16. fejezet

Igazából, az egészhez semmi kedvem nem volt, egyedül LuHan miatt tudtam mosolyogni. Rengeteg ember gyűlt össze a nagyobb épületekben és a szabadtéren, talán több ezren lehettünk. Furcsa volt sok beöltözött egyént látni, nem hittem volna, hogy Koreában is ennyire népszerűek az animék. Oké, az más, hogy én egyáltalán nem foglalkozom vele, nem is nézem őket, talán ChanYeollal néha egyet-egyet, de egyik sem az én világom. Jobban szeretek olvasni és írni. Egyszóval, nem vonzott Japán, sem az animék, de még a cosplay sem, de mégis mosolyogtam, mert LuHan mellettem sétált, és be sem állt a szája, csak mondta és mondta. Ittam minden egyes szavát, tényleg annyira jó volt, hogy újra tudtunk találkozni; eddig fel sem tűnt, hogy ennyire hiányzott. Számomra is furcsa volt ez a kötődés felé, és tényleg elgondolkodtam azon, hogy mi van, ha többet érzek LuHan iránt, de… De nem így volt. A lányokat szerettem, és egyszerűen elképzelni sem bírtam, hogy akár megcsókoljam, vagy akármi. Olyan undorító volt az egész, holott LuHan talán a legaranyosabb, és leglányosabb srác, akit ismertem. Nem találtam még rá magyarázatot, de inkább nem is kerestem, csak hallgattam az alacsonyabb boldog csacsogását. És ha már itt tartunk, LuHan SHINee-s pulcsiban volt, komolyan, nem is lepődtem meg ezen. Tudtam, hogy már volt neki egy, elég régen rendelte már, de most láttam rajta először. Az egész pulcsi fekete, az elején, a bal felső oldalon egy SHINee logó, a hátán pedig Key neve, mert hogy ő a kedvence. Esküszöm, nem csalódtam benne. Emellé egy fekete farmert vett fel, és egy sportcipőt. Fején egy egyszerű, fekete sapka volt, de neki még ez is jól állt, főleg a kissé szőkésebb hajával.

- Azon gondolkodtam, hogy betegyem-e kontaktlencsémet, vagy ne? – pillantott rám Lu, mire felvontam a szemöldökömet.
- Van kontaktlencséd? – kérdeztem meg, mire csak bólogatott. – Milyen?
- Akarod látni? – vigyorodott el.
- Még jó, imádom a kontaktlencséket – lettem izgatott, mert már elképzelni is jó volt őt más színű szemmel.
- Akkor menjünk el a mosdóba, és beteszem – bólintott, majd kézen fogott, hogy a tömegben ne hagyjon el, és megindultunk az egyik épület felé.

Tényleg kíváncsi voltam, hogy milyen lencséje van, és hogy fog állni neki. Én is mindig szerettem volna kipróbálni, de egyrészt soha nem volt rá pénzem, másrészt, nem mertem volna betenni a szemembe. Vagy inkább kivenni, nem tudom. Bár emlékszem, egyszer mesélte, hogy sokat szenvedett az egyikkel, alig tudta betenni a szemébe, de nem gondoltam volna, hogy elhozza magával. Be is értünk a mosdóba nem olyan sokára, ahol nem meglepő módon, rengetegen voltak, de mégsem annyian, mint a női mosdóban, ahol kint állt a sor az ajtón kívül. Ilyenkor örültem neki, hogy nem vagyok lány, és nem kell sem a sminkkel, sem az ilyen hülyeségekkel foglalkoznom. Lu elő is kapta a táskájából a kis tégelyt, majd alapos kézmosás után, alig pár másodperc alatt a szemébe varázsolta a kis lencséket. Pislogott párat, majd mosolyogva felém nézett. Ha eddig azt mondtam LuHanra, hogy szép, akkor most egyenesen gyönyörű volt! Neki alapból világosabb barna volt a szeme, mint mondjuk nekem, de ez az aranybarna lencse olyan jól kiemelte a kissé nagyobb szemeit, hogy tényleg csak azt tudtam rá mondani, hogy gyönyörű. Rendesen ijesztőek voltak ezek a gondolatok, de úgy éreztem, míg nem mondom ki, és nincs több érzelem ebben, addig nincsen semmi baj.

