3. fejezet

Furcsa volt úgy aludnom LuHan mellett, hogy közben végig az zakatolt az agyamban, mi van, ha többet érzek iránta. Bár, ahogy így figyeltem nyugodt, békés arcát, miközben aludt a bal oldalamon, nem éreztem semmiféle késztetést, hogy megsimogassam vagy megpusziljam őt, de valahogy… Az egész annyira érthetetlen volt. Még ha nem is érezek iránta többet, akkor miért gondoltam azokat a dolgokat? Nem éreztem magam szerelmesnek, hiszen voltam már párszor, de most semmi ilyen nem volt bennem. Egyszerűen csak jól éreztem vele magam, mint a legjobb barátommal – bár, inkább már akkor a bátyámmal. Más volt a kapcsolatunk, nem éppen baráti, inkább már tényleg testvéries. Olyan volt számomra, mint egy aranyos báty, akit megölelhettem, ha úgy van, de tanácsokkal lát el, mikor szükségem van rá. LuHan persze nem ennyit jelentett nekem, de jelen pillanatban szívesebben aludtam volna én is, mint sem ezeken gondolkodni. Sóhajtottam egyet, majd azonnal elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, milyen sok őrültséget csináltunk az este alatt. Vacsoránál elkezdtük egymást dobálni tésztával, mert hogy az milyen mulatságos, aztán persze takaríthattunk, mert anyám korán reggel azzal kezdte volna a napot, hogy kirángat az ágyból. Aztán annyi SHINee-s videót megnéztem, hogy az nekem egy életre elég volt, de LuHan nagyon élvezte, így nem ellenkeztem. Lőttünk magunkról egy csomó képet, de szerintem abból a százból egy sem lesz értelmes, amit talán feltehetnék valahová. Minden esetre, jól éreztem magam, egyszer sem gondoltam utána ezekre a dolgokra, mert elterelte a figyelmemet barátom. Kissé ironikus, hogy éppen a probléma terelte el a gondolataimat, de nem bántam. Szerettem LuHant, de ez talán csak egy új élmény volt számomra, azért gondoltam ezt. Ha nem érzek rá semmiféle késztetést, hogy úgy érjek hozzá, akkor nincsen baj. Na, nem mintha nem lenne elég félelmetes, hogy egy másik srác miatt már ilyeneken gondolkodok. Mindig is a lányok vonzottak, jártam is egy párral, szűz sem voltam, szóval kétlem, hogy éppen most gondolta meg magát az agyam és inkább a srácokat részesítem előnyben. Bár kétlem, hogy valaha is megfordulna a fejemben ez a gondolat, hogy megnézzek magamnak egy srácot – LuHan kivételével.

***

Olyan gyorsan elszaladt ez a pár nap, hogy máris szombat reggelre ébredtünk. LuHan nem volt az a későn kelős típus, így kénytelen voltam én is reggel nyolc körül felkelni, pedig nagyon nem akartam egyszer sem, főleg, hogy mindig hajnalban aludtunk el. De lassan hozzászoktam, meg elég éberen alvó voltam, minden kis szarra felkeltem, így ha már LuHan megmozdult az ágyon, az agyam automatikusan tudta, hogy nekem is ezt kell tennem. Álmosan nyitogattam a pilláimat, majd mikor LuHan mosolygós képével találkoztam, én is elmosolyodtam, majd egy nagyot nyújtózkodtam és felültem, miközben a csipáimat dörzsöltem ki a szemeimből.

- Jó reggelt – köszöntött vidáman.
- Neked is – morogtam vissza, mert reggelente sokkal mélyebb volt a hangom.
- Azt hiszem, nem tudom majd megszokni ezt. – Ránéztem, mert nem értettem, miről beszélt. – Mármint, hogy együtt alszok veled és itt vagy, láthatom a kómás fejed meg a kócos hajad…
- Szép látvány vagyok, nem igaz? – kuncogtam, majd kimásztam az ágyból, és a hatalmas tükröm elé sétáltam, kézzel a hajamba túrva, hogy legalább egy kicsit jobban álljon.
- Főleg így, egy szál bokszerben – nevetett fel, majd mellém állt, és a tükrön keresztül kezdtünk el szemezni.
- Tudom, hogy jó pasi vagyok, kimondhatod hangosan is – vigyorodtam el, mire ő csak megforgatta a szemeit, majd magamra hagyott a szobában.

