32. fejezet

Azon gondolkodtam, mégis mi a szart hazudjak most anyámnak, hogy hová megyek. Elég sok mindent beadtam már neki, és kissé bűntudatom volt, hogy a szemébe hazudok. Bár egy szavam sem lehet, mert mindig elengedett, és soha nem ellenőrizgetett, csak akkor is… Általában JongDae volt a biztos pont, de rá sem foghattam a dolgot mindig – meg amúgy is, egész hétköznap együtt vagyunk, minek találkoznánk még hétvégén is? Mondjuk, mondhattam volna bárki mást is, de nem volt kedvem kitalálni újabb kamu barátokat – anyám néha meglepett azzal, hogy emlékezett ezekre a nevekre, én meg már azt sem tudtam, miről hablatyol nekem. Most mondjuk már ChanYeolt is beavathattam volna, mert tudta, hogy mi a helyzet, de nem akartam zaklatni a szarságaimmal. Így végül a legegyszerűbb opciónál maradtam, JongDae. Mikor közöltem az ősökkel, hogy húzok el itthonról, apám szokás szerint simán elengedett, anyám viszont neki állt, hogy mostanában sokat eljárkálok itthonról, és nem hiszi, hogy mindig osztálytársamhoz megyek. Jól hiszed, anyukám, de az igazat úgysem fogod hallani a büdös életben. Így csak meggyőztem őket, hogy márpedig igenis barátomhoz megyek, mert meg kell beszélnünk ezt-azt, meg ilyenek. Még volt egy kis időm a buszig, akkor toppant be a lakásba nővérem. Természetesen, ő az egyedüli, aki olyan fogyatékos, hogy február közepén kimegy az utcára egy szál térdnadrágban és pólóban. Mert hogy csak két percre lakunk, igen, ez tény, de attól két perc alatt is tüdőgyulladást kaphat. Nem mintha aggódtam volna érte, ha ilyen hülye, akkor meg is érdemelné, hogy beteg legyen… SaeJin persze rendesen fel volt öltöztetve, talán nagyon is, szegény gyerek úgy nézett ki, mint egy mini eszkimó, de nagyon aranyos volt. Pár nap múlva lesz a szülinapja, már két éves lesz a kislány – ilyenkor döbbenek meg, hogy mennyire repül az idő.

- Hová mész már megint, Dulifuli? – kérdezte egyből, majd, mint aki otthon érzi magát, kinyitotta a hűtőt, és szétnézett benne.
- Mi közöd van hozzá? – forgattam a szemeimet, majd levettem a kabátot és a sapkát unokahúgomról.
- Most miért? Meg sem kérdezhetem? – nézett rám „cukin”, mire csak elfintorodtam. – Te is mész Channie-val?
- Aha – bólintottam, mert bár nem volt igaz, egyszerűbb volt, mint mást mondani neki, legalább erről nem fog kérdezgetni.
- Jól megy még nektek – vett ki végül a hűtőből egy túrórudit, majd kérdezés nélkül, egyben a szájába tömte. – Lesznek csajok is?
- Ne pofázz már tele szájjal, undorító és semmit nem értek belőle – magyaráztam a harminc éves nővéremnek, aki jelenleg úgy nézett ki, mint egy jóllakott óvodás.
- Jól van, Mr. Tökéleteske – lépett közelebb, majd a hajamat akarta basztatni, de elcsaptam a kezét.
- Én léptem, szevasz – köszöntem el gyorsan, majd felkaptam a kabátomat, és már ott sem voltam.

