4. fejezet

Ha valaki nekem azt mondja pár nappal ezelőtt, hogy ma szemben fogok ülni egy idegen sráccal, aki azt állítja, hogy szűk egy évvel ezelőtt én jártam vele, valószínűleg kinevetem, aztán arrébb sétálok tőle. Most mégis itt ültem BaekHyunnal szemben, egy kétszemélyes asztalnál, ami félreesőbb volt, csendesebb is, így már kevésbé hallatszott el ideáig a tömény pop zene. Persze, így is hangos volt a háttérzaj, főleg, hogy síri csendben ültünk egymással szemben, mintha valami kibaszott vallatáson lettünk volna. Csak figyeltem a barnahajú srácot, aki néha-néha felnézett rám, de többnyire a poharát bámulta, amiben újabb adag alkohol volt. Most, hogy így jobban megnéztem, semmi különleges nem volt benne. Persze, nem volt visszataszító a külseje, de persze, pasi szemmel nagyjából ennyire tudtam jellemezni. Még mindig őrültség volt, amit állított, de rohadt kíváncsi voltam, hogy egy idegen mégis miért mondana ilyet. Szórakozásból? De akkor nem tudta volna a nevem, ő pedig úgy tűnt, nagyon is komoly, erről árulkodott a teljesen megfeszült teste, a görcsösen a poharat markoló ujjai, amik szinte már elfehéredtek, olyan erővel szorította a szerencsétlen kristálypoharat. Nem szólalt meg, és bár tény, hogy én ültem le vele szembe, miután megtaláltam, mégis úgy éreztem, neki kellene beszélnie. Nem értettem, hogy mi volt az a célzás, miután látott minket LuHannal, és egyszerűen ki akartam deríteni, hogy miért csinálja ezt. Valami oka csak van rá, kivéve, ha ez most nem egy nagy átverés show, és a kamerások éppen minket vesznek. De azért egy ilyen helyzet elég durva… Azt mondani egy heteró srácnak, hogy tíz hónapja egy pasival járt? Nem, mégsem jó, hiszen nincs semmi alapja, nem jártam vele, hiszen nem is ismertem. Talán lefizették? De mégis kinek állna szándékában ilyen? Nem voltam én olyan, hogy valaki rosszat akarjon nekem – legalábbis, ilyen mértékűt kétlem. Meg aztán, BaekHyun őszintének tűnt, valós volt a fájdalom a szemében, mikor rám nézett. Az ilyet nem lehetett megjátszani, képtelenség volt. De ha tényleg igazat mond – ami egyszerűen lehetetlen –, akkor valahol nem stimmel valami. Hiszen tényleg fogalmam sem volt, hogy ki is volt ő.

- Szóval… – kezdett bele, miután megköszörülte a torkát.
- Szóval? – néztem rá kíváncsian, mire egy pillanatra a szemembe nézett.
- Te jöttél utánam – mondta azonnal, majd egy mély sóhaj kíséretében hátradőlt. – Mit akarsz?
- Na, álljunk meg egy szóra – dőltem előre, majd mélyen, kissé dühösen néztem a barna szemeibe. – Eddig te voltál az, aki annyira beszélni akart velem, szóval elregélheted, mi ez az egész.
- Már elmondtam mindent – rántotta meg a vállát flegmán. – Csak arra voltam kíváncsi, hogy miért dobtál és tűntél el olyan hirtelen az életemből, de most már tudom a választ.
- Éspedig? – vontam fel a szemöldökömet.
- Hát, a kis szöszi miatt – forgatta meg a szemeit, mire dühösen az asztalra csaptam.
- Neked mégis mi a fasz bajod van, de most őszintén? – kezdtem bele ingerülten, de szerencsére senki nem figyelt fel ránk. – Idejössz, azt állítod, hogy a pasim voltál, de én dobtalak LuHan miatt? Meg vagy őrülve? Mondtam már, hogy nem ismerlek, nem vagyok meleg, LuHan pedig csak a barátom, vágod?
- Persze, azért csüngött úgy a nyakadon, és azért néztetek úgy egymásra. – Lenézően bámult rám, én pedig ezt utáltam a legjobban. – Nyilván, nincs köztetek semmi…
- Ide figyelj, BaekHyun! – mutattam rá fenyegetően, mert tényleg kezdett kihozni a sodromból. – Nem tudom, ki vett rá, hogy eljátszd nekem a hülyét, de… Nem is érdekel. Csak egyet mondj meg nekem… Megérte a pénzt?
- Mi van? – kérdezett vissza, kissé ledöbbenve. – Szerinted valaki fizetett nekem ezért?
- Talán magad találtad ki? Esetleg bejövök neked? – néztem végig rajta egy fintorral. – Sajnálom, nem vagyok meleg, de még ha az is lennék, biztosan nem lenne az esetem ilyen kétszínű kölyök, mint te.
- Két kibaszott évvel idősebb vagyok tőled, ne beszélj így velem! – nézett most már ő is dühösen rám. – Ez az igazság, ha tetszik, ha nem! Nem tudom, miért nem hiszel nekem, de biztosan csak hazudsz… Nem gondoltam volna, hogy ennyire megváltoztál, SeHun, de ha tényleg nem hiszel nekem… Nesze, hívd fel!

