20. fejezet

Lehetetlen. Biztos, hogy valami nyomós oka van arra, hogy mégis mi a francért állított be engem háttérnek. Nem hiszem, hogy csak azért, mert egy jól ellőtt fotó, és megtetszett a fotográfus fejének. De akkor mégis miért? Mi a büdös lófaszért lennék pont én az ő háttere? Általában a szerelmesek csinálják ezt – ami szerintem tiszta hülyeség, de teljesen mindegy, az ő dolguk –, nem egy pasi, aki saját bevallása szerint hetero. Kezdett ez az egész egyre idegesítőbbé válni. Vajon Kai valóban titkolna előttem valamit? Tetszenék neki tényleg, csak fél elmondani? Ezért segítene nekem ilyen lelkesen? Mert… Szerelmes belém? Nem, ez abszurd! Kai-t nem olyannak ismertem meg, mint aki képes lenne ilyesmire. Már a legelső alkalommal is világosan megmondta, hogy nem meleg, ahogyan most is közölte velem. Ezt nem lehet csak úgy elrejteni… Nem? BaekHyun sem tudta, egyértelműen látszott rajta, ahogy rám néz. Meg maga az egész srác annyira furcsa, ha nem ismerném, akkor is megmondanám róla, hogy meleg. De Kai… Abszolút egy főnyereménynek tűnik, mármint, a lányoknak. Tényleg egy olyasvalaki, akiért biztosan lányok százai odavannak a suliban. Bár nem gyakran beszél ilyenekről, ahogy megismertem, jobban foglalkozik a tanulással és a fotózással, mint a lányokkal. De lehetetlen, hogy ő esetleg a fiúkhoz vonzódjon – legfőképpen hozzám. De akkor is lesokkolt a dolog. Nem akartam rákérdezni, mert amilyen állapotban vagyok most, még magamat hoznám kínos helyzetbe. De nem tudtam, hogy képes leszek-e befogni a pofámat, mikor visszajön. Úgyis meg kell kérnem, hogy adja kölcsön a telóját egy hívásra. Talán akkor majd megfigyelem a reakcióját – ha simán ideadja, akkor nem szégyelli, hogy én vagyok a háttere és rákérdezhetek. Ha meg ő fog tárcsázni, és aztán adja ide nekem, nem akarja, hogy meglássam, vagyis tényleg titkol valamit. Lehetetlennek és abszurdnak tűnt ez a dolog, mégis, ez a legjobb megoldás arra, hogy kiderítsem, mégis mi a fene folyik itt. Végszóra lépett be a szobába Kai, de nem figyeltem rá, gyorsan a telefonomra koncentráltam, mert egyelőre úgy éreztem, nem vagyok felkészülve arra, hogy ránézzek.

- Beszéltél a szüleiddel? – hallottam meg a hangját.
- Nem, mert nincs… – kezdtem bele, de amint felemeltem a fejem, és ránéztem, elnémultam egy pillanatra. – …pénz a telefonomon. Miért nem öltöztél fel?
- Elfelejtettem cuccot vinni magammal – vigyorodott el, majd úgy, ahogy volt, egy szál törölközővel a csípőjén, elkezdett keresgélni a táskájában. – De amúgy ott a telóm, hívd fel az enyémről őket.
- Oké – válaszoltam egyszerűen, és meglepődtem, hogy ő maga ajánlotta fel a dolgot, így a kezembe vettem a telóját, így ismét szembe találtam magam a háttérrel. – Mi a kódod?
- Nyolc-nyolc-kilenc-négy – mondta automatikusan, én meg bepötyögtem a kombinációt; valóban ez volt a kód.
- Kérdezhetek valamit? – tettem fel a hülye kérdést, mire Kai csak kuncogott egyet, majd pár cuccal a kezében felém fordult; sötét, vizes tincsei a szemébe hullottak, ajkai mosolyra görbültek, a kulcscsontja szépen kidomborodott, a hasa meg enyhén ki volt gyúrva, de kockás volt.
- Kérdezz – mondta végül, én meg akkor vettem észre magam, hogy milyen feltűnően bámultam meg; rohadt ciki volt, így gyorsan visszanéztem a szemébe.
- Mindegy, nem fontos – mondtam gyorsan, mert úgy éreztem, az egész fejem ég a szégyentől; az hiányzott volna még nekem, ha rákérdezek, miért én vagyok a háttere. – Kösz, hogy kölcsönadod.
- Nincs mit – biccentett, aztán visszavonult a fürdőbe.