Nem nagyon érdekelt, hogy HaNeul még kiabált utánam valamit, nyilván csak valami szép szavak voltak, amiktől megkíméltem magam. Ahogy kiértem a kapuhoz, láttam, hogy ChanYeol is éppen akkor ért elénk, így hát együtt indultunk le a buszhoz. Elmondta, hogy néhány szaktársával fog találkozni, csak beülnek valahová inni meg dumálni. Én meg közöltem vele, hogy BaekHyunnal futok össze, mire meglepődve kérdezte, hogy randira megyek-e. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy miért kérdez ilyesmit, aztán végignéztem magamon. Semmi extra nem volt rajtam, nem öltöztem ki úgy, mintha egy randira mennék, így nem értettem, hogy hogy jutott erre a következtetésre. Értetlen fejem láttán közölte velem, hogy ma van Valentin-nap, így én azonnal a homlokomra csaptam, mert kurvára elfelejtettem. Nagyon reméltem, hogy Békön sem tervez semmit, mert megfejelem. Nem hiányzik az életemből, hogy még ő is jöjjön nekem a faszságaival a „szerelem ünnepén”. Azért megnyugtattam unokatesómat, hogy szó sincs ilyesmiről, attól, mert meleg vagyok, nem állok le randizni egy BaekHyun félével. Felültünk a buszra, szokásosan, Yeol ült belül, míg én kívül. Régebben is mindig így ültünk, hiszen ő állandóan szunyált befelé, hazafelé pedig fordítva volt. Én voltam az, aki szunyált, és ha bent ültem, nem tudtam kizuhanni, mert ő ült mellettem. Ez valahogy megszokássá vált közöttünk, amit a mai napig nem hagytunk el, annak ellenére, hogy már ritkán járunk egy busszal, vagy egyáltalán ülünk egymás mellett.

- Amúgy nem fura? – kérdezte hirtelen, mikor már úton voltunk.
- Mi? – kérdeztem vissza, mert azért még gondolatolvasó nem voltam.
- Hogy meleg vagy – adta meg a választ egyből. – Úgy értem, eddig a csajokra buktál, meg ilyenek, aztán most hirtelen a srácok… Hogy a fenébe történt?
- Múltkor elmondtam – nevettem fel. – Kissé sok volt az interakció a srácokkal, nem történt volna semmi, ha nem lenne bennem ferde hajlam. Aztán mostanra beláttam, hogy totálisan meleg vagyok… Főleg, hogy már le is feküdtem valakivel.
- Legalább felül voltál? – nézett a szemembe a Yoda.
- Aish, nem – ráztam a fejem, bár egy kissé furcsa volt ilyenekről beszélni, még nem igazán mondtam ki ezeket hangosan. – Alul voltam, de… Khm, nem volt rossz.
- Akkor BaekHyunnal is? Lehetetlen, ahogy elnéztem, annyira passzív fajta – gondolkodott el.
- Ilyesmiről nem beszéltünk, ha jól emlékszem, de biztos vagyok benne, hogy én voltam az aktív – fintorodtam el, majd ahogy eszembe jutott, fújtattam egyet. – Nincs kedvem találkozni vele…
- Akkor gyere el velünk inni – rántotta meg a vállát. – Aztán az utolsó busszal jövünk haza.
- Nem lehet – ráztam a fejem. – Sajnos elég jól tudja Békön, hogy mivel tud sakkban tartani.
- Márpedig? – érdeklődött Yeol.
- Kötöttünk egy alkut, még régen – sóhajtottam. – A lényeg az, hogy ha én normálisan kezelem őt, és megpróbálok úgy viselkedni vele, mint egy értelmes emberrel, akkor ő mesélni fog a közös múltunkról. Ne értsd félre, nem annyira érdekelnek a részletek, csak… Mégis jó lenne tudni, hogy mi történt köztünk.
- Durva, hogy semmire nem emlékszel – bólogatott ő is. – Erről írhatnál egy ficet is!
- Nyomorék – nevettem fel, pedig nem is volt akkora hülye ötlet.

