33. fejezet

Azt hiszem, kurva gyorsan szükségem lesz egy téglára. Hogy jól pofán csapjam vele magam, de úgy Istenesen. Bár csak egy apró, futó gondolat volt, akkor is gondoltam rá. Arra, hogy önszántamból meg akarom csókolni BaekHyunt. Mert… Talán megsajnáltam? Nevetségesnek tűnt, hiszen amiket elmondott, csak felidegesített. Nem tudtam elhinni, hogy igaz lehet. Tényleg ilyen kis nyomorék voltam? Ugrottam minden egyes szavára, eldobva a büszkeségemet? Lehetetlennek tűnt, meg amúgy is, nem emlékeztem semmire, bármit hazudhatott volna nekem. Ezzel csak az volt a probléma, hogy semmi oka nem volt rá – ráadásul őszintének tűnt. Túlságosan is. Nem hiszem, hogy hazudna ilyenekben, BaekHyunt amúgy is mindig egy őszinte embernek ismertem meg. Nem hazudna, nekem nem. Legalábbis, nagyon reméltem. Másrészt viszont akkor is nevetséges volt, hogy ilyen lettem volna. Annyira elvakított a szerelem, hogy bármit megtettem volna neki? Olyan elképzelhetetlen… Mit láttam benne? Hiszen akkor még csak nem is ismertem, de a nyakára jártam! Furcsa volt elhinni, hogy a tizenöt éves énem csak úgy belezúgott BaekHyunba. Csak úgy, semmi előzmény nélkül. Mi tetszhetett meg benne annyira, hogy szerelembe estem? És miért hagytam magam kihasználni? Miért voltam annyira naiv? Felbosszantott az egész, ha tudom, hogy ezeket fogja nekem mondani, nem hallgattam volna meg. Talán jobb lett volna, ha inkább nem is mond semmit, mert így csak rosszabb az egész. Nem vágytam több információra, ezt pedig BaekHyun tudtára akartam adni. Csak hogy már régen a villamoson álltunk, ami ki tudja, merre vitt minket, még mindig nem ismertem a várost. Így hát csendben maradtam, meg amúgy is, egy tömött villamoson voltunk, nem éppen ez a legalkalmasabb hely arra, hogy ilyenekről beszéljünk.

Meglepetésemre, BaekHyun is csendben kapaszkodott mellettem, fapofával bámult ki az ablakon, amit nagyon furcsa volt látni. Nem szoktam meg tőle ezt a drámai arcot, bár úgy tűnt, nagyon elmerült a gondolataiban. Egyébként is érdekes volt, ahogy mesélt… Valódi fájdalom és megbánás ült a szemeiben, mikor rám nézett. És bár így megértettem, miért nem engedett még mindig el, azt még jobban megerősítette bennem, hogy nem kellene ennyire szeretnie. Mert már nem az a tizenöt éves kis naiv fiú vagyok, aki fut utána. Az a SeHun régen meghalt, ezt pedig neki kellene a legjobban tudnia. Elhiszem, hogy vissza akar kapni, elvégre, az életben nem sokszor tapasztaljuk meg az igaz szerelmet, csak hogy… Ez nem mindig rajtunk múlik. Ha nem tudnám, hogy nem a balesetem miatt szakítottunk, talán adnék neki egy esélyt, hiszen arról nem tehetett. De aznap még szakítottam vele, tehát biztos, hogy nem azért távolodtunk el egymástól, mert megtörtént a balesetem.

