31. fejezet

Úgy elaludtam a hajam, mint a kurva élet. Ritka napok egyike volt, mert szerencsére ritkán történt meg velem, hogy ilyesmi előfordult. De éppen ma, mikor olyan zombi voltam, hogy a szememet is alig bírtam nyitva tartani. Mivel sehogy sem akart lelapulni, muszáj volt a fejemet a víz alá dugni, aztán pedig megszárítani a vörös tincseimet, hogy valami elfogadható kinézetet öltsön. Ez a rövid haj átka… Utáltam a pénteket, de most főleg. Semmi kedvem nem volt bemenni, olyan szar óráim voltak. Csak haza akartam jönni és aludni. Úgy éreztem, megint vennem kell két energiaitalt, hogy életben maradjak, mert anélkül képtelen lennék kibírni a napot. Esetleg aludhatnék, de JongDae úgysem hagyná. Nem szereti, ha alszok mellette – nem azért, mert nem figyelek, pontosan tudja, hogy szarok rá az órára. Sokkal inkább azért, mert olyankor ő is kényszert érez arra, hogy kövesse a példámat. Holott ő mintadiák, nem teheti meg, hogy elalszik az órán. Ami érdekes volt, hiszen tudtam én, hogy angolon legszívesebben kirúgná a tanárt az ablakon. Ha szerencséje lenne, nem halna bele, elvégre, a harmadikon vagyunk… Visszatérve, alig aludtam vagy négy órát, így is hajnal volt, és nekem már most ki volt a tököm mindennel. De végül csak erőt vettem magamon, és magamra rángattam a ruháimat, bepakoltam a táskámba a cuccaimat, majd elindultam a buszhoz. Éppen vonszoltam magam, mikor megcsörrent a zsebemben a telefonom. Elképzelésem sem volt, hogy mégis ki a fene keresett már ilyenkor, de mikor ChanYeol neve villogott a kijelzőn, csak megforgattam a szemeimet, majd kinyomtam őt. Azonnal hátrafordultam, és nem kellett csalódnom. Unokatesóm ott szobrozott a házunk előtt, nyilván engem várt, hogy mikor jövök ki. Csak amilyen nyomorult, nem látja, hogy már régen eljöttem otthonról. Elkezdtem neki kalimpálni, hátha észrevesz, bár amennyire nem látott távolra, talán felesleges. De mikor nagy nehezen elindult lefelé, úgy éreztem, talán mégsem olyan szerencsétlen. Aztán mikor megcsörrent újra a telefonom, kínomban majdnem felröhögtem. Ennyire nyomorult nem lehet!

- Komolyan, basszus, itt vagyok előtted vagy ötven méterre, még integettem is, nem hiszem el, hogy nem látsz – vettem fel, majd hadartam el azonnal.
- Azt hittem, nem jössz – érkezett a válasz, mire felnevettem.
- Aish, mindegy, csak gyere, nehogy lekéssük a buszt – nyomtam ki, választ sem várva, majd bevártam őt.
- Utálok ilyen korán kelni – kezdett bele azonnal, ahogy mellém ért, majd sétáltunk tovább a buszmegállóba.
- Nézz már rám, ember, zombi vagyok – mutattam az arcomra. – Reggel még a hajamat is elaludtam, olyan voltam, mint akit megbaszott az áram!
- De buzi vagy – röhögött fel ChanYeol. – Jesszus, korán reggel van, élni sem bírok, nem hogy nevessek rajtad.
- Valóban – bólintottam.
- Mi van? – kérdezett vissza. – Mi az, hogy „valóban”?
- Meleg vagyok – néztem rá egyszerűen, mire ő megtorpant, az arcomat fürkészte, nyilván várta, hogy elröhögöm magam, de nem tettem.
- Apám, hogy milyen jól hazudsz! Egy percig komolyan azt hittem, hogy igazat beszélsz! – nevetett fel.
- Az igazat mondom, ChanYeol – mosolyodtam el kissé. – Tényleg meleg vagyok.
- Ne bassz – döbbent le teljesen. – De… Mi, vagy hogy?
- Ez egy elég bonyolult történet – sóhajtottam egy mélyet.
- Van negyven perced, míg beérünk a városba – billentette oldalra a fejét. – Erre már kíváncsi vagyok.
- Jól van, te akartad – bólintottam, majd tovább indultam, de azért még hozzátettem. – És csak hogy tudd: erről senkinek egy szót sem!