***

Bármennyire is nem volt ínyemre, hogy újra lássam őt, ennek is eljött az ideje. Hamarabb leszálltam a buszról, mint unokatesóm, így elbúcsúzva tőle hagytam hátra. Ahogy leszálltam a járműről, még nem láttam Baeket sehol, így csak megálltam egy söröző mellett, ami eléggé feltűnő volt, biztosan kiszúr majd az emberek között, ha ideér. Nem volt valami kellemes az idő, sőt, kifejezetten fáztam, ahogy így álldogáltam. Tény, hogy jobban is felöltözhettem volna, de már annyira utáltam a vastag kabátokat és a bakancsokat, hogy lazára vettem. Egy fekete, szaggatott farmer volt rajtam, egy szintén fekete converse-zel. Felül bár egy pulcsi, és egy vékonyabb kabát melegített, de tényleg nem éreztem magam kellemesen. Fejemre húztam a kapucnimat, hogy ne érjen annyira a szél, majd nézelődni kezdtem, hogy hol van már BaekHyun. Nem volt kedvem szarrá fagyni, de itt sem akartam hagyni a picsába, ha már egyszer megbeszéltük, hogy találkozunk. Azért ennyire én sem voltam seggfej – még vele sem. Ahogy így néztem az embereket, rengeteg pár feltűnt, kézen fogva, mosolyogva és boldogan sétálgattak, sok lánynak egy-egy szál rózsa virított a kezében, nekem meg csak egy fintorra futotta. Soha nem értettem ezt az álszent ünnepet, de hát, nekem aztán mindegy. Csak nem értettem, hogy ha szeretsz valakit, miért éppen ezen a napon kell a tudomására hozni, és meglepni minden szarsággal. Aztán belegondoltam, hogy vajon régen én is ilyen voltam? Vettem BaekHyunnal virágot? Gondoltam a fordulóinkra? Megleptem néha apróságokkal? Nem tudtam magamról elképzelni, hogy ilyen figyelmes – vagy inkább nyálas – lettem volna, bár soha nem lehetett tudni.

Már vagy egy jó öt perce álldogáltam, és már a faszom ki volt, mikor egy árus keltette fel a figyelmem. Fennhangon kiabált, hogy vegyenek tőle, így akaratlanul is odapillantottam. Rózsákat árult… Mi mást? És hogy ne érezzem jól magam, engem is betalált, és addig dumált nekem, míg végül beadtam a derekam, és vettem tőle egy szál virágot; de mondta, hogy a másodikat olcsóbban adja, én meg már úgy voltam vele, hogy mindegy, csak húzzon már a picsába. Két perc múlva azzal a két kibaszott szál rózsával álldogáltam a kezemben, így úgy festhettem, mint egy szerelmes nyomorék, aki a barátnőjére várt. Elég szánalmas lehettem, így nézelődni kezdtem, hogy kinek passzolhatnám le a rózsát, elvégre, nekem a legkevésbé sem volt rá szükségem. Nem olyan messze tőlem, álldogált egy lány, bőszen nyomkodta a telefonját, úgy tűnt, csak a buszt várja, semmi különöset. Nem volt csúnya, sőt, kifejezetten szép volt, így hát felé vettem az irányt, majd minden szó nélkül az orra alá dugtam a rózsát. Meglepetten felkapta a fejét, majd mikor a szemembe nézett, teljesen elpirult, ami aranyos látvány volt, de egyáltalán nem mozgatott meg bennem semmit. Bátortalanul vette el a rózsát, annak ellenére, hogy biztatóan mosolyogtam rá. Nem mondtam neki semmit, csak otthagytam. Talán kissé bunkó volt, de mindegy, nem érdekelt. Jobb kedvre derített a tény, hogy annak ellenére, engem nem vonz a másik nem, rájuk még igenis nagy hatással vagyok. Ám mikor Byun BaekHyun álldogált a korábbi helyemen, egy elég dühös pillantással méregetve engem, azonnal lelohadt az arcomról a vigyor.

- Mekkora egy kéjenc vagy – húzta fel gúnyosan a szemöldökét, nekem meg vissza kellett fognom magam, hogy ne mondjak erre valami nagyon csúnyát.
- Adtam egy virágot egy lánynak… Mi van ebben bármi kéjenc? – tartottam a szemkontaktust.
- Kihasználod, hogy jól nézel ki, a lány még mindig téged bámul – nézett egy kissé a hátam mögé.
- És? Csak nem féltékeny vagy? – vigyorodtam el aljasan.
- Őszintén? – fonta össze karjait. – Igen, rohadt féltékeny vagyok! Hamarabb adsz rózsát egy vadidegen csitrinek, mint nekem… Igenis sért, és kurva szarul esik!
- Hát sajnálom, ez van – rántottam meg a vállam. – De csak hogy ne hisztizz, tessék, itt van a másik!