Abban a pillanatban lehunytam a szemeim, majd legszívesebben bevertem volna a fejem néhányszor a falba. Ekkora idiótát, mint én! Basszus, megbámultam őt! Esküszöm, ha ezek után még elhiszi nekem, hogy én hetero vagyok, kezet csókolok neki. És még én vagyok azon kiakadva, hogy mi van, ha ő fog rám mászni! Édes jó Istenem, csak éljem túl ezt az éjszakát, soha többé nem fogok ilyenekre gondolni. Nem vagyok meleg, a rohadt életbe. Nem tetszik Kai, ez… Ez csak bonyolult. Megőrültem, erre nincs jobb szó. Saját magamnak magyarázom be a hülyeségeket, és hiába vagyok ezzel tisztában, mégis elhiszem a képzelgéseket. Sóhajtottam egy mélyet, majd inkább félretettem ezeket a gondolatokat egy időre, míg felhívtam anyámékat. Alig tudtam kezelni az iPhone-t, de csak megoldottam a dolgot. Nem ment olyan vészesen a beszélgetés, mint hittem. Anyám szerencsére pont nem volt otthon, így apámmal tudtam beszélni, aki semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy „JongDaenél” alszok. Örültem, hogy ilyen könnyen ment, így hamar el is búcsúztam tőle. Ugyan nagy volt utána a kísértés, hogy megnézzem, csinált-e több képet rólam, vagy csak ezt az egyet, de inkább nem tettem. Nem voltam ilyen, hogy engedély nélkül turkáljak más telefonjában, meg aztán… Talán jobb, ha inkább nem tudok dolgokat. Így letettem a telefont, majd felnéztem pár helyre a neten, írtam a haveroknak meg LuHannak, aztán inkább hanyagoltam a telefont.

Furcsálltam, hogy Kai már ilyen sokáig a fürdőben volt. Ha csak átöltözni ment vissza, az nagyjából öt perc, meg esetleg a fogmosás és kész, legyen tíz perc. De Kai már legalább fél órája bent volt, és nem is hallottam nagyon hangokat bentről. Kissé elkezdtem aggódni, így hát bekopogtam. Talán egy kicsit megkönnyebbültem, mikor kikiabált, hogy máris jön. Így hát csak leültem az ágyra, majd vártam, hogy visszatérjen a szobába, ami meg is történt. Immár felöltözve, rajta is egy rövidnadrág volt, valamint egy atléta. A haja immár száraz volt, és szépen be volt lőve. Nem tudtam, hogy ezzel szarakodott el eddig, vagy mit csinált, annyira mondjuk nem is érdekelt. De azért kapja be, hogy este is király a haja. Az enyém bezzeg, mint egy szénakazal, reggel szívhatok majd vele rendesen. Tökmindegy…

- Mit mondtak a szüleid? – kérdezte, miközben letelepedett ő is az ágyra.
- Apám vette fel, azt mondtam, az egyik haveromnál alszok, nem gáz, azt mondta – rántottam meg a vállam lazán, holott még mindig kínosan éreztem magam a korábbiakért.
- Azért örülök, hogy nem lesz belőle balhé – mosolyodott el.
- Nem a te hibád lenne akkor sem – néztem rá.
- Tény, de akkor is szar érzés lenne, ha a szüleid kiakadtak volna – mondta komolyan.
- Nem olyan típusúak, akik annyira aggódnának értem – sóhajtottam egyet, de ez olyan téma volt, amiről nem szívesen beszéltem. – De te nem beszélsz velük?
- Egyedül élek, nem a szüleimmel, szóval nem kell hívnom őket – rántotta meg a vállát. – Hogy értetted, hogy nem aggódnak érted?
- Hogy lehet ezt másképp érteni, mint ahogy hangzik? – billentettem oldalra a fejem; kissé szőrszálhasogató voltam, de nem érdekelt.
- A szüleidről beszélsz, ne legyél tiszteletlen – dorgált meg, mire felvontam a szemöldökömet.