Azzal felállt, elém dobott egy kis darab papírt, aztán úgy viharzott el, mintha itt sem lett volna. Eltűnt a sok, vonagló test között, én pedig biztos voltam benne, hogy most már, ha akarnám sem tudnám megtalálni. BaekHyun kifejezetten furcsa srác volt, de igazán csak akkor esett le, hogy mit mondott, mikor már rég távol járt. Azt mondta, két évvel idősebb tőlem… Honnan tudhatta? Oké, ráfoghatta csak, de azért… Annyira furcsa volt. Nem hittem neki, pontosabban, nem tudtam neki elhinni, hiszen tisztában voltam vele, hogy nem voltam vele együtt. Nem ismertem, szóval nem történhetett meg, de a legfőbb ok, hogy nem voltam meleg. Ostobaság volt ezen gondolkodom. Biztosan csak kiszúrt magának, bántottam a szemét, vagy a tököm tudja. Lényegtelen, elment, és nekem soha többé nem kell őt látnom. Minden esetre, lenéztem végre a kis cetlire, amit adott, de akkor tűnt fel csak, hogy egy névjegykártya. Ám nem tudtam rendesen megfigyelni, mert LuHan közelített felém, így csak gyorsan zsebre vágtam, hogy ne kérdezősködjön, aztán barátom eléggé bizonytalan lábakkal botorkált oda, ahol az előbb BaekHyun ült – már, ha így hívták valójában. LuHan arca ki volt virulva, úgy vigyorgott, mintha minimum beszívott volna, de szerintem csak berúgott. Nem tudom, mit ihatott ezalatt az egy óra alatt, míg a koncert volt, de egész szép állapotban volt. Örültem, hogy jól érezte magát, de mikor pár másodperc múlva szájára tapasztotta a kezeit, és kétségbeesett pillantásokkal díjazott, tudtam, hogy mégsem érzi magát olyan kellemesen.

***

Egy másfél órával, és jó pár hányástócsával később, amit LuHan hagyott maga után, odaértünk JongDaeék házához. Ugyan rohadt messze volt, de nem mertem LuHant buszra ültetni, hiszen még azt is teli hányta volna, ami kicsit sem lett volna jó. Így legalább valamennyire kijózanodott, és nem legjobb barátomék házát fogja megjelölni – a lehető legrosszabb értelemben, persze. Nem nagyon beszélgettünk, vagyis LuHan végig pofázott, de ez most teljesen egyoldalú volt, hiszen még mindig össze-vissza beszélt, többnyire arról, hogy milyen jók voltak a srácok, meg hogy lepacsizott valamelyikkel, nem mintha, annyira érdekelt volna jelenleg, jobb volt nem hallani. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire szétcsapva látni fogom, de nem bántam, mert vicces volt. Le is fotóztam elég sokszor, hogy legyen emlékünk erről is, de a legviccesebb az a fotó lett, mikor éppen hányás közben kaptam el a pillanatot. Ugyan kicsit sem volt kellemes élmény végignézni, de hát, mit tehettem volna? Röhögve veregettem csak hátba, miszerint jobb kint, mint bent. Lélekben amúgy is teljesen máshol jártam. Annak ellenére, hogy tudtam, hülyeség az egész, BaekHyunon agyaltam. Azért még akkor is bennem volt, még ha lehetetlen is. Nem minden nap találkozik össze az ember egy vele azonos neművel, aki ilyeneket állít… Nos, az biztos, hogy nem csak LuHannak lett felejthetetlen a mai nap. Végre megmásztuk a hatalmas dombot, ami a házhoz vezetett – Szöul kertvárosában laktak, egy egész csendes környéken. Nem akartam az egész házat felverni, hogy csengetek, így írtam JongDaenek, aki pár perc múlva jött is kaput nyitni, pizsamában, hiszen már hajnali kettő volt.