Szerettem őt ilyenekkel húzni, még akkor is, ha néha elege volt belőle. Vidáman kaptam magamra pár kényelmes ruhát, majd rendbe szedtem magam a fürdőbe, így mentem le a földszintre, valami reggeli után kutatni. Drága szüleim persze, hogy ott voltak, de most már egészen jól elbeszélgettek LuHannal, bár barátom még mindig zavarban érezte magát a társaságukban. Én nem szóltam közbe, csak szépen kiszolgáltam magam a hűtőből, és mint elég gyakran, most is gabonapelyhet ettem, de tudtam, hogy LuHan nincs oda azért, hogy már korán reggel valami édessel kezdje a dolgot, neki a szendvicshez pakoltam ki minden alapanyagot. Ő csak szorgosan csinálni kezdte magának a reggelijét, miközben a beszélgetésük nem szakadt meg az őseimmel. Többnyire afelől érdeklődtek, hogy milyen Kínában élni, hogy hogy viseli, hogy ilyen távol van az otthonától, a szüleiről kérdeztek, na, meg persze, hogy hol tanult meg ilyen jól koreaiul. Arról nem is beszélve, hogy anyám illedelmesen megkérdezte, hogy van-e barátnője, mire LuHan őszintén elmondta, hogy jelenleg nincsen, mert most szakított a barátnőjével nem régen, akivel négy évig együtt voltak. Mesélt nekem erről a lányról, legalábbis, többször mondta, hogy ide-oda járnak a lánnyal, aztán egy idő után nem mesélt róla, én meg rákérdeztem, akkor mondta el, hogy szakított vele, mert már nem szerette, de eléggé megviselte. Azóta szingliként tengeti a napjait, de azt mondta, nem bánja, most jobb neki egy kicsit így, aztán ha újra bekopogtat nála Cupido, nem csapja rá az ajtót.

- Ma mit fogtok csinálni? – kérdezte apám, mire felvont szemöldökkel ránéztem. – Csak mert segíthetnétek egy kicsit, tudod, a kocsiban az indexlámpa kiégett, azt kellene kicserélni, de nekem nem férnek oda az ujjaim, a tied meg vékony, simán ki tudnád csavarni – magyarázta.
- Persze, szívesen – mosolygott kedvesen Lulu, mire fújtattam egyet. – Ugye, SeHun?
- De ugye csak ennyi? – kérdeztem meg a biztonság kedvéért, mert ismertem apámat.
- Hát, lenne még pár dolog, de nem zavarlak titeket. – Hála Istennek!
- Egyébként, ma lesz az a buli, amiről már meséltetek, nem? – vette át a szót anyám, miközben meggyújtott egy cigarettát és mélyet slukkolt belőle.
- Ja – bólintottam egyszerűen, majd barátomra néztem, akinek felragyogott az arca már csak a gondolatra is.
- De akkor hogy jöttök haza? Nem hiszem, hogy az utolsó buszt elérnétek – nézett rám megrovóan szülőm.
- JongDaenél alszunk, ezt már megbeszéltem vele – sóhajtottam.
- Nem probléma a szüleinek, hogy két embert is el kell szállásolniuk? – akadékoskodott tovább.
- Anya, ha baj lenne, biztosan nem egyezett volna bele, ne aggódj már – mondtam már más kissé ingerülten.
- Jól van, de vigyázzatok magatokra és ne rúgjatok be – fenyegetett meg az ujjaival. – Nem akarom, hogy kellemetlenséget okozz JongDae szüleinek, SeHun, ha már ilyen rendesek és adnak nektek szállást.
- Minden rendben lesz – biztosítottam, majd felálltam a székről, jelezve, hogy lelépnénk, de akkor apám hangja megállított.
- Akkor nem segítetek nekem?