- Na, milyen? – nézett vissza a tükörbe, hogy meg tudja nézni, hogy áll neki.
- Nagyon király – néztem én is a tükörbe. – Jól kiemeli a szemeidet.
- Ugye? Akkor megnyugodtam, sokan azt mondták, hogy nem jó, de nekem tetszett, szóval nem érdekelt – vonta meg a vállát. – Bár nem onnan akartam rendelni, mert utána olvastam, és sokan szidták az oldalt, de gyorsan kellett, és szerencsére megkaptam… De nem hiszem, hogy legközelebb is onnan fogok rendelni.
- A lényeg, hogy megérkezett időben, és az, amit rendeltél – mosolyodtam el. – Mehetünk ki? Melegem van…
- Persze – bólintott, majd gyorsan elpakolt, és már mentünk is vissza a szabadba.

ChanYeolt persze elhagytuk már az elején valahol, de nem volt ebből gáz, ő is szétnézett, és mi is, aztán majd telefonálunk egymásnak, hogy merre vagyunk. Szerettem volna bubu teázni, mert tudtam, hogy itt lehetett kapni, meg valamit venni is akartam, ha már eljöttem. Lu egyébként nagyon boldognak tűnt, ha meglátott egy olyan cosplay-est, akiről tudta, hogy ki az, azonnal mondta, sőt, még az animét is elkezdte vagy kritizálni, vagy dicsérni. Igaz, hogy halvány elképzelésem sem volt, hogy miről beszélt, de jó volt őt hallgatni. Mikor elkezdett panaszkodni, hogy nem evett ma semmit, leültünk egy padra, pontosabban én, ő nem, mert félt, hogy megfázik, így szem forgatva az ölembe húztam. Egy kissé meglepődött, és ellenkezett, hogy össze fogok szakadni, de mikor közöltem vele, hogy nem a pihe súlya miatt fogok meghalni, megbékélt. Elővettem két szendvicset a táskámból, majd az egyiket felé nyújtottam. Aranyosan megköszönte, majd enni kezdtünk. Lu megunta, hogy nekem háttal ült, így oldalasan megfordult; kénytelen voltam fél kézzel átkarolni a derekát, ha nem akartam, hogy hátra zuhanjon, ha hirtelen megmozdul.

- Eszembe jutott, hogy vajon hány olvasómmal találkozhatnék itt – sóhajtott kissé szomorúan. – Elvégre, koreaiak…
- Hé, én itt vagyok, nem elég? – háborodtam fel mosolyogva, mire csak beleharapott a szendvicsbe.
- De, csak olyan kíváncsi lennék, milyenek élőben – kezdett bele a magyarázásba. – Vannak olyanok, akikkel sokszor beszélgetek, páran tudják, hogy fiú vagyok, de mivel nem volt biztos, hogy jövök, nem akartam kiírni, aztán most itt vagyok. És lehet, hogy ők is itt vannak, de nem tudunk egymásról, ez pedig olyan rossz érzés.
- Ha ez megnyugtat, rólam senki nem tudja, hogy itt vagyok, de látásból felismertem pár lányt, akik az olvasóim – mosolyodtam el, mert bár jó lett volna velük beszélgetni, de vagy elküldenek a fenébe, hogy ki a franc vagyok; vagy szimplán nem hisznek nekem.
- Nem nyugtat meg – nevetett fel, majd a szemembe nézett. – De köszönöm, hogy megpróbáltad.
- Azért vagyok – simítottam végig a derekán. – Tényleg, ha már itt tartunk, akkor elmondhatnád, hogy mik a terveid ezzel az új ficeddel, mert nagyon felkapott lett, azt látom.
- Ah, ne tudd meg! – csillant fel a szeme, a nagy hévben kiesett pár morzsa a szájából, azokat gyorsan leseperte az öléből, majd rám nézett. – Annyira jó érzés látni, hogy szeretik azt, amit írok. Tudod, hogy szeretnék a legjobb író lenni, de még mindig nem vagyok elég jó, muszáj fejlődnöm.
- Lu, már így is rohadt népszerű lettél nagyon gyorsan – kuncogtam.
- Tudom, de eddig bárkivel beszélgettem, mindenki csak onnan ismerte a Lulu nevet, hogy „Ja, te vagy az, aki olyan rohadt hosszú véleményeket szokott írni!”… Én pedig utálom ezt, nem ezzel akarok híres lenni!
- Szerintem pedig ez nagyon becsülendő, hogy ha valamit ennyire szeretsz, azt leírod az írónak, neked is ezt teszik… Tisztában vagy vele, hogy milyen érzés, miért akarod ezt megvonni másoktól? – kérdeztem meg.
- Te ezt nem érted – rázta a fejét. – Te nem ilyen vagy, te azért írsz, mert szereted és élvezed. Tudod, hogy miben vagy jó, és miben nem… De én szeretnék minél többet fejlődni, hogy mindenki megismerjen, tudja a nevem. Hírnevet akarok, hogy elismerjenek, bár azt is tudom, hogy nem a csoportokban kellene akkor posztolnom, mert ott többségben csak alap ficek vannak…
- Már így rengeteget fejlődtél, jó író vagy, de te döntöd el – mosolyodtam el, mert nem sok kedvem volt ezt a témát boncolgatni.
- Nem vagyok jó író – rázta a fejét. – Még nem, de dolgozom rajta.