ChanYeol hevesen bólogatott, nem mintha nem tudtam volna, hogy nem fogja elmondani senkinek, de jobb volt biztosra menni. Így történt meg, hogy mindent elmeséltem neki. Mindent. Az elejétől a végéig. Azt, hogy régen is meleg voltam, és BaekHyun a pasim volt. Hogy balesetem volt és amnéziás lettem, így elfelejtettem azt is, hogy a srácokhoz vonzódom. Hogy a SHINee koncerten, ahová LuHant elvittem, találkoztam BaekHyunnal, aki végett megismertem Kai-t. Elmondtam, hogy többször csókolóztam BaekHyunnal, valamint Kai-jal is egyszer. A YiXinggel történt kis afférunkat is elmondtam neki, amin nagyon megdöbbent. Nyilván sok volt ez neki így egyszerre, de nem akadt ki. Tudtam, hogy nem fog kiakadni, elvégre tizenhét éve ismertem őt. Egyszerűen csak megdöbbentette, hogy mik történtek velem, és mindvégig nem mondtam el senkinek. De soha nem voltam az a típus, aki másokat terhel a problémáival. Nem szerettem elmesélni bárkinek, ha valami bántott, vagy szar napom volt. Egyszerűen ilyen voltam, inkább csak magamban tartottam a dolgokat, nem törődtem semmivel. Talán ezért is voltam kissé érzéketlen. JongDae mindig mondta nekem, hogy az empátia nem az erősségem, és ebben tökéletesen igaza volt. Nem szerettem együtt érezni az emberekkel – egészen pontosan, nem érdekelt. Ha mondjuk valamelyik osztálytársam elmesélte volna, hogy szakított a barátjával, nem tudnék sajnálkozni. Egyszerűen olyan szinten leszartam az embereket, hogy senki nem érdekelt azokon kívül, akiket szerettem. Ez meg elég kevés emberre korlátozódott. Bár, hozzáteszem, azt sem bírom, mikor ChanYeol egyik macskája mondjuk beteg, és elkezdi mesélni. És hiába van vele tisztában, hogy kurvára nem tud érdekelni, akkor is elmondja. Én pedig meghallgatom. Mert fordított helyzetben ő is megteszi. Mikor beértünk a városba, szerencsére mindent el tudtam neki mesélni. Jó volt végre elmondani valakinek az egészet, bár nem vártam tőle tanácsot – elvégre, nem érthette azt, amit én. Egy helyen szálltunk le, majd mielőtt a másik irányba indulhatott volna, gyorsan magához húzott, majd megpaskolta a vállamat. Aznap reggel először mosolyodtam el őszintén, hiszen tudtam, hogy ezzel azt mondta ki szavak nélkül, hogy mellettem állt. Jól esett tőle, így csak a vállára szorítottam, a szemébe néztem, majd hátat fordítottam neki. Szaval nélkül derített jobb kedvre – azt hiszem, erre egyedül ChanYeol volt csak képes.

***

Egész nap JongDaet figyeltem. Nem tudtam eldönteni, hogy most szimplán azért van ilyen jó kedve, mert péntek van; vagy van valami különösebb oka. Barátom ugyanis úgy vigyorgott, mint valami beszívott csöves, le sem tagadhatta volna, hogy boldog. Nem mintha nem kérdeztem volna meg tőle, hogy mi a nagy örömének az oka, de csak letudta egy kis bazsalygással. Így rögtön levettem, hogy bizony itt JunMyeon lesz a háttérben. Aztán az is leesett, hogy holnap Valentin-nap lesz, így nyilván köze van hozzá. De a többi nem nagyon érdekelt. Biztos voltam benne, hogy valami romantikus, nyálas dolgot terveznek együtt, amire kicsit sem voltam vevő. Persze, ők aranyosak, mert mind a ketten elég romantikusak, jól kiegészítik egymást. JongDae sokat változott, mióta JunMyeonnal volt, természetesen, pozitív irányban. Tényleg nagyon aranyosak voltak együtt, bíztam benne, hogy soha nem fognak szakítani, mert képtelen lennék legjobb barátomat összekaparni a padlóról. De ez lehetetlen volt, hiszen úgy szerették egymást, mintha csak egyhetes, friss pár lennének – holott több, mint egy éve vannak együtt. Igazán becsültem barátomat emiatt, én nem hinném, hogy el tudnám magam kötelezni egy ember mellett. Bár nem tudhattam biztosra, nem volt még komoly párkapcsolatom, de az biztos, hogy nem szerettem a kötöttségeket. Utáltam, ha be akartak zárni, ha megmondják, hogy mit csináljak, de azt különösen gyűlöltem, ha megpróbáltak irányítani. Egész nehéz eset voltam, sokszor megkaptam már, de úgy tűnik, valaki jól tudja kezelni ezt a nyomorék személyiségemet. Főleg JongDae, ő sokszor kihozza belőlem a gyereket, amit nagyon szeretek benne. Mindig is elfogadt olyannak, amilyen voltam. Soha nem szólt be azért, mert esetleg bunkó voltam, vagy olyasmit csináltam, amit nem kellett volna, JongDae egyszerűen csak mellettem volt, és törődött velem. Én pedig szerettem benne, hogy ennyire szerethető, hogy ilyen aranyos és kedves. Már akkor törődött velem, mikor számomra nem volt más, csak egy osztálytárs. Ugyan olyan, mint a harmincnégy másik. Ő mégis meglátott a tömegben, pedig akkoriban eléggé más voltam. Eléggé antiszociális, mindenhová egyedül mentem, nem beszélgettem senkivel, és főleg fekete cuccokban jártam. A lányok ezért is féltek tőlem, bár volt egy-kettő, aki próbálkozott nálam, soha nem értek el semmit – már ha egy flegma pillantás semminek vehető.

