19. fejezet

Ha valaki korábban azt mondja nekem, hogy zavarba jövök egy srác dicsérő szavaitól, simán kiröhögöm. De most tényleg megtörtént, én pedig úgy éreztem magam, mint a legtöbb klisés doramában, mikor a flegma, főszereplő faszi végre észreveszi a szende, aranyos lányt. Egyszóval, azt sem tudtam, hogy ezek után mit kellene mondanom. Csak úgy lazán úgy hívott, hogy Rainbow, ez már önmagában is rohadtul kínos. Nem vagyok én senkije, hogy csak így lebecézzen, de úgy tűnik, Kai-t ez egy cseppet sem érdekelte. Meg amúgy is, mi az, hogy szivárvány? Kissé talán sértett, hogy a vidámságot és a gyermekiességet látja bennem… Bár, nem volt olyan nagy hazugság. Elvégre, ha valami bajom is volt, nem szerettem kimutatni, Kai előtt meg végképp, hiszen alig ismertem. Éppen ezért is volt furcsa, hogy végtére, ilyen hamar egy képet alkotott rólam. Tényleg mindig megpróbáltam magamból kihozni a legjobbat – persze nem minden téren, csak ha magamról volt szó. Mert a tanulás nem igazán érdekelt. Persze, nem azt mondom, jól esett, hogy azt mondta, különleges vagyok, de… A picsába is, egy pasi mondta nekem! Egy kibaszott pasi, aki egyidős velem, ráadásul minden különösebb ok nélkül utazgat velem az ország másik végébe, és még fizeti is a vonatjegyemet! Ez nem normális, ki lenne ilyen őrült Kai-on kívül? Vagy mi más oka lenne rá? Azt mondta, kíváncsi… Hát baszd meg, én is az vagyok, mégsem dobok ki csak úgy ennyi pénzt az ablakon, teljesen feleslegesen. Kell lennie valami más magyarázatnak, amit nem akar elmondani nekem. Lehetetlen, hogy tényleg önzetlenségből csinálná. Manapság az emberek nem ilyenek – persze, akadnak kivételek, de az legtöbbször nem két idegen között történik még. Tényleg nem értettem Kai-t, és úgy éreztem, bármennyire is vagyok tapintatos, egy idő után rohadtul nem fogom tudni visszafogni magam, és a rohadt nagy számat. Nem akartam vele bunkó lenni, de tudtam, hogy ha eljön majd ez a pillanat, nem leszek hozzá kedves. Holott nem igazán érdemelte volna meg, hogy elküldjem melegebb éghajlatra, mivel ő volt az egyetlen ember, aki tényleg segített nekem ebben az egész amnéziás ügyben.

- Nagyon szótlan vagy – jegyezte meg egy idő után, de nem nézett rám, csak kifelé bámult az ablakon.
- Mit mondhatnék? – kérdeztem teljesen semlegesen, és büszke voltam magamra, hogy ilyen higgadt volt a hangom.
- Nem tudom, csak furcsa… Remélem, nem bántottalak meg azzal, amit az előbb mondtam – nézett rám, és egy pillanatra én is felé fordítottam a fejem; de az a mosoly, ami az ajkain ült, elegendő volt ahhoz, hogy azonnal elkapjam róla a tekintetem.
- Nem. – A válaszom csupán ennyi volt.
- Hazudsz – húzta el a szót, úgy tűnik, ő nagyon jól szórakozott rajtam.
- Nem bántottál meg, csak tudod, rohadtul furcsa, hogy srác létedre ilyeneket mondasz egy másiknak – motyogtam halkan, hiszen nem akartam, hogy bárki is meghallja.
- Szóval emiatt aggódsz? – lépett hozzám kissé közelebb, mire nyeltem egyet, és elhúzódtam tőle; mi a fasz van ezzel a sráccal?
- Mire célzol? – kérdeztem vissza, mert nem igazán értettem, hogy mi baja van.
- Nem fogok rád mászni, ha ettől tartasz, SeHun – mosolyodott el.
- Én nem mondtam ilyet – ellenkeztem azonnal, de ő csak megrántotta a vállát.
- De gondoltál rá – fordította vissza a fejét az ablakhoz, majd egy szórakozott mosollyal bámulta a várost.