Ezek után csendben maradtunk, lassan elfogytak a szendvicseink is, de Lu nem állt fel az ölemből, amit nem is bántam. Jó volt érezni a közelségét, hogy végre velem van, rám koncentrál. Kissé jobban magamhoz öleltem, miután feltűrtem a kabátom ujját, és csak néztük az embereket. Lu elővette a telefonját, majd selfie-ket lőtt rólunk, aminek bár nem örültem, hagytam neki. Viszont csinált egy olyat, ami nyilván nem sikerült róla jól, mert elkezdett fújozni. Így gyorsan kikaptam a kezéből a telefont, majd megnéztem a képet. Tiszta aranyos volt, ahogy felfújta az arcát, nem tudom, neki miért nem tetszett, ezt pedig vele is közöltem. Erre ő olyan gyorsan harapott bele az alkaromba, hogy reagálni sem volt időm. Nem rántottam el a kezem, mert tudtam, hogy akkor csak rosszabb lenne, de Lu nem engedett, és rendesen fájt, ahogy a fogait belém vájta.

- Hé, eressz el – nevettem fel, annak ellenére, hogy fájt.
- Adzs vissa a cselefonom, és elengedzslek – mondta, szájában a karommal, ami bár rohadt vicces volt, nem tudtam rajta nevetni.
- Nem is te lennél – forgattam a szemem, majd felé nyújtottam a mobilt, mire ő végre elengedett.

Azonnal a karomhoz kaptam, amin ott díszelgett LuHan fogsorának a lenyomata, elég szép vörös volt, néhány helyen pedig még lila is. Arról nem is beszélve, hogy rohadtul fájt. Rosszul esett tőle, hogy megharapott. Egészen pontosan, nem is a harapás, hanem az, hogy ha mondjuk szólt volna, akkor visszaadtam volna a telóját. De nem, neki meg kellett harapnia. Nem értettem, mire volt ez neki jó, főleg úgy, hogy nem is kicsit harapott. Nem haragudtam rá, de kicsit dühös voltam és megbántott, így nem is szóltam hozzá, mikor kérdezett valamit. Aztán csak leesett neki, hogy mi a bajom, így bocsánatot kért. És ki vagyok én, hogy ellenálljak azoknak a bambi szemeknek? Még a vállamba is kapaszkodott, aegyozott, szóval magamhoz öleltem nevetve, mert nagyon cuki volt. Ezek után folytattuk a felfedező túrát, sétálgattunk minden felé, Lu beszerzett jó pár SHINee-s cuccot, kitűzőt, kártyákat, posztert. Én is vettem ezt-azt, ChanYeolnak egy karkötőt, meg JongDaenek is. Éppen a bevásárlás közepén voltunk, LuHan mellettem turkált egy hatalmas, műanyag dobozban a SHINee-s kitűzők után, mikor véletlenül lekönyökölt valakit, de azonnal fordult is oda, hogy bocsánatot kérjen.

