24. fejezet

Soha. Soha a büdös életben nem gondoltam volna, hogy erre valaha rávesz valaki. Lehetetlennek gondoltam, bár őszintén, még soha nem játszottam el a gondolattal, hogy valaha is ilyet csináljak. Meg sem fordult volna a fejemben, egyedül akkor, mikor láttam azokat a képeket. Erre tessék, most itt vagyok, Kai tőlem nem messze, én meg anyaszült meztelenül ülök azon a kurva széken, és olyan szinten zsibbad az agyam, mintha legalább beszívtam volna. Hogy lehetséges, hogy rávett erre? Hogy a picsába tudta elintézni, hogy igent mondjak neki? Ha egy negyed órával korábban számítottam volna rá, hogy ezt teszi, inkább lesmároltam volna ott helyben, csak ezt ne kellene csinálnom. Csak hogy már nem volt visszaút, Kai igen belelendült a dologba, láttam, hogy a szeme csillogott, ahogyan végignézett rajtam, komolyan azt vártam, mikor esik végre neki a dolognak. Én meg nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek kínomban. Nem féltem a saját nememtől, nem egyszer vertem már be egy-kettő faszkalapnak az orrát, meg nem voltam egy nyámnyila, de ahogy most Kai rám nézett… Istenemre esküszöm, még a szar is megállt bennem. Csak bámultam rá, és szemeimmel könyörögtem neki, hogy ne tegye meg. Bármit, csak ezt ne. Ha tudtam volna, hogy erre gondolt, biztosan nem mentem volna bele. De mégis ki számítana ilyesmire? Valaki kurva gyorsan mentsen meg, mert esküszöm, vagy lekaratézom – amit egyébként nem tudok, de elég sok Jackie Chan filmet néztem ahhoz, hogy pár mozdulatot leutánozzak –, vagy egy olyan hisztit levágok, mint egy menstruáló csaj. Nem, egyik sem lett volna jó megoldás, nagyon nem, de semmi más ötletem nem volt.

- Készen állsz? – nézett a szemembe egy hatalmas vigyorral, majd közelebb lépett hozzám.
- Az ég szerelmére, nem! – kiabáltam azonnal, majd jobban eltakartam magam kezeimmel, nem mintha szégyenlős lettem volna, csak baszd meg. – Hogy a fenébe vettél rá erre?
- Nos, tudod, először csak poénból akartam – rántotta meg a vállát. – De mikor lazán rábólintottál, belegondoltam, hogy ebből még jó is kisülhet.
- De ez egy nagyon rossz ötlet, szóval kurva gyorsan hagyjuk ezt abba – tiltakoztam továbbra is, fenyegetően nézve a barna hajúra.
- Most miért vagy ilyen? – billentette oldalra a fejét csalódottan. – Jól nézel ki, és biztos vagyok benne, hogy tehetséges is vagy, kiindulva a korábbiakból. Ne szégyenlősködj, előttem meg pláne nem kell.
- A picsába, ez nem arra ment ki, hogy kölcsönösen meggyőződjünk arról, egyikőnk sem meleg? – kérdeztem rá hirtelen, mire felnevetett.
- Ez tény, de a dolgok azóta máshogy alakultak – rántotta meg a vállát ismét, mire kedvem támadt beverni egyet neki. – Jobban éreznéd magad, ha én is levetkőznék?
- Hát te totálisan őrült vagy! – túrtam vörös tincseim közé.
- Maradj így! – mondta azonnal, mire kíváncsian felnéztem a karom mögül, de már késő volt, a vaku kivilágította a szemem. – Ezt nézd meg, remek koncepció.

