21. fejezet

Ha jellemeznem kellene a mostani dolgokat, annyit mondanék: minden visszatért a normális kerékvágásba. Bár furcsa volt az egész… A gondolataim elég sokszor visszakanyarodtak még akár szerdán is a hétvégéhez, ez pedig JongDaenek is feltűnt a suliban. Nem igazán voltam elérhető ugyebár, ő meg keresett volna valami házi miatt – nagyon jó embert talált meg, komolyan, nem is értettem, hogy miért éppen én kellettem hozzá. De, persze nem árultam el neki, hogy leruccantam Busanba. Ugyan rossz érzés volt, hogy nem mondhattam el neki őszintén, hogy mi ez az egész, JongDae nem az a fajta volt, aki gyanakodna bárkire is. Többek között, ez is egy nagyon előnyös tulajdonsága volt. Végül kiderült, hogy az angol miatt keresett, mert hogy nem talál valami lapot, amin a házit kaptuk, és hogy nincs-e véletlenül nálam. És amilyen szerencséje volt, eltettem neki, mert valahol elhagyta útközben – nem is ő lett volna. A suli egyébként szokás szerint szar volt. Utáltam végzős lenni, na, nem mintha agyon tanultam volna magam, mert soha nem érdekeltek a dolgozatok vagy a jegyeim. Nem terveztem egyetemre sem menni, szóval tökéletesen elég volt a kettes mindenből. Kivéve abból, amiből tanulás nélkül is hoztam a négyest, olykor az ötösöket. JongDae nagyon tudott utálni olyankor, mikor a pedagógia dolgozataim rendszerint jobban sikerültek, mint neki, holott ő órákat töltött azzal, hogy a fejébe verje az anyagot. De hát, ilyenek voltunk, elég jó agyam volt, és minden tanárom megmondta nekem, hogy kitűnő lehetnék, mert a fejem megvan hozzá, csak rohadt lusta vagyok. Tisztában voltam a képességeimmel, de mivel elégedett voltam azzal, amit elértem, nem álltam neki tanulni.

A matek volt az egyedüli tantárgy, amiből nem volt ilyen szerencsém. Na, nem mintha olyan meglepő lett volna, az emberek nagy része sík hülye volt matekból, amit én nem is csodáltam. Olyan sok baromságot, amit mi megtanultunk, biztos, hogy soha a büdös életben nem fogom hasznosítani. Nem tudnék felhozni példát, mert azt sem tudom, jelenleg mit veszünk – igen, csak ennyire vagyok képben, ha matekról volt szó. Csak imádkozni tudtam, hogy az érettségim legyen meg a kettes. Nem igazán lenne ínyemre, ha szóbeliznem kellene, ugyanis semmit nem tudnék mondani. Bezzeg JongDae! Ő kente-vágta a matekot, ráadásul szerette is, és nem volt olyan anyag, amit ő nem értett volna. Hihetetlen volt, hogy milyen logikával rendelkezett, a tanár egyszer elmagyarázta, mit kell csinálni, a következő feladatot egyedül megoldotta. Én meg még azt sem fogtam fel, hogy matekon ülök, nem hogy a feladatot. Sokat gondolkodtam azon, hogy lehet, diszkalkuliás vagyok, hiszen tényleg nagyon gyökér voltam a matekhoz. Több osztálytársam is fel van mentve matekból, így nem kell érettségizniük. Jól jött volna nekem is, mert tényleg féltem, hogy nem tudom egy kettesre megírni. Csak hogy már késő lett volna, érettségire nem lenne érvényes, aztán meg úgyis elfelejthetem a matekot egy életre. Tiszta szívás ez az egész, komolyan.

