18. fejezet

Én tényleg utáltam olyan dolgokba beleütni az orrom, amik egyáltalán nem tartoztak rám. Már csak azért sem, mert nem érdekelt, de ha mégis, voltam olyan jól nevelt, hogy nem fogom kifaggatni az illetőt a magánéletéről. Mármint, most nem arról van szó, hogy ha valamelyik ismerősöm kapcsolatba kerül, mert azt nyilván megérdeklődöm… De kezdett nagyon kíváncsivá tenni, hogy Kai-nak mégis honnan van ennyi pénze. Mindössze tizenhét volt, elképzelésem sem volt, hogyan tudta nekem is kifizetni a vonatjegyet. Talán ennyi pénzt keresne a fotózással? Mondjuk, nem tudom, mennyit kaphat érte, de azt azért nehéz elképzelni, hogy annyit, amiből lazán kifizetheti az én jegyemet is, puszta kedvességből. Nem értettem Kai-t, és tényleg, meg voltam róla győződve, hogy soha a büdös életben nem fogok rajta kiigazodni. Nem számítottam rá, mikor felhívott, hogy bejelenti, szombaton utazunk Busanba. Persze ellenkeztem vele azonnal, mert egy árva garasom sem volt, akkor mondta, hogy kifizeti nekem. Akkor már nem bírtam ki, és rákérdeztem, hogy mégis mi a fenéért ilyen kedves velem – jogosan kérdezett vissza, hogy akkor inkább bunkó legyen-e. Hiába mondhattam neki, hogy nem így értettem, csak megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy mégis mi haszna van abból, hogy segít nekem. Oké, tény, hogy ennyivel tartozik nekem, de ezt akkor sem gondoltam komolyan, nem hogy ezek után. Nem mintha, jobb lenne, ha tényleg seggfej lenne, mert nélküle semmire nem mentem volna. Csak azért… Basszus, gazdag lenne? Kétlem, mert egyedül élt, a háza is elég kicsi volt, és nem mondhattam volna, hogy a legmodernebb dolgok voltak benne. Kezdett gyanús lenni a srác, de nem akartam megkérdezni tőle, hiszen tényleg nem szerettem turkálni más életében. Örülnöm kellett volna, hogy ilyen segítőkész – csak azért eléggé frusztráló, hogy fizetnek helyetted, ezt te meg sehogy nem tudod viszonozni. Bár maga a szituáció is furcsa volt, hogy egy másik sráccal fogok leutazni Busanba… Amúgy nem lenne ezzel semmi baj, de mióta BaekHyun rám hajtott, eléggé paranoiás vagyok a srácokkal kapcsolatban. Nem mintha éppen Kai-tól tartanom kellene, ezer lehetősége lett volna közeledni felém, ő mégsem tette meg. Bíztam benne, nem csak ilyen téren, hanem amúgy is – ami kissé ijesztő volt, hiszen alig ismertem. De nem fogom letagadni.

Így esett hát meg, hogy szombaton immár a buszon zötykölődve tartottam egyelőre Szöul felé. Nem volt egyszerű itthon előadni anyámnak, hogy hová megyek. Szerintem kiverte volna nála a biztosítékot, ha közlöm vele, hogy csak „leugrom” az ország másik végébe. Főleg úgy, hogy soha életemben nem jártam még arra, de szerintem Kai sem. Bár belőle mindent kinézek. Nem féltem az úttól, inkább izgatott voltam, hiszen ritkán esett meg, hogy valahová elutazzak. Főleg nem Busanba… Amúgy is mindig el akartam menni oda, már csak a tengerpart miatt is, de nem számítottam rá, hogy lesz lehetőségem rá. Az meg már csak a hab a tortán, hogy teljesen ingyen. Kissé úgy éreztem, hogy kihasználom Kai önzetlenségét, és utáltam ezt a gondolatot. Nem teheti ezt meg pusztán azért, mert tartozik nekem. Holott azt csak poénból mondtam neki, és nem is gondoltam soha, hogy később ennyi pénzt kell beleáldoznia ebbe az egész hülyeségbe. Minden esetre, azt mondtam, hogy találkozok egy haverommal, akit a neten ismertem meg, mint LuHant. Szerencsére éppen a „leszarom” pillanatában kaptam el, így nem nagyon érdekelte a dolog. Nem mintha máskor jobban érdekelném őt, bár mostanában egészen normális volt. A lényeg, hogy kíváncsi voltam, megtudom-e végre az igazságot a balesetemmel kapcsolatban, és hogy az orvosom egyáltalán emlékszik-e majd rám. Mert ha már leutazunk az ország másik végébe, az a minimum, hogy megtudjak valami értékelhetőt. Azt sem szeretném, hogy Kai feleslegesen dobja ki miattam a pénzét, pocsékul érezném magam – még jobban.