Erre nem tudtam mit válaszolni. Én tényleg nem… Oké, tény, megfordult a fejemben, hogy mi van akkor, ha esetleg… Bejövök neki? Csak hogy ez lehetetlennek tűnt, hiszen ő maga mondta, hogy hetero, és eddig tényleg nem utalt rá semmi olyan, amiből ezt szűrhettem volna le. De most az, hogy tényleg ennyire rendes hozzám, fizeti a jegyemet, eljön velem Busanba is, figyelembe veszi a klausztrofóbiámat, emlékezett rá, kiderítette, hol lakik az orvos, ez a becézés, és hogy ennyire vigyázni akar rám… Vajon tényleg csak bemesélném magamnak? Kialakult nálam egy hülye paranoia BaekHyun miatt? Mert már ha rágondolok, hogy egy pasi közeledik felém, azonnal rosszul leszek? Vagy Kai tényleg titkol valamit, csak én nem látom? Nem, Kai nem ilyen… Megtehette volna már sokszor, ha akart volna valamit. Vagy még ő sem biztos benne? Lehetséges lenne egyáltalán? Jézus kenyere, én most komolyan azon gondolkodom, hogy Kai meleg? Nem vagyok normális, mi a szar ütött belém? Oké, SeHun, nagy levegő! Ez mind csak BaekHyun miatt van, egészen biztos, hogy miatta. Paranoiás lettél, azt hiszed, hogy minden pasi szerelmes beléd, és meg akar erőszakolni egy próbafülkében. Ezt pedig Kai-ra is képes voltam kivetíteni. Nem, ez hülyeség. Kai csak… A barátom. Vagy egy ismerős, akinek rengeteg pénze van, és nincs mire elköltenie, így vállalta az önkéntes hős szerepét. Csakis erről van szó, semmi többről. A felvetés is abszurd, hogy esetleg Kai…

- A következő megállónál leszállunk – mondta hirtelen, mire kizökkentett a gondolataimból.
- Tényleg elég messze lakik – mondtam csak úgy, mire Kai bólogatott.
- Nehéz is volt rábukkanni – mosolyodott el. – De meglett, ez a lényeg.
- A nővéred tényleg nem semmi – ismertem el. – Hogy csinálta?
- Igazából Krystal a húgom – nevetett fel kissé. – És egy vállalat titkárnője, eléggé elismerik, sok kapcsolata van, így könnyen ki tudta deríteni.
- Wow, várj, összezavarodtam – ráncoltam a szemöldökömet. – Eddig nem úgy volt, hogy a nővéred?
- Krystal fiatalabb tőlem kilenc hónappal, de őt hamarabb fogadták örökbe, mint engem, ezért olyan, mintha a nővérem lenne – magyarázta el, mire megvilágosodtam.
- Szóval akkor nem az igazi testvéred? – kérdeztem rá óvatosan, mert tudtam, hogy ez nála kényes téma.
- Nem, ő Jung, én Kim – rántotta meg a vállát.
- Értem – nyögtem ki. – Akkor leszállunk?
- Aha – mosolyodott el, mintha mi sem történt volna.