Az egész annyira abszurd volt, hogy kedvem lett volna nevetni rajta – csak hogy nem volt vicces a helyzet. Le akartam szállni a villamosról, jó messzire kerülni BaekHyuntól, mert úgy éreztem, megfojt a közelségével. Ugyanis egyre többen szálltak fel az amúgy is tömött villamosra, így, ha nem akartam, hogy agyon nyomjanak az emberek, kénytelen voltam jobban összehúzni magam. Ami egyet jelentett azzal, hogy BaekHyunhoz kellett közelebb simulnom. Mivel ő az ablaknál állt, nem mehetett sehová, be volt szorítva az ablak, és közém, de nem úgy tűnt, hogy őt ez zavarja – ellentétben velem. Az embereket abszolút nem érdekelte, hogy éppen megtapostak, mikor fékezett a villamos; vagy belekönyököltek az oldalamba. Rohadtul felbosszantott, ám mikor láttam, hogy az előttem álló is bosszúsan pillant a mellettünk álló, anyám korabeli nő hátára, akinek egy hatalmas ridikül volt a vállára csapva, betelt a pohár. Tudtam, hogy a táska folyamatosan az arcát basztatja, és azzal is tisztában voltam, hogy nem kellemes érzés. Mikor a buszon ülök, és az általános iskolás kölykök beállnak felém, a hatalmas táskájuk állandóan a pofámba kötött ki – így szinte rá kellett másznom a mellettem ülőre. Ki nem állhattam… Így hát megragadtam BaekHyun csuklóját, majd én is leszarva az embereket, elkezdtem tolakodni egy ajtóhoz. Persze jöttek egyből a hurrogások, és hogy a mai fiatalok milyen szemtelenek, de szépen felkínáltam a középső ujjam a vén nyanyáknak. Nem voltam én tiszteletlen kölyök, de most rohadtul felbasztak; amúgy sem volt sok idegzetem ezek után, de még rátettek egy lapáttal. Szerencsére hamar leszálltunk a járműről, én meg azonnal megindultam egy random irányba. Fogalmam sincs, meddig utazhattunk, talán egy húsz perc volt, de egyáltalán nem volt ismerős a környék.

- SeHun? – hallottam meg hangját, mire idegesen visszanéztem rá. – Jól vagy?
- Nem, kurvára nem vagyok jól – forgattam a szemeimet. – Aish, mindegy, csak menjünk valamerre innen!
- Oké, akkor menjünk arra – mutatott az ellenkező irányba, mint amerre elindultam. – Már nincs olyan messze, ahová vinni akartalak.
- Kurvára nem érdekel, hová akarsz vinni, BaekHyun – fakadtam ki. – Nem akarom tudni, érted? Csak… Ne mondj semmi többet a múltról, oké? Ezek után nem… Nem akarom hallani, mi történt!
- Nem, Oh SeHun, ilyet nem játszunk – lett dühösebb ő is, majd közelebb lépett hozzám; még szerencse, hogy nem volt senki a villamosmegállóban. – Ha egyszer belekezdtem, végig fogsz hallgatni!
- És mégis hogy akarod ezt elérni, hm? – vontam fel a szemöldököm. – Nem kényszeríthetsz!
- Megállapodtunk – kiabált már, szemeiben könnyek gyűltek, amit nem tudtam hová tenni. – Az alku úgy szólt, ha te kedvesen viselkedsz velem, én beszélek neked. Te betartottad, ha én ezek után nem tenném, az olyan lenne, mintha csak ki akartalak volna használni… Újra! Nem akarom soha többé ezt tenni veled, SeHun! Nekem ez kurva fontos, csak… Hallgass meg, oké? Nem kell mondanom semmit, csak… Hadd mondjam el, rendben?