Egész nap furcsa hangulatban voltam. Nem nagyon volt kedvem semmihez, nyűgös voltam és legszívesebben aludtam volna egyet. Miután kicseréltük a kis lámpát a kocsiban, még segítettünk fateromnak ezt-azt, nem volt vészes, LuHan különösen jól érezte magát, kiélhette a férfias valóját, mert hogy ők bérházban laktak és soha nem volt mit bütykölni. Aranyos volt, örültem neki, hogy jól érzi magát, de én tényleg nagyon untam magam, így visszamentem a szobámba, kinyitottam az ablakot, majd kiterültem az ágyon. Ugyan tudtam, hogy szét kellene nézni, mit vegyek majd fel este, mert egyelőre gőzöm sem volt róla. Nem voltam az a nagy buliba járós fajta, inkább azt az időt írásra fordítottam, anyám ezért féltett ennyire. Meg aztán, tizenhét voltam, félt, hogy rossz társaságba keveredem, vagy sokat iszok. Életemben egyszer voltam nagyon részeg, azt kicsit meg is bántam, mert akkor lefeküdtem egy lánnyal, de semmire nem emlékszem belőle, csak azért tudom, mert ChanYeol mondta, hogy szépen elhúztunk, meg utána a csaj olyan kielégült fejjel jött ki a szobából, hogy egyértelmű volt, mit csináltunk. Nem a lány miatt voltam egy kissé csalódott, mert ő szép volt, bár nem ismertem, hanem azért, mert ő volt az első. Emiatt egy kicsit tartok tőle, hogy igyak, meg persze, olyan másnapos voltam, hogy egész nap nem bírtam enni, mert úgy voltam vele, hogy menten kihányok mindent. De most nem állt szándékomban inni, már csak azért sem, mert egy idegen helyen leszünk, nem valami házibuliban, ahol a haverok hazatámogatnak. Rengeteg ember lesz, ahol senkit nem fogok ismerni, csak LuHant. Mindig is vágytam ilyen partykba, de nem gondoltam volna, hogy pont most fog elérkezni, hogy tényleg elmegyek egybe. Ebben a pillanatban nehezedett rám LuHan, mire én felnyögtem, bár nem volt kifejezetten nehéz, de teljesen belenyomott a matracba, ami azért nem volt kellemes érzés.

- Aludtál? – kuncogott a fülembe, majd végigsimított a felkaromon.
- Ha aludtam is volna, már ébren lennék, ugyanis szétnyomod a beleimet – motyogtam, mert nem igazán tudtam mást csinálni.
- Nem vagyok azért ennyire nehéz – csilingelt a hangja, de végül csak leszállt rólam, majd befeküdt mellém, mire fellélegeztem. – Mi a baj? Olyan morcos vagy ma…
- Csak rossz napom van – mosolyodtam el, majd oldalra fordultam, így nem voltunk egymástól csak egy fél méterre, így néztünk egymás szemébe.
- Ha nem fogsz mosolyogni, megcsikizlek – figyelmeztetett, de válaszolni sem volt időm, azonnal nekem esett.

Persze, én azonnal teli torokból nevettem, meg tiltakoztam ellene, de ujjai olyan gyorsan játszottak a testemen, hogy képtelen voltam elkapni, így ott csikizett, ahol csak ért. A hasam volt a legérzékenyebb, ő pedig ezt tudta nagyon jól, így szemrebbenés nélkül nyúlt be a pólóm alá és kezdett el ott csiklandozni, mire én már szinte könyörögtem neki, hogy hagyja abba, mert alig kaptam levegőt. Ő nem hallgatott rám, de végre le tudtam fogni a kezeit, így lelöktem magamról, majd a lendülettől felé is kerültem. LuHan megszeppenve pislogott rám, hogy hirtelen milyen közel kerültünk egymáshoz, de én sem voltam nyugodtabb. Szaporán szedtem a levegőt, hiszen pár percig alig tudtam lélegezni, így néztem barátom szemeibe. Aranyos volt, hogy ilyen megilletődve nézett rám, én pedig szívem szerint beszóltam volna neki, de nem volt hozzá pofám. Így csak elmosolyodtam, majd közelíteni kezdtem felé, mire benne akadt a levegő, tisztán hallottam, és ha lehet, még jobban meg volt lepődve. Végül ajkaim célt találtak, lágyan nyomtam őket homlokára, mire belőle kiszakadt egy sóhaj. Vigyorogva elhúzódtam tőle, aztán mikor újra a szemébe néztem, ő teljesen el volt vörösödve, én meg nem tudtam megállni, pofán röhögtem.

