22. fejezet

Édes faszom, nem hiszem el, hogy ez a gyerek mindig ott van, ahol én. Először a sulinál futottam vele össze, aztán a Plázában. Erre még azt mondtam, hogy oké, elvégre, Szöulban voltunk, meg minden, de… Namsan? Komolyan, még Namsanban sem hagy békén? Nem mintha olyan sok dolgom lenne, de most komolyan, ez valami vicc. Valaki rohadtul jól szórakozik rajtam odafent, ebben biztos vagyok. Vagy csak BaekHyun valami őrült, és mániákusan követ engem. Ami meg lehetetlen, bármennyire is kinéztem volna a fejéből. Sóhajtottam egy mélyet, majd inkább eleresztettem a pillantását, hogy lássa, nagyon nem vagyok most vevő a poénjaira. Láttam, hogy elkezdett írni valamit, de nem igen volt kedvem beszélgetni vele, így aztán végképp nem, hogy szinte itt ültünk egymással szemben. Így inkább kiléptem a beszélgetésből, és elkezdtem JongDaet zaklatni, holott teljesen tisztában voltam vele, hogy annyira lesz elérhető, mint amennyire én most BaekHyunnal szerettem volna beszélgetni. Avagy nagy nulla. De azért jó volt kicsit hisztizni neki, meg úgy tenni, mintha valakivel nagyon jól eltársalognék. Komolyan, kicsit sem voltam gáz, de mindegy. Egy idő után meguntam, hogy barátom valóban nem válaszol semmit, így felnéztem, szemeimmel akaratlanul is BaekHyunt kerestem, de nem találtam, amin őszintén meglepődtem, de persze örültem is neki, hogy nem kell a képét bámulnom. Remélem, lelépett, és békén hagy a hülyeségével. Éppen újra az önsajnálatba akartam temetkezni, mikor hirtelen levágódott velem szembe valaki, én pedig már magamban anyáztam BaekHyunt, de mikor felpillantottam, minden szó a torkomon akadt.

- Mi az, szellemet láttál? – nevetett fel kissé YiXing, mire csak pislogtam egyet.
- Nem, csak azt hittem… Mindegy – legyintettem, majd a mellette lévő széken pihenő szatyrokra szegeztem a tekintetemet, amiket előzőleg ő tett oda. – Miket vásároltál?
- Vettem pár felsőt, meg egy farmert is, nálunk nem lehet ilyet jó áron kapni – rántotta meg a vállát. – De jól ott hagytál, miközben próbáltam, alig találtalak meg.
- Nem hitted, hogy rád fogok várni – néztem ré felvont szemöldökkel, mert ettől agyfaszt tudtam volna kapni.
- Ha már együtt mentünk be, így lenne a logikus – sóhajtott egyet, majd elővette az iPhone-ját, és máris pötyögött rajta. – Tényleg, JongDae miért nem jött? – kérdezte, fel sem nézve a telefonból.
- Most egy évesek JunMyeonnal, ünnepelnek – rántottam meg a vállam hetykén, de persze valójában igenis hiányzott a barátom.
- Már egy éve? Jól eltelt az idő… Mintha csak tegnap lett volna, hogy szerelmet vallott – nézett itt a szemembe. – Neked nem furcsa, hogy meleg?
- Neked nem volt az? – kérdeztem vissza reflexből.
- Jogos kérdés – bólogatott, majd visszanézett a telefonjára. – Azért örülök, hogy talált magának valakit, és te is a barátja vagy.