A végére kicsordultak szemeiből a könnyek, én pedig egyáltalán nem értettem, hogy mitől lett ennyire érzelmes. Sóhajtottam egy mélyet, majd inkább úgy voltam vele, hogy nem kezdek el gondolkodni, mert akkor úgyis az eszemre hallgatnék, ahogyan mindig is. Így végül csak bólintottam neki, mire ő keservesen elmosolyodott. Komolyan mondom, BaekHyun rosszabb volt jelenleg, mint egy terhes nő. A hangulatingadozásai követhetetlenek voltak, és bár még mindig szipogott, de mosolygott. Letörölte arcáról a könnyeket, majd megindult abba az irányba, amit mutatott először. Nem szóltunk egymáshoz, ő csendben sétált, látszólag a gondolataiba merülve, én meg… Csak arra tudtam gondolni, hogy mégis mi az a fene nagy fontos dolog, amit mutatni akart nekem. Mert biztos voltam benne, hogy fontos volt a kapcsolatunkban, hiszen azt mondta korábban, talán jobb, ha megmutatja, mint hogy beszéljen. És valami közös helyet is emlegetett… De az őrültség lett volna, hiszen az neki lenne a legszarabb, ha megint ott lennénk ketten. Emlékszem, azt mondta, ott csókolt meg először, oda jártunk mindig, és… Ott is szakítottam vele. Ha tényleg erre a helyre akart vinni, azzal csak magának ártott volna. Nem aggódtam érte, egyszerűen csak nem értettem a szándékait. Oké, tisztázni akarja a dolgokat, eddig rendben van, de miért kulcsfontosságú ahhoz a helyszín is? Talán azt gondolja, hogy ha ilyen sok esemény összeköthető vele, akkor a mai nap is legyen az? Idióta gyerek, komolyan mondom. Magának csinálja a hülyeséget, aztán csodálkozik, hogy ki vagyok rajta borulva.

Lassan már egy fél órája sétáltunk, mikor befordultunk egy utcán, és azonnal feltűnt a Han folyó partja. Nem sűrűn jártam itt, talán egyszer, még mikor elsős gimnazisták voltunk, ide jöttünk osztálykirándulásra. Tetszett a hely, de nem annyira, hogy többet is eljöjjek csak úgy. BaekHyun szaporábbra vette a lépteit, így én követtem. Végigsétáltunk a járdán, a túloldalt pedig egy hatalmas park terült el. Elég sok ember volt itt, annak ellenére, hogy már javában sötétedett, és az idő is lehűlt. Bár megértem, mert a folyót átszelő Banpo hidat gyönyörűen kivilágították. Pontosabban, a vízfátyolt, színes reflektorokkal. Tényleg szép volt, ám Baek egy pillanatra sem állt meg, céltudatosan sétált tovább, aztán egy zebránál megállt, és hátranézett rám. Követtem, átmentünk az úton, amint zöldre váltott a lámpa, így máris a park szélénél álltunk. Egy rohadt nagy tölgyfa volt ott, olyan nagy volt, hogy a törzsét vagy három-négy ember érhette volna csak körbe.

- Miért hoztál ide? – kérdeztem a barna hajút, aki leült a legközelebbi padra, onnan nézett fel rám.
- Mert ez a hely fontos – mosolyodott el vérszegényen, majd végigsimított a padon. – A legfontosabb a kapcsolatunkban…
- Volt – javítottam ki. – Csak volt, BaekHyun, hiszen semmire nem emlékszem ebből a helyből, és arra sem, hogy miért fontos.
- Már elmondtam korábban – hajtotta le a fejét. – Itt csókoltál meg először, mindig itt találkoztunk, mikor randira mentünk. Ez a hely sok emléket felidéz bennem, mégis, ami a legélénkebben bennem van… Amikor itt szakítottál velem.
- Miért? – kérdeztem meg a legalapvetőbb kérdést, amire a legjobban tudni akartam a választ.