Felkaptuk a táskáinkat a vállunkra, aztán leszálltunk a zötyögő buszról. Egy egészen csendes környékre érkeztünk, sehol nem voltak már hatalmas felhőkarcolók, a tenger sem látszott már, úgyhogy, ha minden igaz, a külvárosban voltunk – bár nem értettem hozzá. Családi házak voltak mindenfelé, barátságos parkok és jó környezet. Tényleg olyan helynek tűnt, ahol az ember a nyugdíjas éveit szívesen eltöltené. Reméltem, hogy már nem kell sokat sétálni a házig, mert a lábaim így is majd le szakadtak a helyükről. Vagy másfél órát buszoztunk állva, bármennyire is voltam hozzászokva, azért nem ilyen szinten. De úgy voltam vele, hogy ezt már kibírom, nem érdekel. A másik, ami most elvonta a figyelmem a lábaim sajgásáról, az az, hogy Kai elárulta a vezetéknevét. Akkor döbbentem rá, hogy az igazi nevét sem tudom, ami őszintén, elég gáz volt. De talán nem véletlen, hogy arra a névjegykártyára is csak Kai-ként volt feltüntetve. És ami azt illeti, soha nem kérdeztem meg az eredeti nevét… Ha ciki, ha nem, ez volt. De úgy éreztem, még ha tudnám is az igazi nevét, akkor is Kai-nak hívnám. Valahogy illett hozzá ez a becenév. Talán azért ezt használta, mert örökbe fogadták. Talán nem szerette az igazi nevét, vagy a nevelőszülei miatt… Aish, de azt mondta, hogy jó kapcsolatot ápol velük, akkor biztosan nem titkolná miattuk. Vajon ha megkérdezném, elárulná? Nem mintha annyira számítana… Az mondjuk érdekelt volna, hogy Krystallal miért ilyen jó a kapcsolatuk. Oké, nyilván testvérek valamilyen szinten, csak… Én nem tudom, hogy tudnék úgy viselkedni valakivel, mintha a testvérem lenne, holott nem az. Bár, az is lehet, hogy már egészen kicsi koruktól nevelőszülőknél voltak, így egész életükben egymás mellett voltak. A rohadt életbe veled, Kai, hogy ennyire titokzatos vagy!

- Remélem, már nincs messze – sóhajtottam egy mélyet, miközben Kai-t figyeltem, aki a telefonját bűvölte.
- Busszal mennénk tovább, de egy húsz perc, mire jön a következő… Addig meg odaérünk gyalog – fordult felém. – Jó lesz így?
- Csak menjünk – nyögtem ki, majd megindultam utána. – Éhes vagyok, egyébként.
- Van szendvicsem – mutatott a táskájára, mire meglepetten pislogtam. – Most miért vagy ennyire meglepődve? Csak felkészültem. Szóval, kérsz egyet?
- Ja, ha nem baj – bólintottam, mire kivett egyet, majd nekem dobta. – Kösz.
- Nincs mit – indult tovább. – Visszafelé beülhetünk egy étterembe, ha gondolod; fizetek.
- Most lehetnék bunkó, és élhetnék az ajánlattal, de kösz, nem – utasítottam vissza, miközben beleharaptam a sonkás szendvicsbe; pont leszarva, hogy mit gondolnak rólam az emberek.
- Meghívtalak, mi a baj vele? – pislogott rám meglepetten Kai, mire felnevettem.
- Ha nem tűnt volna még fel, nekem nincs pénzem – tártam szét a karom. – Nem vagyok gazdag, és ha ennyi mindent fizetsz helyettem, rohadt kényelmetlenül érzem magam miatta. Amúgy is, nekem nem kell valami puccos étterem, ahol több tízezer wont fizetsz ki, lófasz kajákért.
- Akkor mit szólsz egy mekihez? – vigyorodott el. – Az megfelel?
- Legyen – egyeztem bele mosolyogva, mert örültem, hogy nem sértődött meg.

