17. fejezet

Soha nem voltam egy érzelmes típus. Ha valami problémám is volt, azt szerettem magamban tartani, nem akartam, hogy bárki is gyengének lásson. Nem éppen azért, mert féltettem a büszkeségemet, inkább arra nem vágytam, hogy mindenki kérdezgessen róla, hogy mi a baj, holott senkinek semmi köze hozzá. Olyanoknak meg főleg nem fogom elmondani a dolgaimat, akik csak jó pofaságból érdeklődnek, de kurvára leszarják, hogy mi van velem. Nem akadtam ki sokszor, sőt, nagyon ritka volt, ha komolyabb problémám volt, vagy rossz volt a kedvem. Persze, sokszor előfordult már, de ezt sem mutattam ki soha. Nem rázott meg annyira a dolog, hogy amiatt szarul érezzem magam. Mert tudtam, hogy ez csak átmeneti állapot, és minden rendben lesz. Ilyen már sokszor volt, leggyakrabban JiSeo, esetleg néha az otthoni dolgok miatt, de jól tudtam álcázni mindig is. Mosolyogtam még akkor is, mikor üvölteni lett volna kedvem. Legszívesebben bezárkóztam volna a szobámba, bömböltettem volna a zenét, és közben ordítani vágytam. Mert akkor igenis fájt… Nem hittem volna, hogy valaha eljön majd a pillanat, mikor mélyponton leszek, éppen egy olyan személy miatt, aki már sokszor kihúzott belőle. És ez fájt benne a legjobban. LuHan is észrevette, hogy nem vagyok jó hangulatban, és érdeklődött. Máskor mindig elmondtam neki, ha volt valami kevésbé komoly gondom, de most… Éppen ő volt a probléma, hogyan mondhattam volna el neki? Még mindig Szöulban volt, de azt mondta, MinSeok eléggé elfoglalt, így csütörtökön már utazik vissza délután. Szerettem volna találkozni vele előtte, de úgy éreztem, nincs hozzá elég erőm. Szembenézni vele a történtek után… Tartottam tőle, nehogy elbőgjem magam. Talán szánalmas volt, amit csináltam, hogy egy ilyen kis dolgon ennyire kiakadtam, de… LuHan többet jelentett nekem bárki másnál. Az életemnél is fontosabb volt, miatta éreztem sokszor, hogy érdemes élnem, és ő inspirált az írásra. Beleivódott a mindennapjaimba, úgy szivárgott be a hülye életembe, hogy nélküle el sem tudtam volna képzelni. Ám most minden összedőlt bennem.

Átértékeltem minden korábbi beszélgetésünket, de egyszerűen nem találtam bármi olyat, ami utalt volna arra, hogy ezt fogja tenni. Úgy éreztem mindig is, hogy én is legalább olyan fontos vagyok neki, mint nekem ő. Hogy számítok neki és szeret engem, hiszen éreztette a törődését. Foglalkozott velem, mikor neki nagyobb gondjai voltak, kihúzott párszor a gödörből, mikor nem volt kedvem írni, vagy felbosszantott valaki, esetleg év végén meg akart húzni a matektanár. Lehet, hogy csak nyolc hónapja ismertem, de mintha mindig is a részem lett volna. Ismertem őt, mint a rossz pénzt, tudtam, mire gondol, megértettem a logikáját, szerettem, hogy teljesen különböztünk egymástól, mégis így voltunk tökéletesek. Bármiről el tudtunk beszélgetni, olyanok voltunk… Mint egy tökéletlenül tökéletesen összeillő páros. Talán annál is több. LuHan számomra tényleg a mindent jelentette. De ez a mindenség most megkérdőjeleződött bennem, és ez fájt a leginkább. Egész héten semmi életkedvem nem volt, olyan voltam, mint egy két lábon járó hulla. JongDae nem tudta, hogy mi bajom van, de nem faggatott, tudta, hogy majd túl leszek ezen is, de tisztán láttam rajta, hogy aggódott. Elintéztem csak annyival, hogy jobban leszek, csak adjon egy kis időt. Osztályfőnököm is látta rajtam, hogy mennyire passzív vagyok, de okos és rendes nő volt, így soha nem erőltette, hogy beszéljek. Még az osztálytársaimnak is feltűnt a hangulatom, de szerencsére ők is békén hagytak, nem nagyon zaklattak. Otthon nem volt probléma, anyámat amúgy sem nagyon érdekeltem, már ha egyáltalán találkoztunk. Apám előtt pedig normálisan viselkedtem, mert főleg előtte nem akartam szomorúnak tűnni. Nem azért, mert ő is férfi volt, hanem mert nem érdemelte meg; ő valaki olyasvalaki volt, akit tényleg szerettem, és sokszor, tudtán kívül vidított fel még a szar napjaimon is. Ezért pedig nagyon hálás voltam neki.