Azzal teljesen hozzám lépett, majd mit sem törődve vele, hogy még mindig meztelen voltam, felém fordította a fényképezőgépét, így akaratlanul is megcsodálhattam az éppen jó pillanatban ellőtt fotót. Ami… Tényleg baromi jó lett. Fekete-fehérben csinálta meg a fotót, így a hófehér háttér remek kontrasztot adott, kissé hamuszürke bőrömmel. Szemből csinálta a fotót, a fehér, egyszerű hokedli éppen csak látszódott, ahogy rajta ültem. Egyik lábam fel volt húzva, a másikat lógattam, míg bal karommal átkaroltam a bokámat, így takartam azt, aminek nem kellett látszania. Másik kezemmel pedig tincseimbe túrtam, de éppen azt a pillanatot kapta el Kai, mikor felpillantottam. Egyszerűen dögös, megragadja az ember tekintetét, és látszik, hogy tényleg ért hozzá, a „díszletet” is ő csinálta, mintha már ezt tervezgette volna ki tudja, mióta. Ami azt illeti, tényleg nem egy akt fotózásra számítottam, mikor felajánlotta, hogy ki tudjuk deríteni. Először csak közelebb húzódott hozzám, és közölte velem, hogy vetkőzzek, amin jót nevettem. Aztán magamra hagyott, és mondta, hogy ameddig vissza nem ér, csak egy bokszer legyen rajtam. Én meg amilyen hülye voltam, gondoltam, miért is ne? Tényleg bíztam abban, hogy Kai nem meleg, és most már végképp beigazolódott. Másképp mi a fenének akarna rólam képeket csinálni? Ráadásul meztelenül? Kicsit még mindig aggasztott a helyzet, hiszen ha ez valahol napvilágot lát, vagy elmondja valakinek, az nekem nagyon nem lenne jó, de… A francba is! Egyszer éltünk, fiúk voltunk mind a ketten, nem volt olyanom, ami neki nincs. Nem kellett szégyellnem a testem előtte, hiszen ugyan azzal találkozik nap, mint nap. Ő csak egy fotós. Csak Kai. Nem fogok belehalni, ha egy kicsit megpróbálom élvezni a dolgot, ő meg dolgozhat egy tökéletes modellel.

- Tetszik? – kérdezte, majd ismét magához vette a gépet.
- Nem rossz – ismertem el, majd megigazítottam a hajam. – Ha esküszöl, hogy soha, senkinek nem mutogatod majd, csinálhatsz többet is…
- Csak ennyi a feltétel? – csillant fel a szeme. – Akkor készülj, Oh SeHun, mert ilyen modellel nem gyakran találkozok!
- Nem kell hízelegni, a kezed járjon, ne a szád – nevettem fel hangosan. – De azért szólj, hogy mit csináljak, mert fogalmam sincs.
- Először is, vedd vissza a bokszeredet, szerintem úgy neked is kényelmesebb – adta az instrukciókat, mire rápillantottam. – Ah, persze, viszem!
- Kösz – vettem el tőle, ahogy a szoba másik végén elhagyott ruhadarabomat átnyújtotta, egyetlen megjegyzés nélkül. – Végig is akarod nézni?
- Mintha még nem láttam volna ilyet – forgatta a szemét, de azért hátat fordított, így gyorsan felkaptam a szűk, fekete darabot. – Kész vagy?
- Igen – mondtam, majd visszaültem a székre, immár sokkal kényelmesebben. – Vágjunk bele, kíváncsi vagyok, mit tudsz.
- Most provokálni próbálsz? – nézett a szemembe vigyorogva; valahogy ilyenkor teljesen más embernek tűnt. – Ne tedd, mert megbánod.
- Kíváncsivá tettél – fontam keresztbe a karjaimat, kihívóan nézve rá.
- Majd egyszer, ha nem számítasz rá, meg fogod tudni – kacsintott, majd már lőtte is a képet, a vaku ismét egy pillanatra elvakított.

Ami azt illeti, várni fogom azt az alkalmat.

***

Nem gondoltam volna, hogy ha az ember unatkozik, egy óra ilyen lassan telik. December tizenegyedike volt, délután háromnegyed négy. Ha minden igaz, JongDaenek négyig van angol, ami már csak egy negyed óra. Azt már fél lábbal is kibírom, ha már eddig itt basztam a rezet. Ami azt illeti, majd éhen haltam, fáztam és pisilnem is kellett. De mivel barátom mondta, hogy korábban el fog kéredzkedni, nem akartam elmenni, nehogy aztán keressen, így elkerüljük egymást. Tudom, erre kevés az esély, de ahogy barátomat megismertem képes ilyen csodákra. Így hát tovább ültem a picsámon, az is már majdnem befagyott, de állni meg nem akartam. Igazából, bemehettem volna a melegre, de mivel be voltam öltözve, lusta lettem volna lehámozni magamról a sok réteg ruhát. Beleizzadni meg aztán végképp nem lett volna ínyemre, így inkább csak tovább fagyoskodtam. Mivel wifi bár volt a sulinkba, állandóan változtatják a kódokat, így nem tudtam fellépni. Jobb esetben ilyenkor már otthon lehetnék. Csak hogy azért alszok ma JongDaenél, mert holnap nekünk nincs tanítás, csak szalagavató próba, az is csak tíz órától. Nekem meg nincsen buszom akkor, mert vagy bent vagyok már hétre, vagy utána kilencre. Így JongDae mondta, hogy akkor aludjak nála, én meg elfogadtam a dolgot, mert miért is ne. Legalább együtt leszünk, az utóbbi időben amúgy is kissé elhanyagoltam őt. Mármint, jobban lefoglalt minden más, mint ő. Persze, a suliban találkoztunk, meg beszéltünk, de el voltam tájolva. Mostanában gyakran jár az agyam mind Kai-jon, mint BaekHyunon. Az utóbbi azóta sem keresett, nekem pedig ez kezdett már nagyon furcsává válni. Sokszor rámegyek a nevére, hogy írok neki, de aztán mindig meggondolom magam. Mit mondhatnék neki? „Bocs, amiért seggarc voltam, de attól még mindig nem szeretlek.” Igazán kedves bocsánatkérés, komolyan…