Az út további részét csendesen tettük meg, főleg, hogy én ettem. Nem sok ember járt az utakon, tényleg csendes környék volt, ami nagyon furcsa volt a nagyváros után. Most már csak azt reméltem, hogy az orvosom emlékezni fog rám, és tud mondani valami konkrétabbat a balesetemről. Tényleg érdekes volt, hogy senkinek nem tűnt fel, hogy amnéziás lettem, otthon pedig nem akartak beszélni róla. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer a családomra fogok gyanakodni, de tényleg olyan érzésem volt, hogy valamit eltitkoltak előlem. Pontosabban anyám. Tény, hogy nem beszélünk sokat, de túl egyértelműen rázott le akkor, mikor kérdeztem a balesetemmel kapcsolatban. Volt valami, amit vagy nem mondtak el nekem, vagy eltitkoltak előlem. Már csak az volt a kérdés, hogy mit, és mégis miért? Hamar befejeztem a szendvicset, majd kidobtam a kukába a szemetet, így sétáltam Kai mellett, aki nagyon figyelte a házakat. Nem mondta el a címet, és hogy milyen házat keressek, így csak sétáltam mellette, és azon gondolkodtam, hogyan kezdjem majd a beszélgetést. Egyáltalán emlékszik majd rám? Nagyon reméltem, hogy igen, és valamit tud is nekem mondani.

- Itt vagyunk – állt meg hirtelen Kai, majd egy tradicionális házra bökött.
- Biztos? – kérdeztem vissza, de nem azért, mert Kai-ban nem bíztam, inkább csak kicsit féltem ettől az egésztől.
- Amíg nem beszélsz a dokival, semmi nem biztos – vigyorodott el. – Ennek kell lennie… Menjünk.

A kapuhoz léptünk, majd becsengettem. Tényleg reménykedtem benne, hogy ezúttal sikerrel járunk, és minden rendben lesz. Csalódtam volna, ha feleslegesen jöttünk volna el idáig. Sóhajtottam egy kisebbet, mikor végre kinyílt előttünk a kapu, és egy kedvesnek tűnő, idősebb ahjumma dugta ki a fejét.

- Üdvözlöm – hajoltam meg illedelmesen. – Ne haragudjon a zavarásért, de keresünk valakit.
- Oh, nagyon meglepődtem, hogy két ilyen helyes fiatalember mit keres errefelé – mosolyodott el. – Miben segíthetek?
- Tudja, mi Dr. Min JinSeokot keressük – mosolyodtam el biztatóan.
- Milyen ügyben keresik a férjemet? – érdeklődte továbbra is; valamennyire azért örültem, hogy nem egy rigolyás vénasszonnyal találtuk szembe magunkat.
- Egy régebbi betege vagyok, Oh SeHun – hajoltam meg még egyszer. – Beszélni szeretnék a doktor úrral. Sajnálom, hogy megzavartuk önöket, de nagyon fontos lenne a dolog. Nagy utat tettünk meg ideáig, kérem, hadd beszéljek vele!
- Jaj, kedvesem – érintette meg a vállam gyengéden az idősödő nő, majd egy sajnálkozó pillantást kaptam. – Nagyon szívesen segítenék, de a férjem nincs itthon.
- Tessék? – szólalt meg hirtelen Kai, elég indulatosan.
- Egy hete utazott el egy szanatóriumba, de ma este hazaérkezik – mondta biztatóan. – Ha holnap vissza tudnak jönni, beszélhetnek vele.
- Holnap? – motyogtam, teljesen lesápadva. – Asszonyom, Szöulból utaztunk ideáig… Nem lehetn-
- Visszajövünk holnap – hallottam meg Kai hangját mögülem, mire rákaptam a tekintetem.
- Mi van? – néztem rá döbbenten.
- Itt töltjük az éjszakát, aztán holnap megint eljövünk – bólintott. – Asszonyom, akkor holnap várjanak minket, kérem – hajolt meg ő is. – Nagyon fontos ez az ügy, kérem, ne okozzon csalódást!
- Persze, kedveseim – mosolygott. – Holnap találkozunk, vigyázzatok magatokra! – azzal becsukta maga után a kaput.