Soha nem hittem volna, hogy ennyire mélyen fog érinteni, hogy LuHan számára vannak fontosabb emberek is, mint én. Mármint, persze, tudtam, hogy rengeteg barátja és ismerőse van, de sokszor mondta, hogy én vagyok ez egyetlen, akivel meg tudja beszélni a problémáit, akivel napi szinten beszél, és még nem untuk meg egymást. Miattam lett yaoista, én voltam sokáig a példaképe, miattam írt, azt akarta, hogy elismerjem. Mindig is meg akart ismerni, de úgy volt vele, hogy egy olyan kis „senkivel”, mint ő, soha nem beszélnék. Aztán írt nekem egy rohadt hosszú véleményt, amiben kifejtette, hogy mennyire magával ragadta a stílusom, hogy ennyien szeretnek, hogy ennyire jó az, amit írok, és tisztában is vagyok vele. Rohadt jól esett a véleménye, majdnem bőgtem is rajta – ha ciki, ha nem. Akkor ismerkedtünk meg. Február volt, de nem tudnám megmondani, hogy konkrétan hogyan kezdtünk beszélgetni, mivel egyszer csak megtörtént. Én tényleg azt hittem, hogy LuHan örökké az életem része lesz. Hogy sok internetes ismertséggel ellentétben, ő más lesz, és kitartunk egymás mellett mindig is. Talán túlreagáltam most ezt az egészet, de csak ő töltötte ki a gondolatimat. Rohadtul fájt a tudat, hogy talán mindvégig én képzeltem túl sokat a kapcsolatunkról. Nem voltam rá dühös, mert képtelen voltam, egyszerűen csak összeszorult a szívem, akárhányszor rá gondoltam.

***

Nagyot sóhajtva ültem le a plázában a kedvenc padomra. Nem azért szerettem, mert jó volt a kilátás, vagy valami ilyesmi. Csak sokkal eldugottabb helyen volt, mint a többi, kevesen jártak arra, így nyugodtan üldögélhettem egymagamban, anélkül, hogy százezren mászkálnának az orrom előtt. Csütörtök volt. LuHan ma utazott haza, én pedig nem találkoztam vele. Azt hiszem, jobban voltam. Mármint, még mindig szarul esett, amit tett, de valami rejtélyes oknál fogva, LuHan ugyan úgy írt nekem és beszélgettünk, mint előtte. Semmivel nem nem volt másabb a kapcsolatunk, egyedül azzal, hogy sokkal óvatosabb lettem. Már nem bíztam meg benne annyira, mint előtte. De ettől függetlenül elmondtam neki mindig a dolgaimat, neki írtam először, ha unatkoztam, vagy szimplán történt valami. Szinte az egész napot végigbeszélgettük mindig, kisebb-nagyobb kihagyásokkal. Így kicsit megnyugodtam. Biztosan csak túlreagáltam a dolgot, bár az biztos, hogy nagyon kiborultam miatta. Felesleges volt, mint mindig, hiszen már minden rendben, bár sajnáltam, hogy nem láthattam, mielőtt visszarepült. Felhozta, hogy kikísérhetném a reptérre, de mondtam neki, hogy sajnos nem tudok menni, mert suliban vagyok. Tényleg úgy tűnt, hogy őszintén szeretne velem találkozni – holott korábban azt mondta, nem férek bele az idejébe. Azért egy kicsit jó érzéssel töltött el, hogy engem kért meg, és nem MinSeokot. Egyszóval, kezdett minden visszaállni a régi kerékvágásba, ez pedig kifejezetten feldobott. Tényleg féltem attól, hogy elveszíthetem őt, de még ennek ellenére sem tudtam volna haragudni rá, vagy lemondani róla. Túl fontossá vált a szememben.