Egy mélyet sóhajtva szálltam le végül a buszról, nagyot ásítva. Korán volt még, bár nem annyira, suliba is ezzel a busszal szoktam járni, csak furcsa volt, hogy szombaton ilyenkor már itt vagyok Szöulban. Jobb esetben az ágyamban horkolok, és folyik a nyál a számból. Nem mintha csinálnék ilyet, bár ki tudja, egyedül alszok. Vettem magamnak két jegyet a villamosra, majd lezötykölődtem vele a pályaudvarig. Kai-jal úgy beszéltük meg, hogy itt találkozunk. Képes volt megkérdezni, hogy oda eltalálok-e, de azért ennyire nem voltam béna. Tényleg jól tudtam tájékozódni, de basszus, Szöul marha nagy volt, nem értem, miért akadt ki azon, hogy nem ismertem bizonyos helyeket. JongDae is hülye ezekhez, annak ellenére, hogy ismeri a metrókat és a buszokat – pedig ő szöuli! Egyébként egész gyorsan odaértünk, meg is lepődtem, hogy pontosan jött a villamos, mivel mindig késik, már ha én utazok vele. Utáltam egyébként, mert párszor, mikor mentem JongDaehez, mindig beszéltem a srácnak, és nagyjából a fél villamos engem nézett. Aztán közölte velem barátom, hogy általában itt mindenki kussban van, nem szoktak beszélgetni. De most szerencséjükre egyedül voltam, szóval megúszták az érdekes pofázásomat. Beléptem az épületbe, ahol szokás szerint tömeg volt… Ezért nem szerettem soha vonatozni sem, páran így is majdnem fellöktek. Szem forgatva a nagy kijelző elé álltam, amik az induló vonatokat mutatta. Kai azt mondta, hogy a fél nyolcas vonattal megyünk, így azokat kezdtem el olvasni… Csak hogy egyik sem Busanba tartott, kivéve a KTX-vonat. Ami ugye lehetetlen… Rohadt drága egy jegy, biztos, hogy Kai nem erre foglalta le. Kell lennie valami más magyarázatnak, ez ne-

- Korán ideértél – hallottam meg az emlegetett szamár hangját mellőlem, mire rákaptam a tekintetem. – Látom, a vonatokat nézted.
- Ne mondd, hogy KTX-szel megyünk – néztem a szemébe komolyan, mire ő szórakozottan elmosolyodott.
- Akkor nem mondom – rántotta meg a vállát, majd elindult valamerre, én pedig követtem.
- De az rohadt drága – magyaráztam neki, erősen gesztikulálva; komolyan ki voltam akadva ezen.
- Már ne haragudj, de tudod te, hogy Busan milyen messze van innen? – nézett rám felvont szemöldökkel, mire csak bólogattam. – Akkor miért vagy ennyire meglepve emiatt? Két óra alatt lent vagyunk, nem akarok egy fél napot vonatozni…
- Jól van, én értem, csak… Nem tudtam, hogy így el vagy eresztve pénzzel – motyogtam kissé halkabban, miközben figyeltem, hogy beüt két számsort, így megkaptuk a jegyeinket a kis gépből, amit ő már online lefoglalt,
- Nem panaszkodom – nézett rám ismét mosolyogva, miközben átnyújtotta az egyik jegyet. – Jól tedd el!
- Ennyire jól fizetnek a fotózásért? – kérdeztem már csak azért is, közben leültünk egy szabad padra.
- Egész olcsón dolgozok, azt mondják – gondolkodott el egy pillanatra, majd előkapta a telefonját, és kockulni kezdett.