- Ez meg mégis mi volt? – fordultam indulatosan Kai felé. – Mégis hogy akarsz te itt éjszakázni? Hol akarsz aludni? Miből? Mit mondjak az őseimnek?
- Nyugodj meg, SeHun – nézett rám higgadtan, ami engem is kissé megnyugtatott. – Elmegyünk egy közeli hotelba, kiveszünk egy szobát, ott töltjük az éjszakát. Aztán holnap eljövünk, beszélsz az orvossal, és hazamegyünk. Ilyen egyszerű.
- És mit mondjak anyáméknak? Ja, bocs, közbejött valami, és Busanban kell éjszakáznom? Ez nekem nem ilyen egyszerű! – kezdtem el kiabálni, pedig nem akartam.
- Csak mondd azt, hogy egy barátodnál alszol, vagy valami – tárta szét a karját.
- Remek – túrtam a hajamba, majd inkább leültem a járdaszegélyre.

Nem arról volt szó, hogy mit mondtam volna az ősöknek, az a legkevesebb. Egyszerűen csak felbaszott az egész: megint feleslegesen jöttünk el. Oké, talán nem teljesen feleslegen, mert holnap itthon lesz az orvos, de basszus! Itt kell éjszakáznom Busanban… Egy kibaszott hotelban! Ráadásul Kai-jal! Istenem, mi a szart vétettem, hogy így átkozol? Nem mintha hittem volna Istenben, de néha jó volt őt okolnom a sok szarságért. Jól van, oké, talán egy kicsit kibuktam. Nem kellett volna, főleg nem Kai-on kitöltenem a dühömet, de elegem volt. Még az orvossal sem ilyen egyszerű beszélni. Komolyan, ha holnap sikerül, megcsókolom a földet. Sóhajtottam egy újabbat, majd felemeltem a fejem, akkor vettem észre, hogy Kai mellettem ül, és egy szendvicset majszol éppen, míg másik kezében egy energiaital van. Nem nézett rám, a túloldalon lévő házakat bámulta, egy kis mosollyal az ajkain. Nem értettem, hogy mire volt ilyen jókedve, de valamiért rám is rám ragadt. Nem nézett felém, úgy nyújtott át egy újabb szendvicset, amit elfogadtam tőle, aztán egy energiaitalt is. Így ültünk ott ketten, a járdaszegélyen, miközben úgy éreztem magam, mint egy hajléktalan. De mégis jó érzéssel töltött el, hogy legalább nem egyedül voltam. Tudtam, hogy Kai nem haragszik rám, hiszen akkor nem ült volna itt mellettem. És bár nem voltam egy érzelgős típus, meg akartam neki köszönni, hogy itt van velem. Nem nagyon tudtam volna mit kezdeni egyedül. De végül nem mondtam semmit, szerintem tudta ő szavak nélkül is, hogy hálás voltam neki. És ez volt az „ismertségünkben” a legfurcsább. Szavak nélkül megértettük a másikat.

***

Pár órával később éppen a tengerpart felé tartottunk. Visszabuszoztunk egy darabig, csakis azért, hogy láthassam a tengert. Rendes volt Kai-tól, hogy tényleg betartotta az ígéretét, én meg olyan lelkes voltam, mint egy óvodás. Mikor megláttam a láthatáron a tengert, rohanni kezdtem, mint egy őrült. Nem érdekelt akkor, hogy október közepe van, és le fog fagyni a lábam, ha belemegyek a tengerbe. A homokos tengerparton alig-alig voltak, csak pár turista, akik fotóztak vagy csak sétáltak. Én mégis rohanás közben rúgtam le magamról a cipőmet, majd mezítláb gázoltam bele a jéghideg tengerbe. Nem számított, hogy a lábam egy pillanat alatt átfagyott, nem számított akkor semmi. Csak ott álltam a tenger sós vizében, kezeimet kitártam, és nevettem. Holott semmi vicces nem volt ebben, de akkor jól esett. Szabadnak éreztem magam, mintha bármit megtehettem volna, mert lehetséges. Vajon a tenger volt rám ilyen nagy hatással? Nem érdekelt. Egyszerűen csak jó volt, hogy ott állhattam a bokáig érő vízben, és nem zavart meg semmi.