Reményvesztetten néztem a bejárati ajtó irányába, ahol végre feltűnt barátom, cirka fél órás késéssel, mint ahogy vártam. Fél öt volt. Ahhoz képest, hogy azt mondta, négy előtt végez, fél kibaszott ötig angolon volt. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, vagy nevessek. Inkább csak megkérdeztem tőle, hogy mi a faszt csináltak eddig, de közölte, hogy mivel ez volt az utolsó óra az éven, dupláztak, meg átvettek több tételt is. Hát remek, nekem meg lassan a heréim borsóméretűre mentek össze, de az persze kit érdekel? Szerencsére, engesztelésképpen tényleg elvitt bubuzni, szóval meg volt neki bocsátva a dolog. Így csak utána indultunk el náluk, így hat óra is elmúlt, hogy odaértünk.

- Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte aggódva JongDae anyukája.
- Csak dupla angolt tartott a tanár, ha már ez az utolsó, aztán még beültünk teázni, hogy kiengeszteljem ezt a gyereket – mutatott rám barátom.
- Yah! Lefagytak miattad a… Szóval mindenem – ellenkeztem azonnal, mire osztálytársam felnevetett. – Ez volt a minimum, hogy meghívsz!
- Jól van, csak azt hittem, történt valami – lépett JongDaehez, majd egy puszit nyomott a homlokára. – Éhesek vagytok?
- Én nem – rázta a fejét barátom.
- De, éhesek vagyunk – hangsúlyoztam ki határozottan. – Te nem ettél ma szinte semmit, én meg szenvedek, úgyhogy muszáj ennem.
- De tényleg nem vagyok éhes – nézett a szemembe barátom.
- Nincs szükséged fogyókúrára, nem érdekel, eszel – parancsoltam rá, mire duzzogva az asztalhoz ült, én meg még odasúgtam neki. – JunMyeonnal úgyis elégetitek majd a kalóriákat holnap.
- Aish! – csapkodott meg, majd az anyjához fordult. – Egy jó nagy adagot kérek!
- Hű, nem tudom, hogy csináltad, SeHun, de el kell árulnod – nevetett a Kim rezidencia asszonya. – Soha nem mondott még ilyet.
- Ó, tudod, csak annyit mondtam, hogy-
- Semmit, nem fontos – vágott közbe barátom azonnal. – Legközelebb majd jobban eszek, rendben?

Normálisan megvacsoráztunk, majd bevonultunk barátom szobájába, ahol azonnal bekapcsolta a TV-t, majd azt kezdtük el lesni. Nem mintha ment volna benne valami érdekes, de attól nem volt rossz. Semmiségekről beszélgettünk közben, tervezgettük a holnapi szalagavatót, már előre nevettünk a sok picsán, hogy majd eljönnek tűsarkúba, aztán nyígnak, hogy fáj a lábuk, meg hasonlók. Kibeszéltük őket, mert mi megtehetjük, aztán YiXing is szóba került, meg a még kilencedikes dolgaink. Újra felhoztam neki, hogy milyen esetlen volt még akkor, de azóta egészen jól kikupálódott mellettem. Akarom mondani, JongDae tényleg nem mindig volt ilyen. Mikor bekerültünk a közép suliba, ő volt az, akit egyből mindenki kinézett. Bizonytalan volt, naiv, és bár barátságos, de senkinek nem volt szimpatikus az alacsony, vékony termete, és a túlságosan is őszinte reakciói. Én voltam az első, aki jobban összebarátkozott vele, és valahogy együtt is maradtunk. Persze, ahogy teltek a hónapok kilencedikben, már akkor is sokat változott általam, de mikor a tizediket kezdtük, ő meg megjelent jóval férfiasabban, izmosabban és szőkésbarna hajjal, egyszeriben mindenkinek szimpatikus lett. Persze barátom akkor is kedves volt mindenkivel, de tisztában volt vele, hogy ez csak a megjátszás. Régi történeteket meséltünk, felhoztunk mindent, jó volt kicsit nosztalgiázni; meg aztán, végzősök voltunk, most már megtehettük, hogy a négy évet kibeszéltük, hiszen már csak hónapok, és elválnak az útjaink. Furcsa lesz belegondolni, hogy ha JongDae egyetemre megy, nem fogunk minden nap találkozni. De erre még nem akarok gondolni, hiszen van még több hónapunk az érettségiig.