Összességében, unalmas hetem volt, sem Kai, de még BaekHyun sem zaklatott, ami furcsa volt. Bár, Kai-t megértem, az egész hétvégét együtt töltöttük, most egy darabig biztosan nem kér belőlem. BaekHyun meg… Ki tudja, talán belefulladt a Han folyóba. Jól van, oké, szar poén volt, de még mindig nem kedveltem. Persze, azt hiszem, jobb lett a kapcsolatunk a múltkor történtek után, de attól még mindig több ellenérv volt mellette. Fogalmam sincs, hogy mit kezdjek vele. De mindegy is, most nem ez a lényeg. Sóhajtottam egy nagyot, majd a laptopom képernyőjére meredtem. Meg volt nyitva a Word, hófehéren világított előttem a dokumentum. Írnom kellett volna, mert ugye múlthéten nem tudtam, de nem sok kedvem volt most hozzá. Pontosabban, tényleg az a fajta voltam, akinek nem volt szüksége ihletre ahhoz, hogy írni tudjon. Meg aztán, a fic, amit írok, már túl van a negyven fejezeten, így nem is olyan nehéz belerázódnom. Így aztán csak nekiálltam a fejezetnek, és gyorsan meg is írtam. Kissé bűntudatom volt bár, hogy elhanyagoltam, de most, hogy végzős lettem, nincs annyi szabadidőm. Tényleg nem tanulok, az egy dolog, de késő délután érek haza a suliból, hulla fáradtan, mert szinte hajnalban kelek, így nincs erőm arra, hogy még nekiálljak írni. A hétvégéim meg szinte abból állnak, hogy szombaton takarítok, mint valami bejárónő, anyám után elmosogatok, sőt, még a ruhákat is én pakolom el. Néha tényleg elgondolkodok rajta, hogy anyámnak meg kellene mondani, nem csaj vagyok – de inkább csendben maradtam, jobb volt nem összeveszni vele. Apám meg amúgy sem olyan volt, aki részt venne bármiféle házimunkában, ő elvolt magának – bár mentségére legyen, amit meg kellett csinálni, ő megcsinálta. Aztán leggyakrabban éjszaka szoktam írni, mikor már senki nem zaklat, csend van és nyugalom. Vasárnap meg szintén valami ilyesmi a program. Maximum átmegyek néha ChanYeolhoz, és elbarmuljuk az időt.

LuHan meg mostanában kevesebbet keres. De lehet, ez amiatt van, mert ahogy nekem is suli lett, nem tudok egész nap net közelben lenni. Hiányzott a társasága, tényleg, mert mindig ő volt az első, akinek írtam. Az ő neve volt a legelső a beszélgetések között, és zavart is, ha nem így volt valamiért. Ugyan emlékeztem arra, hogy mit csinált azon a bizonyos napon, már nem zavart. Nem esett jól, persze, de inkább nem szóltam semmit. Azóta amúgy is eltelt már pár hét, nem most fogom neki felhozni. Főleg most, hogy boldog, tényleg sikere van az új történetének.

- Nincs kedvem menni – grimaszoltam, szenvedve nézve JongDaere, mikor hétfőn újra feljött az osztálykirándulás téma.
- Elhiszem – biggyesztette le az ajkait. – Sajnálom, hogy nem tudok menni…
- Yah, hülye – csaptam a vállára. – Most vagytok egy évesek JunMyeonnal, nehogy sajnáld, én is inkább vele tölteném a napot, mint a nyomorék osztálytársaimmal.
- Nem muszáj menned – rántotta meg a vállát.
- Persze, üljek be a D-sekhez, hát köszönöm, nem kérek belőle – ráztam a fejem. – Inkább szenvedek, valahogy csak kibírom.
- Muszáj leszel – veregetett vállon. – Majd felhívlak, rendben?
- Milyen kedves vagy – nevettem fel. – De akkor majd részletes beszámolót kérek, hogy milyen volt a vacsi.
- Szerintem semmi izgalmas nem lesz – vágott be egy hülye fejet.
- Ah, jogos, majd utána otthon – néztem rá sunyin, mire csak megcsapkodott, én meg nevettem.

Tényleg semmi kedvem nem volt elmenni osztálykirándulásra. Nem mintha Namsan nem lett volna izgalmas hely, de JongDae nélkül szart sem fogok tudni csinálni. Mivel nem sokan vagyunk fiúk az osztályban, természetesen a lányoké a szavazati jog, oda megyünk, ahová ők akarnak. Mindig is utáltam ezt, de mivel az osztályfőnökünk is nő volt, egyértelmű volt, hogy így lesz. Nem sok beleszólásunk volt, az biztos. Így lett még kilencedikben az osztálytermünk színe milka lila. Nem tudom, melyik értelmileg visszamaradott találta ki, de kemény két évig abban a borzalomban kellett ülnünk. Mondjuk, ahhoz képest most ez a namsani kirándulás nem is volt rossz, de tényleg, legjobb barátom nélkül nem lesz ugyan olyan. Főleg, hogy ő még nem volt a kilátóban, és biztosan tetszene neki. De persze, érthető, hogy inkább JunMyeon-hyunggal tölti a napját. És bár megtehetném, hogy én sem megyek el, de kötelező akkor beülni a D-sekhez, mivel ők is pedagógiások. Nekem meg aztán annyi kedvem van idegenek között ülni egy fél napot, hogy semennyi. Így marad a szenvedés, ha szerencsém van, YiXinggel leszek egy szobában. A gondolatra elmosolyodtam. Furcsa volt belegondolni, hogy JongDae régebben nyakig szerelmes volt YiXingbe. Persze, ez már csak utólag derült ki számomra, mikor megtudtam, hogy összejöttek JunMyeonnal. De JongDae elmondta, hogy a legelső pillanattól, ahogy meglátta, úgy belesett, mint vak ló a gödörbe. Amit igazán nem tudtam megérteni, hiszen YiXing olyan volt, mintha nem is ezen a világon lenne. Nem volt vele semmi komolyabb bajom, de tényleg olyasvalakinek tűnt, aki el van magában, néha azt sem tudja, hol van, de ennek ellenére remek társaság, és jól el lehet vele beszélgetni. Nagyon kedves, a lányok ezért is rajongják annyira körbe, de valahogy akkor is furcsa volt. De az a javára írható, hogy mikor JongDae szerelmet vallott neki, ő nem kürtölte világgá, hogy meleg, hanem szépen, csendben és kedvesen utasította vissza. Azóta is őrzi barátom titkát, amiért azért hálás vagyok neki. Nem volt meleg, ennyire egyszerű volt az egyenlet. Barátom sokat sírt miatta, utólag azt is elmondta, én pedig utáltam a gondolatot, hogy semmit nem tudtam erről. De persze, ez már csak a múlt, most tökéletesen jól megvannak JunMyeonnal, és ez volt a lényeg.