Azzal hozzávágtam a rózsát, amit ő teljesen ledöbbenve fogott meg, majd kezdte el bámulni. Nem értettem, hogy mitől van ennyire sokkban – vagy attól, amit mondtam, vagy attól, hogy tényleg adtam neki egy kurva virágot. Vártam pár másodpercet, addig legalább szemügyre tudtam őt venni. Most is kifogástalanul festett, mint mindig, drága cuccokban jött, meglátszott rajta, hogy pénzes családból származott. Velem ellentétben, ő melegen felöltözött, legalábbis, nem egy tornacipő volt a lábán, ami azt illeti. Fehér adidas cipőt viselt, és egy egyszerű farmert, amit combközépig eltakart a fekete szövetkabátja, az alatt egy fehér ing volt rajta. Egyszerű, mégis elegáns; furcsa, de valahogy mégis illet BaekHyunhoz. Az biztos, hogy én ezt az összeállítást messze elkerültem volna, de rajta jól állt. Ami furcsa volt, hiszen nem nagyon mondtam még róla bármi pozitívat. De az legalább megnyugtatott, hogy semmi furcsa érzelmet nem váltott ki belőlem a közelsége, egyszerűen csak BaekHyun volt, és kész. Sokkal kényelmesebb lesz így mind a kettőnknek. Mármint, ő biztosan örült volna, ha hirtelen belé zúgok, én már annál kevésbé. Oké, tény, BaekHyun nem éppen volt csúnya, sőt, kifejezetten nőies arcvonásai széppé varázsolták őt a szememben, de nem több. Attól még ugyan úgy ki nem állhattam őt, és ezen már úgy tűnik, tényleg nem fog tudni változtatni semmi. Viszont úgy tűnik, nagyon elveszett a kis világában, hiszen azóta sem mondott egyetlen árva mukkot sem. Így megunva, hogy csak bámul maga elé egy nyomorék vigyorral a fején, megfogtam az alkarját, majd elindultam felé valamerre. Leginkább beültem volna egy kávézóba, hiszen megfagytam, nem is kicsit – jól esett volna egy meleg kávé, hogy felmelegedjek. BaekHyun nem szólt egy szót sem, de mikor úgy tűnt, visszatért a valóságba, azonnal elengedtem, ő pedig sétált mellettem. Bármiféle beszélgetés nélkül léptünk be a legközelebbi kis kávézóba, és mikor megcsapott a meleg, legszívesebben odarohantam volna a radiátorhoz, és átfagyott kezeimet odaragasztottam volna, mint valami csöves. De elégedett voltam azzal is, hogy már nem ért a hideg fuvallat, hanem kellemes meleg volt.

- Kérsz valamit? – kérdeztem meg a mögöttem álldogáló srácot, aki az apró kávézóban nézelődött.
- Jól esne egy mocha, a karamellásat nagyon szeretem – bólintott, egészen csendesen beszélve.
- Oké, akkor egy lattét melegen, és egy karamellás mochát kérek – mondtam a pultosnak, aki egy fiatalabb srác volt.
- Nem kell fizetned – lépett oda BaekHyun a kasszához.
- Fogd be és élvezd ki a dolgot – motyogtam neki, hogy ne ránk figyeljen az egész kávézó.
- Akkor kérek még egy fánkot! – vigyorodott el.
- Aish, jó, válassz valamit – forgattam a szemem, majd a kezébe nyomtam egy kis pénzt, majd elvéve a két kávét, kerestem egy eldugottabb helyet, ahová leülhetünk majd.