Erre nem nagyon tudtam neki mit válaszolni, így én is inkább belefulladtam a telefonomba, csak hogy már mindenkit zaklattam, de senki nem volt képes visszaírni. Ez totál jellemző, ha beszélgetni akarnék, sehol senki, de ha nem érek rá, írnak vagy tízen. Nem is értettem, miért akadtam ki ezen. A másik, hogy mennyire gázul festhettünk már, hogy itt ültünk egymással szemben egy kávézóban, erre mind a ketten csak a telefonunkat nyomogattuk. Bár, én nem tenném, ha YiXinggel tudnék miről beszélgetni. Csak hát, ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Amúgy is rohadtul untam már, hogy itt kell üldögélnem, de legalább beszélgethettünk volna. Aish, mindegy… Ekkor láttam, hogy BaekHyun megint üzent nekem, de most úgy voltam vele, hogy legyen, elolvasom, aztán elküldöm a picsába.

Ki ez a dögös srác? ;)

Jézusom, ember, te nagyon gáz vagy… Egyébként egy osztálytársam, de mielőtt megkérdeznéd, nem meleg, és ha jól tudom, van barátnője is. >.>

Én nem a veled szemben ülőt kérdeztem, SeHunnie… :3 Rád értettem, ha nem esett volna le. :D

Itt volt az a pont, mikor legszívesebben lefejeltem volna azt a faszarc képét. Nem igazán voltam egy indulatos ember, de BaekHyun pillanatok alatt kihozta belőlem. Csak ültem ott, és bámultam a kijelzőt, de egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy létezik ilyen ember. Pedig már azt hittem, hogy a legutóbbi találkozásunkkor világosan megmondtam neki, hogy így nem közelebb, csak távolabb kerül tőlem. Úgy tűnt, felfogta, és akkor egész normális volt, erre most megint kezdi… Mi baja van ennek, kanos? Hát menjen, dugjon meg valami ribancot, ne nekem tegye itt a fejét, mert még véletlenül felrúgom. Csak úgy. Kedvességből. Hogy lássa, törődök vele. Aish, komolyan mondom, ez az ember… Nem mintha megérné felbaszni magam éppen miatta, de valahogy tényleg érzéke volt hozzá. Amúgy sem voltam jó passzban, szar napom is volt, erre még ő is rátett egy lapáttal. Annyira meg tudtam volna fojtani egy kis kanál vízben is, esküszöm. De nem, Oh SeHun rendes gyerek, és nem rendez jelenetet éppen egy hülye gyerek miatt. Neki ettől sokkal több esze van, nem igaz? De, így van. Remek, ezt aztán jól megbeszéltem magammal, jár a keksz nekem.

- Lassan majd mehetünk, nem? – kérdezte hirtelen osztálytársam.
- Ja, már úgyis elültem a seggem – grimaszoltam, mert tényleg zsibbadtam már egy kicsit.
- Akkor húzzunk, még lehet, benézek a Saxoo Londonba – állt fel YiXing, majd felkapta a két szatyrot, és indulásra készen állt.
- Oké, felőlem – rántottam meg a vállam, betoltam a székemet, majd mellé léptem, így indultunk neki.
- Amúgy te hol szoktál vásárolni? – kezdeményezett beszélgetést, aminek azért örültem, legalább próbált érdeklődni.
- Miért, ennyire gázak a ruháim? – kérdeztem vissza, majd végignéztem magamon; egész jól néztem ki.
- Nem, csak érdekel, mert soha nem hallottalak még a ruhákról beszélgetni, pedig vannak egész márkás cuccaid is – magyarázta YiXing, azzal a különös akcentusával.
- Ja, hát nem nagyon érdekel a divat – vágtam be egy hülye fejet. – Általában azt veszem meg, ami tetszik, nem pedig azt, ami a mostani divat, vagy márkás.
- Ahhoz képest jó a stílusod – dicsért meg a kínai srác, mire egy kis mosoly szökött az ajkaimra.
- Kösz, vagy mi – bólintottam, majd észrevettem egy táblát, amire pár dolog volt írva. – Ah, arra van a mosdó, én elszaladok, de te menj nyugodtan, majd megyek utánad.
- Jól van, majd találkozunk – intett még nekem, aztán külön váltunk.