- Sajnálom, ne haragudj – mondta LuHan, majd ránézett a másik srácra, és láttam, hogy teljesen ledöbbent. – MinSeok? Úristen, tényleg te vagy az?
- LuHan? – ismerte fel a hörcsögképű srác is barátomat, aztán Lu a nyakába vetette magát, és ez a MinSeok gyerek sem ellenkezett; rohadt szarul esett, hogy ilyen közvetlen volt vele is.
- De hát mit keresel te itt? – kérdezte Lu, miután elvált tőle, de a kezét nem engedte el a másiknak, továbbra is szorongatta.
- Visszaköltöztünk Szöulba még pár hónapja, a húgom meg nagy animés, így elrángatott magával, bár mióta betettük a lábunkat, nem tudom, merre van, őt keresem – nevetett fel.
- El sem hiszem, hogy itt futottunk össze – hitetlenkedett barátom is, hatalmas vigyorral. – Én meg Pekingből utaztam idáig.
- Wow, elég sok mesélni valónk van, úgy látom – vigyorgott továbbra is, ami nagyon irritált, pedig egész rendes srácnak tűnt.
- Menjünk, beszélgessünk valami nyugisabb helyen, itt nem hallani semmit – mondta, mire a srác bólintott.

Egyetlen szó nélkül hagyott ott LuHan. Még azt sem mondta, hogy majd még összefutunk, vagy később találkozunk. Arról nem is beszélve, hogy nem tudtam, ki ez a MinSeok, honnan ismeri őt LuHan, de főképp, hogy azonnal elfelejtett, amint meglátta őt. Kibaszott szar érzés volt. Már nem azért, de én miatta jöttem el, ő hívott meg, erre találkozott valami régi ismerősével, és máris nem létezem? Dühös lettem LuHanra, nem is kicsit. Pedig annyira jól indult az egész, erre jött ez a MinSeok gyerek, miért pont most futottak össze? Én pedig miért vagyok ennyire féltékeny? Jó, nem nevezném féltékenységnek, csak dühít, hogy le sem szart LuHan, mikor itt hagyott. Mintha nem is léteztem volna számára. Egy lemondó sóhajjal tettem vissza a markomban szorongatott kitűzőket a helyére, majd direkt ellenkező irányba indultam meg, mint ahol láttam eltűnni a párost. Mikor kiértem az épületből, pont megláttam ChanYeol alakját kissé távolabb, így utána siettem, és hamar be is értem, mert leült egy padra, én pedig levágódtam mellé.

- Lulu? – kérdezte csodálkozva, nyilván ő sem gondolta volna, hogy egyedül maradok majd.
- Összefutott valami régi ismerősével. – Próbáltam úgy tenni, mintha nem érdekelt volna a dolog, de mélyen belül, igenis fájt.
- Te pedig nem akartad őket zavarni? – kérdezett rá, mire csak vállat vontam, miszerint nem érdekel a dolog.
- Nem jössz el velem bubuzni? – kérdeztem hirtelen, mire unokatesóm csak bólogatott, így meg is indultunk. – LuHannal akartam eljönni, de nem hiszem, hogy nagyon érdekelné, mit csinálok jelenleg…
- Milyen ismerősével futott össze? – értetlenkedett Yeol.
- Mit tudom én – biggyesztettem le az ajkaimat. – Valami MinSeok, aki elköltözött, vagy mi, nem tudom, de nagyon jóban lehetnek egymással, mert LuHan a nyakába vetette magát.
- Féltékeny vagy? – vigyorodott el.
- Nyomorék – ütöttem vállba. – Nem, de neked nem esne szarul, ha egy szó nélkül lelépne, mintha nem is ismerne?
- De, biztosan – bólogatott.
- Mindegy, nem baszom fel magam ezen – rántottam vállat, majd be is álltunk a sorba a teáért. – Ah, alig várom, hogy igyak egyet.
- Mi olyan jó van ebben a teában? – nézelődött Yeol, majd felcsillant a szeme. – Wow, ott egy Trónok harcás csajszi!
- Leszarom – közöltem vele azonnal. – Egyébként mindjárt megtudod, bár a boltban finomabb, és több íz közül lehet választani.
- De ő nem csak egy fan, hanem cosplay-er – mondta már csak azért is; én pedig hagytam, hadd mondja, úgyis mindig ezt csináltuk.