- Meglepetés – dugta be hirtelen a fejét az ajtón JunMyeon, mire mind a ketten meglepődve kaptuk felé a fejünket.
- Jun! – kiáltotta barátom azonnal, majd már repült is az idősebb nyakába, aki ezt egy hatalmas mosollyal tudta le. – Hogy kerülsz te ide?
- Meg akartalak lepni – karolta át barátom derekát.
- Sikerült, mit ne mondjak – adott egy puszit a szájára, én meg itt döntöttem el, hogy inkább a telefonomnak szentelem a figyelmemet.
- Ne haragudj, SeHunnie, hogy nem köszöntem – nézett rám bocsánatkérően hyung, miután JongDae eleresztette, majd szaladt a konyhába, hogy csináljon egy meleg teát az átfagyott szerelmének.
- Nem gond, a szerelem útjába nem állhatok – nevettem fel. – Hogy vagy, hyung?
- Jelenleg szét vagyok fagyva, de köszönöm, jól – mosolyodott el, majd ő is leült mellém az ágyra. – És veled mi a helyzet? Van barátnőd?
- Dehogy – legyintettem. – A nőkkel csak a baj van…
- Ugyancsak? – vonta fel meglepetten a szemöldökét. – Talán…?
- Nem! – mondtam azonnal, mielőtt hallhattam volna az egész kérdést. – Komolyan, miért hiszi mostanában mindenki azt, hogy meleg vagyok?
- Miért, ki hitte még azt? – kérdezett vissza kuncogva.
- Ah… Nem számít – legyintettem, gyorsan terelve a témát. – És, te hogy hogy jöttél? Úgy volt, hogy csak holnap érkezel, nem?
- Ezt csak az asszony tudta így, Kim mama meg falazott nekem – mondta halkabban.
- Süket még nem vagyok, Kim JunMyeon! – kiabált ki a konyhából JongDae, mire egyszerre nevettünk fel hyunggal.
- Pedig azt mondják, süketít, kicsim – kiabált vissza JunMyeon, nekem meg itt már végem volt, kifeküdtem az ágyon és csak röhögtem ezen a két marhán, akik mégis feltétel nélkül szerették egymást.

***

Ezek után a téli szünet és a karácsony pillanatok alatt elérkezett. A szalagavató végül rendben lezajlott, bár az előtte lévő éjszaka kissé érdekes volt. Mivel JongDae nagyija is már korábban eljött, hogy segíthessen a lányának előkészülni, övé volt a vendégszoba. Engem meg csak nem küldtek be a nagyihoz aludni, mit ne mondjak. De JunMyeont sem, így hát maradt az a felállás, hogy mind a hárman barátom szobájában alszunk majd. Ők ketten az ágyon, én meg egy matracon a földön. Hát, komolyan mondom, féltem, hogy azok ketten este nekiállnak egy menetnek, de nem volt ezzel gond. Tiszteletben tartottak engem, meg JunMyeon-hyung már este kilenckor bekómált, mivel ő még dolgozott. Az osztályon belül is karácsonyoztunk, ami nem volt nagy cucc. Tényleg nem szerettem az osztálytársaimat, de akit húztam, az éppen egy normálisabb lány volt, akivel néha még el is tudtam beszélgetni. Bár ettől függetlenül fogalmam sem volt, mégis mit vegyek neki, de JongDae megoldotta ezt is helyettem. Kikérdezte a lányt, mivel rengeteget segít neki matekból, így könnyen kiszedte belőle, miket szeret, ő meg tovább adta nekem. Így nem volt olyan nehéz dolgom, örült is az ajándékának. Engem egy picsa húzott, de ahhoz képest normális ajándékot kaptam. Nem egy tipikus bögre-csoki-gyertya kombó, ami mostanában a menő, hanem a kedvenc parfümömet vette meg nekem, és a kedvenc csokimat. Gondoltam, ebben is csak JongDae keze lehet, barátom meg nem is cáfolta, hiszen úgy gondolta, jobb, ha elmondja, minthogy valami szar ajándékot kapjak. JongDae egyébként YiXinget húzta, és gondolkodott rajta, hogy elcseréli valakivel, de végül csak nála maradt. Vett neki egy sapkát, amit végül is én választottam, mert nekem volt ízlésem. Bár JongDae is hordott sapkákat, nem olyan szinten volt odáig értük, mint én, vagy YiXing. Szóval azt kapta, meg valami csokit. Ami még érdekesebb volt, hogy YiXing is JongDaet húzta. Barátom telefontokot kapott, méghozzá kettőt, abból az egyikre – amit YiXing külön kért, hogy csak akkor bontsa ki, ha egyedül lesz –, az volt írva, hogy „Keep calm because I’m gay!”. A másik egy egyszerű, átlátszó tok volt, így mögé nyugodtan betehet egy képet bármiről. Nem mondom, a gyerek nagyon tudott valamit, jár a keksz érte.