***

Gyorsan eljött a péntek, mi pedig szerencsére már reggel indultunk, nem kellett az egész napot végigszenvedni. Most szerencsére okosan pakoltam – sokszor megszívtam már, hogy egy rakat cuccot elhoztam magammal, de a felét sem vettem fel. Egy nagyobb hátizsákba pakoltam be a legfontosabb dolgokat, hiszen úgyis csak egy éjszakáról volt szó. Egy külön busszal indultunk meg, ami nem volt olyan nagy, így szinte nyomorogtunk rajta. Osztályfőnököm, és a rajztanárunk jött velünk, aki, mint korábban mondtam, nagyon labilis nőszemély, és állítólag nagy piás, bár nem nagyon érdekelt. Nem volt bajom az osztálytársaimmal, de némelyik nagyon fel tudott idegesíteni. Volt jó pár picsa, akik csak nyígni tudtak, meg hisztizni, nem mellesleg olyan nagy kofferrel jöttek el, mintha két hétre elutaznának, minimum Kínába. Mindegy, soha nem fogom megérteni, mi a szarnak hoznak magukkal annyi cuccot, de az is lehet, a sminkkészletük van benne, mert hogy öt kiló vakolat van a fejükön, az is biztos. Az egész utat zenehallgatással töltöttem, nem nagyon érdekelt senki, fáradt voltam, és az életkedvem is a nulla alatt volt. Inkább maradtam volna otthon, ráadásul minden ok nélkül, JiSeo járt a fejemben. Ami csak még jobban felbosszantott.

Először nem a szállásra mentünk – aminek egy kicsit örültem, mert élvezet volt nézni a sok picsa szenvedő fejét, hogy cipelték a hatalmas bőröndöket. Valami múzeumot néztünk meg, de senkit nem nagyon érdekelt, csak muszáj volt, mert hogy ez egy „tanulságos” kirándulás, nem csak szórakozni jöttünk. Nagyjából két órát basztunk el ott, de csak azért, mert volt néhány nyomorék, akik eltévedtek, és nem tudták, hogy merre kell jönni. Gratulálni tudtam nekik, de komolyan.

- Éhen halok – huppant le hirtelen mellém a földre YiXing, és látszott rajta, hogy ő is a picsába elküldi az összeset már.
- Van kajám, ha gondolod – ajánlottam fel neki egy szendvicsemet, mire fél szemmel rám nézett.
- Komolyan? – pislogott.
- Ja, nekem már nem kell, majd veszek valamit – rántottam meg a vállam. – Szendvics, megfelel?
- Nekem már mindegy – legyintett, majd miután a kezébe nyomtam a zsemlét, már szinte ette is. – Amúgy kivel leszek egy szobában?
- Nem tudom, gondolom, veled – rántotta meg a vállát. – Őszintén, HyunDong nem a megfelelő ember, akivel egy szobán jó osztozkodni.
- Adom, szerintem amúgy is a lányokkal fog aludni – grimaszoltam.
- De hát ez is milyen már? – nevetett. – Ennyi erővel én is átmehetnék valakihez.
- Ja – mondtam egyszerűen, mert annyira nem érdekelt, hogy mi a véleménye erről.

