Prológus

Az idő kellemes volt, a lágy szellő óvatosan bele-bele kapott tincseimbe, ezzel mosolyt csalva arcomra. Semmit nem hallottam, egészen csend volt, amin valahogy nem lepődtem meg – mintha természetes lett volna. Pedig tudtam, hogy nincs így, valahogy mégsem foglalkoztam ezzel. Úgy éreztem, nem is magam uraltam a testem, de ez nem volt igaz, hiszen mindent éreztem. A betont a lábam alatt, hogy lassú, kényelmes tempóban sétálok, de hogy merre, arra nem tudtam volna választ adni. Az ég már besötétedett, ám a járda mellett lévő utcalámpák elég fénnyel borították be az utat, hogy lássak mindent. Én mégsem tudtam, hol vagyok. Nem értettem, hogy kerültem ide és miért jöttem el. Egyáltalán, honnan indultam? Furcsa volt ez az egész, de úgy éreztem magam, hogy jó helyen vagyok, biztonságban. Így csak haladtam tovább a kihalt járdán, ahol egy lélek sem járt, pedig igazán gyönyörű látvány volt a folyó, amit több ezer színes lámpával világítottak ki, így olyan volt, akárcsak gyémántok csillognának a felszínén. Az ember legszívesebben lefotózná, hogy örökké emlékezzen a csodálatos látványra. Soha nem voltam valami nagy, romantikus ember, de ez még nekem is tetszett. Ám csak újra elmosolyodtam, aztán haladtam tovább. Mintha ez a látvány megszokott lenne, holott először láttam ilyet. Még mindig nem tudtam, hogy hol vagyok és merre tartok. Olyan érzésem volt, mintha a saját testemben lennék, látok és érzékelek mindent, de nem én irányítok. Bizarr volt, mintha csak a saját testembe zártak volna. Az elmémet nem én uraltam. Kissé pánikba estem, de úgy gondoltam, valami oka csak van, hogy ez történik velem. Próbáltam azt bemesélni magamnak, hogy ez csak egy álom, de arra sem emlékeztem, hogy mikor aludtam el. De mivel nem voltam egy szívbajos típus, inkább csak sodródtam az árral, ha álom, majd felébredek, nincs mitől tartanom.

Pár perces séta után megtorpantam, majd tekintetemet az út másik végén álló, hatalmas tölgyfára szegeztem. Egy nagyobb park terült el az út másik oldalán. De nem törődtem vele, csakis a fát figyeltem, mintha valamit jelentene számomra, de nem volt több, csak egyetlen fa. Szétnéztem a zebrán, de nem jött egy autó sem, így lazán átsétáltam a túloldalra, egyenesen a fához, majd megálltam alatta. Tényleg hatalmas volt, alig bírtam bámulni, testem mégsem engedelmeskedett nekem, egyenesen a törzséhez léptem, majd léptem párat, kezemet az oldalára simítottam és akkor pillantottam meg azt, amiért minden bizonnyal jöttem. Ujjaimmal olyan óvatosan simítottam végig a karcoláson, mintha sokat érne. Mikor elhúztam ujjaimat, elolvastam a két kis betűt, ami bele volt vésve a vastag, barna kéregbe. „S+B”, mindez egy szívben. Igaz, eléggé kis szerencsétlen szív volt, de nyilván nem volt könnyű egy fa törzsébe vájni egy ilyet. Nem értettem, miért jöttem ide és miért bámulom ezt a feliratot. Végül csak megfordultam, majd leültem a padra, ami a fa alatt volt. Kényelmesen hátradőltem, lábaimat keresztbe tettem, majd a kezemben szorongatott vörös rózsára szegeztem a tekintetemet. Fel sem tűnt, hogy van nálam egy virág… Kinek hozhattam egy rózsát? Egyáltalán minek? Annyira furcsa volt ez az egész, de egyre kíváncsibb voltam, mi lesz ennek az egésznek a vége.

Végül nem kellett sokat várnom, halk cipődobogást hallottam, így felkaptam a fejem, majd tekintetem azonnal a közeledő alakra kaptam. Sötét farmer volt rajta, lábai vékonyak, mégis formásak. Felülre csak egy egyszerű, sötét felsőt választott, ami jól állt a kissé fehérebb bőréhez. Ajkain lágy mosoly ült, mintha ismernénk egymást, holott most láttam őt életemben először. Én mégis felálltam, majd elé indultam. A másik srácnak még szélesebb lett a mosolya, aztán mikor már teljesen egymás elé értünk, csak figyeltük a másikat. Igazán szép arca volt, egy kicsit sem mondhattam férfiasnak, de kellően helyes volt, inkább nőies. Nagy, barna szemei boldogságot sugároztak felém, szép ívű ajkai pedig szüntelen mosolyogtak rám. Aztán egy váratlan pillanatban magamhoz húztam alacsony, vékony testét, átöleltem a derekát, majd megcsókoltam. Totálisan el voltam képedve, hogy mégis mi ez az egész, de nem akadtam ki. Nem csináltam semmit, úgy éreztem magam, mintha egy felesleges harmadik lennék, aki csak bámulja ezt a két szerelmest. De, a francba is, pasiból voltam, mégis miért álmodok olyat, hogy egy másik pasit csókolgatok? Mikor elváltunk egymástól, az alacsonyabb srác boldogon elmosolyodott, aztán elpirulva fogadta el a rózsát, amit felé nyújtottam. Összekulcsoltuk az ujjainkat, így indultunk vissza, amerről én jöttem. Nem szólalt meg egyikünk sem, úgy éreztem, ha akarnék, akkor sem tudnék beszélni. Mégis, ki ez a srác? Ha ez egy álom, miért vagyok vele tisztában? Miért nem tudom azt tenni, amit én akarok? Lehetséges ilyet átélni egyáltalán?

Ekkor az alacsony srác megszorította ujjaimat, mire én szemébe néztem. Úgy csillogtak, akár csak a folyó felszínén az apró kis gyémántok. Aranyosnak tartottam, de akkor sem tudtam, hogy ki ő és mit akar tőlem. Elmosolyodott, aztán végre megszólalt. – Szeretlek, SeHun…