1. fejezet

SNSD… Mégis miért hallom az egyik számukat? Összeráncoltam a szemöldökömet, ahogy az utolsó álomfoszlány is eltűnt a szemem elől, majd a szokásos sötétség vett körbe, így kinyitottam a szemeimet, majd realizáltam, hogy a szobámban fekszem, a puha ágyamban. Az az átkozott zene pedig továbbra is úgy ordított, mintha azt akarná elérni, hogy megsüketüljek. Nyűgösen fordultam a hátamra, majd a kanapém oldalához nyúltam, aminek a szélén ott volt a telefonom, ám ahogy elvettem, a lendülettől az egész konnektorom rám zuhant, mivel be volt dugva töltőre. Aish, azt is már mióta mondom apámnak, hogy csinálja meg, de képtelen rá. Nagy nehezen csak kinyomtam az ébresztőmet, ami a Mr. Mr. volt… Furcsa, nem emlékeztem rá, hogy mikor állítottam át a jelzőhangomat, bár előfordult, hogy a telefonom meghülyült. Ölembe ejtettem, aztán felültem, és visszatettem a kanapé szélére a konnektort, ahol a helye volt. Talán már több éve kiszakadt a falból, de soha nem fordítottam nagyobb figyelmet rá. Bár, kicsit bizarr látvány, hogy az egész konnektor ki van szakadva a helyéről, nem vészes, már hozzászoktam. És persze, hogy ez is ChanYeol hibája volt, mert ő mindenképpen meg akarta szárítani a haját, hiába mondtam neki, hogy elromlott a hajszárító, ő csak meg akarta nézni, de mikor az a hülye masina szikrázni kezdett, megijedt, így olyan erővel húzta ki a konnektorból, hogy az szépen kiszakadt a helyéről. Jézusom, milyen régen volt már… Sóhajtottam egy mélyet, majd visszadőltem az ágyamba és szemem elé emeltem a telefont. Majd ki égette a retinámat, olyan erős volt a fényerő, de csak megszoktam pár pillanaton belül. Feloldottam a kódot, majd bekapcsoltam a wifit. Tekintetem a digitális órámra emeltem, ami délelőtt tíz óra hat percet mutatott. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy mégis miért keltem fel ilyen „korán” nyáron, de aztán azonnal eszembe jutott. LuHan! Ma érkezik a szüleivel, nekem pedig elé kell mennem Szöulba. Nagyon vártam már, hogy találkozhassunk. Igaz, hogy a szüleivel repültek ide Pekingből, meglátogatni a nővérét, de mivel bérházban laknak, nem férnek el annyian, így én szállásolom el Lulut, amit egy cseppet sem bánok.

Miután leellenőriztem az üzeneteimet és a sok közösségi oldalt, mosolyogva konstatáltam, hogy érkeztek új vélemények a ficemhez, de most nem volt időm, hogy elolvassam és válaszoljak is rájuk, készülődnöm kellett, ha nem akartam elkésni. Ugyan volt még két órám a busz indulásáig, az a típus voltam, aki szeretett hamarabb felkelni, hogy legyen időm mindenre, ne kelljen kapkodni. Igaz, a végén mindig rohanás lesz belőle, de ez már csak részletkérdés. Sóhajtottam egy mélyet, aztán kimásztam az ágyamból és egyenesen az ablakomhoz léptem, felhúztam a redőnyt, mire a nap vakító fénye újra hunyorgásra késztetett. Ismét egy forró, augusztusi nap. Ki nem állhattam a nyarat. Pontosabban, azzal nem volt bajom, de a gatyarohasztó meleget nem bírtam elviselni, főleg úgy, hogy az én szobám erkélyes, így még ha ki is nyitom az ablakot, egy kis hűvös levegő sem jön be az éjszaka folyamán, így teljesen felesleges volt. De azért ki szoktam nyitni, mert friss levegőre szükségem volt. Kiléptem a szobámból, majd lelépcsőztem az emeletről és elintéztem az ügyes-bajos dolgaimat, aztán gondoltam, nem öltözök fel, mert amilyen szerencsétlen vagyok, még le is eszem magam, így kómás fejjel, pizsamában mentem le a földszintre.