Az otthoni karácsonyom sem volt nagy szó. Nem nagyon voltam oda ezért az ünnepért, attól függetlenül, hogy szép volt. Az a sok „együtt a család”, meg „mindenki boldog” szarság engem soha nem érdekelt. Talán azért, mert nálunk soha nem voltak ilyen nagy, hatalmas, családi ebédek, amire még a kiskutyám szomszédjának a keresztanyját is meghívjuk. Oké, mondjuk mi így, egy kisvárosban éltünk, egyedül anyám öccse és a családja éltek messzebb, de ők is elutaztak ide karácsonykor. Általában ez úgy zajlik, hogy délután körül, miután mindenki megebédelt, megbeszéljük, hogy kinél kezdjük az ajándékozást. Ugyanis itt vagyunk hárman szinte egymás mellett. Itt vagyunk mi, a szomszédunkban ChanYeolék, pár házzal feljebb pedig nővéremék nagyanyámmal. Leggyakrabban itt kezdjük, és ez most sem volt másként, aztán megyünk a szomszédba, végül pedig nővéremhez fel. Ami furcsa volt, mert csak két éve költöztek el, így nem nagyon volt megszokva, hogy harmadik helyre is mennünk kell az ajándékokért. Én többnyire illatszereket kaptam, vagy pénzt, semmi olyan nagydolgot, de nekem tökéletesen elegendő volt. Szerettem a karácsony ezen részét, ilyenkor legalább nem kellett költenem egy jó darabig semmire. Bár a „Na, én is büdös vagyok!” szófordulatok nem maradtak el, mikor egy-egy ajándék mögött esetleg tusfürdő, vagy parfüm rejtőzött. Ezek után, bármennyire is furcsa, elmegyünk a templomba. Nem voltunk valami vallásosak, csak nagyanyám, ebből következtethető, hogy az én anyám is, meg ChanYeol anyukája is. Ő olyan komolyan veszi, hogy még felolvasni is szokott, de mi inkább kimaradtunk ebből. Ettől függetlenül nem imádkoztam rendszeresen, meg nem is hittem Istenben, de ilyenkor, karácsonykor, mivel „illő” volt, elszenvedtük magunkat Yeollal, és azt az egy órát kibírtuk. Bár volt, hogy nehezen. Általában meghúzódunk hátul és végig pusmogtuk az egészet, néha alig bírtuk ki, hogy ne röhögjünk fel. Komolyan, néha már azt vártam, mikor basznak ki minket onnan.

