltalán nem volt közel, Szöul másik végében volt, így vonatoznunk és metróznunk is kellett. Hadd ne mondjam, milyen hisztit vágtam le majdnem, mikor megint le kellett mennem a mozgólépcsőn. Most már sokkal éberebbek voltunk mind a ketten, a vonaton én is aludtam már, hiszen fáradt voltam. Ittam energiaitalt is, ami felpörgetett. Az idő kezdett melegedni, aminek felettébb örültem, a nap is kisütött, így hasznát vettem a napszemüvegnek. Annak ellenére, hogy október volt, és suli idő, rengetegen eljöttek, bár ezen nem lepődtem meg. Két sor volt, de utána néztem a dolgoknak, az egyik az volt, akik helyben veszik a belépőt, a másik az, akik már online megvették. Szerencsére az online jegyesek sora gyorsabban ment, és rövidebb is volt, így egy tizenöt percen belül bent is voltunk. Izgatott lettem, hiszen Lu már hívott, hogy ő bent van, és vár engem. Nézelődni kezdtem, hogy vajon hol lehetett, és már éppen szóltam volna ChanYeolnak, hogy kit kellene figyelnie, mikor valaki hirtelen a nyakamba vetette magát. Megcsapott az a jellegzetes illat, így azonnal tudtam, hogy az én kis Bambim az, így hatalmas mosollyal az arcomon öleltem vissza, majd fel is emeltem kissé, és megpörgettem a levegőben, mire visítani kezdett, hogy tegyem le. Teljesítettem a kérését, majd elhúzódtam tőle, és a cuki kis szemeibe néztem. Eszméletlenül hiányzott!

- Jó újra látni – törte meg a csendet, akcentusa most jobban kihallható volt, nyilván az izgatottság miatt.
- Téged is, hiányoztál – öleltem magamhoz újra, mire felnevetett, de viszonozta a gesztust. – El sem hiszem, hogy tényleg itt vagy.
- Hát, necces volt, de megoldottam – kuncogott, aztán már tényleg eleresztettük egymást. – Ő lenne ChanYeol?
- Ja, igen – nevettem fel, majd a nézelődő barátomra kaptam a tekintetem, nem is nagyon törődött velünk, de nem lepődtem meg ezen; lazán megfogtam a karját, majd közelebb rántottam magunkhoz. – ChanYeol, ő itt LuHan. Lu, ő itt Park ChanYeol, az unokatestvérem.
- Nagyon örülök, ChanYeol – hajolt meg illedelmesen Lu, pedig ő volt az idősebb.
- Szintén – mosolyodott el unokatesóm, ami már jó jel volt, de aztán LuHanra meredt. – Te komolyan úgy nézel ki, mint egy tizenöt éves.

LuHannal egyszerre robbant ki belőlünk a nevetés. És bár én azért, mert unokatesóm olyan bamba, mégis ártatlan képpel mondta mindezt, hogy az ember komolyan elhinné, hogy számára ez nagy trauma; Lu meg nyilván megszokta, hogy ezt mondták neki: egyel több. Mégis, nagyon jól esett vele nevetni. Hogy végre itt van a közelemben, megölelhettem, és láthatom, hallhatom a hangját. Furcsa dolog, de megmozgatta a szívemet. Akármit is jelentette ez az egész. Minden esetre, tudtam, hogy ez a nap, életem egyik legjobbjai között lesz számon tartva.

Akkor még nem is tudtam, hogy mekkorát fogok tévedni…