- Ő lenne az a bizonyos LuHan? – vigyorgott, azzal a tipikus mosolyával.
- Miért nem vettél fel egy pulcsit? – kérdeztem vissza, nem törődve a szavaival. – A végén megfázol…
- Ne aggódj már – legyintett, majd segített betámogatni a már szinte összecsukló LuHant.
- Holnap, ha lázasan fogsz felkelni, nem ezt mondod majd – néztem a szemeibe, mire ő csak mosolygott.
- Jól vagyok, SeHun, nyugi – biztosított, miközben visszazárta a kaput.

Csak sikerült LuHant bepaterolnunk a házba, egész csendben, de arra már LuHan nem vállalkozott, hogy le is fürdik, így úgy, ahogy volt, ruhástól fektettük be az ágyba a vendégszobában, de mire kiértünk barátommal, ő már szinte aludt is. Elmosolyodtam azért, mert aranyos volt, ahogy magzatpózba vágta magát, és a párnát ölelgetve hortyogott. Én elmentem lezuhanyozni, aztán a magammal hozott cuccaimba átöltöztem, fogat mostam, aztán a levetett cuccaimmal a kezemben mentem be JongDae szobájába, aki a telefonját nyomkodta, gondolom, JunMyeonnal beszélgetett. Letelepedtem mellé, a ruháimat magam mellé tettem, majd egy pár percig csak csendben hallgattam, ahogy pötyögött. De végül eltette a telefonját, majd rám nézett.

- Na, mesélj, milyen volt a buli? – mosolyodott el újra, én pedig már meg sem lepődtem, tipikus JongDae.
- Miattam ne rázd le JunMyeont – böktem a telefonja felé, ami jelzett, hogy írtak neki.
- Nem vele beszéltem – húzta el a száját kissé. – Megint sokat kell dolgoznia, szóval korán fekszik, mert hajnalban kel.
- Mikor jön legközelebb? – kérdeztem kíváncsian, hiszen szerettem velük lógni, annak ellenére, hogy melegek voltak.
- Nem tudom, szerintem csak majd a szülinapomra – biggyesztette le az ajkait. – De azt mondta, nagy meglepetéssel készül – ragyogott fel újra az arca.
- Lehet, végre gyűrűt vesz – mosolyodtam el,
- Hülye – lökött meg kissé. – Nem lány vagyok, hogy eljegyezzen, de az biztos, hogy hozzámennék.
- Ő pedig biztos, hogy elvenne – biztosítottam, hiszen ők ketten olyanok voltak, mint két kirakós darabja, kiegészítették egymást.
- Na, de most már te jössz – csapta össze a tenyerét, majd halkabbra vette a hangerőt, miután leesett neki, hogy a szülei alszanak a szomszéd szobában. – Szóval, LuHan, ugye?
- Ő – bólintott. – Nos, nem a legjobb formájában láthattad először, és gondolom, holnap sem lesz jobban, hiszen másnapos lesz, de egyébként nagyon jó fej, hidd el. Szerintem jól kijönnétek.
- Majd meglátjuk – mosolyodott el. – Nem szedtél fel valakit?
- Nem azért mentem – ráztam a fejem. – Amúgy is leszoktam már erről…
- No, fene, csak nem komoly kapcsolatra vágysz? – kuncogott. – Csak nem megkomolyodtál?
- Nem, csak egyszerűen meguntam – rántottam meg a vállam. – Viszont találkoztam egy igen érdekes alakkal…

