2. fejezet

LuHan totálisan kész volt. Nem, nem is ez a megfelelő szó. LuHannak totális fangörcse volt, mert elviszem egy buliba, ahol a SHINee fog fellépni. Oké, nekem is vannak dolgok, amiknek nagyon tudok örülni, mint mondjuk a bubu tea, amikor vége a sulinak vagy éppen írhatok, de ez… Azt hiszem, így még embert nem láttam. Nem mondom, hogy nem volt aranyos, mert tényleg az volt, ahogy szinte pattogott ültő helyében, miközben végig pofázott, de olyan gyorsan, hogy akkor sem értettem volna meg, ha figyeltem volna rá. Persze, megértem és tényleg örülök neki, hogy ennyire boldoggá tudtam tenni, de… Jézusom, olyan, mintha meleg lenne vagy nem tudom. Nem mintha, az zavarna, elvégre, JongDae is meleg, de ez akkor is más. Bár, nem sokkal, hiszen LuHan ő LuHan, de mégsem feltételeztem volna róla soha, hogy esetleg a fiúkhoz vonzódik. Lehetséges lenne? Áh, nem hülyeség, már megint olyanokon gondolkodok, ami felesleges időpazarlás. De mi van, ha mégis? Aish, oké, le kell állnom, ez beteges. LuHan csak szereti a SHINee-t, ennyi, nincs ebben semmi furcsa, hogy fiú létére szereti a srácokat. Meg azért, nem minden nap juthat el az ember egy ilyen helyre. Azonnal el is mosolyodtam, ahogy megragadta a kezemet és azt rázogatta izgalmában. Tényleg édes látvány volt, én pedig tudtam, hogy le sem lehet majd lőni azon az estén. De azt hiszem, egy cseppet sem bántam, hiszen LuHanról volt szó.

- Befejezted? – pillantottam rá kuncogva, mikor pár perc után csak meredt az előttünk elterülő papír-írószer boltra, kezében továbbra is ott szorongatva a szórólapot.
- Nem… Nem tudom elhinni – nézett rám hatalmas, bambi szemekkel, ami egyszerűen túl aranyos volt.
- Még otthon fanolhatsz, de most mennünk kell a buszhoz – álltam fel, de ő csak tovább bambult. – Na, gyere, te fan kislány, mennünk kell.
- Hé, nem vagyok kislány – háborodott fel egyből, majd felállt, ám én elszaladtam előle, ő pedig futott utánam.

Utáltam futni, vagy bármi egyéb megerőltető dolgot csinálni, ami egy kicsit is kifáraszt. De most élveztem ezt a kis fogócskát LuHannal. Vele tényleg felszabadult lehettem, és annak ellenére, hogy ő volt huszonegy, sokkal gyerekesebb volt, mint én – pedig erre mindig rácáfolt, mind viselkedéssel, mind intelligenciával. Végül csak bevártam a bejáratnál, ő pedig hamar beért, majd csak rávágott egyet a vállamra, de nem mondott többet. Elmosolyodtam rajta, aztán kisétáltunk. Ugyan már este fél hét volt, a nap még mindig sütött, így lazán feltettem a szemem elé az imádott, fekete napszemüvegemet, így sétáltam a zebrához, ahol most sem voltak kevesebben, mint pár órával ezelőtt. LuHan csendben mellém állt, de az arcáról a vigyort le sem vakarhatta volna. Nekem is mosolyoghatnékom volt tőle, de inkább ellenálltam, mert a végén azt hinnék az emberek, hogy beszívtam. Mondjuk, annyira nem érdekelt az emberek véleménye, főleg itt, Szöulban, hiszen úgysem ismernek, de azért próbáltam magam moderálni. Nem hiányzik, hogy a hangos röhögésünk miatt mindenki minket figyeljen. Mert azt kifejezetten utáltam. Voltak furcsa dolgaim, és ez is közéjük tartozott. Utáltam, ha a figyelem középpontjában vagyok, egyszerűen úgy érzem magam tőle, hogy megfulladok és menekülni van kedvem olyankor. Valami olyan helyre, ahol egyedül lehetek. Fogalmam sincs, miért van így, de egy időben kialakult nálam. Ezért is nem szerettem a suliból a forgalmasabb utakon sétálni a buszpályaudvar felé, inkább a kevésbé járatosabb utcákat preferáltam. Mindezek ellenére, mégis szerettem emberek között lenni, beszélgetni és jól érezni magam.