Nem erőltettem hát a dolgot, pedig most már aztán tényleg kíváncsi lettem volna, honnan van ennyi pénze. Soha nem ültem még KTX-vonaton… És soha nem is gondoltam, hogy fogok. Eléggé csórók voltunk, ami azt illeti, ha utaztunk is valahová, azt meg kocsival tettük meg – de mostanában ilyen sem fordult elő. Kai meg olyan lazán kezelte ezt a dolgot, mintha semmi furcsa nem lett volna ebben. Komolyan mondom, ez a srác… Hihetetlenül titokzatos, és minden alkalommal, mikor találkozunk, ezt csak egyre jobban megerősíti bennem. Egyik részem tudni akarja ezt, meg úgy mindent róla; a másik viszont erősen tiltakozik ellene. Rohadt idegesítő volt, de inkább én is csak elővettem a telefonom, és az első wifire rácsatlakoztam, ami elérhető volt. Furcsa volt így, csendben ülni mellette, de nem panaszkodhattam, nyilván még neki is elég korán volt, mert elég nagyokat ásított. Közölte is velem, hogy megy, és vesz energiaitalt, én meg adtam neki pénzt, hogy hozzon nekem is. Szó nélkül távozott, így kissé örültem, hogy legalább ezt elfogadta. Nem mintha egy energiaital olyan sok pénz lenne… De míg vártam rá, küldtem LuHannak pár képet, és írtam neki, hogy utazok. Nem akartam neki elmondani, hogy Busanba, mert szerintem kérdezgetett volna… Csak úgy gondoltam, ha eddig nem avattam be ebbe az amnéziás dologba, nem a kellős közepén fogom. Jobb, ha erről senki nem tudott, főleg úgy, hogy most megyünk beszélni az orvosommal. Kai éppen akkor ért vissza, mikor egy kacsintós képet csináltam magamról.

- A csajodnak küldted? – kérdezte kuncogva, mire csak felvontam a szemöldökömet.
- Nem – grimaszoltam, miközben a kezembe nyomta az energiaitalt, érdekes módon, éppen a kedvencemet. – Honnan tudtad, hogy ezt szeretem?
- Tippeltem – rántotta meg a vállát. – Illik hozzád a szőlő…
- Hát, ilyen sem mondtak még nekem – nevettem fel.
- Ha kell még, szólj, vettem párat – bökött a táskájára.
- Meg akarsz ölni, mielőtt beszélhetnék az orvossal? – kérdeztem drámaian.
- Kinéznéd belőlem? – húzta félmosolyra az ajkait, de mivel tudtuk, hogy csak poénkodtunk, nem válaszoltam neki. – Szóval, kinek küldted azt a képet?
- Az egyik legjobb barátomnak – bontottam fel a koffeines italt, majd belekortyoltam.
- Érdekes – hümmögött mellettem, majd ő is belekortyolt a saját italába.
- Most mi van? Te nem szoktad idióta selfie-kkel bombázni a haverjaidat? – húztam fel a szemöldököm. 
- Nem igazán foglalkozom ilyenekkel – tudta le ennyivel.

- Tényleg, már el is felejtettem, hogy milyen stréber vagy – húztam az agyát már csak azért is.
- Azért a stréber távol áll tőlem – nézett rám. – Csak szeretek tanulni, hogy jó jegyeim legyenek, és vigyem valamire az életben.
- Igen, ezt már mondtad… Tipikus stréber gondolkodás – forgattam a szemem.
- Nem mindig voltam ilyen – mondta halkan, mire kíváncsian figyelni kezdtem rá, ám nem folytatta. – Egyébként, voltál már Busanban?
- Még soha. – Tématerelés, jól van, értem én, Kai. – Miért, te voltál?
- Párszor leutaztunk Krsytallal – mosolyodott el. – Főleg nyáron, elég jó szokott lenni a tenger.
- És a szüleid? – bukott ki belőlem hirtelen a kérdés.
- Nem tudom, soha nem ismertem őket – mosolygott továbbra is, de nekem nehezemre esett egy meglepődött hangot se kiadni.
- Biztos nem lehet könnyű – nyögtem ki az első eszembe jutó gondolatot, mire ő csak felnevetett.
- Ne aggódj, a nevelő szüleim nagyon rendesek. – Biztos vagyok benne, hogy kurva jól szórakozott a fejemen!
- Örökbe fogadtak? – lepődtem meg, hiszen még soha nem beszélt ilyen szinten magáról.
- Aha, de most menjünk a vonathoz, mindjárt indul – állt fel, összeszedte a holmiját, majd elindult.