- Te nem élsz velük, akkor ne beszélj nekem tiszteletről – vágtam vissza, kissé talán flegmán, de a család az tényleg egy olyan téma volt nálam, ami tabu.
- Az, hogy nem velük élek, nem azt jelenti, hogy nem szeretem őket – válaszolta ő is elkomolyodva, de aztán sóhajtott egyet. – De rendben, megértem, hogy nem akarsz a családodról beszélni, felfogtam. Sajnálom, hogy erőltetni akartam.
- Én is sajnálom, kissé bunkó voltam – köszörültem meg a torkomat.
- Felejtsük el – legyintett, majd elmosolyodott. – Amúgy sem akarom, hogy feszültség legyen köztünk… Ez egy jó alkalom arra, hogy jobban megismerjük egymást, nem?
- Hát, ami azt illeti, kissé fáradt vagyok – mondtam őszintén, hiszen korán keltem, egész nap utaztunk és mászkáltunk, elfáradtam.
- Akkor aludjunk? – ajánlotta fel.
- Még nem muszáj, de szerintem feküdjünk le, még utána is tudunk beszélgetni – vetettem fel az ötletet.

Kai így is tett, lekapcsolta a villanyt, így sötétség borult a szobára. Bebújtam a kellemesen puha takaró alá, majd a nyakamig felhúztam. Nem azért, mert fáztam volna, egyszerűen csak furcsa volt, hogy valaki mással osztozom a légtéren alváskor. Persze, aludtam már együtt sok emberrel, de Kai furcsa volt. Egészen pontosan… Furcsa hatással volt rám. Így úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban megőrülhetek mellette. Nem akartam ezt, az egészet nem akartam, de nem volt más választásom. Hallottam, hogy Kai is befeküdt az ágyba, de egy ideig csend volt. Csak az egyenletes szuszogásunkat lehetett hallani, ami egy idő után megnyugtatott. Mivel hátat fordítottam Kai-nak, nem tudtam, hogy elaludt-e már, vagy mit csinált, így óvatosan a hátamra feküdtem, majd ránéztem. Mostanra már a szemem megszokta a sötétet, így hamar kivettem, hogy Kai szemei csukva voltak – elaludt. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, majd én is lehunytam a szemeimet, hogy most már alszok akkor.

- Te komolyan ennyire félsz tőlem? – hallottam meg hirtelen Kai mély hangját, mire a szívinfarktus majdnem elkapott, és azonnal hátrébb húzódtam tőle.
- Mi a franc? Te nem aludtál? – kérdeztem, hevesen dobogó szívemet masszírozva.
- Kíváncsi voltam, mit csinálsz, ha azt hiszed, elaludtam… Végig hátat fordítottál nekem, pedig megmondtam, hogy nem kell mitől tartanod. Ennyire nem bízol bennem, SeHun?
- Nem erről van szó, Kai – ráztam a fejem azonnal. – Csak…
- Csak? – kérdezett vissza, immár felkönyökölve, mert hezitáltam a válasszal.
- Csak furcsa nekem ez az egész… BaekHyun miatt – hazudtam egy kicsit.
- Tessék? Hogy jön ide ő? – zavarodott össze, tisztán kivehető volt a hangjából.
- Miatta bemagyarázok magamnak dolgokat, így hiába tudom, hogy te nem tennél ilyesmit, mégis ezt gondolom – mondtam el végül az igazság egy részét.

Erre Kai hirtelen mozdult, reagálni sem volt időm, máris hanyatt fekve találtam magam az ágyon; Kai fölöttem, egyik kezével a vállamat szorította, míg a másikkal a fejem mellett támaszkodott. Meglepődtem. Túl közel volt hozzám, és éppen az előbb mondta el, hogy nem tenne semmi ilyesmit, erre… Vagy csak tesztelni akart? Tudta, hogy hazudok? Átlátott volna rajtam ennyire egyszerűen? És most azt akarja, hogy lökjem el magamtól? Hogy lebuktassam saját magam? Nem gondoltam volna, hogy képes leszek józanul gondolkodni egy ilyen szituációban, de végül nem löktem le magamról, csak elmosolyodtam, aztán ahogy kezdtem rájönni, mekkora idióta vagyok, hogy képes voltam elhinni, Kai talán szerelmes belém, kitört belőlem a hangos röhögés. Erre már Kai is leszállt rólam, mire reflexből felé fordultam.