- Meg fogsz fázni – hallottam meg magam mellől egy hangot, mire Kai-ra kaptam a tekintetem; éppen ugyan úgy, mezítláb állt mellettem a tengerben.
- Te is – vigyorodtam el. – Miért jöttél utánam?
- Úgy gondoltam, ne egyedül csinálj őrültséget – rántotta meg a vállát. – Meg aztán, ki kell próbálni így is a tengert, nem igaz?
- De, így van – bólintottam mosolyogva, majd visszanéztem a horizontra, ahol végig csak a tengert láttam, meg a naplementét. – Köszönöm, hogy eljöttél velem.
- Ne nyálaskodj – kuncogott, majd lábával lefröcskölt vízzel, aztán már rohanni is kezdett kifelé.
- Yah! – kiabáltam rá, majd kezeimmel én is szépen lelocsoltam a hátát, mire csak hangosan felnevetett.

Jó érzés volt úgy viselkedni, mint a gyerekek. Akkor nem érdekelt, hogy mit gondoltak rólunk az emberek, szimplán jól éreztem magam. Tényleg nagy álmom volt, hogy valaha tengert láthassak élőben, de tényleg örültem, hogy ezt Kai lehetővé tette nekem. Bármennyire is volt nyálas, vagy gáz, de valóra váltotta ez egyik álmom, amiért hálás voltam neki. A parton aztán kissé megszárítottuk a lábainkat, majd visszavettük a cipőnket, és elindultunk egy hotel felé. Kai vezetett most is, azt mondta, nem akar olyan drága helyet, amit azért megértettem. A tengerpart tele volt szállodákkal, de már kívülről is látszott némelyiken, hogy milyen puccosak. Biztosan furcsállták volna, ha két tizenhét éves kamasz csak úgy beállít kissé vizesen, egy-egy hátizsákkal, hogy egy szobát kérnének. Így nehezen bár, de találtunk egy tradicionális kis házat, ami kiadó volt. Beléptünk, majd a recepciónál álldogáló, kedvesen mosolygó nőhöz léptünk.

- Jó estét – köszönt előre, kissé meghajolva, így mi is követtük a példáját. – Segíthetek valamiben?
- Igen, egy szobát szeretnénk kivenni éjszakára – állt a pulthoz Kai, magabiztosan mosolyogva a nőre.
- Csak egy éjszaka lesz? – érdeklődött a nő.
- Igen – bólintott Kai.
- Két szoba legyen? – Kai egy pillanatra rám nézett, aztán válaszolt.
- Legyen egy. – A nő egy pillanatra meglepődött, majd rám nézett, de nem mondott semmit.

Ezután Kai bakkártyával kifizette a szobát, megkaptuk a kulcsot, így felindultunk a szobánkba. Megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy mi a francért egy szobát vett ki, mikor azért olyan közel nem állunk egymáshoz, hogy együtt aludjunk. Nem mintha attól féltem volna, hogy rám veti magát, csak akkor is furcsa volt. Ez az egész utazás érdekes volt, és bár próbáltam magamnak bemesélni, hogy csak BaekHyun miatt vagyok paranoiás, Kai kezdett ebben megcáfolni… Rengeteg pénze volt, belehalt volna még egy szobába? Basszus, mi van ezzel a sráccal? Egyáltalán mi van velem, hogy már megint ezen kattogok? Nyeltem egyet, ahogy Kai kinyitotta a szobaajtót, majd elhúzta azt. Nem volt kifejezetten nagy, inkább csak egy hatalmas helység volt, középen két futonnal, itt-ott egy szekrény, volt komód és, hatalmas ablakok, és nyilván a fürdő külön. Nem volt olyan elegáns, de nem is vágytam valami négycsillagos szállodára. A lényeg, hogy volt hol aludni. De az azért bökte a csőröm, hogy mellette kell aludjak, konkrétan majdnem egy ágyban.