JongDae persze azonnal izgatott lett, de nem mondtam el neki a BaekHyunos esetet. Tudtam, hogy barátom annyira kíváncsi lenne magára BaekHyunra is, hogy felkeresné – mert volt egy olyan jó adottsága is, hogy bárkit meg tudott találni. Komolyan, nem tudom, hogyan csinálta, de elég sokszor szórakozott ezzel. Például, egyszer, egy bulin összeakadtam egy csajjal, de nem árulta el a nevét, elmeséltem JongDae-nek, erre másnapra vigyorogva jött, hogy ki a csaj, hány éves, milyen suliba jár. Elképesztő volt, de éppen ezért, nem említettem meg neki BaekHyun nevét. Eszembe jutott a kis névjegykártya, így kivettem a farmerom zsebéből, és jobban szemügyre vettem, JongDae persze azonnal közelebb hajolt, majd összeráncolta a homlokát.

- Még névjegykártyát is adott neked? Miről beszélgettetek ti? – kérdezte szórakozottan.
- Mi? – zavarodtam össze. – Kivel?
- Hát… – nézett vissza a névjegykártyára, majd felolvasta a rajta szereplő nevet, ami ugyan latin betűkkel volt írva, de ennyire JongDae sem béna, el tudta olvasni. – Ezzel a bizonyos Kai gyerekkel.
- Nem… Nem ő adta nekem – ráztam a fejem, mert egy pillanatra nem értettem, hogy BaekHyun mégis miért adta volna nekem ide más névjegyét.
- Nem? Akkor ki? – értetlenkedett barátom is.
- Egy másik srác – magyaráztam, egyre jobban nem értve semmit.
- Na, várj – állította le a gondolatmenetet barátom is. – Egy srác adta neked ide ezt a névjegykártyát, de nem ő volt ez a Kai?
- Azt mondta, hívjam fel – szóltam el magam.
- Miért, ki ő? – kapott rá azonnal a témára.
- Őszintén? – vontam fel a szemöldökömet. – Fogalmam sincs, de nem hiszem, hogy jó ötlet felhívni…
- Ne aggódj – vigyorodott el, ahogyan csak ő tudott. – Kiderítem én, ki ez a Kai gyerek, ne félj.

Nem válaszoltam neki erre semmit. Még megkérdezte, hogy megyek-e LuHan mellé aludni, vagy maradok, de mindenképpen jobbnak tűnt a JongDae melletti hely, mint egy részeg, piától bűzlő, horkoló LuHan. Így kényelmesen elhelyezkedtem, majd jó éjtet kívánva, mindketten lassan elaludtunk, nem foglalkozva tovább sem a titokzatos névjegykártyával, amire Kai nevén felül csupán egy telefonszám volt feltüntetve, semmi egyéb. Fogalmam sem volt, ki lehetett ez a Kai, és mégis mit tudhatna ő, amit én nem. Ezekkel a gondolatokkal nyomott el az álom.