- Csak nem felébredtél? – nézett rám nevetve apám, mire csak bevágtam egy fintort. – Beteg vagy, hogy hajnali fél tizenegykor letévedtél?
- Mondtam, hogy ma érkezik LuHan – forgattam a szemem, majd a hűtőben kezdtem el valami ehető után kutakodni.
- Mit szeretnél enni? – kérdezte anyám, miközben a gáztűzhelyen ellenőrizte az odatett levest. – Vettem neked reggel gabonapelyhet…
- Ah, megdicsérlek – mosolyogtam rá, majd máris kivettem a tejet, és a szekrényből egy mélytányért, így készítettem magamnak a reggelit.
- Egyébként mit is mondtál, hány éves ez a LuHan? – nézett rám, mire visszafojtottam egy mély sóhajt, így inkább csak leültem az asztalhoz, és enni készültem.

- Ki az a LuHan? – kontrázott rá édesapám is, mire legszívesebben belefejeltem volna a reggelimbe.
- Két héttel ezelőtt szóltam, hogy LuHan pár napig itt lesz nálunk, anya ebbe bele is egyezett – magyaráztam apámnak, aztán másik szülőmhöz fordultam. – Egyébként huszonegy éves, de ne lepődj meg majd, mikor meglátod, nagyjából tizenötnek néz ki.
- Én erről miért maradtam le? – értetlenkedett tovább faterom, mire már tényleg kedvem lett volna megforgatni a szemem, de tudtam, hogy nem szereti, ha szemtelen vagyok.
- Nem mindegy, úgyis dolgozni mész, nem? – kérdeztem végül csak ennyit, mire azonnal elhúzta a száját.
- Azért szívesen megnéztem volna ezt a LuHant… Az interneten ismerted meg, ugye? – Az előbb meg még azt sem tudta, kiről beszélek!
- Aha – tudtam le csak ennyivel, majd teletömtem a szám.
- Most fogsz először találkozni vele? – folytatta tovább. – Mi van, ha nem is ő az?
- Apa, hónapok óta beszélgetünk, skype-oltunk is, tudom, hogy ő az – mondtam visszafojtott dühvel a hangomban.
- Mi az a skype izé? – szólt közbe anyám is, mire úgy döntöttem, nem most fogok tartani nekik egy kis informatika órát, így befejezve a reggelimet, inkább felmenekültem a szobámba.

Őszintén szólva, kicsit izgultam. Az oké, hogy már beszéltünk skype-on, így láttuk már egymást, de azért élőben mégis teljesen más lesz. Kíváncsi leszek, milyen lesz ő is, de előbb azon tanakodtam, mégis mit vegyek magamra. Nem akartam nagyon kiöltözni – bár, nem voltunk valami gazdagok, így márkás ruháim sem nagyon voltak –, de azt sem akartam, hogy a legmegszokottabb cuccaimba menjek. Annak ellenére, hogy nem volt olyan sok ruhám, szerettem divatosan és stílusosan öltözködni, néha elég extrém dolgokat vettem fel, vagy úgy kombináltam a színeket, hogy teljesen elütnek, mégis jól passzoltak. Van stílusom, ezt tudom magamról, de azt is tudom, hogy ha jobban el lennénk eresztve pénzzel, jobban meg tudnám valósítani az igazi egyéniségemet. Mégsem panaszkodhattam, hiszen a szüleim dolgoznak értem, és megkapok mindent, amire vágyok – mondjuk, ez így téves, mert a mostani telefonomért is éveket nyaggattam őket. De tudom, hogy nem kérhetek tőlük sok mindent, mert eléggé be van osztva a pénzünk. Végül is, anyám cukrász, nem keres olyan keveset, de lehetne sokkal több is. Apámnak nem jutott valami jó munka, a szöuli egyetem egyik kollégiumában portás, de mivel több, mint húsz éve ott dolgozik, eléggé megbecsülik. Én meg… Hát, eléggé hálátlan voltam, ha azt nézzük, de azért igyekeztem jó gyerek lenni. Mondhatnám talán azt is, hogy a szüleim nem is tudják, ki vagyok igazából, de ebbe most nem akartam belemenni.