- Beszélhetnénk? – bökte meg a vállam valaki, mire visszatértem a valóságból, majd JongDae kíváncsi arcára néztem, aki a padom előtt álló személyre meredt, így én is odapillantottam.
- YiXing? – kérdeztem, kissé meglepve. – Mi van? – Kedvesség, level Oh SeHun.
- Csak kérdezni akarok valamit – intett a fejével, hogy kövessem, majd már ki is lépett a teremből.
- Mit akar tőled YiXing? – kérdezte azonnal JongDae.
- Őszintén? Fogalmam sincs – ráztam a fejem, majd felálltam a helyemről, így néztem vissza barátomra. – De kiderítem. Mindjárt jövök!

Lassan indultam el osztálytársam után, aki kint várt, a terem előtt, majd egy szó nélkül indult fel a negyedikre. Fellépcsőztünk, majd benyitott a férfi mosdóba, és gondolom, ellenőrizte, hogy nincs-e ott valaki. Mikor visszajött az ajtóba, intett, hogy tiszta a terep, így bementem utána. Tisztában voltam vele, hogy valami olyasmit akart mondani, ami csak kettőnkre tartozott, máskülönben nem vitte volna túlzásba az elővigyázatosságot. Bár biztos voltam benne, hogy így is sugdolózni fognak a lányok, elvégre, ezelőtt soha nem ápoltunk jó viszonyt egymással a kínai sráccal – sőt, semmilyen viszonyt, mert nem törődtünk a másikkal. Erre most csak úgy elhív magával beszélgetni; én is kíváncsi lettem volna más helyében. Mikor becsuktam magam mögött az ajtót, beljebb léptem, ahol a piszoárok voltak. YiXing az ablak mellett állt, és mereven bámult ki rajta. Nem sok időnk volt becsengőig, így nem akartam sok időt pazarolni. Mellé léptem, és vártam, hogy belekezdjen a mondandójába.

- Tudom, hogy tetszik neked JongDae – szólalt meg, hangja nem volt túl hangos, éppen ellenkezőleg, elég halk.
- Tessék? – kérdeztem vissza azonnal, és meglepődtem magamon, hogy nem egy „Mi van?” csúszott ki a számon.
- SeHun – nézett fel a szemembe, amik vadul villogtak, nekem mégis tetszettek. – Ne tagadd már, szinte elcsöppent a nyálad, ahogy bámultad! Jesszus, neki nem tűnik fel, hogy a legjobb barátjának bejön? És még nekem volt bűntudatom amiatt, hogy… - hallgatott el hirtelen.
- Mi miatt volt bűntudatod? – haraptam rá a témára azonnal, bár kedvem lett volna kidobni az ablakon emiatt a feltételezése miatt.
- Most nem rólam van szó! – vágta ki magát, elég szépen. – Hogy van képed áhítozni utána, mikor talán te tudod a legjobban, hogy barátja van. És szereti őt! Basszus, SeHun, nem hittem volna rólad, hogy ekkora faszfej vagy, de tényleg! Undorító, amit csinálsz, és sajnálom, hogy ezt kell neked mondanom, de JongDae helyében elkerülnélek, jó messzire!
- Mégis mi a faszt képzelsz te magadról? – fogtam meg az ingje gallérjánál, majd erősen a falhoz taszítottam. – Mit tudsz te rólam? Fogalmad sincs a dolgokról, szóval ne pofázz olyanokat, amik egyáltalán nem igazak! Csak hogy megnyugodj, YiXing, nem táplálok semmiféle gyengéd érzelmeket a legjobb barátom iránt! Szóval, remélem, leszállsz rólam, mert nem érdekel, hogy mi történt köztünk, attól szemrebbenés nélkül beverem a képedet!