- Menj az anyádba, SeHun! – lökött le magáról, mire még jobban nevettem.
- Ne haragudj, de nem gondoltam volna, hogy ennyire zavarba jössz – magyaráztam neki heves nevetőrohamok között.
- Hogyne jöttem volna zavarba, basszus, pasi vagy – vágta rá ingerülten, de tudtam, hogy valójában nem haragszik.
- Akkor is, látnod kellett volna az arcodat – nevettem még mindig, majd próbáltam neki imitálni, de nem ment, mert folyamatosan röhögtem.
- Aish, hülye – kuncogott már ő is, majd csak megütött egy kicsit, aztán feltápászkodott és a táskájában kezdett el turkálni. – Inkább segíts eldönteni, hogy mit vegyek fel.
- Hé – szólítottam meg, immár lenyugodva, egészen kedvesen, mire ő a válla felett rám pillantott. – Most már legalább jókedvem van.

Egy póló landolt a fejemen, mire ismét nevethetnékem támadt, de csak kuncogtam rajta, hogy rendesen felbosszantottam. Mindezek ellenére, örültem, hogy itt volt, azt hiszem, nagyon fog hiányozni, ha visszautazik Pekingbe. Ugyan továbbra is ott lesz a skype, meg a közösségi oldalak, hogy tudjunk beszélni, az mégsem ugyan az. De ebbe még nem akartam belemenni, még itt volt, hétfőn jönnek majd érte a szülei. Így inkább felálltam, majd tényleg segítettem neki ruhákat válogatni, cserébe én is megkértem, hogy tegye ugyan ezt. Persze, utána ezzel telt el az egész délutánunk. Felpróbáltunk egy csomó ruhát, divatbemutatót tartottunk, meg röhögtünk egymáson, ha valami nagyon szarul állt. Végül aztán csak el tudtunk készülni időben, elég jól festettünk mind a ketten. Ugyan nem vittük túlzásba, azért próbáltunk jól kinézni mind a ketten. LuHan tanácsára vörös hajamat fellakkoztam, így a szokásos, előre fésült helyett most az égnek meredt. Néha hordtam így, de lusta voltam ezzel foglalkozni. Hétre elkészültünk, így miután elköszöntünk anyámtól – mivel apám megint dolgozott –, elindultunk a buszhoz. Ismét várt ránk egy óra buszozás, de most kellemesen telt, végig beszélgettünk, meg zenét hallgattunk, természetesen SHINee-t, hogy ráhangolódjunk a dologra. Nyolcra be is értünk a városba, aztán még metróztunk egy keveset, valamint villamosoztunk, de egy fél órán belül ott voltunk a helyszínen, ahol már akkor hatalmas sor állt. LuHan persze be volt sózva, alig bírt megmaradni a talpán, de szerencsére utána megnyugodott. Egész hamar sorra kerültünk, olyan negyed órát várakoztunk csak. Kifizettük a belépőket, ami egyáltalán nem volt olcsó, kaptunk egy-egy karszalagot, aztán végre kezdődhetett az igazi buli.