Ezután nem beszéltünk többet, nyilván ő is észrevette, hogy nem vagyok beszédes kedvemben, de ez így volt rendben. Szerencsére csak megkerült az a pár lány is, akik eltévedtek, így végre indulhattunk a szállásunkra. A busz nem vitt minket tovább, mert a belvárosban nem nagyon tudott volna leparkolni, vagy mi, így tömeg közlekednünk kellett. Csak hogy időközben eleredt az eső, én meg már majdnem káromkodni kezdtem, mivel nem volt ernyőm, mikor YiXing kedvesen felém tartotta a sajátját. Csak megköszöntem neki, aztán így sétáltunk tovább. Valamivel alacsonyabb volt tőlem, így jobb lett volna, ha én tartom, de inkább nem szóltam neki. Örültem, hogy nem áztam meg. Nagyjából egy fél órát villamosoztunk, mikor a szállásra értünk. Random kiválasztottam egy kulcsot, amit osztogattak, és már mentem is, hogy megtaláljam a szobánkat. Egy kisebb folyosón volt eldugva, jobbra, az utolsó szoba, pont az útra nézett, de nagyon hangulatos volt. Szerencsére elég tiszta helynek tűnt, az ágyak is rendben voltak, így úgy voltam vele, hogy egy éjszakára megfelel. Osztályfőnökünk közölte velünk, hogy egy óra múlva indulunk a Namsan toronyhoz, úgy készüljünk. Nem nagyon csináltam semmit, kidőltem az ágyra és kockultam. Írtam LuHannak, hogy megérkeztünk, küldtem neki pár képet, aztán JongDaenek meséltem, hogy milyen szerencsétlenek voltak a lányok. Komolyan, nagyon nem volt kedvem nekem ehhez az egészhez.

Mégis, jól éreztem magam a Namsan toronynál. Az a lift még mindig rohadt menő volt. Annak ellenére, hogy ki nem állhattam őket, ez nem zavart. Nagyon gyorsan fent voltunk, de meg sem éreztem, tényleg jó érzés volt. Felérve, a kilátás gyönyörű volt. Mivel már sötétedett, a város fényeit felkapcsolták, így csodálatos volt a látvány. Azonnal lőttem pár képet, és meglepő módon, néhány normálisabb lányosztálytársam beállt velem szelfizni. Így egy kicsit jobb kedvem lett, dumálgattam is velük, de nem nagyon kötöttek le. Aztán a lányok, akiknek voltak barátjuk, természetesen vettek lakatot, írtak rá üzenetet és felrakták a többi, több ezer lakathoz. Gondolkodtam rajta, hogy én is írok valamit, de aztán elvetettem az ötletet. Nem volt nekem arra pénzem, hogy ilyenekre adjak ki – a kaja fontosabb volt. Miután leértünk, kaptunk szabadidőt, annyit kötött ki osztályfőnökünk, hogy két óra múlva ugyan ide érjünk vissza. Én meg is indultam, hogy szétnézzek valami plázában, ami ott volt nem messze, meglepetésemre pedig YiXing velem tartott. Tényleg meglepődtem rajta, nem voltunk olyan jóban, sőt, a négy év alatt alig-alig beszéltünk, így nem értettem, hogy miért éppen velem jön, mikor mindig is a lányok társaságában érezte jobban magát. De nem kérdeztem rá, elbeszélgettem vele azért, volt miről. Kellemes csalódásként ért, mikor realizáltam, hogy egész sok dologban egyetértünk, ami a világ dolgait illeti. YiXing betért valami ruhaboltba, amiről én még életemben nem hallottam, de biztos voltam benne, hogy drága. De azért benéztem én is, volt időm. Meglepő módon, találtam magamnak két pólót, leértékelve. Így hát megvettem magamnak, és büszke voltam a teljesítményemre. Elhagyva YiXinget, bementem egy drogériába, vettem tusfürdőt meg sampont, aztán kávéztam is egyet. Éppen azt szürcsölgettem a saját kis nyugalmamban, közben netezve, mikor érkezett egy üzenetem. Méghozzá BaekHyuntól.

„Jól láttam, hogy Namsanban vagy? :3”

„Nem, vegyél fel szemüveget… T_T”

„Mondtam már, hogy imádom a humorodat, SeHunnie? :D”

„Még nem, de köszönöm a bókot~ d>.<b”

„Ha én bókolok neked, az nem ilyen, hidd el. ;)”

„Oké, nem tudsz mást boldogítani? Nem érek rá…”

„Oh, pedig én úgy látom, nagyon ráérősen iszogatod a lattédat~ :P” 

Abban a pillanatban, mikor elolvastam az üzenetét, felkaptam a tekintetem, majd alaposan szétnéztem a kávézóban. Aztán mikor megláttam pár székkel távolabb ülni tőlem, egy elégedett mosollyal az ajkain, legszívesebben kínomban röhögtem volna. Tekintetünk találkozott, nekem pedig egyetlen kérdés járt a fejemben.

Mi a faszt keres ő itt?