- Nekem van váltóruhám, ha esetleg te nem hoztál magaddal – mondta csak úgy félvállról, miközben a táskájában pakolászott valamit.
- Nem igazán terveztem, hogy itt éjszakázok – mondtam őszintén, mire rám nézett, majd elmosolyodott.
- Én sem, de jobb, ha van nálad váltás cucc – rántotta meg a vállát. – Menj, zuhanyozz le, addig megágyazok.
- Akkor adsz ruhát? – kérdeztem, mire csak elővett a táskájából egy sima, egyszerű pólót, egy rövidnadrágot és egy bokszert, majd felém dobta őket. – Köszönöm.

Erre csak bólintott, így a fürdő felé vettem az irányt. Kissé furcsa volt ez az egész szituáció. Kai-jal egy szobában aludni, egymás mellett… Ki gondolta volna, hogy lehetséges? Hogy előfordulhat? Minden esetre, hálás voltam neki, ez tény. Végül letettem a csap szélére a cuccokat, majd leöltöztem, és beálltam a zuhany alá. Jól esett testemnek a meleg víz, de nem sokáig áztattam magam. Hajat is mostam, majd végigkentem magam tusfürdővel, aztán már szálltam is ki a kabinból. Alaposan szárazra töröltem magam, majd magamhoz vettem a fekete bokszert. Nem szégyenkeztem amiatt, hogy más alsóját kell felvennem, elvégre, pasik voltunk mind a ketten. Kissé nagy volt rám a mérete, de nem vészesen. Felvettem még a fehér pólót, meg a szürke rövidnadrágot, és már készen is voltam. Szerencsére fogkefét és fogkrémet vettünk egy kisebb boltban, így ezt is elintéztem. A hajamat törölgetve léptem ki a fürdőből, Kai pedig tényleg megágyazott. A két futon immár sokkal kényelmesebbnek tűnt, mint korábban.

- Készen is vagy? – kérdezte, mire a másik irányba pillantottam, éppen a telefonját dugta fel töltőre.
- Ja, nem szeretek sokáig zuhanyozni – rántottam meg a vállam.
- Hm, látom, jók rád a cuccaim – nézett rajtam végig, mire legszívesebben megforgattam volna a szemem, de akkor nem jött össze.
- Mint látod – mondtam csak ennyit.
- Örülök – mosolyodott el. – De akkor elmegyek én is… Addig szerintem hívd fel a szüleidet, inkább most, mint később.

Csak bólintottam egyet, így miután összeszedte a cuccait, elvonult a fürdőbe. Sóhajtottam egy nagyot, majd a kezembe véve a telefonomat, leültem a puha futonra. Tényleg kényelmes volt, nem éreztem, hogy a földön feküdnék. Feloldottam a telefonomat, majd beléptem a címjegyzékbe, de akkor esett le, hogy nincs is pénz a telefonomon. Király vagy, SeHun, tényleg! Gondolkodtam egy pillanatig, hogy mit csináljak, de akkor eszembe jutott Kai telefonja. Persze, az engedélye nélkül nem tárcsáztam volna, meg fogom várni. Addig inkább én is feltettem töltőre a telefonomat, Kai-jé mellé. Kíváncsi voltam, hogy mi lehetett a háttérképe, így megnyomtam a középső gombot az iPhone-on, mire felvillant, ám teljesen megdöbbentem, amit láttam. Ugyanis én voltam Kai háttere. Amikor a tengerben álltam, kitárt karokkal, előttem a naplementével. Valóban egy jól sikerült kép rólam, de… Kai miért állította be háttérnek?

Talán tényleg érezne irántam valamit?