A lámpa végre volt szíves zöldre váltani, így reflexből megragadtam LuHan karját, hogy gyorsan átsiessek vele a túloldalra, hiszen itt olyan rövid ideig zöld a lámpa, hogy futva is alig ért át az ember, nem hogy gyalog. Utáltam ezt, de már megszoktam. Meg aztán, ChanYeolnak volt mindig a mániája, hogy szét sem nézett, nagy, laza tempóban akart átsétálni, így nem egyszer fordult elő vele, hogy majdnem elgázolták. Így, mikor együtt jöttünk erre, mindig megfogtam a karját és átsiettem vele, hogy ne történjen belőle baj, ez a szokásom pedig továbbra is megmaradt. Meg aztán, LuHan teljesen el volt most varázsolva, kétlem, hogy odafigyelt volna a sok, seggfej autósra, akiktől kitelt, hogy még azt a kemény tizenkét másodpercet sem bírják kivárni, míg a gyalogosok átérnek a másik oldalra. Barátom nem ellenkezett a szorításom ellen, de láttam rajta, hogy meglepődött, így gondoltam, megmagyarázom neki.

- Csak reflex – mondtam röviden.
- Szerintem nagyon jó dolog, hogy ezt teszed – mosolygott rám. – Pekingben is van egy jó pár őrült…
- Gondolom – húztam el én is a szám, majd folytattuk az utunkat.
- Egyébként messze laksz innen? – kérdezett, mikor már végre átértünk az összes rohadt zebrán és elengedtem a karját.
- Nem annyira, egy óra busszal – indultam meg a megfelelő kocsi álláshoz, miközben csakis előre figyeltem, egyszer sem néztem a rengeteg emberre, aki minket figyelt.
- Egy óra? – hápogott mellettem barátom, mire kissé felnevettem. – Ah, nekem nagyjából tíz perc, míg a főiskolához érek.
- Mondtam, hogy vidéken lakok – néztem rá, mire ő hevesen bólogatni kezdett.
- Tudom, de azt nem, hogy ilyen messze – húzta el a száját. – Utálok buszozni.
- Pedig nincs más választásod – vigyorodtam el gonoszan, mire ő megint megütött, de utána elcsendesedtünk, mert beálltunk a megfelelő megállóba.

- Úristen, el sem hiszem – mondta most már halkabban, mert egyre több ember állt be.
- Ne kezdd elölről – emeltem fel a kezem, állbosszúsan nézve rá.
- Ah, nem, most nem a szombatról van szó – legyintett. – Csak belegondolni, hogy hozzátok megyek… Basszus, nálatok fogok aludni!
- Mi olyan nagy szám ebben? – billentettem oldalra a fejem.
- Jézusom, tudod te, hány rajongód lenne most a helyemben? – meresztett rám óriási szemeket, mire nem tudtam megállni, felnevettem.
- Hülye vagy – takartam el a szám, majd suttogni kezdtem, közelebb hajolva hozzá. – Nincsenek rajongóim, én az olvasóimra úgy tekintek, mintha a barátaim lennének. Oké, ez elég meredek kifejezés, mert azt hiszik, lány vagyok…
- Látod! – mutatott rám Lu. – Ha még azt is tudnák, hogy fiú vagy, ráadásul ilyen helyes… Öcsém, nagyon sok csajt fel tudnál szedni.
- Na, oké, most lődd le magad – nevettem fel újra.