Nem nagyon kellett pisilnem, de gondoltam, inkább elmegyek, mert ki tudja, mennyi idő, míg hazaérünk. Nem mintha nem bírnám ki, de így kényelmesebb sokkal, és nem az az első dolog, amint visszaértünk a szállásra, hogy betámadom a budit – mert biztos voltam benne, hogy a csajoknak így lesz. Azok annyit bírtak járkálni a mosdóba, mint egy nyolcvanéves vénasszony, aki felfázott. Esküszöm, már rég a reumatológián lennék, ha annyit kellene leülnöm meg felállnom a WC-ről. Mindegy, lapozzunk. Mivel a kis nyíl erre mutatott, reméltem, hogy itt lesz valahol a közelben a mosdó, nem akartam bolyongani a hatalmas építményben. Nem mintha eltévednék, nem erről van szó, csak na. Lassan tényleg vissza kell érnünk a találkozási helyre, és még YiXinget is meg kellett találnom. Végül megpillantottam a folyosó végén a mosdót, így be is tértem. Voltak egy páran, de nem volt vészes a helyzet. Gyorsan elvégeztem a dolgomat, majd indultam a csaphoz kezet mosni. Aztán mikor felnéztem a tükörbe, szinte deja vum lett attól, hogy BaekHyun ott állt a hátam mögött nem messze. Mint a legelső találkozásunkkor… Nem nagyon vettem róla tudomást, csak elkezdtem szárítani a kezem, ám ő úgy tűnt, máshogy gondolja a dolgokat. Megragadta a csuklómat, én meg mire reagálhattam volna, már magunkra is zárt egy kabint. Szerencse, hogy éppen senki nem volt a piszoároknál.

- Mégis miért ignorálsz ennyire? – kérdezte azonnal hevesen, túl közel hajolva hozzám, az amúgy is apró fülkében.
- Még kérdezed? Jézusom, BaekHyun, te tényleg nagyon beteg vagy – forgattam a szemem. – Azt hittem, megbeszéltük a múltkor a dolgokat, úgyhogy köszönöm szépen, elég volt belőled.
- Igen, megbeszéltük, hogy nem leszel egy bunkó seggfej, és próbálsz úgy viselkedni, hogy legalább bármi,felé esélyt is lássak arra, többet jelentek számodra, mint egy cipődre ragadt kutyaszar – fintorodott el.
- És szerinted mégis miért nem tudok úgy viselkedni veled, ahogyan azt te szeretnéd, hm? – vontam fel a szemöldökömet, kissé dühösen nézve rá, de nem vártam meg, hogy válaszoljon. – Azért, mert kettőnk közül te vagy az, aki itt teszi nekem a szépet, meg olyanokat irkál, amire kurvára nem vagyok vevő! Megmondtam világosan: nem vagyok meleg! Nem tudok úgy viselkedni veled, ahogy elvárnád, ha meg nem tetszik, sajnálom, ez van! Le lehet kopni rólam, BaekHyun, nem kötelező semmi.
- Nem igaz, hogy nem bírod felfogni azzal a parányi agyaddal, hogy szeretlek? – kiabált rám, egyenesen a szemembe nézve. – Azt hiszed, olyan kurva könnyű ezt tennem? Hogy tepernem kell érted, és úgy viselkednem? Hogy te folyamatosan csak ignorálsz engem, és nem is érdekellek? Még csak egy kicsit sem, SeHun! Így kellene harcolnom érted? Tisztában vagyok azzal, hogy nem könnyű menet, az eszem azt mondja, hogy esélytelen, de… Basszus, a rohadt szívem minden egyes alkalommal ki akar szakadni a helyéről, mikor meglátlak! Attól pocsolyává tudnék olvadni, hogy ha egyszer… A picsába is, ha csak egyszer úgy néznél rám, mintha jelentenék számodra valamit! És ez az, ami miatt képtelen vagyok elengedni téged, SeHun. Szeretlek, értsd már meg!