- Nocsak, kit látnak szemeim – hallottam meg egy nagyon is ismerős, jellegzetes hangot, mire szem forgatva néztem fel a telefonomból. – Szia, SeHun.
- BaekHyun – bólintottam felé, mert már szinte meg is feledkeztem a létezéséről.
- Meglepődtem, mikor megláttalak – ült le mellém, barna tincseit megigazítva nézett izgatottan a szemembe; rohadtul nem volt kedvem hozzá.
- Mi járatban? – kérdeztem tőle semlegesen, közben a telefonomat nyomkodva.
- Vásárolni akartam, de egyedül nem olyan jó – rántotta meg a vállát, majd láttam, hogy azt nézi, mit csinálok, így inkább kiléptem a netből, és eltettem a telefonomat.
- Miért nem kértél meg valakit, hogy kísérjen el? – tettem fel a logikus kérdést, mire ő elmosolyodott.
- Senki nem akart eljönni velem – támaszkodott meg könyökével a térdein, egyik tenyerében pedig megtartotta az állát.
- Olyan borzalmas lenne vásárolni veled? – ráncoltam a szemöldökömet.
- Hát, míg ki nem próbálod, nem tudhatod – emelkedett fel, majd csillogó szemekkel rám nézett.
- Kösz, de kihagynám – rántottam meg a vállam, mert tényleg nem volt semmi kedvem ahhoz, hogy esetleg esélye legyen befűzni engem; még mindig nem akartam tőle semmit.

- Most miért vagy ilyen velem? – biggyesztette le az ajkait, ami tényleg elég aranyos volt, így egy apró mosoly terült el az ajkaimon, amit ő észrevett, és elvigyorodott, azzal a jellegzetes, téglalap alakú vigyorával. – Láttam ám, hogy mosolyogtál!
- Mert röhejes, amit művelsz – hazudtam szem forgatva.
- Aish, én itt próbálkozok, de te nem is értékeled az erőfeszítéseimet – nézett rám kissé durcásan, de aztán komolyabbra vette a szót. – Ha jól emlékszem, te voltál az, aki igent mondott arra, hogy visszahódítsalak. Akkor viselkedj is ehhez méltóan, SeHun!
- BaekHyun – néztem a szemébe, halkabbra véve a hangerőt. – Megmondtam neked világosan, hogy nem vagyok meleg. Csak azért mondtam neked igent, mert tudni akarom, hogy mi történt köztünk a múltban, nem azért, mert esélyt adok neked.
- Csak, hogy tudd – sóhajtott egyet, majd az előttünk elterülő papír-írószerbolt kirakatát kezdte el vizslatni. – Rohadtul bunkó vagy.
- Már hozzászoktam – rántottam meg a vállam, de egy kis bűntudatot is ébresztett bennem a dolog. – Figyelj, tudom, hogy milyen nehéz neked, megértelek, de gondolj bele a helyzetembe! Ha veled történt volna mindez, ha te felejtettél volna el engem… Nem akarnád tudni, hogy mi történt köztünk a múltban? Nem lennél kíváncsi? Egy kicsit sem… Gondolnád azt, hogy milyen kiszolgáltatott vagy, és én lennék az egyetlen, aki segíthet ebben?

BaekHyun rám nézett, aztán vissza a kirakatra. Úgy tűnt, nagyon elgondolkodott azon, amit mondtam neki. Tényleg szerettem volna meggyőzni, hogy mondjon el mindent. Nem akartam azt játszani, hogy van esélye, hiszen egyértelműen nem volt. Az a típus voltam, aki nem szeretett játszani a másik ember érzelmeivel, ez alól pedig BaekHyun sem volt kivétel, sőt! Mivel tudtam, hogy korábban is eléggé szenvedett miattam, nem érdemelte meg, hogy most eljátsszam neki a hősszerelmest. Többet érdemelt annál. Mert lehet, hogy a múltban szerettük egymást, de ez már nincs így. Nem éreztem iránta semmit, csak némi fejfájást, hogy a nyakamra járt. De ezzel egy időben, kíváncsi is voltam. Hogy mégis miért szerettem belé. Mi volt az, ami megfogott benne. Tudni akartam, ismerni akartam ezeket a dolgokat benne, de a másik részem erősen tiltakozott ez ellen. A hátam közepére sem kívántam őt, mert egyszerűen frászt kaptam attól is, hogy tudtam, ő szeret engem, és képes hülyeségeket csinálni. Nem ítéltem el, mint embert, mint homoszexuálist, nem erről volt szó – azt ítéltem el, amit irántam érzett. Ami talán furcsa volt, mert az érzelmeinknek nem parancsolhatunk. Ám BaekHyun rohadtul makacs volt. Annak ellenére is akaratos volt, hogy világosan megmondtam neki, nem akarok tőle semmit. És éppen ez volt az, ami rendkívül taszított benne.