Ami furcsa volt, hogy BaekHyun azóta sem keresett. Pedig októberben történt az az ominózus csók, aminek már két hónapja. Kai-jal sem találkoztam a fotózás óta, de vele szoktam beszélni. Néha felhív, csak hogy megkérdezze, mi a helyzet velem. Tegnap is írt, hogy karácsonyra elutaznak a családjával Thaiföldre, így ne keressem, mert nem lesz elérhető. Remek, ő csak lazán elutazik a trópusi országba, és sütteti a hasát a kellemes, huszonöt fokban; én meg itthon poshadok egész szünetben. Mondta, hogy a szilvesztert is ott tölti, de majd írni azért fog, meg küld fotókat is. Hogyne, igazán kíváncsi voltam a tengerpartra, meg hogy milyen jól érzi magát. Oké, örültem én neki, hogy nekik ilyen jól megy, nem erről volt szó. Csak furcsa volt ez az egész. Egyre inkább azon agyaltam, hogy írok BaekHyunnak. Hogy mit, arról fogalmam sem volt, de az, hogy ennyire megszakította velem a kapcsolatot, és még karácsonykor sem bír annyit nyögni, hogy „Fulladj bele a levesbe!”, az már kicsit gáz. Így hát összeszedve magam, rámentem a nevére. Elkezdtem írni, hogy sajnálom, meg seggfej voltam vele, de… Aztán rájöttem, hogy én nem ilyen vagyok. Nem könnyű belőlem kihúzni a bocsánatkérést, még akkor sem, ha jogosan kellene ezt megtennem. Ettől függetlenül BaekHyun tényleg kiérdemelte, ahogyan viselkedtem vele, és attól, mert ő most besértődött rám, nem fogok esedezni neki. Viszont tudni akartam, hogy mi van vele. Ha már azt látom, hogy megnézte, nekem elég, csak tudjam, hogy még él, és nem vetette bele magát a Han folyóba a beszólásom miatt. Akkor talán tényleg bűntudatom lenne. Egy egészen picikét. Végül sóhajtottam egyet, majd egyetlen kérdést írtam le neki.

Szilveszterkor lesz egy buli nálunk, mit gondolsz? :)

Mi az, csak nem megszólalt a lelkiismereted? >.>

Nekem olyanom nincs. :D De ha nem, hát nem, semmi nem kötelező.

Nem mondtam, hogy nem… Csak ezt még át kell gondolnom. Nem vagyok most egyszerű helyzetben… TwT

Miért, csak nem Hawaii-n lógatod a lábad? ._."

Ráhibáztál. ;) Majd addig meglátom… De mi ez a hirtelen jófejség? Még a végén azt hiszem, hogy beteg vagy. :3

Nem muszáj ilyennek lennem…

Pedig jó lenne, ez a SeHun sokkal jobban tetszik. :$

Édes kenyér, ez a gyerek semmit nem változott. Furcsa volt, hogy szinte azonnal visszaírt, így gondoltam, oké, beszélgessünk vele. Nem hogy értékelné ez a nyomi, hogy rendes vagyok vele, még belém köt. Hát baszd meg, kedves Byun BaekHyun! És azt hiszem, valami nagyon nagy hülyeséget csináltam, hiszen azt akartam legkevésbé, hogy szilveszterkor valami balhét csináljon nekem. Nem akartam, hogy a barátaim megismerjék, hogy lássák, beszélek vele, egyszerűen nem akartam, hogy a közelemben legyen, mert ismerem már annyira, hogy tudjam, nem bírja ki, ne csináljon valamit. Én pedig erre a legkevésbé sem vágyakoztam. Csak azért kérdeztem meg, mert azt hittem, vagy nem fog válaszolni, vagy egyből elutasít. Elvégre, BaekHyun pénzes volt, biztosan valami puccos buliba készülődött, ezen esetben Hawaii-n. Komolyan, ez már filmbe illő, hogy mind a kettő elutazott karácsonyra, méghozzá melegedni egy kicsit a hideg után. Annyi különbséggel, hogy Kai Ázsiában maradt, míg Hawaii kurva messze van innen. Ha ennyi pénzem lenne… Visszatérve, magamnak kerestem a bajt, hogy meghívtam. De egyrészt, tényleg kicsit szarul éreztem magam, de most, hogy láttam, nem is haragudott rám, megkönnyebbültem. Bár az első kérdése eléggé csípős volt, biztosan megsértődött azért, de úgy tűnt, egész hamar megbékélt. Talán csak ennyi kellett, hogy keressem, csak hogy lássa, azért ennyire tapló még én sem vagyok. Pedig BaekHyunról beszéltünk. Tényleg jó ötlet lenne együtt szilveszterezni vele? És ő tényleg képes lenne Hawaii-t hátrahagyni és visszautazni Szöulba, csak hogy együtt szilveszterezzen velem? Megtenné? Tényleg ennyire fontos vagyok neki?

Remélem, van szabad szoba nálatok, mert nem igazán ismerek rajtad kívül senkit… ^^

Bassza meg, ez a gyerek tényleg szerelmes belém…