Oké, levágtam, hogy nem akart erről beszélni. Minden bizonnyal, csak elmondta már, ha így rákérdeztem, de biztos voltam benne, hogy ezt magától soha nem osztotta volna meg velem. Ám így egész másképp látta a dolgokat. Szóval Kai-t örökbe fogadták… Vajon akkor Krystal kije lehetett? Az igazi nővére, vagy csak a fogadott? És ha a nevelő szülei olyan rendesek, miért nem velük élt? Bár egy kérdésemre választ kaptam, az újabbakat hozott, ez pedig meg tudott volna őrjíteni. Utáltam ezt. Utáltam, hogy ennyire nem tudok róla semmit, mégis, féltétel nélkül megbízok benne. Rohadtul idegesített, éppen ezért, eldöntöttem, hogy itt lesz a remek alkalom, hogy jobban kiismerjem Kai-t. Bár ő sem tudott rólam sok mindent, én elég nyílt természetű vagyok, néha akaratlanul mondok el dolgokat, vagy szimplán könnyen ki lehet ismerni. Oké, ez hülyeség volt, mert néha én sem ismerem magam, de ez most egy másik történet. Csak követtem Kai-t, aki magabiztosan lépkedett előttem lépcsőkről-lépcsőkre, a megfelelő vágányra tartva. Ami azt illeti, menő volt, hogy tényleg ennyire kiismerte magát a közlekedésben, és nem is tartott semmitől. Lazán nekiindult Busannak is, nem érdekelte semmi. Én is megtettem volna simán, bár nem jutottam volna sokáig, mert pénzem az nem sok volt. De Kai… Akinek tizenhét évesen így el legyen eresztve pénzzel, annak vagy gazdagok a szülei, vagy… Mit tudom én, nyert a lottón. De lehetséges, hogy a nevelő szülei tényleg pénzesek, és támogatják őt. Aish, megint a magánéletén kattogok, holott tényleg nem vagyok ilyen! De Kai kihozza belőlem… Egyszerre akarok róla többet tudni, de el is felejteni a dolgokat. Idegesített…

***

Nem gondoltam volna, hogy tényleg ilyen gyorsan leérünk Busanba. A vonat valami álom volt, fel sem tűnt, hogy több, mint háromszázzal megyünk, tényleg nagyon kényelmes volt. Bár azt tudtam, hogy rengetegen leszünk rajta, mégis megdöbbentő volt az a tömérdek ember, aki a vonaton utazott. Mondjuk nem csalódtam, a Szöul-Busan járat mindig elég híres volt. Ám a tervem, miszerint majd beszélgetek Kai-jal, már ott kudarcba fulladt, mikor a srác bedugta a fülesét, és kényelmesen elhelyezkedve lehunyta a szemeit, nyilván el is aludt. És bár én is álmos voltam, túl izgatott ahhoz, hogy aludjak. El sem hittem, hogy tényleg Busan felé tartok, és a kezelőorvosomat látogatjuk meg. Ez kissé abszurd volt, ami azt illeti… Hiszen ki az az őrült, aki a fél országot átutazza csak azért, hogy kérdezősködjön a balesetéről? És mi van, ha az orvos nem is emlékszik rám? Nem, ez kizárt, muszáj, hogy emlékezzen, mert ha nem, valamit szét fogok verni. De inkább arra koncentráltam, hogy ez az egész sikerrel fog járni. Meg basszus, itt voltam Busanban! Mindig is szerettem a turisztikát, szerettem volna utazgatni, világot látni, de erre soha nem volt lehetőségem, így az apróbb dolgoknak is egész jól tudtam örülni. Kai persze tök lazán kezelte ezt az egészet, de nyilván, ő nem először járt itt. Én meg minden kis szart is megnéztem, holott nem sokban különbözött a város Szöultól, de esküszöm, a levegő más volt.

- Mivel tudom, hogy utálod a metrót, busszal fogunk menni – szólalt meg hirtelen Kai, miközben az embertömeggel kifelé tartottunk a pályaudvarról; jól esett, hogy gondolt a fóbiámra.
- Egyből megyünk a dokihoz? – lepődtem meg.
- Miért, nem akarsz? – kérdezett vissza.
- De, persze, csak… Szeretnék szétnézni, ha már itt vagyok – rántottam meg a vállam.
- Akkor majd utána mutatok pár jó helyet, úgysem foglaltam le visszafelé a járatot, mert nem tudom, mikor érünk vissza – mosolyodott el. – Jó lesz így?
- Király – lettem izgatott, mint egy óvodás, Kai meg jót mulatott rajtam.