Erre egy olyan váratlan dolog történt, amire abszolút nem számítottam. YiXing határozottan magához rántott, majd hevesen az ajkaimra mart. Kitágult szemekkel bámultam csukott szemhéjait, és egészen egyetlen másodpercig gondoltam rá, hogy ellököm magamtól, de… Túl jó volt. Így hát megadóan sóhajtottam bele a csókba, majd adtam át magam a kellemes érzésnek. Nem volt túl hosszú a nyelvcsata, de annál hevesebb. Mikor elváltunk egymástól, YiXing még az ajkaimba harapott, mire elmosolyodtam. Eddig gallérját szorító markaim, a csók alatt átvándoroltak a nyakára, úgy húztam magamhoz közelebb. A szemébe néztem, amik most is csillogtak, csak már egészen mástól, mint a düh.

- Csak hogy tudd… Baromi szexi, mikor ideges vagy – súgta ajkaimra.
- Elmész a picsába – motyogtam vissza, majd egy újabb csókba invitáltam. – Nem tudom, honnan szedted, hogy szerelmes vagyok JongDaebe; valószínűleg ő lenne az utolsó ember, akihez vonzódnék. Elképzelni sem tudom, szóval ez egy eléggé hülye feltételezés volt, már ne is haragudj meg.
- Sajnálom – mondott csak ennyit, aztán eltolt magától, és kifelé indult; ám láttam rajta, hogy valami nem stimmelt vele.
- YiXing – szóltam utána, ám ő nem állt meg, így utána mentem, majd csuklójánál fogva állítottam meg. – YiXing, mi a baj?
- Tudom, hogy őrültség ez az egész, SeHun, és én kertem tőled, hogy felejtsük el. – Nem fordult felém, a vállaival szemeztem, ami eléggé kellemetlen volt. – De nem tudlak kiverni a fejemből azóta…

***

Nem tudtam volna megfogalmazni, hogy milyen állapotban voltam. Legszívesebben csak bedőltem volna az ágyamba, és átaludtam volna egy hetet. Vagy egy hónapot, teljesen mindegy. Nem akartam semmivel és senkivel sem foglalkozni, csak hogy ez nem volt ilyen egyszerű. Tele volt a fejem mindenféle gondolattal. ChanYeol, hogy végre elmondtam neki mindent, és bár tudtam, hogy támogat, egészen biztos voltam benne, hogy lesz még jó pár kérdése hozzám. Aztán Kai, akivel már csókolóztam egyszer, és bár azt hittem, egyszerűen túlléptem rajta, túl jó volt ahhoz, hogy ne jusson eszembe olykor. BaekHyun szilveszter óta nem keresett, amit már eléggé furcsálltam. Bár nem tudtam, hogy fogok hozzá ezek után viszonyulni, biztos voltam benne, hogy nem árulhatok el neki semmit. JongDae tudni akarta, hogy miről beszélgettem YiXinggel, de képtelen voltam értelmes választ adni neki a történtek után. És persze, YiXing volt a gondolataim fő tárgya. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha, éppen egy osztálytársam, éppen ő lesz az, aki ezeket a szavakat mondja majd nekem. Nem indult másnak, mint egy egyszeri alkalomnak. Egyikőnk sem gondolt bele többet, puszta szexnél. Csak jól éreztük magunkat, ő maga volt az, aki azzal kezdte, hogy nem szeret engem, és csak egy egyszeri alkalom volt. Ez pedig így volt rendjén. Aztán most közölte velem, hogy nem tud kiverni a fejéből, mióta lefeküdtünk, így rájöttem, hogy szimplán féltékeny volt, mert barátomat bámultam egész nap – egyáltalán nem azért, mert tetszett nekem, vagy ilyesmi. Olyan abszurdnak tűnt ez az egész. Nem tudnám felidézni, hogy mit mondtam vagy tettem ezután. Már csak az tiszta, hogy utolsó órán ülök, és alig várom, hogy vége legyen. Annyit mondtam Daenek, hogy majd később megbeszéljük, nagyon nem bírtam akkor semmire sem koncentrálni. Nem akartam egyszerűen elhinni, hogy ideáig jutottunk. Sajnáltam YiXinget. Sajnáltam, mert bár én is vonzódtam hozzá, nem éreztem ennél többet. Nekem tényleg nem jelentett mást, mint egy egyszeri partnert – bár tény, hogy többszörinek is elfogadnám. De nem használnám ki soha az érzelmeit. És ez volt az egészben a legfurcsább. Még soha, senki nem táplált irántam gyengédebb érzelmeket. Legalábbis, nem olyan, aki egy kicsit is számított volna. Mert bár BaekHyun szerelmes belém, a lehető legrosszabb módon adta tudtomra. Nem tudtam egyszerűen komolyan venni, vagy egyáltalán úgy gondolni rá, mint egy potenciális partnerre. YiXing más volt… Teljesen más. Talán tudnám őt szeretni, de nem akartam a bizonytalannal játszani. Nem akartam neki hazudni, így elhatároztam, hogy tisztázni fogok vele mindent. Nem hagyhattam kételyek között, egyikünknek sem jó, ha úgy teszünk, mintha semmi nem történt volna. Már éppen vettem elő a telefonomat, hogy írok neki egy üzenetet, mikor megcsörrent a telefonom. Azt hittem, kiesik a szemem, mikor egy bizonyos „Baekkie<3” keresett. Elöntött a méreg, és csak azért vettem fel, hogy ki tudjam osztani.