Tény, én sem szerettem, ha valaki helyettem akart fizetni; hiszen ha már egyszer megkérdezem, hogy mit szeretne, nyilván egyértelmű, hogy akkor én fizetek. Erre ez a hülye akar fizetni… De azt nem gondoltam volna, hogy ki is fogja használni, hogy azt mondom, élvezze ki, fizetek helyette. Nem nagyon engedhettem meg magamnak, hogy így szórjam a pénzt, anyám adott valamennyit, de abból nem futotta sok dologra. De mindegy, ha már egyszer odaadtam Baeknek, nem fogom tőle visszakövetelni. Amúgy is én mondtam neki, hogy oké, csak… Nem éppen így gondoltam. Mikor BaekHyun leült velem szemben, két fánkot hozott a tányéron, az egyiken vanília öntet, a másikon eper volt. A szemtelen pofáját, képes volt két fánkot is venni az én pénzemből! Ám legnagyobb meglepetésemre, a pénzt visszacsúsztatta elém, majd a vaníliás fánkot is közelebb tolta hozzám. Teljesen meglepett ez a fajta viselkedése… Annyira nem rá vallott, hogy egy pillanatra azt hittem, nem is ő az. Csendesen kortyolt bele a karamellás kávéba, majd elégedetten elmosolyodott, nyilván ízlett neki. Ezután a fánkjába harapott lazán, kényelmesen, mintha csak egymagában üldögélne, és semmi furcsa nem lenne ebben. Most komolyan ugyan az a Byun BaekHyun ül velem szemben, mint akit megismertem? Mert úgy éreztem magam, mint valami kibaszott randin. Pedig ez egyáltalán nem volt randi, annak ellenére, hogy még egy rózsát is adtam neki! …Ugye nem hiszi azt BaekHyun, hogy ez egy randi?

- Miért vettél nekem fánkot? – kérdeztem inkább csak ennyit.
- Nem akartam a te pénzedet elkölteni, azt hittem, hogy csak viccelsz – nézett rám egy apró mosollyal, de most ez is más volt, mint eddig. – De tudom, hogy szereted a vaníliás fánkot, úgyhogy vettem egyet neked.
- Tény – bólintottam, majd én is enni kezdtem az édességet, ami nagyon finom volt.
- Ez legalább nem változott… – motyogta halkan, de meghallottam.
- Micsoda? – kérdeztem vissza, a kávémat kortyolgatva.
- Hogy ugyan olyan édesen tudsz enni, mint régen – mosolyodott el.
- Képzelem, mennyire attraktív vagyok – nevettem fel.
- Édeset mondtam – nézett a szemembe. – Az benne a legcukibb, hogy össze-vissza kened magad az öntettel!

Azzal fogta magát, majd átnyúlt az asztal felett, és egy laza mozdulattal letörölte a szám széléről a fánk maradékát. Ha pedig ez nem lett volna számomra elég nagy sokk, még le is nyalta az ujját. Mindezt úgy, hogy végig a szemembe nézett, és olyan pillantással bombázott, hogy ha nem tudnám, hogy meleg vagyok, ezek után biztosan az lettem volna. Mert hogy Byun BaekHyun egészen mást képzelt az ujjai helyére, ebben teljesen biztos vagyok. Akaratlanul bámultam az ujjait, de szerencsére gyorsan rendeztem a gondolataimat, majd folytattam a kávém kortyolgatását. Nem akartam semmit belegondolni ebbe, és bár tisztában voltam vele, hogy ezt nem kellett volna szó nélkül hagynom, jelenleg fogalmam sem volt, mit kellett volna mondanom. BaekHyun most más volt, teljesen más, mint eddig bármikor. Vagy csak én lennék az, aki megváltozott? Furcsa volt ez az egész, legszívesebben elmenekültem volna előle, de tudtam, hogy akkor nem kapom meg a vágyott információkat. Így hát kénytelen vagyok elviselni őt még egy darabig, bármennyire is nem fűlött hozzá a fogam. Ami pedig azt illeti, tudtam azt is, hogy ő is látta, hogy bámultam. De úgy voltam vele, hogy ameddig nem kérdez rá, nem mondok neki semmi konkrétat. Ugyanis nem szándékoztam az orrára kötni, hogy meleg vagyok. Talán elbízza magát, vagy túl sok reményt lát majd a „kapcsolatunkba”. Holott semmi nem változott, csak annyi, hogy még egy kicsit furcsán viselkedem a közelében. De ez természetes, nem? Eddig csak a tapadós piócát láttam benne. Most pedig egy olyan tapadós piócát, akit azért nem rugdostam volna ki az ágyamból. Jézus… Krisztus. Törlés. Nem. Nem! NEM! Oh SeHun, meg vagy te őrülve?! Mégis mi a franc? Hogy Byun BaekHyunt még egyszer az ágyamban lássam, az egy lehetetlen és abszurd dolog! Soha a büdös életben többé… Én nem… Hogy baszná meg!