A következő pillanatban viszont olyat tett, amire kicsit sem számítottam. Pedig kellett volna, nagyon is, hiszen BaekHyun ilyen volt. Rámenős, szókimondó, kíméletlenül őszinte és határozott. Úgy csókolt rá az ajkaimra, hogy egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy fiú vagyok-e, vagy lány. Megmarkolta a felsőmet, úgy húzott magához közelebb, miközben én csak mozdulatlanul tűrtem, hogy ostromolja az ajkaimat. Egy srác. Egy másik férfi. Aki nem más, mint Byun Kibaszott BaekHyun. Mégis… Amiket mondott, az valamit elindított bennem. Eddig soha nem mondta, hogy le akart volna rólam mondani, csak a szíve nem engedi. Az pedig, hogy szerelmet vallott nekem… Azt hiszem, jól esett. Mármint, soha, senki nem vallott még nekem szerelmet, és nem éppen BaekHyuntól szerettem volna elsősorban hallani, de… A francba is! Talán engedhetem. Talán ennyit ő is megérdemel. Nem akartam hiú ábrándokba kergetni, és nem akartam egy önző, szemétláda sem lenni, de akkor és ott valami megváltozott. Mintha nem is én uraltam volna a testemet, átkaroltam a derekát, magamhoz húztam alacsony termetét, majd visszacsókoltam. Ami pedig elsőre az eszembe villant, az nem az undor volt. Hanem az íz, ami valahonnan nagyon is ismerős volt nekem, de képtelen voltam rájönni, hogy miért. Úgy csókolóztunk abban a pici fülkében, mintha valami szeretők lennénk, akiknek bujdosniuk kellene, holott szó sem volt ilyenről. Kifejezetten büdös volt, és nem éppen azért csókolóztunk, mert annyira szerettük volna egymást. Egyszerűen csak… Nem tudom. Kellemes volt BaekHyunnal csókolózni, és ezt most mindenki jegyezze meg, mert soha a büdös életben nem fogok ilyet mondani. Mindig is azt hittem, hogy egy veled azonos neművel undorító csókolózni, de… Semmi különbség nincsen. Az égvilágon semmi, az érzés ugyan olyan kellemes. Ezekkel a gondolatokkal váltam el BaekHyuntól, aki nem nyitotta ki a szemeit, nyilván most dolgozta fel a történteket.

- Nehogy elbízd magad – szólaltam meg egyből.
- Mi van? – nyögte ki, amint felnézett a szemembe; ismét túl közel volt.
- Ezt csak azért kaptad, hogy nehezebb dolgod legyen – mosolyodtam el, talán túl genyó módon.
- Tessék? – kérdezett vissza újból, ami kicsit már szórakoztató volt.
- Csak hogy legyen motivációd – simítottam végig az arcán, majd megcirógattam az alsó ajkát. – Aztán nehogy másra is kivesd a hálód, Baekkie, úgy nem lenne izgalmas a játék!

Mielőtt bármiféle reakciót mutathatott volna, kiléptem a pici fülkéből, az sem érdekelt, hogy egy ötvenes pasas megbámult, mikor felfogta, hogy nem egyedül voltam odabent. Hatalmas vigyor kúszott a képemre, ahogy haladtam kifelé, ennek ellenére… Mégsem voltam boldog. Nem akartam ezt csinálni. Rohadtul nem az én stílusom volt játszani más emberek érzéseivel, még ha BaekHyunról volt szó, akkor sem. Legszívesebben lekevertem volna magamnak vagy két nagy büdös pofont. Mégis mi a faszt csináltam? Csókolóztam BaekHyunnal, oké… Még fel kell dolgoznom, de túléltem, azt hiszem. Nem is volt olyan rossz, de ennyi. Ettől még nem lettem szerelmes belé, nem is tudom, mit gondolt. Sóhajtottam egy mélyet, majd inkább próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy talán ez kissé elijesztette tőlem. Most talán egy görénynek tart, és szid, minthogy álmodozzon arról, hogy én és ő valaha is együtt leszünk. Mert az lehetetlen. Byun BaekHyun számomra csak egy cipőmre tapadt kutyaszar – csak hogy éljek a hasonlatával. Éppen ezért nem értettem, hogy mégis miért éreztem akkor bűntudatot miatta.