Elképesztő volt. Soha nem gondoltam még abba bele, hogy mit jelent az olvasóim számára maga a személyem. Mert oké, hogy én írtam és feltettem a blogomra, de… Még mindig furcsa volt, mikor teljesen idegenek olyasmit írtak nekem, hogy mennyire szeretik, amit írok, ezáltal pedig engem is megkedveltek. Elég sok véleményt szoktam kapni, ezt nem tagadom, aminek nagyon örülök, hiszen mind jól esik. Nagyon sokat segítenek abban, hogy néhány napomat mosolyogva kezdjem, vagy boldog legyek miattuk egész nap. Az írás számomra önkifejezés, kiírom magamból azokat a dolgokat, amiket megéltem, kicsit másképpen, de valahogy mégis ugyan úgy. Imádom azt az érzést, mikor bármilyen hangulatban vagyok, leülök a laptopommal az ölemben és elkezdek pötyögni. Nem tudom, nekem soha nem volt szükségem ihletre, ami sok íróval ellentétben, hatalmas előnyöm. Nem kellett ahhoz íráskedv, hogy én írjak. Ha én nem írok, annak egyszerűen az az oka, hogy rohadt lusta vagyok megnyitni egy üres dokumentumot, vagy egyáltalán laptophoz ülni. Mondjuk, a nyár alatt így is kissé megcsappantak a fejezeteim száma, mert elég sok dolgom volt, de a körülmények sajnos elég sokszor közbeszólnak. Minden esetre, minden olvasómnak nagyon hálás vagyok, hogy szakítanak időt a ficeimre és még véleményt is írnak hozzá. Akaratlanul is elmosolyodtam, majd barátomra esett a pillantásom. LuHan más volt. Teljesen más, ilyen szempontból, mint én, valahogy mégis megértettük egymást. De ezen már nem volt időm elmélkedni, mert jött a busz, én pedig szerencsére elsőnek szálltam fel, mint általában mindig, mert szerettem hamarabb itt lenni, hogy legyen helyem. LuHant megvártam, míg kért magának egy menetjegyet, amit előzőleg a szájába rágtam, hogy hogyan is kell kérni. Beültünk a hátsó ajtótól nem messze egy kettes üléshez, ő belülre, míg én kívülre, levettem a napszemüvegemet, aztán el is indultunk.

- Félek a szüleidtől – bukott ki belőle hirtelen, mire meglepődve rákaptam a tekintetem.
- Miért? – pislogtam rá, mert tényleg nem hittem el, hogy ezt mondta.
- Nem tudom, kiindulva abból, hogy nem valami jó a viszonyod velük, és hogy néha miket mesélsz anyudról… – hagyta nyitva a mondatot.
- Anyámtól nem kell tartanod, abszolút, hidd el, aranyos lesz veled – magyaráztam. – A barátaimmal kedves, bár egy kicsit mindig megjátssza magát ilyenkor, mondjuk olyan kérdéseket tesz majd fel, amire már tőlem tudja a választ, de azért tőled is hallani akarja. Nem lesz semmi gáz, ne parázz.
- És apud? – Baszarok, komolyan fél a szüleimtől?
- Jézusom, LuHan, nem egy olyan izés táborba mész, hanem csak hozzám – nevettem fel, mert tényleg hihetetlennek hatott, hogy egy huszonegy éves srác emiatt aggódik.
- Mi? Milyen tábor? – értetlenkedett, mire még jobban nevetnem kellett.
- Ah, tudod, ahová a zsidókat vitték… Hitler, vagy ki találta ki ezt a hülyeséget – magyaráztam össze-vissza.
- Ja, a koncentrációs táborra gondolsz? – javított ki, mire csak bólogattam. – Ezt a részt mindig is szerettem a történelemben, mondjuk Németország a mai na-
- LuHan! – szóltam rá azonnal, mire rám nézett. – Leszarom Németországot.

Erre ő csak elmosolyodott. Tudta, hogy nem voltam valami nagy történelem rajongó, ahogy azt is, hogy ezáltal elég csekély a tudásom. Meg hát, úgy minden másból is. Nem voltam egy okos ember, talán az alapvető műveltségem sem volt meg, hiszen soha nem szerettem például kötelező olvasmányokat sem olvasni, a szüleim sem erőltették, így egyet sem olvastam ki soha. Meg aztán, ott voltak ezek a más nemzetiségű művek, hát én annyira leszartam az egészet, hogy mikor még irodalom órákon filmben megnéztük – éljen a fejlett technika –, akkor is inkább aludtam. Mégis itt vagyok, nem haltam meg és élek. Sőt, még írok is, ami talán arra utal, hogy nem kell ahhoz műveltnek lenned, hogy írhass. Oké, nyilván kellett valamiféle alapfokú intelligencia, hogy ne valami szart adj ki a kezed közül, de ez már csak az én véleményem. Meg amúgy is, rengeteg olyan író van, aki azzal sem törődik, hogy helyes írjon. Innentől kezdve akkor az egész borul, és én még műveltnek mondhatom magam azokhoz képest. Persze, nem voltam én sem túl intelligens, nem ismertem olyan sok idegen szót, nem is használtam, sem a beszédemben, sem az írásaimban, mert úgy gondoltam, hogy ha bele is írnék valamit, azt talán nem értenék meg, az pedig idegesítő. Engem legalábbis idegesítene, és néhány másik írónál kifejezetten bosszantó volt, hogy majdnem minden mondatában ott volt egy furcsa szó, amit nem értettem, nem tudtam a jelentését, pedig maga a fic élvezetes lett volna, de így az egész el volt rontva. Valahol persze elismertem őket, hiszen aki ilyen sok szót tud, annak nyilván sokkal nagyobb a szókincse, intelligensebb és műveltebb is, mint én, de nem érdekelt. Nekem soha nem volt érdekem, hogy ilyenné váljak. Megvolt a saját stílusom az írás terén is, ezen pedig nem kívántam változtatni, mert egyrészt így éreztem jól magam, másrészt ebben voltam jó. Így nem volt miről beszélni sem, ezek után.