***

Javában folyt a buli, mikor is fél tizenegykor a színpadot elfoglalta valami banda, aztán pedig játszani kezdtek. Valami rock banda lehetett, de nem nagyon figyeltem rájuk, ahogyan LuHan sem, inkább leültünk a bárpulthoz, ő kért magának valami piát, míg én megmaradtam a Sprite-om mellett – amúgy sem szolgáltak volna ki, mert kiskorú vagyok. Nem sokáig zenéltek, szerencsére, de miután levonultak a színpadról, már fordultam volna Lu felé, hogy megkérdezzem, nem-e most jönnek SHINee-ék, de addigra ő már szaladt is, alacsony termete hamar eltűnt a tömegben, de biztos voltam benne, hogy a színpadig meg sem áll majd. Elmosolyodtam, aztán elhatároztam, hogy azalatt az egy óra alatt, míg a SHINee fellép, elmegyek majd mosdóba és keresek valami nyugodtabb helyet, ahol nincsenek olyan sokan. Meglepő volt még számomra is, de valóban a srácok voltak azok, jókedvűen, mint mindig, de tisztességesen táncolni és énekelni kezdtek. Remélem, LuHan most boldog, elvégre, élőben láthatja őket. Jó érzés volt, hogy azért tudott itt lenni, mert eljött Szöulba. Talán nem is lennénk itt, ha én nem veszem el a szórólapot, vagy ha mondjuk, nem ismerne. Minden esetre, az a fontos, hogy ő jól érezze magát, elvégre, nyaral, vagy mi a szösz. Leszálltam a bárszékről, majd a mosdót céloztam be, gondoltam, most kevesen lesznek, hiszen mindenki a bandát figyeli. Amúgy sem szerettem, ha megbámulnak, de ha ezt még a piszoárnál teszik, az még rosszabb. Nem tudom, engem valahogy sosem érdekelt másoké, de a férfiak szinte száz százaléka megbámulja olyankor a mellette álló farkát. Nos, vannak kivételek, méghozzá én. Ezekkel a gondolatokkal igyekeztem a mosdó felé, azért kerülgetve az embereket, mikor valaki hevesen belém ütközött, majd meg is tántorodott egy pillanatra, de nem esett el.

- Ne haragudj – néztem rá a lányra, de csak meghajolt kissé.
- Az én hibám volt, sajnálom – nézett mosolyogva rám.
- Jól vagy, nem ütötted meg magad? – kérdeztem illedelmesen, mire ő megrázta a fejét
- Nem, minden rendben – biztosított, aztán még gyorsan meghajolt, de már tovább is ment.

Egy pillanatig még utána néztem, hiszen igen csinos volt, bár nem nagyon volt időm megbámulni. Minden estre, a rövid sort, amit viselt, kifejezetten imponált nekem, de utána csak megráztam a fejem. Nem leszek még egyszer olyan hülye, hogy egy idegen csajjal kezdek, még akkor is, ha nem vagyok részeg. Megigazítottam a felsőm, aztán indultam tovább, hogy most már tényleg el is érjek a mosdóig. Ahogy arra számítottam, tényleg nem volt bent senki, így gyorsan elvégeztem a dolgomat, aztán a tükörhöz léptem, levettem a kedvenc gyűrűmet és megmostam a kezem, majd az arcomat is. Ahhoz képest elég tiszta volt a hely, nem számítottam rá, még szappan is volt, meg kézszárító. Mondjuk, nem volt egy lepukkant hely, meg aztán, most nyitották meg, biztosan megnyerőek akartak lenni. Nem mintha, valaha eljönnék ide többé, mert nem az én világom a bulizás, de elsőnek nem volt rossz élmény. Megszárítottam a kezeimet, aztán hallottam, hogy nyílik az ajtó, de nem néztem oda, elvégre, nem nagyon érdekelt. Térlátásomnak köszönhetően láttam, hogy egy nagyjából velem egykorú srác lépett a csaphoz, majd megnyitotta a vizet és kezet mosott. Végül én is elléptem a szárítótól, majd őt kikerülve mentem volna ki, ám a hangja megállított.