Ám nem kaptam. BaekHyun felállt a padról, majd a tölgyfa törzséhez lépett, bár nem igazán láttam, csak a lábát. Kíváncsian utána mentem, ám mikor megláttam, hogy egy, a fa törzsébe karcolt tákolmányt simogat, meglepődtem. Nem tudtam kivenni, hogy mi az, így mögé léptem, és mikor elhúzta a kezét, akkor világossá vált minden. „S+B”, azaz SeHun és BaekHyun, mindez egy szívecskében. Mivel háttal állt nekem, nem láthattam az arcán, de éreztem, hogy szaggatottan vette a levegőt. Sírt… Byun BaekHyun sírt, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mégis mit kellene tegyek. Nem voltam jó a vigasztalásban, ilyenkor mindig cserben hagyott a beszélőkém, amúgy sem sokszor fordult elő, hogy nekem kellett síró embereket vigasztalnom. ChanYeol, ha szomorú is, elterelem faszságokkal a figyelmét, JongDaenek pedig arra van szüksége, hogy ne vegyek róla tudomást. De hogy egy Byun BaekHyunnal mit kellene kezdenem, arról fogalmam sem volt. Csak hogy cselekedett ő helyettem, megfordult, majd minden további nélkül magához ölelt. Úgy bújt a nyakamba, mint egy simogatásra váró kiscica, szorított magához a derekamnál fogva, mintha soha nem akarna elengedni. Csak hogy ha most elkezdem vigasztalni, talán reménynek venné. Én pedig nem voltam ilyen, hogy hiú ábrándokba taszítsam. Még azok után sem, hogy tudom, ő megtette velem. De én tisztességes lapokkal játszottam, nem voltam belé szerelmes, és tudtam, hogy ez már végképp nem változhat meg – még annak ellenére sem, hogy meleg vagyok.

- Ne várj tőlem semmit, BaekHyun – suttogtam halkan, de elég érthetően ahhoz, hogy értse minden szavamat. – Sajnálom, hogy ezt kell, mondjam, de köztünk nem lehet semmi…
- Szeretlek, SeHun – hüppögte a nyakamba, még jobban szorítva magához; még szerencse, hogy már sötét volt, és talán azt hihették az emberek, hogy a barátnőm ölelget. – Kérlek, csak próbáld meg azt érezni, amit én! Csak gondolj bele, milyen volt nekem nélküled! Hogy csak úgy eltűntél, aztán mikor majdnem egy év után újra felbukkantál, nem ismertél. Tudod, milyen szörnyű volt?
- Ne sajnáltasd magad, kérlek – állítottam le azonnal. – Hidd el, belegondoltam a helyzetedbe. Tisztában vagyok vele, hogy fájt neked… Ha a balesetem választott volna el minket egymástól, adnék neked egy esélyt, de így, hogy tudom, szakítottam veled, nem fogok.
- Adnál nekem esélyt? – húzódott el hirtelen tőlem, majd könnyes, piros szemeit az enyémbe fúrta, várakozón pislogva rám. – Azt mondtad, adnál esélyt. De te nem vagy… Oh!

Nos, azt hiszem, ezt szépen elbasztam. Én, meg az a pletykás pofám! Gratulálok, Oh SeHun, egyetlen dolog volt, amit nem akartam Byun Kicseszett BaekHyun orrára kötni, erre én pofázom el, hogy meleg vagyok! Komolyan, ettől mi lehet rosszabb?

***

El sem hittem, hogy máris itt a tablófotózás napja. Ami azt illeti, nem izgultam miatta, hiszen tudtam, hogy Kai profi, valamint azt is, hogy jó modell voltam. Az osztályban alig voltunk, mert mindenki elment fodrászhoz meg sminkeshez, meg az apám fasza tudja, hová. Csak azt nem értettem, hogy minek ekkora felhajtást csinálni ebből. Ez csak tablókép, nem fogja látni az egész világ. Én egyáltalán nem vittem túlzásba a dolgot, csak elhoztam az öltöny zakómat, egy fehér inget és nyakkendőt, aztán szia. Mivel a suli nem adta ki a napot nekünk, így tanítás volt, csak az utolsó kettőről engedtek el minket, de azt is titokban kellett tartanunk. De bezzeg, az a tizenhét ember, aki nem jött ma be, annak nem lesz semmi baja ebből, de ha mi, tízen elmegyünk, abból balhét fognak csapni. Komolyan, nagyon utáltam ezt az iskolát… JongDae sem jött iskolába, de ő nem azért, mert elment kicsípni magát – ő is szart az egészre, egyszerűen csak szarul érezte magát. Aggódtam érte, mint mindig, bár írta, hogy már sokkal jobban van, és majd találkozunk a fotózáson. Nyolcan maradtak lányok, akik jelenleg a tesi tanárom szemöldökét szedték – esküszöm, mikor bejött a tanárnő, teljesen ledöbbent, hogy kőkeményen, tízen vagyunk, és ezért át sem öltöztünk. De szerencsére nem akadt ki, mikor látta, hogy a csitri osztálytársaim már készülődnek, sminket csinálnak és hajat, ő is beült közéjük, hogy szépítsék ki. Én meg már agyfaszt kaptam tőlük, de semmi pénzért nem kerestem volna YiXing társaságát. Mert hogy ő maradt még itt egyedül. Fekete tincsei mára szőkék lettek, ami kifejezetten furcsa volt, de baromi jól állt neki. Mostanában én is gondolkodtam azon, hogy kiszőkítem a hajam, meguntam már a vöröset. Talán majd megkérem JongDaet, hogy kísérjen el, és rá tudom venni valami merészebb színre.