Mikor kikaptuk a teánkat, máris jobb kedvvel indultunk vissza, hogy le tudjunk ülni valami jó kis helyre, ahol hideg sincsen, mert ChanYeol, szokásához híven, majd meg fagyott. De nekem nem volt kedvem bemenni, így lecsöveltünk egy padra. Bár nem volt jó idő, nem fáztam, ellentétben Yeollal, aki még a sálát is felhúzta az orrára, hogy ne fázzon. Vicces látványt nyújtott, de nem szekáltam, örültem, hogy nem egyedül kellett eljönnöm, mert akkor most unatkozhatnék. Ránéztem a poharamra, majd megint elszomorodtam. LuHan kedvenc ízét vettem. Licsis. Nekem nem annyira jött be, de meg akartam kóstolni, hogy miért szereti ennyire. Direkt vele akartam kipróbálni, erre úgy itt hagyott, mint egy darab szart. Ki tudja, merre vannak most MinSeokkal, de talán jobb is így. Nem akartam látni a boldog képüket, a nosztalgiázásukra meg végképp nem lettem volna kíváncsi. Sóhajtottam egyet, majd végszóra, feltűnt a két jómadár is, nevetgélve, látszólag boldogan. Mikor Lu észrevett, integetett nekem, amit bár viszonoztam, nem túl sok kedvvel. MinSeok még kérdezett tőle valamit, mire Lu csak visszasúgott, aztán tovább álltak. Őszintén? Rohadt szarul esett tőle, hogy még bemutatni sem képes azt a gyereket. Bár, ezek után kicsit sem vagyok rá kíváncsi, de ha már egyszer elhívott, és összefutottak, ráadásul velem volt, akkor legalább illemből közölhette volna velem a nevét, meg hogy honnan ismerik egymást. De nem, Lu még ezt sem tette meg. Piszok dühös voltam, de jobban inkább csak csalódott.

***

Késő délután volt már, mikor MinSeok megtalált minket, hogy elvesztette valahol LuHant, de neki mennie kellett, mert megy a vonatuk. Voltam olyan kurva rendes, hogy kikísértem a bejáratig, és addig rá kellett jönnöm, hogy egész normális, de akkor sem tudtam már úgy kezelni. Búcsúzáskor, meglepő módon, megölelt, és aranyosan mosolyogva mondta, hogy örül, hogy megismerhetett, és hogy LuHannak üzeni, hogy akkor majd hívja fel. Ismét felhúzott a dolog, de csak bólogattam neki, aztán mikor összeszedte a húgát a bejáratnál, el is indultak. Én pedig visszamentem, hogy ChanYeolnak szóljak, nincs sok kedvem maradni már, így meg főleg. Ám számításaimat keresztülhúzta LuHan, aki éppen szembe jött velem.

- Nem tudod, hová tűnt XiuMin? – kérdezte egyből, mire legszívesebben kiakadtam volna, de inkább nem tettem.
- Most indultak el a húgával haza, de üzeni, hogy hívd majd fel – mondtam egészen normálisan, de nem mosolyogtam hozzá.
- Basszus, el akartam tőle köszönni – szomorodott el azonnal, ami olyan cuki volt, hogy megsajnáltam.
- Nyugi, biztosan találkoztok még majd – simítottam végig a hátán, mire ő a fejét a vállamnak döntötte.
- Persze – motyogta. – Még jó, hogy te mindig tudod, mit kell mondani – emelete fel a fejét, majd mosolyogva a szemembe nézett.
- Lelki társak, mi? – kuncogtam, mire ő csak egy gyors puszit nyomott az arcomra, nekem pedig akkor és ott párolgott el minden dühöm, amit irányába éreztem.
- Nélkülem voltál bubuzni – jutott eszébe hirtelen.
- Mivel eltűntél MinSeokkal – vágtam rá azonnal.
- Gyerekkori legjobb barátom volt, csak aztán elköltöztek, persze, hogy örültem neki – magyarázta azonnal, kissé talán sértődötten is, holott nekem lett volna okom így viselkedni.
- Én nem mondtam semmit – emeltem fel a kezeimet védekezésképp, mert nem akartam emiatt összekapni vele.
- Nem, de úgy mondtad, mintha baj lenne, hogy beszéltem vele – nézett rám kissé talán flegmán, mire bennem megint kezdett felmenni a pumpa.
- LuHan… – kezdtem bele, ám befejezni már nem tudtam, mert ChanYeol lépett elénk, hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal.
- De jó, hogy megvagytok – fújta ki a levegőt, majd köhögött párat. – Azt hittem, eltűntetek ti is.
- Miért, ki tűnt még el? – kérdezett vissza Lu, mire Chan már nyitotta a száját, de csúnyán ránéztem.
- Senki, csak úgy ez jött a számra – vonta meg a vállát, mire a szöszi csak bólogatott.