- Hé – szólt utánam, mire megfordultam, neki pedig döbbenet futott végig az arcán, ezzel egyidejűleg pedig kiesett a kezéből a gyűrűm.

Szó nélkül lehajoltam érte, majd visszahúztam az ujjamra. Nem értem, hogy miért reagált rám így, de legalább „szólt”, hogy a csap szélén hagytam kedvenc ékszeremet, így egy köszönömöt elmotyogtam neki, aztán már ott sem voltam. Ez a srác kifejezetten furcsa volt, mikor ránéztem, úgy meglepődött, mintha szellemet látott volna, egyszerűen nem találtam rá magyarázatot, hogy mégis miért. De aztán csak megrántottam a vállam és visszatértem a bárpulthoz, hogy LuHan megtaláljon, ha majd vége a mini koncertnek. Kértem egy újabb Sprite-ot, azt iszogatva bámultam a tömeget, meg néha-néha a színpadot, ahol az idolok továbbra is táncoltak és énekeltek. Azt hittem, hogy majd az egész playbackről fog menni, de nem, tisztán lehetett hallani, hogy élőben énekeltek. Minden elismerésem az övék volt. Kortyoltam egy újabbat a citromos italomból, mire az a srác leült mellém, de nem nézett rám, csak kért magának valami furcsa nevű italt, aztán amint megkapta, lehúzta. Nem nagyon figyeltem rá, csak a szemem sarkából néztem, hogy mit csinál. Minek ült le mellém? Nem is ismertem, és furcsa volt, hogy ezt csinálta. Kicsit úgy éreztem magam, mintha valami csaj lennék, akit ez a srác be akar fűzni egy estére. Csak hát, nem voltam csaj.

- Szia – törte meg a csendet, majd lassan rám nézett, és egy furcsa, kissé talán keserű mosolyra húzta ajkait.
- Szia – köszöntem neki vissza, egy pillanatra rá nézve, gondoltam, ha már köszönt, nem leszek bunkó.
- Hogy vagy? – kérdezett, mire felvontam a szemöldökömet, úgy néztem rá.
- Mégis miért érdekel? – kérdeztem vissza, mert úgy viselkedett, mintha haverok lennénk, holott idegenek voltunk.
- Csak gondoltam, ha már így összefutottunk, ennyit megkérdezhetek – húzta el a száját. – Igazán jól festesz – nézett végig rajtam, nekem pedig itt jelzett a vészcsengőm, hogy most kell abbahagyni ezt a beszélgetést.
- Oké, én nem tudom, hogy ki vagy és mit akarsz tőlem, de szállj le rólam – mondtam határozottan, mire ő összeráncolta a szemöldökét.

Nem vártam választ, csak felpattantam, hogy inkább közelebb menjek a színpadhoz, mint hogy ezzel az alakkal tovább folytassam az igen izgalmas eszmecserénket, ám megfogta a csuklóm és visszarántott. Teljesen elhűlve meredtem a nálam jóval alacsonyabb srácra, majd kitéptem karomat szorításából, és ismét tovább indultam, de ezúttal hangja volt, ami visszatartott.

- SeHun! – Honnan tudta a nevem? – Csak beszélni akarok veled, kérlek, ennyit még én is megérdemlek, nem?
- Ki vagy te? – néztem rá a vállam felett, mire csak meglepett pillantásokat kaptam. – Ki vagy te és honnan tudod a nevem?
- Jól van, értem én – mosolyodott el, kissé talán gúnyosan. – Annyira utálsz, hogy azt játszod, nem is ismersz engem, ugye?
- Mi van? – kérdeztem vissza, azonnal elé sétálva, úgy nézve a szemébe. – Rohadtul nem tudom, hogy ki vagy, nem is akarom megtudni, szóval hagyj békén, csak ennyit kérek.
- Nem! – vágta rá azonnal. – Magyarázatot akarok, SeHun.
- Mégis mire? Miről beszélsz? – Egyre jobban azt éreztem, hogy ez a srác nagyon összekever valakivel, akinek véletlenül szintén SeHun a neve.
- Hogy miért szakítottál velem olyan hirtelen, aztán meg eltűntél, mégis… Miért? – rámarkolt a felkaromra, így nézett a szemembe, kétségbeesetten.