Kiválasztottam egy sötétkék, csőszárú farmert, egy fekete atlétát, majd egy kockás inget is az ágyamra dobtam, bár tudtam, hogy azt csak a csípőmre kell kötnöm, mert jó idő van odakint. Felöltöztem, majd a hatalmas tükröm előtt állva belőttem a vörös hajam, befújtam magam parfümmel, a fejemre kaptam a fekete napszemüvegemet, aztán már indultam is lefelé. A lépcsőnél felvettem a cipőmet, de aztán visszafordultam, hogy kezet és fogat mossak. Igaz, hogy reggel is megmostam, de egyrészt voltak furcsa szokásaim, ilyen például a kéz- és fogmosás. Írás előtt is mindig megmosom a kezem… Nem azért, mert koszos, csak egyszerűen szeretem azt az érzést, amikor tiszta a kezem, és úgy írhatok. Amolyan tiszta lappal. Belenéztem a tükörbe, ám akkor a fejembe villant egy kép, én pedig azonnal tudtam, hogy már megint vele álmodtam. Furcsa volt, hogy csak most jutott eszembe, de hát, az álmok már csak ilyenek. Nem szerettem vele álmodni, mert soha nem emlékszem arra, ki szerepelt az álmomba, egyszerűen csak tudom, hogy ő az. Nem tudom a nevét, nem emlékszem az arcára, de sokszor álmodok vele. Mindenre emlékszem, arra is, hogy mit csinálok, és hogy ott van ő is… De ha mellettem sétálna el az utcán, akkor sem ismerném meg. Egyébként bosszantó, hogy egy olyan emberről álmodok, akit egyrészt nem ismerek, de ha tudnám is, ki ő, még akkor sem ismerném meg, mert reggelre mindig elfelejtem, hogy néz ki. Soha nem értettem ezeket az álmaimat, de nem tulajdonítottam nekik nagy figyelmet, hiszen az ember minden szart össze tud álmodni. Így csak megmostam a szám, hogy ne maradjon fogkrémes, majd tényleg lefelé vettem az irányt. Most már csak anyám volt a konyhában, de éppen csak, hogy leértem, nővérem sétált be az ajtón, hatalmas mosollyal az arcán, ölében az unokahúgommal.

- Már csak te hiányoztál – motyogtam csak úgy magamnak, ám erre persze, hogy felkapta a fejét.
- Mit motyogsz, Dulifuli? Beszélj hangosabban, mert tudod, hogy süket vagyok – nézett rám, mire csak megforgattam a szemem, majd öntöttem magamnak egy pohár citromos vizet, aztán lehajoltam SaeJinhez, majd adtam neki egy puszit.
- Hogy vagy, picúr? – mosolyodtam el, mire ő csak gagyogott nekem valamit a bátyjáról, ChanHee-ről, aztán kiszaladt az udvarra.
- Hová mész, hogy így ki vagy öltözve? Csak nem randid lesz? – vonogatta a nálam tizenhárom évvel idősebb nővérem a szemöldökét, ami egyszerűen nevetséges volt.
- Aha, három lánnyal egyszerre – tudtam le ennyivel, mert tisztában voltam vele, hogy ha tagadnám, annál jobban nem hagyna békén.
- Na, de most komolyan – billentette oldalra a fejét.
- Szállj már le rólam – morogtam neki.

- SeHunnie~ – kiáltotta nekem az ajtóból ChanHee, mire azonnal egy mosoly terült el az arcomon, majd leguggoltam a felém szaladó unokaöcsémhez és felkaptam az ölembe. – Úgy szeretlek!
- Nem hiszek én neked – nevettem fel, mert tudtam jól, hogy ilyenkor mindig hízelegni jött nekem. – Na, mit szeretnél?
- Semmit, csak szeretlek – ölelt meg a lassan négy éves kis srác, majd egy puszit nyomott az arcomra, aztán lekéredzkedett, így letettem.
- Szóval, hová mész? – kezdte újból HaNeul, mire csak felkaptam a telefonomat meg a bérletemet, aztán már ott sem voltam. – Anya, látod, hogy milyen velem? Csodálkozol, hogy Dulifulinak hívom?
- Hagyd már békén azt a gyereket – hallottam még anyám hangját, mire elvigyorodtam.