***

Az idő gyorsan telt, már javában novembert koptattuk. A suliban semmi nem változott, maximum annyi, hogy minden a szalagavató körül forgott. A lányok varratták a ruhájukat, de sokaknak gond volt vele, ment a minden napos hiszti róla, hogy megint mehetnek a varrodába, mert ez sem jó, meg az sem jó. A fiúknak egy egyszerű öltöny volt a nagy ruha, de egyformának kellett lennie, így el kellett mennünk közösen és venni. Mivel anyám nem nagyon volt szabad, így ideadta a pénzt, hogy intézzem el ezt egyedül. Szerencsére JongDaevel ketten mentünk, meg az anyukája, így egész gyorsan letudtuk a dolgot. Nem mondom, rohadtul nem értettem, hogy mi a francért kellett egy Tommy Hilfiger öltönyt választani. Kibaszott drága volt, és úgy sem fogom soha többé felvenni, mert ocsmány is. Nagyon nem tudtam jó pofát vágni, mikor próbáltam, a „kedves” eladónő meg össze-vissza dicsért, hogy milyen remek rajtam, meg helyes vagyok. Persze, mintha annyira számított volna, neki csak az a lényeg, hogy perkáljuk a lóvét. Én is kedves lennék, ha ilyen szarokért ennyi pénzt kapnék. Visszatérve, tényleg minden erről szólt. Így a tanárok is békén hagytak minket a dolgozatokkal, főleg osztályfőnök, aki már eléggé unta, hogy tanítania kell minket. Jobban szeretett minket annál, hogy az unalmas szarokat magyarázza, így inkább beszélgetett velünk. Nem mondom, hogy rossz volt, de akkor meg felesleges volt bejárni az órákra.

JongDae egyébként beteg volt. Nem szerettem, mikor megfázott, mert azt ő elég csúnyán tette. Még csak pár napja hiányzott, de biztosan tudtam, hogy két hétig nem fog jönni. Általában, ha én megfázok, két-három napig vagyok rosszul, aztán már egész tűrhető, egy hét alatt simán átmegy rajtam az egész. De JongDaenél valahogy ez más, ő van, hogy másfél hétig szenved, alig akar kigyógyulni a betegségből. Ezért is aggódtam érte mindig. Pedig mondtam neki, hogy öltözzön fel jól, és ne igyon semmi hideget – elég könnyen megfájdul a torka is. És ha már nála tartottunk, elmesélte persze, míg itt volt, hogy milyen volt az évfordulójuk. Nem mintha nem hívtam volna fel még este az osztálykiránduláson, de élőben másabb volt. Azt mondta, egy kisebb étterembe mentek el, ahol abszolút nem nézték ki őket amiatt, hogy együtt voltak. Ezt jó volt hallani, kevés ilyen hely van manapság. A vacsora semmi izgalmas nem volt, bár külföldi ételeket ettek, ami nagyon ízlett barátomnak. Elmondta, hogy kapott még egy könyvet, és valami személyeset is, de azt nem kötötte az orromra. Nyilván el tudtam képzelni, hogy az a valami az ágyon belül történt, de a legkevésbé sem voltam rá kíváncsi. A lényeg, hogy nagyon örültem neki, hogy ilyen jól megvoltak JunMyeonnal.