- Végeztél? – rángatott vissza az agyfasz közeli állapotomból, éppen annak az okozója. – Mert ha igen, induljunk.
- Hová akarsz menni? – kérdeztem azonnal, miközben visszavettem a kabátomat, majd visszavittük a tányérokat és a csészéket.
- Mutatni akarok neked valamit – mosolyodott el. – Nem volt a tervek között, de talán hatásosabb lesz, ha látod, nem csak elmesélem a dolgokat…
- Hogy mi van? – zavarodtam össze, majd kiléptünk a kávézóból, egy-egy meghajlás után.
- Majd megérted – legyintett, majd elindult a villamosmegálló felé.
- Nekem nincs bérletem – szóltam neki azonnal.
- Tudom, de nekem van olyan kártyám, amivel vihetek magammal valakit, csak gyere – vigyorgott. – Szerinted régen hogy mentünk el a város másik végére?
- Honnan van neked ilyen kártyád? Van valami betegséged? – érdeklődtem.
- Dehogy, apámnak elég sokáig elér a keze, ő intézte – rántotta meg a vállát.
- Nagyon fasza – bólintottam elismerően. – Mit dolgozik faterod?
- Vezérigazgató a Samsung cég koreai részlegén – közölte úgy, mintha valami természetes dolog lenne. – Anyám meg orvos, szóval nem volt valami izgalmas gyerekkorom…
- Gondolom, sokat dolgoztak, és nem tudtak törődni veled – húztam a szám, mert azért ez tényleg nem lehetett valami kellemes. – Nincs testvéred?

- Van egy bátyám – mosolyodott el. – De ő már régen elköltözött, a barátnőjével Daeguban élnek. A bátyám hét évvel idősebb tőlem, szóval ő sokat foglalkozott velem, mikor a szüleim nem értek rá.
- Vele is így bántak? – Nem akartam ennyire személyeskedni, de úgy tűnt, Baeket ez nem zavarta.
- Nem, őt mindig sokkal jobban szerették, mint engem. Ő olyan tökéletes fiú volt, mindig azt csinálta, amit mondtak neki, azt tanult, amit elvártak tőle, így ő is egy cégnél dolgozik, de egyelőre csak valami fontos ember ott, nem nagyon tudom… Én meg mindig kilógtam a sorból – rántotta meg a vállát. – De ennek ellenére, a bátyám az egyetlen, akit szeretek a családból, és a barátnője sem rossz fej… Tinédzser koruk óta együtt vannak, így szinte a családunkhoz tartozik, MinJit is nagyon szerették apámék. Ő is orvosnak tanult, így természetes volt, hogy anyám szinte álompárként kezelte őket. Mindegy is, nem fontos!
- Nézd a jó oldalát! – kezdtem bele mosolyogva, miközben már a villamost vártuk. – Legalább te a saját utadat jártad mindig is, kötöttségek nélkül. Szabad voltál, és azt tehetted, amit szeretnél; nem úgy, mint a bátyád, aki követte a családi hagyományokat… Tényleg, te mit tanulsz az egyetemen?
- Szilveszterkor elmondtam – nézett rám féloldalas mosollyal, nyilván kíváncsi volt, hogy emlékszem-e, de semmi nem jutott eszembe, így csak tanácstalanul bámultam rá. – Jogi karon vagyok, szeretnék ügyvéd lenni.
- Miért éppen az? – lepődtem meg, hiszen nem tudtam őt ilyen komolynak elképzelni.
- Mert jó a meggyőző képességem, és szeretek kiállni az igazamért – adta meg a logikus választ. – Bár nem könnyű, de élvezem, már nincs sok hátra… Te pedig pedagógia, végzős vagy, ugye?
- Ja – bólogattam, hiszen ha tudta, nem volt mit mondanom.
- Emlékszel, mikor a szüleidnek azt mondtam, hogy onnan ismerjük egymást, hogy egy suliba jártunk? – kérdezte hirtelen.
- Igen, de azt hittem, hogy az csak kamu – ráncoltam a szemöldököm.