Intettem még apámnak, aki a hátsó kertben csinált valamit, aztán indultam a buszmegálló felé. Ugyan szerettem vidéken lakni, azt nem, hogy elég hosszú az idő, míg bejutok a városba busszal. Bár, már megszoktam, hiszen most lesz negyedik éve, hogy minden reggel busszal megyek suliba. Elég korán kell kelnem, pontosabban, hajnali ötkor, de már megszoktam. A buszon alig voltak, bár ez nem volt meglepő, hiszen nem sokan jártak innen be a városba, vagy ha mégis, akkor kocsival tették meg azt a bő harminc kilométert, ami elválasztott minket Szöultól. A buszút alatt végig hallgattam a zenét, elég kellemes volt, meleg sem volt annyira, mert az összes ablak ki volt nyitva, és jó nagy huzat volt, de legalább nem sült szét az agyam. Mikor egy óra múlva végre beértünk a városközpontba, ahol megbeszéltük a találkozót LuHannal, egyre idegesebb lettem, de a jókedvem is előjött, mint mindig, mikor barátom eszembe jutott. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire jóban leszek a sráccal, hiszen úgy kezdődött a kapcsolatunk, mint bármelyik másik internetes „rajongómmal”. Elég sok véleményt írt nekem, szinte a csodálóm volt, annyira szerette azt, amit írok. Ugyan mindenki azt hiszi, hogy lány vagyok – elvégre, ki az a srác, aki idolokról kitalál egy yaoit –, ő sem volt másképp. Bár LuHan egy külön kategória, ő sem vállalta fel, hogy fiú, én sem tudtam róla, de az első pár beszélgetésem után én konkrétan rákérdeztem, mert minden jel arra mutatott. És akkor nehezen bár, de bevallotta, hogy fiú létére, szereti a yaoit és ezeket olvasni. Akkor mondtam el neki, hogy én is fiú vagyok valójában. Persze, nem hitt nekem, de mikor skype-on keresztül beszélgettünk, leesett az álla. Én is rendesen meglepődtem, hiszen LuHan (vagy ahogy előzőleg ismertem, Lulu) nagyjából tizenöt évesnek nézett ki, pedig akkor már tudtam róla, hogy négy évvel idősebb tőlem. Minden esetre, furcsán indult a kapcsolatunk, de a hosszú hónapok alatt a legjobb barátokká váltunk, annak ellenére is, hogy nagy volt a távolság közöttünk. Hiszen ő kínai volt, én meg egy Szöultól nem messze lévő kis városban poshadtam. Igazán mindig is LuHan miatt éreztem leginkább, hogy érdemes volt elkezdenem írni, hiszen akkor soha nem ismertem volna meg őt.

Átsétáltam a hatalmas zebrán, amin az emberek csak úgy hömpölyögtek. Azért egészen más tészta Szöul belvárosa, meg az én kisvárosom, de nem mondom azt, hogy zavart volna, szívesen éltem volna itt is, de azt is tudtam, hogy hiányozna a nyugodt környezet. Szinte vitt magával a tömeg, egyenesen be a plázába, ahol megbeszéltük, hogy találkozni fogunk LuHannal. Egy kis csomó volt a gyomromban, de ezt természetesnek gondoltam. Amiatt nem aggódtam, hogy nem ismerem meg, hiszen akárhol felismertem volna azokat a nagy, bambi szemeket és azt az aranyos fejét. Mert igen, annak ellenére, hogy LuHan egy huszonegy éves fiú – mert nem, nem férfi – volt, csak az aranyos jelzőt tudtam rá mondani. Alig mentem beljebb a bejárattól, azonnal kiszúrtam őt. A szőkésbarna haját, a fehér pólóját és az aranyos rövidnadrágját, a hátán ott volt az elmaradhatatlan SHINee-s táskája, miközben kezeivel hadonászott és minden bizonnyal kínaiul hadart valamit a telefonjába. Éppen akkor fordult meg, mikor mögé értem, és egyszerűen minden egyes szó belé fagyott. Elmosolyodtam, majd levettem szemem elől a napszemüveget, így kerültünk szemkontaktusba. Hiába, ez az arc kamerán keresztül is aranyos, de élőben! LuHan még motyogott valamit a telefonba, aztán egyszerűen kinyomta. Nem szólalt meg, láttam, hogy szinte alig hiszi el, hogy tényleg itt állok előtte, pedig… Nem voltam olyan nagy durranás, azt hiszem. Ám a következő pillanatban a nyakamba vetette magát és olyan erősen ölelt magához, hogy azt hittem, megfulladok, de egyszerre nevetnem is kellett miatta.