Egyébként azt soha nem értettem, hogy miért kell már november elején elkezdeni ezt a karácsony őrületet. Komolyan, még az első pár napban tök jó, örülök neki, de mikor még van másfél hónap addig a bizonyos ünnepig, és már látom, hogy a fenyőfák feldíszítve állnak a Pláza, vagy a nagyobb bevásárló központok közepén, agyfaszt tudok tőle kapni. Teljesen elmegy a kedvem addigra, mire kellene, hogy ünnepi lázban égjek. Soha nem értettem ezt a logikát, de persze, tisztában voltam vele, hogy ez a reklám. Felhívják az emberek figyelmét arra, hogy nemsokára karácsony lesz, be kell vásárolni, ott vannak az ajándékok, meg minden ilyen hülyeség. Egyszóval, pénz. Én pedig nagyon utáltam ezt. De ki vagyok én, hogy megmondjam, mit hogyan csináljon az emberiség? Egyszer úgyis meghalunk, akkor meg nem mindegy? Sóhajtottam egy mélyet, majd azon kezdtem el gondolkodni, mégis mit adhatnék ChanYeol születésnapjára. Szereti a hó gömböket… Mit szereti? Odáig van értük, akár órákig is képes lenne rázogatni azzal az idióta vigyorral a fején a kis tárgyat. Szeret olvasni, imádja a könyveket, aztán még a macskákért is oda van. Nem hiába van neki kettő, akiket szinte a gyerekének tekint. Én meg utáltam ezt a mániáját. Mármint, persze, szeresse az állatokat, de miért éppen macska? Oké, ez is csak az én defektem, hogy egyszerűen utáltam a macskákat. Allergiás is voltam rájuk, de még visszataszítóak is, szerintem. Mondjuk vannak cuki cicák is, amikor még kicsik és aranyosak. Azokat szeretem, de mikor már nagy, akkor elég, ha távolról látom őket. Szinte itt van a szemem előtt, ahogy hazaér, és a két macska szalad elé, ő meg felvinnyog azon a mély hangján: „Hát itt van apuci! Hiányoztam?” Egyszerűen halálos, komolyan. Visszatérve, fogalmam sem volt, mit vehetnék neki. Könnyű őt boldoggá tenni, nagyon is, de úgy utáltam valami felszínes, pénzzel megvehető ajándékot adni neki. Gondolkodtam rajta, hogy nem is veszek semmit, mert egyrészt csóró voltam, ő meg úgysem igényli. Mondjuk, még van pár nap, max megölelgetem, hogy érezze a törődést.

- Tudod, mit álmodtam? – kérdezte ChanYeol, ahogy sétáltunk együtt a buszhoz.
- Megint üldözött a Texasi láncfűrészes? – kérdeztem nevetve, hiszen tényleg gyakran álmodta ezt.
- Nem, most nem – rázta a fejét. – Kivételesen Jason üldözött valami szőlők között.
- Remek, és kinyírtad a végén? – érdeklődtem.
- Nem, jöttél te, hogy mit csinálok, én meg mondtam, hogy menekülök Jason elől, de te meg nem hittél nekem… Aztán megláttad, hogy tényleg üldöz, de nem ijedtél meg, így téged nem bántott.
- Látod? Még álmodban is menő vagyok – söpörtem hátra színpadiasan vörös hajam.
- Hát ez az – nevetett fel. – Amúgy nem tudom, mi lett a vége, mert felébredtem.
- Akkor remélem, este folytatódik – vigyorodtam el gonoszul.
- Köcsög – lökött meg.
- De legalább egy menő köcsög! – mutattam rá a lényegre, mire mind a ketten felnevettünk.