Azt sem tudtam, mit mondjak neki erre hirtelen. Nyilvánvalóan részeg volt és össze-vissza beszélt. Csak ez lehetett a magyarázat, hiszen halvány ibolyám sem volt arról, hogy miről dumál itt nekem. Még hogy miért szakítottam vele? Azt sem tudom, ki ő! Meg amúgy is, pasi, hogy lehettem volna vele? Jézusom, oké, tuti, hogy beszívott vagy részeg, nem tudom, de az biztos, hogy összekevert valakivel.

- Bocs, haver, de te nagyon összekeversz valakivel – léptem egyet hátrébb tőle. – Tényleg nem tudom, ki vagy, inkább menj, józanodj egy kicsit, mert szerintem megártott a pia.
- Byun BaekHyun vagyok, a volt pasid, akit kidobtál, egészen pontosan, tíz hónappal ezelőtt – nézett a szemembe gúnyosan. – Most már rémlik?
- Te beteg vagy – ráztam meg a fejem, aztán további magyarázat nélkül hagytam ott, de ismét visszatartott, amiből már kezdett elegem lenni.
- Miért csinálod ezt? Miért csinálsz úgy, mintha nem tudnád, ki lennék? Ennyire nem kívánatos személy vagyok a múltadban, hogy legszívesebben nem is emlékeznél rám? Ennyire megváltoztál volna, SeHun? – nyúlt az arcom felé, de én elcsaptam a kezét.
- Figyelj – sóhajtottam egy mélyet, aztán higgadtan folytattam. – Komolyan mondom, hogy nem tudom, ki vagy. Szerintem összekeversz valakivel, én nem vagyok meleg, és soha nem jártam veled, most találkoztam veled életemben először, világos? Nem tudom, ki vagy.
- Hazudsz – sziszegte, nekem meg kezdett felmenni az agyvizem. – Nem felejti el az ember a volt pasiját csak úgy!
- De értsd már meg, hogy fogalmam sincs, ki vagy! – mondtam kissé indulatosan. – ByunHyun, vagy hogy is hívnak, kérlek, csak szállj le rólam, oké?
- BaekHyun vagyok… – suttogta most már, és mintha végre eljutott volna a tudatáig az, amit mondtam neki. – Te… Tényleg nem ismersz?
- Csak hogy végre felfogtad! – eresztettem meg egy kis, gúnyos mosolyt. – Most, hogy ezt tisztáztuk, mennék, ha nem bánod.

Csak lesokkolva bámult rám, most végre nem ellenkezett, ám most sem jutottam tovább, mert valaki a nyakamba vetette magát, de az illatából, azonnal rájöttem, hogy LuHan az. Úgy csimpaszkodott a nyakamba, hogy muszáj voltam elmosolyodni, főleg, hogy közben ott kiabált a fülembe, hogy milyen boldog és köszöni. Én is magamhoz öleltem barátomat, aztán elengedett, és csillogó szemekkel az enyémekbe nézett. Kipirult arca annyira cuki volt, hogy legszívesebben agyon csipkedtem volna, hatalmas, bambi szemei csillogtak az örömtől, az óriási vigyor pedig nem tűnt el az arcáról. Én is viszonoztam a mosolyát, majd végigsimítottam a haján. Ő még egyszer megölelt, aztán rohant vissza a tömegbe, ahonnan jött. Mosolyogva néztem utána, elfelejtve minden más dolgot. Tényleg boldoggá tudtam őt tenni, ez volt a lényeg. Akkor jutott eszembe, hogy az a srác még mindig itt volt, így ránéztem, teljesen közömbösen, kissé talán úgy, mintha nem kívánatos személy lenne, hiszen így is volt.

- Szóval miatta volt… – mondott csak ennyit, aztán sarkon fordult és ott hagyott.

Nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mégis mi volt ez az egész.