- Nem gondoltam, hogy rájössz, mi volt a tervem – mondta őszintén.
- Igazából én sem – kuncogtam még mindig. – De most már tudom, hogy tényleg nem kell ettől tartanom.
- Örülök, hogy végre rájöttél – tapsolt meg, mire csak felé ütöttem egyet a sötétben, de pont a kezét találta el.
- Most már aludjunk, álmos vagyok – ásítottam egyet a nyomaték kedvéért.
- Persze, most már nyugodtan tudsz aludni, mi? Vigyázz, mert este rád mászok – nevetett fel Kai, mire csak megforgattam a szemem.
- Alig várom – húztam az agyát én is, majd az oldalamra fordultam, és lehunytam a szemem. – Jó éjt, Kai.
- Jó éjt, Rainbow…

***

Nem tudtam volna megmondani, hogy mire ébredtem fel, egyszerűen csak megtörtént. Nem igazán volt kedvem kinyitni a szemem, tudva, hogy nem ébresztettek fel, így még aludhatok egy kicsit tovább, ha szeretnék. Ugyan elgondolkodtam azon, hogy vajon mennyi lehet az idő, és hogy Kai felkelt-e már, de biztos szólt volna, ha igen, így kényelmesebben belefúrtam a fejem a párnámba, majd egy szusszanás és egy kis helyezkedés után készültem visszaaludni. Ekkor hallottam meg egy apró kis hangot, mint amikor képet csinálnak, de nem nagyon vettem róla tudomást, talán Kai pakolászott valamit, vagy odakint egy dolgozó. Viszont éreztem, hogy már nem tudok visszaaludni, túl sokat gondolkodtam ahhoz. De ahogy egyre éberebb lettem, úgy realizáltam a dolgokat. Kissé melegem volt, a szuszogásom túl hangosnak tűnt, a szívdobogásomat pedig még a fejemben is éreztem pulzálni. Ami érdekes volt, mert teljesen más ütemben vert, mint a sajátom. Ekkor éreztem, hogy a párnám egyenletesen emelkedik és süllyed. Álljunk csak meg… Amint leesett, hogy mi is történhetett itt, azonnal kipattant a szemem, majd felültem. Azonnal Kai-ra néztem, aki a hátán feküdt, és lazán nyomogatta a telefonját fél kézzel. Én meg… Komolyan a mellkasán aludtam?

1- Jó reggelt – mondta vigyorogva, frissen és üdén.
- Ja – motyogtam vissza, mert még a világomat sem tudtam. – Bocs, hogy rajtad aludtam, remélem, nem volt gáz.
- Nem olyan rég másztál rám – gondolkodott el. – De már eléggé elzsibbadtam, szóval jó, hogy felébredtél.
- Mennyi az idő? – kérdeztem inkább.
- Tíz lesz mindjárt – válaszolt, majd eltette a telefonját, és ő is felkelt.
- Miért vagy utcai ruhában? – lepődtem meg, ahogy végignéztem rajta.
- Nyolckor keltem, elmentem és vettem reggelit, azt hittem, addigra te is fent leszel, de úgy aludtál, mint akit lelőttek – nyújtózott egyet, majd a kis asztalhoz lépett, és kipakolt a szatyorból. – De mikor láttam, hogy még alszol, gondoltam, még egy kicsit akkor én is pihenek, akkor használtál párnának.
- Bocs, tényleg… Felkelthettél volna – dörzsöltem a szemeimet.
- Mondtam, hogy nem volt vészes – biztosított. – Legalább kipróbáltam, milyen érzés plüssmackónak lenni.
- Te most szívod a vérem? – emeltem rá álmos tekintetem, mire felnevetett. – Menj a fenébe!

Nem tudtam, miért volt ilyen jó kedve Kai-nak, de miután jobban magamhoz tértem, és elintéztem a reggeli dolgaimat, rám is rám ragadt. Egész jó hangulatban ültünk le reggelizni, majd miután végeztünk vele, szépen elpakoltunk magunk után. Rendbe tettük a szobát, összeszedtük a cuccainkat, aztán elhagytuk a kis szállót. Jó volt itt tölteni az éjszakát, visszagondolva, hogy mennyire nem fűlött hozzá a fogam, egész jól szórakoztam. Azt hiszem, kellett ez, hogy most már fesztelenül tudjak Kai-jal beszélgetni. Most már biztos voltam benne, hogy tényleg nincs itt semmiféle érzelem, egyszerűen csak barátként tekint rám. Hülye voltam és csak bemagyaráztam magamnak a dolgokat. Sokkal jobban éreztem magam most, hogy letisztáztuk a dolgokat. Pontosabban, magamban letisztáztam. Azért Kai nem tudom, mit szólt volna hozzá, ha előállok egy olyannal, hogy ő szerelmes belém. Még jó, hogy nem mondtam semmit. Még mielőtt mehettünk volna az orvoshoz, ellátogattunk a tengerhez ismét, de ezúttal nem mentünk bele. Csak távolabbról csodáltuk a hatalmas hullámokat, csináltunk pár képet, és ellőttük az első, közös fotónkat is. Egész jól sikerült kép lett, szóval valahová biztosan felteszem majd, ebben biztos voltam. Ezek után indultunk meg a külváros felé, és akkor fogtam csak fel igazán, hogy mire is készülünk, és miért is jöttünk Busanba. Kissé lecsengett bennem ez a dolog, de most, hogy megint oda tartunk, előjöttek azok a kételyek, amik még tegnap gyötörtek. Mi van, ha nem tudok meg semmit? De hát csak ő volt az orvosom, valamit mondani kell nekem. Bizakodó voltam, csak már elég sokszor megszívtam; reméltem, hogy most nem lesz így. Kai-jal egész jól elbeszélgettünk most, bár nem komoly témákat taglaltunk, Busanról volt szó, meg arról, hogy milyen volt az itt eltöltött idő. Valahogy most egész hamar odaértünk a tradicionális kis házhoz, és hezitálás nélkül csengettem be.