Reméltem, hogy gyorsan hazaérünk. Éhes voltam és fáradt, nem nagyon volt sok kedvem az emberekhez, de ChanYeol mindig a kivételekhez tartozott. Annak ellenére, hogy előtte ő is végighisztizte a beszélgetésünket, hogy milyen szar napja volt, most úgy elvoltunk egymással, mintha semmi gondunk nem lenne. Ezért szerettem vele lenni, mert tényleg nem kellett azzal törődnöm, hogy hogy beszélek vagy mit mondok. Egyszerűen csak én voltam, ez pedig jó érzés volt. Nem mintha amúgy megjátszanám magam, de nyilván nem beszélek ilyen közvetlenül és ilyen formában mondjuk az osztálytársaimmal. Meg azok amúgy is nyomorékok, nem érdemlik meg, hogy Oh SeHun figyelmet szenteljen rájuk. JongDae volt még ebben a különleges helyzetben, de ő is egy más kategória. Őt nem tudnám lazán sértegetni. Nem azért, mert nem volt olyan szinten a kapcsolatunk, egyszerűen csak másmilyen volt, mint ChanYeollal. LuHanról akkor nem is beszélve! Így szóba hozva a kínait… Kissé eltávolodtunk egymástól. Mármint, most is rengeteget szoktunk beszélgetni, de valahogy úgy érzem, már nem vagyunk olyan viszonyban. Régebben gyakran becézett engem, nem volt furcsa, mikor édimnek, vagy cukimnak hívott – bármennyire is buzisnak tűnik így. Jól esett tőle ezeket a becézéseket olvasni, olykor egy-egy szívecskét is látni. Ezek azonban mostanában teljesen elmaradtak. Ha valahogy így hívott, az SeHun volt, búcsúzáskor nem írt semmi aranyosat, mint régebben. Furcsa volt, igazán furcsa – pedig ez lett volna a normális, csak az idő elteltével annyira megszoktam, hogy egyszerűen hiányzott. És bár én ugyan úgy álltam hozzá, valami akkor is megváltozott, és nem értettem, hogy mi. Ez pedig eléggé bántott. Ahogyan néhány megjegyzése is. Soha nem voltam én sem szerény, ha írásról volt szó, de LuHan… Egészen egyszerűen nagyképű volt. Én is tisztában voltam vele, hogy milyen szinten állok, ő viszont ezt hangoztatta is. Mindig elmondta, hogy milyen sok véleményt kapott, és hogy milyen jó ötleteket kapott most, ami biztosan senkinek nem fog megfordulni a fejében. Nagyon elragadta a hév, én pedig hiába próbáltam szépen elmondani neki, hogy ne vegye már ezt ilyen véresen komolyan, annál jobban csinálta. Így inkább feladtam a próbálkozást.

Elköszöntünk ChanYeollal egymástól, majd egyenesen a szobámba mentem. Apám otthon volt, de nem sok vizet zavart, csak megkérdezte, mi a helyzet a suliban, meg ilyenek. Bár éhes voltam, ahhoz is fáradt voltam, így inkább csak végigfeküdtem az ágyamon, és hirtelen, minden ok nélkül eszembe jutott BaekHyun. Azóta nem keresett, nem találkoztunk és nem is írt. Ennek ellenére én egész sokat gondoltam rá, sőt, komolyan mondom, még hiányzik is, hogy nem írogat nekem minden faszságot, amire nem is lennék kíváncsi. Ez pedig rohadtul zavart. Vajon a csók miatt zavarodtam össze ennyire? Vagy más az oka? Szívesen elbeszélgettem volna erről valakivel, de ötletem sem volt… Főleg úgy, hogy tényleg nem voltam meleg. Így felhozni ezt a témát, egyenesen öngól lett volna, azért annyira hülye meg nem vagyok, hogy leégessem saját magam. Éppen nyúltam a telefonomért, hogy kockuljak egy kicsit, mikor az megcsörrent. A szokásos csengőhangom, APink – NoNoNo szólalt meg, de nem élvezhettem sokáig, mert amint megláttam, hogy ki hívott, akaratlanul is nyögtem egyet.

Miért van az, hogy ha valamelyik az eszemben jár, a másik valamilyen módon felbukkan?