- Pedig nem az – sóhajtott, miközben egy szomorú mosoly jelent meg az ajkain. – Végzős voltam, mikor megjelentél a mindennapjaimban. Addig soha nem találkoztunk, de utolsó évben más lett a tantermünk, a tiétekkel szemben. Eleinte nem is nagyon vettem rólad tudomást, hiszen nem foglalkoztam az emberekkel nagyon. De ahogy teltek a hetek és a hónapok, te egyre többet bukkantál fel körülöttem, úgy éreztem, egyenesen kémkedsz utánam. Bár tény, már akkor is meleg voltam, de féltem ettől az egésztől, te meg még csak tizedikes voltál, tizenöt éves, lehetetlennek tűnt a dolog. Már csak azért is, mert mennyi esélye lenne, hogy te is meleg legyél? Semennyi, így hát nem nagyon beszéltem veled. Aztán az idő múlásával elkezdtünk beszélgetni, te aranyos voltál, kedves és szinte lested minden szavamat. Egyszerűen láttam rajtad, hogy mennyire odáig vagy értem, én pedig imádtam a közeledben lenni, mert éreztem, hogy fontos vagyok neked… Visszagondolva, rendesen kihasználtalak, ha elhívtál valahová, mindent te fizettél, sokszor cipelted a cuccaimat, egy idő után kívülről fújtad, hogy milyen óráim lesznek, ott vártál a terem előtt, és ugrottál minden kérésemre. Egyszer még a tanáriba is képes lettél volna belopózni, hogy a történelem dolgozat kérdéseit lefotózd nekem, mert erre kértelek. Szerencsére megállítottalak az utolsó pillanatban, de nem a lelkiismeretem miatt, hanem mert jött egy tanár. Egyszerűen csak imádtam ezt az érzés, hogy végre valaki velem is törődik, de nem volt benne semmi több, mint szimpla szórakozás. Egyszer csak bevallottad nekem, hogy szerelmes vagy belém, de akkor annyira meglepett a dolog, hogy nem tudtam neked mit mondani. Megdöbbentett, hogy annak ellenére, én csak szórakozok az érzéseiddel, te őszintén, és ártatlanul szeretsz engem. Elutasítottalak, de te addig jártál a nyakamra ezután is, míg végül rá nem jöttem, hogy micsoda kincs birtokában vagyok. Hogy megkaptam valakinek a szerelmét, aki tényleg őszintén szeret engem, és biztos voltam benne, hogy soha nem bántana meg. Igent mondtam neked arra, mikor megkérdezted, hogy nem lennék-e a barátod. Ez már áprilisban volt, az első csókunk csak egy hónappal később történt meg, a közös helyünkön. Ezért mondtam, hogy jobb szeretném megmutatni neked… Vicces, hogy akkor még mennyire tapasztalatlanok voltunk mind a ketten, mégis… Csodálatos és tökéletes volt. Soha nem hittem volna, hogy egyszer majd nekem kell küzdenem érted, SeHun. Évekkel ezelőtt azt hittem, hogy jó móka ezt csinálni, de rájöttem, hogy undorítóan bántam veled, hogy csak hitegettelek és szórakoztam veled… Látod? Ez a karma, most ezt csinálom én is, futok utánad, te pedig hallani sem akarsz rólam… De tudod mit? Talán megérdemlem, hogy így bánj velem, elvégre, a karma elől nem lehet elfutni, ugye? 

Abban a pillanatban kedvem lett volna magamhoz húzni, és megcsókolni őt…