- Úristen, SeHun, el sem hiszem, hogy tényleg itt vagy – nevetett bele ő is a fülembe, majd gyorsan el is engedett, így bámulta tovább az arcom.
- Pedig elég valós vagyok, nem? – kuncogtam még mindig, majd akaratlanul is megsimítottam a haját.
- De, csak túl hihetetlen – magyarázta. – Hogy ismertél fel?
- Ezt nem gondoltad komolyan, ugye? – néztem rá, majd elindultam az emelet felé, valami kajáldához, mert éhes voltam. – El sem téveszthettelek volna, meg aztán, a SHINee-s táskád, meg az, hogy kínaiul magyaráztál, elég egyértelművé tették, hogy te vagy az.
- Én fel sem ismertelek volna – nézett rám, ahogy a mozgólépcsőn haladtunk felfelé.
- Miért, annyira más vagyok, mint neten keresztül? – lepődtem meg.
- Nem, csak vaksi vagyok – nevetett fel. – Egyébként soha nem mondtad, hogy ilyen magas vagy.
- Te meg azt, hogy ilyen alacsony – vágtam rá. – De valahogy nem is lennél jó magasabban.
- De te lehetnél alacsonyabb, így úgy érzem magam, mintha én lennék a fiatalabb – biggyesztette le az ajkait.
- Ugyan, hyung – lapogattam meg a vállát, mire vigyorogva rám nézett.

Azt hiszem, nem mondhatom azt, hogy nem voltam benne biztos, ugyan olyan gördülékenyen fog menni a beszélgetés, mint neten. Mert LuHan valahogy az az ember, aki mellett nem lehet unatkozni, sem csendben lenni. Nagyon jó társaság volt, rengeteg mindent kérdezett, ahogyan én is. Speciel soha nem kérdeztem még tőle, hogy honnan tud ennyire jól koreaiul, de azt mondta, ez önszorgalom volt, hogy megtanult, éppen azért, mert kínaiul nincsen valami sok fic, de látta, hogy a koreaiak nagyon sokat írnak, így megtanult. Lenyűgözőnek találtam, hogy ilyen kitartó, én biztos, hogy rohadt lusta lettem volna csak azért megtanulni egy teljesen idegen nyelvet, mert olvasni akartam vele. Még a koreai nyelvtant sem mindig tudom, nem hogy más nyelvet… Oké, angolból nem voltam egy hülye, de kiváló sem. LuHan tényleg kellemes társaság volt, bármiről tudtunk beszélni, ez pedig nagyon imponált nekem. Tényleg jól éreztem magam vele, bár ekkor már kicsit sem éreztem úgy, hogy egy olvasóm vagy rajongóm ül velem szemben – sokkal inkább a legjobb barátom. Ugyan ezt nem kötöttem az orrára, de így éreztem.

- De most komolyan, hogy hagyhattad félbe pont ott a fejezetet, ahol? – kezdett bele, majd le akarta harapni a sült krumpliját, de az kiesett a kezéből, így utána akart kapni, amivel csak azt érte el, hogy a sajtburgere az ölében landolt.