- Mégis milyen jogon nyúlsz hozzá a telefonomhoz, engedély nélkül? – szóltam bele dühösen.
- Neked is szia, SeHun – csicseregte boldogan, mire kedvem támadt kitekerni a nyakát. – Hallom, jól vagy, ennek örülök.
- Nagyon nem vagyok most vevő rád, Byun – fintorogtam, egyáltalán nem hiányzott, még a hangja is irritált ebben a pillanatban.
- Nem mintha bármikor is vevő lennél rám – sóhajtotta szomorkásan.
- Tény – bólintottam, bár ő nem láthatta. – Mondd gyorsan, mit akarsz, fontosabb dolgom is van, mint veled beszélni.
- Semmit nem változtál – nevetett bele a készülékbe újra. – Találkozni akarod veled, SeHun.
- Én meg nem – vágtam rá. – Ennyi? Mert akkor leteszem!
- Igen, ennyi – mondta, mire egy kicsit meglepett, hogy ilyen könnyen le tudtam rázni. – Feltéve, ha nem érdekel egy-két dolog a múltunkból…
- Hogy mondod? – kérdeztem vissza.
- Tudod, kötöttünk egy egyezséget – kezdett bele. – Ha te normális leszel velem, én mesélek neked… A szilveszteri után biztos voltam benne, hogy megérdemelsz néhány dolgot, ezért találkozzunk holnap, mesélek ezt-azt.
- Menj a fenébe – motyogtam. – Jól van, mikor és hol?
- Tudtam én, hogy ez érdekelni fog. – Hallottam a hangján, hogy vigyorog, mire megforgattam a szemem. – Egyébként, nekem mindegy, ráérek… De olyan délután négy körül ott, ahol letesz téged a busz?
- Honnan a fenéből tudod, hol fogok leszállni? – kérdeztem vissza azonnal.
- Utolsó előtti buszmegálló – mondta azonnal. – Reggelente, mikor mész suliba, akkor is ott szállsz le… Ez nem változott, SeHun, sok dolgot tudok rólad.
- Akkor holnap találkozunk, BaekHyun – zártam le ennyivel, mert nem akartam vele vitába keveredni.
- Aludj jól, SeHunnie – köszönt el ő is. – És köszönöm… Szeretlek!

Válasz nélkül nyomtam ki a telefont. Kirázott a hideg az utolsó szótól. Egyszerűen képtelen vagyok rá többként gondolni, mint egy nem kívánatos piócára. Ki nem állhattam őt, egyszerűen csak irritált. De holnap nem viselkedhetek vele úgy, ahogy szeretnék. Jó lenne többet tudni a közös múltunkról, mert eddig semmit nem volt hajlandó elárulni. Szerintem felesleges arra várnia, hogy az emlékeim visszatérjenek; már régen történt a baleset, simán visszatérhettek volna, de nem így történt. Nem mintha annyira emlékezni akarnék rá, csak jó lenne tudni, mégis hogyan jöttünk össze, mit láttam meg benne, hogyan szerethettem őt… És ami a legfontosabb, miért szakítottam vele akkor.

De amit másnap megtudtam, arra egyáltalán nem számítottam…