- Egyébként apám dolgozik, úgyhogy majd csak később találkozhatsz vele – nyögtem be csak úgy hirtelen.
- Tényleg, azt mondtad, hogy van egy nővéred is, igaz? – mosolyodott el.
- Ja – forgattam meg a szemem már csak a gondolatra is. – De minek? Szerencsétlen olyan fogyatékos, hogy néha már nekem fáj.
- Na, ne mondd ezt, biztosan hasonlít rád – kuncogott.
- Kinézetre talán, de belsőleg? – vontam fel a szemöldökömet. – Olyan, mint egy jól megtermett óvodás.
- Hány éves is? – ráncolta a homlokát.
- Harminc… Ja, igen, annyi – bizonytalanodtam el egy pillanatra. – De agyilag a fia szintjén áll, aki négy éves lesz.
- Hú, akkor jó nagy korkülönbség van köztetek. – Mivel csak féltestvérek vagyunk…
- De remélem, nem találkozol HaNeullel, jobban jársz – paskoltam meg a combját, majd elővettem a telefonomat, mire ő azonnal kikapta a kezemből.

Persze, előtte feloldottam neki, ő pedig illedelmesen megkérdezte, hogy turkálhat-e benne, de megengedtem neki. Elvégre, semmi olyan nem volt a telefonomban, meg amúgy sem voltam az a fajta, aki féltette volna. Oké, talán néhány furcsa kép, meg félmeztelen, de amúgy semmi extra, bármelyik más srác telefonján vannak ilyenek. Viszont cserébe én is elkértem az övét, nekem pedig azonnal az jutott eszembe, hogy ez annyira lányos dolog. Egymás telefonjában kutakodni… De végül is, LuHan mellett még ez sem zavart. Az ő telefonja nem volt lekódolva, de arra megkért, csak az üzeneteit ne olvassam el, de eszembe sem jutott volna, mert az enyém teljesen üres. Nem éppen telefonálásra és SMS-ezésre használtam a telefont, az biztos. LuHan telefonja egyébként furcsa volt. Mármint, olyan furcsán nagy. Az enyémtől jóval nagyobb és nehezebb, és míg az enyém fekete, addig az övé fehér. Belementem a galériába, ahol rohadt sok mappa volt. Majd ki esett a szemem, ahogy végigtekertem rajtuk, és előre láttam, hogy ezeket én biztos, hogy nem nézem végig. Ám barátom mellettem felkuncogott, mire odakaptam a fejem, és éppen a „rohadtul unatkozok, így lövök pár selfie-t” képeimet nézte. Hát, mit is mondjak, elég érdekesek voltak a képek, de csak együtt nevettem vele. Ám a hülye képek után volt pár félmeztelen is, amiket zuhanyzás után csináltam. LuHan keze megállt a kép fölött, én vártam, hogy menjen tovább, de csak nem mozdult, így ránéztem az arcára, ám úgy bámulta a képet, hogy egészen zavarba jöttem tőle, holott csak egy fénykép volt… Jézusom, ez nagyon gáz! Oké, valami poén, SeHun, valami poén.

- Ha gondolod, élőben is megmutathatom a kockáimat – kuncogtam fel, de közben elég zavarban voltam, főleg, mikor LuHan rám kapta a tekintetét.
- Ah, nem, nem kell, csak meglepődtem – köszörülte meg a torkát. – Amúgy meg milyen kockákat? – röhögött fel, majd ráközelített a képre. – Olyan sima a hasad, mint a papír.
- Na, miért, a tiéd mégis milyen? – nevettem fel megkönnyebbülten.
- Mint a tibi csoki – vigyorgott, mire csak beleütöttem a vállába.
- Persze, tibi csoki… Akkor már milka, nem? – töröltem ki egy könnycseppet a szemeim sarkából.
- Mi az, nem hiszed el? – húzta fel egyik szemöldökét, és gúnyosan nézett rám, ami nagyon furcsa volt.
- Neked? Kockás has? Ugyan, ez olyan, mintha azt mondanám, hogy szoprán hangom van – fogtam már be a szám, hogy ne nevessek fel hangosan.