Akaratlanul is kirobbant belőlem a hangos nevetés, mire ő durcásan rávágott egyet a vállamra, amitől én még jobban nevettem, így már ő sem tudta megállni. Ketten nevettünk azon, hogy mekkora egy szerencsétlen, mindaddig, míg az egyik biztonsági ő ránk nem szólt, hogy kussoljunk be. Nyilván, szebb szavakkal, de szemmel tuti, hogy legyilkolt minket. LuHannal persze alig bírtuk visszafogni magunkat, én már a kis asztalon fetrengtem, a hasamat fogva, annyira fájt, ő meg a száját fogta be, hogy ne adjon ki semmilyen hangot. Pár perc múlva aztán csak sikerült lenyugodnunk, így ettünk tovább, bár még mindig volt, hogy nagyokat nevettünk. Miután befejeztük a kajálást, LuHan elment a mosdóba, hogy lecserélje a nadrágját, én meg kint vártam, kényelmesen nekitámaszkodva a korlátnak. Soha nem hittem volna, hogy éppen az internetnek köszönhetően ismerkedem majd meg egy olyan személlyel, aki később ennyire fontossá válik a szememben, de abszolút nem bántam. LuHan egyébként nem volt más élőben sem, mint neten keresztül, bár feltűnt néhány kis hóbortja. Például a sajtburgerből kiszedte az uborkát, aztán, amint végzett, az összes papírt galacsinná gyűrte és azokkal szórakozott. A krumplit magába ette, míg én ketchuppal, amit meg is jegyzett nekem, hogy milyen furcsa, persze csak azért, mert ő nem szereti. Ezen felül sok olyan dolga volt, amit én nem értettem, például az, mint mikor megkérdeztem tőle, hogy milyen volt a repülőút. Na, akkor ő azt kezdte el mondani, hogy borzalmas volt, mert… És itt minden olyan hülye kis indokot felsorolt, ami együtt jár egy repülőúttal, de ő nehezményezte. Kitért már a pilóta vezetési stílusára is, mintha olyan sokat értene ehhez, de csak mosolyogtam rajta. Furcsa volt ő a maga módján, de nem lehetett nem kedvelni. Elővettem a telefonomat, majd megállapítottam, hogy még van egy fél óránk a buszunk indulásáig. Visszatettem a zsebembe a fekete mobilt, majd nézelődni kezdtem. Láttam, hogy egy lány szórólapokat osztogatott a mozgólépcső tetején, így biztos voltam benne, hogy nekem is majd a kezembe nyom egyet. Valamiért, sok emberrel ellentétben, mindig elvettem ezeket a kis lapokat és elolvastam, mit hirdettek. Ami nem érdekelt, azt kidobtam, de volt, hogy megtartottam és a táskámba gyömöszöltem.

- Kész is vagyok – lépett elém LuHan, immár egy fekete csőgatyában, mire elmosolyodtam. – Ne tudd meg, mennyien voltak odabent, meg az a kabin is nagyon kicsi…
- Tudom – nevettem fel, majd leindultunk a földszint felé. – Egyébként, mit volna kedved csinálni ebben a pár napban?
- Nem is tudom… Még nem gondolkodtam ezen – tűnődött el, majd mikor a lépcsőkhöz értünk, az erősen kisminkelt lány a kezembe nyomta az áhított szórólapot, így azonnal azt kezdtem el tanulmányozni.

Egy új klubot hirdetett meg, ami most fog nyílni a napokban. Azt írja, hogy az év legnagyobb party-ja lesz, meg hogy ne hagyjuk ki, mert nagyon jó lesz, sokan el fognak menni és sztárvendégek is lesznek, akik élőben fognak fellépni, nem más, mint a SHINee. Azt hittem, kiesnek a szemeim, mikor megláttam mindezt leírva, így azonnal tudtam, hogy nekünk ide el kell menni. Nem azért, mert én szerettem volna a bandát, hanem mert LuHan odavolt értük, én pedig szerettem volna neki egy felejthetetlen emléket adni, az pedig, hogy elviszem egy SHINee „koncertre”, szerintem elég meghatározó.

- Én már tudom, mit csinálunk szombaton – néztem rá vigyorogva, mire ő kérdőn rám pislogott. – Bulizni megyünk!

Azt hiszem, mikor LuHan elolvasta a szórólapot, és rám nézett, az az arc megért minden egyes betűt, amit eddigi életemben a fanfiction-ökre pazaroltam.