Ezek után ismét nem esett szó köztünk, csak felszálltunk a buszra, amire Kai szintén előre megvette a jegyeket. Mivel nem volt hely, mind a ketten álltunk, de én most nem bántam, legalább nézelődtem közben. Tényleg tetszett a város, annak ellenére, hogy sokban nem különbözött a kettő… Csak hát egy olyan város, ahol eddig nem jártam, számomra mindig izgalmas. Vicces volt a sok itteni akcentusa, nehéz volt nem kinevetni őket. Sokat hallottam már, hogy a busaniakat meg lehet ismerni az akcentusukról, és nem kellett csalódnom. Kai is nevetett velem, mikor közöltem vele, hogy min röhögök már egy ideje. Egyébként megkérdeztem tőle, hogy messze van-e innen a hely, azt mondta, eléggé, így kissé csalódott lettem. De azért élveztem az utat, néha-néha váltottunk pár szót, de nem sokat. Egy idő után aztán feltűnt a láthatáron a Japán-tenger is, amit nem győztem bámulni. Azonnal előkaptam a telefonomat, és lőttem pár képet róla, közben meg Kai pulcsiját rángattam, hogy nézze, milyen gyönyörű. Tényleg olyan voltam, mint egy kisgyerek, akit bevittek egy édességboltba, de akkor pont leszartam, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Soha nem láttam még tengert élőben, így evidens volt, hogy odáig leszek érte. Nagyon reméltem, hogy a partot is megnézzük majd, mert képtelen lettem volna úgy elmenni innen, hogy nem sétáltam a tengerparton.

- Te egyébként mindenhol ennyire otthon vagy? – kérdeztem hirtelen, még mindig a tengert bámulva.
- Nem, de Szöult elég jól ismerem, Busanban pedig már jártam – rántotta meg a vállát. – De azért utána néztem a dolgoknak, hogy hová kell menni… Tudod, a Google a barátom.
- Kösz, hogy eljössz velem – közöltem vele csak úgy hirtelen. – Meg amúgy is… Múltkor is eljöttél velem, és nem is kértél érte cserébe semmit. Szóval, köszönöm, Kai, vagy mi.
- Igazán nincs mit – mosolyodott el. – Ami azt illeti, már engem is érdekel, hogy mit tud az orvosod… Gyanús, hogy senkinek nem tűnt fel, hogy amnéziás vagy. Remélem, megtudunk tőle dolgokat.
- Ha mégsem, legalább eljutottunk Busanba – tártam szét a karom nevetve.
- Én bármikor megtehetem, hogy eljövök, csak neked ekkora élmény – javított ki, mire csak kinyújtottam rá a nyelvem.
- Jól van, pénzeském, nem mindenki teheti meg, hogy csak úgy „leruccan” az ország másik végébe – mutattam az idézőjeleket, ám éppen ekkor fékezett egyet a busz, és mivel nem kapaszkodtam, kibillentem az egyensúlyomból.

- SeHun! – halottam meg Kai hangját, aztán éreztem, hogy erősen megfog, és visszaránt, így egyenesen a mellkasának csapódtam; és hogy ne taroljam le őt is, muszáj volt megkapaszkodnom a vállában, míg ő derekamnál fogva tartott. – Vigyázz már magadra… Jól vagy?
- Igen, jól – motyogtam, majd felnéztem a szemébe, amik aggódva csillogtak. – Kösz…
- Nincs mit, de legközelebb legyél óvatosabb – szorította meg kissé a derekam, nekem meg akkor esett le, hogy mégis milyen pózban állunk, így azonnal elengedtem, és hátrébb léptem tőle; kissé zavartan bámultam ki az ablakon.
- Mikor érünk oda? – tereltem a témát egy kérdéssel, mert ez tűnt most a legegyszerűbb kibúvónak, ám Kai felnevetett.
- Olyan vagy, mint a szivárvány! – hallottam meg jókedvű hangját, mire érdeklődve rákaptam a tekintetem. – Többféle személyiséged van, de összességében mégis a vidámság és a gyermekiesség jut rólad az eszembe. Ha történik is valami rossz, te azt is jól kezeled, és nem keseredsz el, továbbra is ragyogsz. Különleges vagy SeHun, akár csak az eső utáni szivárvány…

Szavaira fogalmam sem volt, hogy mégis mit kellene reagálnom, annyira megleptek. Soha nem mondtak még nekem ilyeneket, főleg nem egy másik srác. A legrosszabb mégsem az volt, hogy nem tudtam eldönteni, hogy ezt most pozitív vagy negatív megjegyzésnek szánta...

- Köszönöm… Azt hiszem – nyögtem ki nagy nehezen, talán még el is pirultam, mert úgy égett a fejem, hogy azt hittem, mindjárt szétrobban.
- Igazán találó, nem igaz, Rainbow? – Hát menten gutaütést kapok ettől a pasitól, esküszöm!

Hanem az, hogy rohadt jól esett a szívemnek…