Azt hiszem, LuHannak itt lett elege belőlem, mert felhúzta a pólóját, ám mivel a sofőr ilyenkor lekapcsolja a lámpákat, hogy aki aludni akar, az ne úgy tegye, hogy a fény megvakítja, nem sokat láttam. Ám kezem után nyúlt, majd olyan határozottan tette a hasfalára, mintha természetes lenne. Viszont én lepődtem meg a leginkább, hiszen… Kibaszott kockák voltak a hasán! Kockák, basszus, kockák! Tökéletes kitapintható kockák, nem ilyen kis valamik, hanem olyanok, amik egy női szem számára vonzók, pasik számára meg irigylésre méltóak. Alig hittem el, hogy mit fogok, így akaratlanul is feljebb mozdítottam a tenyerem, mire LuHan felszisszent, és morgolódott egy kicsit, hogy rohadt hideg a kezem, de nem törődtem vele. Komolyan, kockák… De most őszintén, ki nézné ki az aranyos, kisfiús arcából, hogy ilyen teste van? Én meg még kiröhögtem. De hát, komolyan nem tudtam, egyáltalán, nem is gondoltam volna. Mikor LuHan ujjai a csuklómra fonódtak, akkor kaptam észbe, hogy még mindig őt tapizom, így gyorsan elhúztam a kezem, majd zavartan megköszörültem a torkom. Nem igazán voltam az a típus, aki könnyen zavarba jött, de LuHan most rohadtul elérte, hogy így érezzem magam. Rá sem akartam nézni, ameddig el nem múlt az égő érzés az arcomról, bár tudtam, hogy nem lát belőlem sokat, én tisztában voltam vele, ez pedig bőven elég volt.

- Na, elhiszed most már? – vigyorgott teli pofával, mire kedvem lett volna elkáromkodni magam, de inkább nem tettem.
- Nos, igen – mondtam inkább csak ennyit. – Amúgy nővéred hogy hogy itt lakik Szöulban? – tereltem a témát.
- A pasija koreai, így ideköltözött hozzá, meg talált egy jó munkahelyet, ezek után nem volt kérdés – rántotta meg a vállát.
- Nem volt furcsa? – kérdeztem újra, sokkal nyugodtabban.
- Egy kicsit, mert elég közel álltunk egymáshoz, de megszoktam, jobban lefoglalt a fősuli meg a munkakeresés – mosolyodott el. – Amúgy biztos nem gáz, hogy pár napig ott leszek?
- Hyung, ne kezdd már megint – forgattam a szemem, majd reflexből a combjára tettem a kezem. – Mondtam, hogy anya megengedte és meg is akar ismerni, mert elég sokat meséltem neki rólad, nem gáz.
- Úgy imádom, mikor hyungnak hívsz – kuncogott, mire csak rosszallóan fújtattam egyet, majd inkább visszaadtam neki a telefonját. – Viccet félretéve, hol fogok aludni?

- Kint a kutyával – vágtam rá azonnal.
- Hm, milyen kutyátok van? – szállt be a játékba, ezt pedig nagyon szerettem benne, hogy vette a poénokat.
- Keverék – válaszoltam neki.
- Jó lesz – kuncogott. – Legalább lány?
- Az egyik igen – vigyorogtam.
- Több is van? Oh, remek, majd egész éjszaka ugattatom őket, hogy ne tudj aludni – vigyorgott. – Vidéken amúgy is megszokott ez, nem?
- Egyszer tudnád meg, milyen, mikor nem tudsz aludni tőlük – morogtam. – De van külön szoba is, ha gondolod.
- Én azt hittem, veled alszok – pislogott rám nagy szemekkel újból, én pedig mindig meglepődtem, hogy milyen furcsa ingadozásai vannak, bár volt időm megszokni.
- Ha szeretnél, velem is aludhatsz – rántottam meg a vállam.
- El sem hiszem, Oh SeHun szobájában, egy ágyban vele… Piros betűs ünnep lesz a naptáramban – csapta össze két tenyerét.
- Ez a pár nap is piros betűs lesz, teszek róla, hogy így legyen, mert legközelebb is el kell, hogy gyere hozzám – kacsintottam.