A maradék pár órában megváltozott a hangulat. Ugyan beszélgettünk LuHannal, én éreztettem vele, hogy megbántott, ő pedig biztos voltam benne, hogy azt nem érti, nekem miért baj, hogy MinSeokkal volt. De nem akartam belemenni ebbe a témába, csak összeveszés lett volna a vége, amit egyáltalán nem akartam. Pontosabban, egy harmadik személy miatt nem akartam, hogy megromoljon a barátságunk. Éppen egy olyan valaki miatt, akivel nem sűrűn fog találkozni LuHan. De nem tudtam úgy kezelni, mint eddig, rohadtul bántott, hogy faképnél hagyott, az meg főleg, hogy ez neki le sem esett. Mikor végül visszaindultunk a vonatpályaudvarra, és búcsúztunk el egymástól, akkor még egyszer belém szúrta a kését.

- Akkor megint nővérednél alszol, és holnap repülsz haza? – mosolyodtam el, mert azért hiányozni fog a feje.
- Ott alszok, de nem megyek haza – magyarázta, mire meglepődve pislogtam. – MinSeokkal megbeszéltük, hogy találkozunk, mert alig tudtunk valamiről beszélni azalatt a pár óra alatt.
- Ah, értem – bólogattam, de közben éreztem, hogy a torkom elszorult a tudattól, hogy miattam nem, de MinSeok miatt kihagy a főiskolából napokat, és nem megy haza. – Meddig maradsz?
- Egy hetet, ha minden jól megy – csapta össze a kezeit izgatottan.
- Akkor mi is tudunk találkozni, nem? – kérdeztem kedvesen.
- Nem tudom, Hunnie, elég sok bepótolni valónk van Minnie-vel, rá akarok koncentrálni – nézett a szemembe, de egy csepp bűntudat sem volt benne. – Mondtam, hogy gyerekkori legjobb barátom, értsd meg.
- Persze, semmi baj – bólintottam, pedig igenis szíven szúrt, amiket mondott. – Akkor mi most megyünk is, vigyázz magadra.
- Rendben, jó utat hazafelé – búcsúzott ő is.

Gyorsan megöleltem, hogy túl legyünk rajta, integettem még neki, aztán gyorsan szedni kezdtem a lábaimat, Yeollal mellettem, hogy minél messzebb kerüljek tőle. Hatalmas gombóc volt a torkomban, el sem hittem, hogy lehetséges ez az egész. Rohadt szar érzés volt úgy otthagyni, hogy még azt sem mondtam neki, hogy szeretem, és hiányozni fog. De úgy éreztem, nem érdemelte meg. Elgondolkodtam, hogy mi van, ha csak nekem jelent ilyen sokat ő, és fordítva nincs így? Lehetséges lenne? Nem, LuHan erre képtelen lenne, ő is szeret engem. De akkor mi ez az egész MinSeokkal? Miatta itt maradt Szöulban egy hétig, de arra nem lesz ideje, hogy velem összefusson? Én pedig menjek el minden nap úgy iskolába, hogy tudom, LuHan itt van Szöulban, de nem láthatom? Hát baszd meg… Köszönöm szépen ezt a kellemes pofán baszást.

ChanYeol pedig nem kérdezett semmit, mert tisztában volt vele, hogy erre van most a legnagyobb szükségem…