- Oh, sziasztok, kedveseim – nyitott ajtót ezúttal is az aranyos néni. – Már vártunk titeket, gyertek beljebb!
- Köszönjük – hajoltunk meg mind a ketten, majd beléptünk az udvarra.
- Erre gyertek – mutatta az utat a néni, mi pedig követtük őt, egyenesen be a lakásba, ami baromi szépen volt berendezve, ahhoz képest, hogy hagyományos volt. – A férjem már nagyon kíváncsi, hogy ki keresi őt, nem sűrűn fordul elő, hogy itthon keresné valaki, főleg nem ilyen fiatal fiúk.
- Sajnáljuk, hogy kellemetlenséget okozunk – szabadkoztam, mire a néni csak kedvesen mosolyogva legyintett egyet.
- Ne aggódj, kedvesem, semmi baj – mondta, majd benyitott egy szobába. – Menjetek be, a férjem már vár titeket.
- Rendben, köszönjük – mosolyodtam el, majd előbb én, mögöttem pedig Kai lépett be a szobába.

Valóban ő volt az orvosom. Dr. Min JinSeok. Halványan bár, de emlékszem még az arcára, így biztos voltam benne, hogy tényleg ő volt az. A kissé már idősebb férfi ősz hajú, kissé pocakos egyed volt, de barátságos mosolya azt jelezte számomra, hogy felismert engem, ami nagyon biztató volt. Kezével intett, hogy menjünk beljebb, majd illedelmesen meghajoltunk.

- Üdvözlöm, doktor úr – ültem le vele szemben, miután hellyel kínált. – Emlékszik még rám?
- Hát persze, az utolsó páciensemet nem felejteném el soha – nevetett fel, szemei szinte eltűntek, ahogy hahotázott. – Oh SeHun, ugye?
- Igen – bólintottam. – Lenne pár fontos kérdésem a doktorhoz, remélem, nem rabolom az idejét.
- Csak nyugodtan, kíváncsivá tettél – figyelt rám egészen, mire nyeltem egyet.
- Nos… Igazából az a helyzet, hogy… Amnéziás vagyok – böktem ki egyből, nem kertelve.
- Tessék? – kérdezett vissza az orvos. – Ezt nem értem…
- Én sem tudtam róla, egészen egy jó hónappal ezelőttig – csóváltam a fejem. – Nem emlékszek egy bizonyos személyre, aki fontos volt számomra, és a vele eltöltött időre… Semmire nem emlékszem belőle, de egyébként minden másra igen. Hogyan lehetséges ez?
- Ez érdekes – gondolkodott el a férfi. – Agyrázkódásod volt, így számításba vettük az amnéziát is, de miután magadhoz tértél, tudtál mindent. Emlékeztél mindenre, egyedül a balesetedre nem, de az természetes, sokan így vannak vele. Ezért kizártuk ezt az eshetőséget… Biztos vagy ebben?
- Eleinte én is azt hittem, hogy ez hazugság – sóhajtottam egyet. – De nem, a barátom bebizonyította, hogy tényleg ismertem azt a személyt, fotók is vannak rólunk, de én nem emlékszem rá… Lehet ilyen?
- Az agy egy olyan dolog, amit még senki nem tudott egészen megfejteni… Bármire képes lehet, így természetesen előfordulhat, hogy részleges amnéziád van, és nem emlékszel arra a bizonyos személyre. Azért is nehéz erről így beszélni, mert az amnézia nagyon összetett, minden ember másképp reagál rá, és több fajtája is előfordulhat. Azóta sem emlékszel a személyre? – nézett a szemembe az orvos.