A maradék negyed órát végül csendben tettük meg, ő nézegette a képeimet, én meg azt néztem, mit csinált ő. Bár, néha megtörte a csendet egy „Mikor vagyunk már ott?” kérdéssel, mire én mindig csak nevettem rajta. Aranyos volt, de próbáltam szórakoztatni, hogy gyorsabban menjen az idő. Mikor végre hazaértünk, egy megkönnyebbült sóhajjal szálltunk le a buszról. LuHan azonnal elcsodálkozott, hogy itt milyen csendes minden, én pedig nem győztem rajta mosolyogni. Mivel még nem volt egészen nyolc óra, néhány kisvárosi kint üldögélt a kertben, vagy a szomszédokkal beszélgettek, errefelé ez teljesen megszokott volt, ám az a legkevésbé sem, hogy valaki idegen errefelé téved, még akkor is, ha egy oda valósival jön. Ilyenkor biztos, hogy másnapra az egész kisváros erről fog pletykálkodni, egyedül ezt utáltam csak, de jelenleg nem érdekelt. Köszöntem néhány ismerősnek, de elég kelletlenül, mert tudtam, hogy amint legközelebb találkozok majd velük, az lesz az első kérdésük, hogy ki volt velem. Nagyon nem volt kedvem ehhez, de inkább csak sétáltam tovább otthonom felé. LuHan közben tényleg úgy nézelődött, hogy majd’ le esett a feje a nyakáról, mindent megkérdezett, hogy itt ki lakik, ott ki lakik, kit ismerek, meg ilyenek. Csodálkozott azon is, hogy alig van erre forgalom, hogy milyen kihalt és csendes minden, hogy az erdő itt van mellettünk, hogy szinte a természetben vagyunk. Nem ehhez volt hozzászokva vérbeli városi lévén, de kifejezetten tetszett neki a nyugodt környék. Mikor a házunkhoz értünk, csak megtorpantam, mire Lu is megállt és szemügyre vette a házat.

- Megfelel nagyságodnak? – poénkodtam újra, mire ő is elvigyorodott.
- Megteszi erre a pár napra – emelte fel az orrát, majd mint egy kiskirály, elsétált a kapunkig.

Felnevettem, majd kinyitottam a kaput és előreengedtem, mert én ilyen jó gyerek vagyok. A két kutyánk persze azonnal rohant is, LuHan meg is ijedt tőlük, pedig ezekről aztán nem kell, mert olyan nyomorék mind a kettő, hogy felőlük a házat is vihetnék, akkor sem érdekelné őket. Végül csak megsimogatta őket barátom, aztán felmentem a teraszra és beinvitáltam a lakásba. Levettük a cipőnket, aztán a folyosóra lépve elkiáltottam magam.

- Itt vagyok! – hallottam meg anyám hangját. – Megyek, sietek, csak most kezdődött a sorozatom, de megyek.
- Mindig ezt csinálja – súgtam oda LuHannak, aki kuncogott egyet, közben én letettem a kanapéra a fenekemet.
- Itt is vagyok – szaladt le az emeletről, bár nem ment neki olyan gyorsan, hiszen nem volt már olyan fiatal, de aztán észrevette LuHant, és felragyogott az arca.
- Jó estét, Mrs. Oh – hajolt meg mélyen LuHan. – Nagyon köszönöm, hogy itt lehetek ebben a pár napban, nagyon hálás vagyok.
- Jaj, nem kell itt udvariaskodni – legyintett anyám. – LuHan, ugye? Nagyon szépen beszéled a nyelvünket.
- Igen, köszönöm – mosolyodott el.
- Nos, mikor mondta SeHun, hogy sokkal fiatalabbnak tűnsz, mint ami a valós korod, nem hittem neki, de… Hű, tényleg huszonegy vagy? – nézett végig barátomon.
- Igen, kilencvenes vagyok – kuncogott.

Ahogy hallgattam a beszélgetésüket, végig LuHanra figyeltem. Olyan hihetetlennek hatott, hogy itt legyen, mégis, ami ennél is furcsább volt… Úgy éreztem, soha nem akarom elengedni innen. Örökké itt akartam tartani, hogy velem legyen. Hogy mellettem legyen, és ne csak interneten keresztül tudjunk beszélgetni. Hogy megérinthessem és lássam az aranyos szemeit, hogy halljam a hangját és megölelhessem bármikor. Én…  

Lehetséges, hogy többet éreznék iránta puszta barátságnál?