- Kössünk alkut – mondta hirtelen, egészen izgatott hangnemben, mire kíváncsian felvontam a szemöldökömet.
- Mire gondolsz? – kérdeztem óvatosan, mert valahogy éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége.
- Megmutatom, milyen vagyok, mikor velem vagy… Eljössz velem vásárolni, és megpróbálod te is élvezni, nem kényszerből jó pofizni mellettem. Adj esélyt arra, hogy meglásd, milyen is vagyok valójában, SeHun – nézett a szemembe. – Ha ez sikerülni fog, elárulok neked pár dolgot. Mit szólsz hozzá?

Ami azt illeti, eléggé meglepődtem. BaekHyun nem volt hülye. Egyáltalán nem, és pontosan tudta, hogy mivel lehet engem igazán megfogni. Tudni akartam, hogy milyen volt a kapcsolatunk. Leginkább arra lettem volna kíváncsi, hogy hogyan jöttünk össze, miért szeretett belém, aztán, hogyan szakítottunk. Miért? Mit mondtam neki? Mi volt az ok? A magyarázatom? Mi vitt rá, hogy szakítani akarjak vele? A kérdéseimre a választ csakis ő adhatja meg nekem, ami rohadtul idegesítő volt – tényleg kiszolgáltatottnak éreztem magam. Mint egy elrabolt, és megzsarolt ember, aki egy kis alkuval, valamint néhány váltságdíjjal kiszabadulhatott. Cserébe a válaszokért, csupán annyit kellett volna megtennem, hogy jól érzem magam vele, és próbálok őszinte lenni vele, meglátni benne az értékeket. Talán nem is olyan nagy kérés tőle…

- Jól van, vágjunk bele – bólintottam rá végül, egy kissé elmosolyodva hozzá.

Így történt meg, hogy az egész délután együtt töltöttük. A nap végére már megértettem, hogy miért nem akart senki sem vásárolni BaekHyunnal, ugyanis az összes boltot végigjárta, mindenféle ruhákat felpróbált, de igenis rohadt szórakoztató volt, mikor divatbemutatót tartott nekem. Azok a hülye pózok és fejek, amiket levágott, egyszerűen képtelen voltam nem röhögni rajta. Elég sok cuccot rám is rám tukmált, holott olyan holmik voltak, amiket életemben nem vettem még fel. Látszott BaekHyunon, hogy elég pénzes, de nem hittem volna, hogy ennyire. Rengeteg ruhát vásárolt, nem sajnálta erre költeni a pénzét. Persze, én minden ajánlatát visszautasítottam, amit szerencsére engedett is. Bár mikor már legalább a tizedik ruhaboltban próbálgattam a ruhákat, egy olyan dolog történt, amire nem számítottam. BaekHyun lazán elhúzta a függönyt, majd belépett mellém az apró próbafülkébe. Még volt rajtam póló, ez volt a szerencséje. Kérdőn felhúztam a szemöldökömet, hogy mégis mit akar, de csak lerakta a halom ruhát a székre, majd lazán vetkőzni kezdett.

- Hé, miért nem mész egy másik fülkébe? – néztem rá a tükörből bosszúsan, mire visszanézett rám, egy mosollyal az ajkain.
- Az összes foglalt – rántotta meg a vállát. – Amúgy is, mit vagy úgy kiakadva? Mind a ketten fiúk vagyunk, nincs olyanod, ami nekem nem lenne.
- De ha valami hülyeséget csinálsz… – kezdtem bele, mire megpördült a tengelye körül, és nagyon közel lépett hozzám.
- Mire gondolsz? – suttogta, miközben szemeit le sem vette az ajkaimról, de mielőtt csinálhatott volna bármit is, eltoltam magamtól.
- Csak öltözz és fogd vissza magad – mondtam gyorsan, majd neki hátat fordítva, lekaptam magamról a pólómat, majd keresni kezdtem azt, mit még ő tukmált rám, de sehol nem találtam, mert Baek még vagy száz cuccot behozott.