- Nem, egyetlen pillanat sem rémlik – ráztam a fejem. – Mondja csak… Visszatérhetnek még valaha ezek az emlékek?
- A felépülés általában teljes szokott lenni, de vannak sajnos kivételek is – nézett sajnálkozón a férfi. – De ha fontos volt neked ez a személy, akkor ne hagyd, hogy emiatt elveszítsd őt.
- De… Mi van akkor, ha nem is akarok rá emlékezni? – tettem fel az ominózus kérdést, mire nem csak az orvos, hanem Kai is meglepődött.
- Azt mondtad, fontos volt neked… Mégsem akarod, hogy emlékezz? – kérdezett vissza. – Miért tennél ilyet?
- Ez bonyolult – zártam le ennyivel, de Kai közbeszólt.
- Az lehetséges, uram, hogy valaki a baleset előtt mondjuk teljesen hetero, de a baleset után meleg lesz? Vagy esetleg fordítva? – Megölöm őt!
- Igen, ez lehetséges – bólintott magabiztosan Kai-ra pillantva, majd aztán vissza rám.
- Úristen, nem, ne értse félre, kérem! – tiltakoztam azonnal. – Nincs köztünk semmi, én a nőkhöz vonzódom!
- Csak sokat láttam ilyet a TV-ben, érdekelt – hazudta kapásból Kai, mire tudat alatt már háromszor megfojtottam.

- Értem – mondta az orvos, gondolom, annyira nem érdekelte, hogy mi nincs köztünk. – Az biztos, SeHun-ah, hogy az amnéziád előfordulhat, sok beteg nem emlékszik a friss emlékeire a történtek után, ez egy bizonyos védő mechanizmus; ezért is nem emlékszel a balesetre sem. Az pedig, hogy miért csak egy személyre nem emlékszel, nyilván ennek is oka van, de sajnos így nem tudok többet mondani… Talán jobb lenne, ha ezt kivizsgálnák, lehet, vannak szövődményei a balesetnek.
- Nem, jól vagyok, köszönöm! – hárítottam azonnal kedvesen. – Tudok ezzel élni, én csak… Tudni akartam a kérdéseimre a választ, és végre megkaptam őket.
- Örülök, hogy tudtam segíteni – mosolyodott el az öreg is. – Mégis, azt tanácsolom, hogy látogasson el egy kórházba.
- Át fogom gondolni – bólintottam, holott tudtam, hogy úgysem megyek el, majd indulni készültünk. – Köszönöm, hogy fogadott minket, és ne haragudjon, hogy megzavartuk önt!
- Ugyan igazán semmiség volt – állt fel ő is, majd kikísért minket. – Ha bármi kérdése lenne még, jöjjön el újra!
- Rendben van, minden jót, viszlát! – hajoltunk meg, majd elhagytuk a házat.

Azt hiszem, nem volt olyan rossz. Bár nem tudtam meg mindent, azt igen, hogy ez tényleg lehetséges, és nem csak én vagyok balfasz, hogy ez történjen velem. Az meg már csak hab a tortán, hogy a beállítottságom is megváltozhat a baleset következtében. Meleg voltam, most meg hetero vagyok. Kész agybaj az egész, komolyan mondom. Bár azt nem tudom, hogy tényleg nem akarok emlékezni a BaekHyunnal töltött időre – az a biztos, hogy nem hiányoznak. Kíváncsi lennék, mert Baek nem akarja elmondani, hogy mi volt köztünk, de azt hiszem, tudnék ezek nélkül az emlékek nélkül élni. Hónapokig ment, most sem okoz gondot, hogy nem emlékszem. Kai nem szólt semmit, csendben sétáltunk egymás mellett, úgy tűnt, ő is elgondolkodott. Sóhajtottam egy mélyet, majd kissé elmosolyodtam. Megkönnyebbültem, hogy ezt is letudtuk, bár sokkal okosabb nem lettem – csak megerősítést kaptunk.

- Szeretnél még elmenni valahová? – kérdezte hirtelen Kai, mire rákaptam a tekintetem.
- Nem… Menjünk haza – mondtam simán.
- Jól van, menjünk – bólintott.

Annyi biztos, hogy az az amnéziám javára írható, hogy megismertem Kai-t…