Végül, mikor idő volt, a lányokkal és YiXinggel karöltve indultunk meg Kai lakására. Mondtam nekik, hogy nincs valami közel, úgy készüljenek, de szerencsére egyik sem rinyált közben – az volt a szerencséjük. Egy óra múlva meg is érkeztünk, és mivel mi voltunk az elsők, Kai meglepve nyitott nekünk ajtót. Hát azt a fejet látni kellett volna, amit a lányok levágtak. Szerintem a nyolcból hét a bugyijába élvezett, a maradék egy meg csak azért nem, mert az ájulás határán volt. El sem akarták hinni, hogy ő fogja fotózni őket, teljesen készek voltak. Ám annak ellenére, hogy Kai-t sem mozgatta meg a gyengébbik nem, kedvesen, sőt, mintha direkt adta volna alá a lovat, bekísérte őket Krystal szobájába, hogy nyugodtan készülődhessenek. YiXing diszkréten nézelődött a kis lakásban, míg én kiszolgáltam magam a konyhában. Igaz, nem mondta Kai, hogy érezzem otthon magam, szomjas voltam, ő meg el volt foglalva azzal, hogy beállítsa a gépeket és a vásznakat. Én meg, mivel nem voltam bunkó gyerek, YiXingnek is vittem egy pohár innivalót, amit ő meglepve bár, de elfogadott.

- Honnan ismered őt? – bökött fejével a műterem felé, mire felnevettem.
- Hosszú történet, de haverok vagyunk, ennyi – rántottam meg a vállam. – Miért?
- Csak kérdeztem – mondta gyorsan, majd belekortyolt a sprite-ba. – És hány éves? Nem tűnik többnek tőlünk…
- Velünk egyidős, ő is most fog érettségizni – mondtam neki, holott tisztában voltam vele, hogy egyáltalán nem erre kíváncsi, így közelebb léptem hozzá. – Nem, nem kavarok vele, ő a haverom, ráadásul hetero.
- Nem kérdeztem ilyet – húzódott el tőlem, de láttam a szemeiben, hogy elégedett a válasszal.
- Remek – mosolyodtam el lazán, majd leültem a kanapéra. – Egyébként, szerintem öltözz át, a ribancok még egy darabig biztos nem jönnek ki, még szebbek akarnak lenni…
- Miért? – kérdezte a szöszi, mire hülye fejjel néztem rá.
- Ne mondd, hogy nem vetted észre – nevettem fel. – Majdnem elélveztek, mikor meglátták Kai-t!
- Őszintén szólva, megértem – bólogatott elmélyülten. – Kár, hogy hetero a srác…
- Mi van? – néztem rá döbbenten. – Te most… Most Kai-t…
- Nyugalom, SeHun-ah, te még mindig jobban megmozgatod a fantáziám, mint a fotós srác – válaszolt sejtelmesen, majd a következő pillanatban, államat megfogva csókolt rá határozottan az ajkaimra.

Ezzel pedig nem lett volna semmi baj, csak hogy Kai ezt végignézte az ajtóból…