Éreztem, hogy bámult. A hátamat majd ki szúrta a tekintete, komolyan, már azt vártam, mikor lyukadok ki, de csak azért sem néztem rá, továbbra is bőszen kerestem a pólót az ő cuccai között is. Nem szégyelltem a testemet, ha mondhattam azt, egész jól néztem ki, bár nem szerettem mutogatni magam. De az eléggé frusztrált, hogy BaekHyun úgy bámult, mint aki mindjárt rám veti magát, és megerőszakol. Na, nem mintha nem látott volna már félmeztelenül – legalábbis, gondolom, korábban csak lefeküdtünk. Jesszus, miért gondolok ilyen baromságokra? Megfertőzött a hülyeségével, esküszöm. Én meg nem vagyok normális, hogy belementem ebbe. Eddig semmit nem tudtam meg róla, csak azt, hogy órákig tud vásárolgatni, és képes magából hülyét csinálni mindenki szeme láttára. Ami bár elég vicces volt, nem könyveltem el jó pontnak. Kezdett felidegesíteni, hogy sehol nem találom azt a rohadt pólót, így mérgesen fújtattam egyet. Ám legnagyobb meglepetésemre, karokat éreztem magam körül, majd egy testet, ami az enyémhez simult hátulról. Abban a pillanatban lefagytam, aztán mikor BaekHyun végigsimított a hasamon, azonnal kibontakoztam a karjaiból, és felé fordultam. Ő is félmeztelen volt, de nem tudott érdekelni.

- Normális vagy? – sziszegtem neki dühösen.
- Bocs, de nem bírtam ki – húzta el a száját, majd szemből is végignézett rajtam, és ismét nem bírva magával, tenyerét végighúzta a mellkasomon, de azonnal elcsaptam a kezét. – Mikor együtt voltunk, akkor is rohadt jó tested volt… De most…
- BaekHyun – néztem rá ingerülten, ám ő nem állt le.
- Tudod te, mennyi minden eszembe jutott most? – kérdezte, de továbbra sem nézett a szemembe, testemet fürkészte, miközben ujjai a levegőben voltak, talán elképzelte, hogy engem simogat.
- Nem akarom tudni – vágtam rá azonnal, majd inkább a kezembe vettem a saját pólóm, de az a nem normális újra beszélni kezdett.
- Fogalmad sincs, milyen érzés a közeledben lenni – suttogta, majd ismét közelebb lépett hozzám. – Látni téged félmeztelenül, beszélni hozzád, de nem érinthetlek meg, és nem csókolhatlak meg, amikor akarom. Egy kész kínzás. Rohadtul kívánlak, SeHun – nézett mélyen a szemembe, és tényleg láttam bennük azt a csillogást; rohadtul megijesztett.
- Azt mondtad, adjak neked esélyt, hogy megismerjelek – mondtam gyorsan, mielőtt bármit tett volna. – De eddig nem igazán van rólad jó véleményem…
- Sajnálom, nem számoltam azzal, hogy így fogsz előttem állni – rántotta meg a vállát, majd ajkaimat kezdte szuggerálni. – Csak egy csók…
- Mi van? – akadtam ki azonnal. – Nem, BaekHyun, felejtsd el!
- Kérlek – könyörgött azonnal, elkapva a karomat.
- Jézus, hogy kérhetsz ilyesmire? – téptem ki kezemet a szorításából, majd gyorsan magamra kaptam a pólómat, majd a többi cuccomat csak magamhoz kapva rontottam ki a fülkéből.