***

Hamar eljött a hétfő, ami egyet jelentett azzal, hogy LuHanért jöttek a szülei és indultak vissza Pekingbe. Nagyon nem akartam, hogy visszamenjen, hiszen ezalatt az öt nap alatt még közelebb kerültünk egymáshoz, mint valaha. Úgy éreztem, ha most itt hagy, belőlem is eltűnik egy darab, már nem leszek olyan, mint régen. Rémisztő volt ebbe belegondolni, de mikor eljött a búcsúzkodás pillanata, szívem szerint visszarángattam volna a házunkba, és soha nem engedtem volna el többé. A szülei már bent ültek az autóban, csak arra vártak, hogy LuHan is beszálljon hátra, de mi csak álltunk egymással szemben, és bámultuk egymást. Nem tudtunk megszólalni, én legalábbis úgy éreztem, mentem elbőgöm magam – ami rohadt ciki lett volna, hiszen a pasik nem sírnak, főleg nem ilyen miatt, de LuHan sem volt jobb állapotban. Végül csak lassan magamhoz öleltem, ő pedig készségesen fúrta a fejét a nyakamba. Utoljára öleltem meg… Elmegy, aztán ki tudja, hogy mikor láthatom őt újra. Rohadtul fog hiányozni. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne legyen most már minden nap mellettem, azt sem tudtam, mihez fogok kezdeni most már nélküle, annyira megszoktam, hogy itt volt velem minden nap. Végül muszáj volt elengednem, nyomtam a homlokára egy puszit, amire ő elmosolyodott, aztán beszállt az autóba és elhajtottak. Egészen addig integettünk egymásnak, míg el nem tűnt az utca végén a szemem elől az autójuk. Még utána is csak bámultam ki a fejemből, szerencsére anyám nem zaklatott, visszament a házba, magamra hagyva. Már most rohadtul hiányzott, pedig egyetlen perce sem ment el. Lassan másztam vissza a házba, egyenesen a szobámba, majd kiterültem az ágyamra, magamhoz húzva LuHan párnáját. Átvette az illatát teljesen, nekem pedig akkor buggyantak ki az első könnyeim. Bármennyire is ciki, elmorzsoltam néhány könnycseppet, aztán elővettem a telefonomat, rámentem LuHan nevére – ami még az öt nappal ezelőtti beszélgetésünket mutatta, majd máris írtam neki. Nem akartam túl nyálas lenni, de leírtam neki, hogy máris hiányzik, meg hogy kómás vagyok, mert a szülei már reggel nyolcra itt voltak érte. Tényleg úgy éreztem, mintha LuHannal együtt, egy részem is hiányozna, amit csak ő tud visszaadni nekem.

Ekkor csörrent meg a telefonom, amire úgy megijedtem hirtelen, hogy kiesett a kezemből. Káromkodtam egyet, aztán felvettem a földről, majd megnéztem, ki keresett ilyen korán. JongDae. Ugyan, ki más lehetett volna?

- Igen? – szóltam bele, miután felvettem.
- Szia. Van egy jó és egy rossz hírem – csilingelt vidám hangja a telefonon keresztül, mire megforgattam a szemem. – Melyikkel kezdjem?
- A jóval – vetettem neki oda, de azért kíváncsi voltam.
- Felhívtam a telefonszámot, ami a névjegykártyám volt – közölte teljesen normálisan.
- És? – kérdeztem, mert ebben nem volt semmi jó hír.
- Egy nő vette fel – mondta tovább.
- Jézusom, JongDae, a lényeget mondd már – siettettem, mert most már érdekelt, mit tudott meg.
- Oké, nyugi – nevetett. – Szóval beszéltem a nővel, és mint kiderült, ez a bizonyos Kai fotós. A nő nyilván az asszisztense volt, de tegnap el is mentem hozzá. Meglepődtem, hogy vasárnap is dolgozik, de örültem neki. A csaj is elég jó fej volt velem, telefonon egészen másmilyennek tűnt…
- JongDae, a lényeget! – mordultam rá.
- Ja, igen! – Tudtam, hogy a homlokára csapott, mindig ezt csinálta. – Szóval, végül nem találkoztam vele, állítólag valami közbejött neki, de aztán olyan gyorsan elzavart a nő, hogy gyanús lett a dolog, így elbújtam a lépcsőházban. Aztán láttam, hogy egy fiatal srác megy be egy negyed óra múlva azon az ajtón.
- Ő volt Kai? – kérdeztem meg a nyilvánvalót.
- Nem tudom, mert utána jött egy újabb srác – folytatta barátom.
- Oké, én mondtam, hogy jobb, ha nem hívod fel a számot – mondtam azonnal.
- Viccelsz? – nevetett. – Ez egyre izgalmasabb lesz! Amúgy, miért is adta neked a kártyát az a srác?

És éppen ez volt a lényeg: halvány lila gőzöm sem volt róla. Most már aztán végképp…