Rohadtul felhúzott BaekHyun. Tényleg adtam neki egy esélyt, és egy ideig úgy tűnt, nem olyan rossz ötlet ez az egész, erre meg… Burkoltan célzott arra, hogy dugjam meg. Ami egyszerűen abszurd volt és undorító. Egyszerűen nem is tudom, hogy jutott eszébe ilyesmi, hogy én megtenném. Soha. Soha a büdös életben. Akárki akármit mond, egyszerűen soha. Még akkor sem, ha fizetnének érte. Elég sok mindent megtennék pénzért, ez tény, de ez az egyik dolog, amit soha, semmilyen körülmények között. Ennek ellenére, voltam olyan kurva rendes, hogy azt a tíz szatyrot kihoztam magammal, és leültem a bolttal szembeni padra, hogy ha majd ő is kijön, lásson engem. Nem tudom, miért adtam neki még egy esélyt, de reménykedtem benne, hogy ezek után leesik neki, rosszul próbálkozik. Végül csak kijött ő is, láttam rajta, hogy megbánta a dolgot, de nem kért bocsánatot, az nem rá vallott volna. Csak mosolyogva közölte velem, hogy megéhezett, menjünk, és együnk valamit. Nem akartam beleegyezni, egyrészt nem volt pénzem, másrészt ideje lett volna hazamenni. Ám kimondta a varázsszót, miszerint ő fizet. Így hát belementem az ajánlatba. Ezek után BaekHyun tényleg normálisan viselkedett. Nem tett furcsa, kétértelmű megjegyzéseket, nem nézett rám olyan idegesítően, és nem próbált meg flörtölni sem, amit rohadtul tudtam értékelni. Nem beszéltünk komoly dolgokról, még csak magunkról sem. Egyszerűen a körülöttünk zajló eseményekről, a kajáról, és a suliról beszélgettünk. Ami furcsa volt, mert egész kellemesen el tudtunk beszélgetni. Persze, még mindig ki voltam akadva a próbafülkében történek miatt; de akkor, ott, a kétszemélyes kis asztalnál, ahol a sajtburgert nyomtuk magunkba, és BaekHyun tiszta olajos volt, de próbált úgy enni, hogy ne legyen mindenhol tiszta mustáros, megláttam benne valamit. Talán nem is volt ő olyan rossz, mint hittem, csak tényleg nem adtam neki esélyt. Ez persze nem jelentette azt, hogy megkedveltem, mert nem volt így, egyszerűen csak… Már nem utáltam őt. Rájöttem, hogy benne is volt szerethető tulajdonság, csak eddig tényleg nem akartam ezt meglátni benne. Mert BaekHyun, annak ellenére, hogy hihetetlenül makacs, akaratos, egoista és önfejű volt; egészen önzetlen, szeretett poénkodni, nevetni, jókat enni, és beszélgetni. Sokat. Rengeteget. Annyit tudott beszélni, hogy be sem állt a szája. Néha jókat nevettem egy-egy beszólásán, nem bírtam ki. Tényleg nem gondoltam volna, hogy lehetséges, de Byun BaekHyun talán még a barátommá is válhat idővel, ha így folytatta.

- Most már tényleg mennem kell – álltam fel az asztaltól, majd elgémberedett lábaimat kicsit megmasszíroztam. – Megy a buszom, és anyámnak nem is mondtam, hogy későn megyek haza…
- Azért remélem, nem érezted olyan rosszul magad – mosolyodott el, majd ő is felállt, és pakolászni kezdett.
- Meglepő, de nem – válaszoltam őszintén, egy apró mosollyal ajkaimon.
- Ennek örülök – kuncogott fel. – Csak nem haltál bele a vásárlásba sem, ugye?
- Legközelebb ne hívj el, kérlek – nevettem fel, majd magamra vettem a bőrkabátom, és a táskámat is.
- Azért ezt tartsd meg – nyújtott át nekem egy szatyrot, amit csodálkozva elvettem tőle. – Csak egy kis emlék, hogy jól érezted velem magad – rántotta meg a vállát, szerényen mosolyogva.
- Köszönöm, vagy mi – néztem rá, ugyanis az a póló volt, amit fel akartam próbálni még a próbafülkében.
- Semmiség – mosolyodott el. – De menj, nehogy lekésd a buszodat.
- Jól van – bólintottam. – Akkor, minden jót, BaekHyun.
- Vigyázz magadra – nézett a szemembe, és akkor megláttam bennük a kissé fájdalmas csillogást.

Megsajnáltam, nem akartam, hogy rosszul érezze magát, de semmit nem tehettem. Biztos voltam benne, hogy valami többet várt volna, mint egyszerű szavak, de mégis mit tehettem volna? Csak nem ölelhetem meg a pláza kellős közepén, mert ő ezt szeretné. De végül csak nem tudtam elmenni így, úgyhogy közelebb léptem hozzá, majd egyik kezemmel végigsimítottam a karján, mintha megöleltem volna, de azért annak nem volt nevezhető. Mikor elhúzódtam tőle, láttam, hogy teljesen ledöbbent, de aztán nagyon lassan, de elterült az ajkain az a téglalap alakú vigyora. Én is gyorsan elmosolyodtam, aztán még intettem neki egyet, amit képtelen volt viszonozni, csak bámult bambán maga elé. Így én is szórakozottan indultam el, magam mögött hagyva egy teljesen lesokkolt Byun BaekHyunt. Nem számítottam rá, hogy ennek a napnak ilyen vége lesz, de azt hiszem, nem bántam meg, hogy igent mondtam az ajánlatára. Talán nem is olyan vészes a srác, csak egy kicsit közelebb kell engednem magamhoz. Ekkor csörrent meg a telefonom a zsebemben, így rögtön kivettem, majd megnéztem, hogy ki hívott. Ám a legkevésbé sem számítottam annak a személynek a hívására, akinek a neve villogott a kijelzőn.

Kai volt az…