35. fejezet

Komolyan filóztam azon, hogy az életem nem-e valami kicseszett brazil szappanopera. Csak azt lett volna nehéz eldönteni, hogy akkor most én vagyok Juan SokNevemVan, vagy Rosalinda SzinténSokNevemVan. Csak sóhajtottam egy mélyet, majd szarva arra, hogy Kai csak nyugodtan pislog az ajtóban álló YiXingre, míg az utóbbi gúnyosan felvont szemöldökkel méreget minket; végigfeküdtem a kanapén. Annyira nem volt kedvem már magyarázkodni. Perpillanat nem érdekelt, hogy mit gondolt osztálytársam, sem az, hogy Kai vajon min törheti a buksiját. Csak haza akartam menni, nem gondolni semmire és aludni végre. Elég volt a mai napból, túl hosszú volt, ráadásul túl sok minden történt egyszerre. Talán ha most YiXing nem jön vissza – fene sem tudja, hogy miért –, minden másképp alakul. Lehunytam a szemem, majd homlokomra támasztottam a tenyeremet, így próbálva bármiféle nyugodtságot lelni kavargó gondolataim között, de nem nagyon sikerült. Hallottam, hogy a másik kettő párbeszédbe kezdett, de nem fogtam fel, hogy miről. A szavak összefolytak, semmi nem jutott el a tudatomig, de ez most így volt kellemes. Kizártam őket, nem érdekelt egyik sem, pedig tudtam, hogy mind a kettő megérdemelné, hogy tisztázzam a helyzetet – azt sem akartam, hogy esetleg YiXing valami balhét csapjon. Hiszen éppen Kai az, aki nem tehet erről az egészről. Xingnek meg aztán semmi joga nem lenne felháborodni, szóval befoghatnák végre mind a ketten. Mikor éreztem, hogy Kai megmozdul a kanapéról, reflexből ültem fel, és fogtam meg a csuklóját. Ő meglepve pislogott rám, majd az ajtó felé néztem, csak hogy YiXing már nem volt ott. Összeráncoltam a homlokomat, nem nagyon értettem, hogy mi történt az elmúlt percekben.

- Jól vagy? – ült vissza mellém Kai, majd azonnal a homlokomra simította kissé hűvös kezeit.
- Hol van YiXing? – kérdeztem egyből, mire arca elkomorult, majd a konyha felé bökött. – Miért jött vissza?
- Kérdezd meg tőle, ha ennyire érdekel – vágta hozzám flegmán, majd végül tényleg felállt, és bevonult a fotós terembe, elég szépen bebaszva maga mögött az ajtót; ezzel azt sugallva felém, hogy igenis dühös.
- Megsértődött a pasid? – hallottam meg YiXing hangját újra, mire felé kaptam a fejem.
- Egyáltalán nem a pasim – ráztam a fejem.
- Ja, és nem meleg, ugye? – forgatta a szemét. – Nem szeretem a hazug embereket, SeHun…
- Kurvára nem hazudtam! – emeltem fel a hangomat. – Oké, azt mondtam, nem meleg, de csak hogy ne kezdj el kombinálni. Tényleg nincs köztünk semmi, párszor megcsókolt, ennyi…
- Szóval én is csak ennyit jelentek neked? – vonta fel a szemöldökét. – Egy ember, akivel párszor smároltál, sőt, még le is feküdtél vele?

- Ha jól emlékszem, te mondtad, hogy nem vagy egy kislány, aki besértődik, ha nem viszonozzák az érzéseit – néztem a szemébe komolyan. – Akkor viselkedj férfiként, YiXing!
- Csupán érdekelne, hogy vannak-e még rajtunk kívül mások is – mért végig.
- Mégis mit hiszel te rólam? – akadtam ki. – Hogy minden pasi alá befekszem? Még mindig te vagy ez egyetlen, akivel lefeküdtem, szóval érezd magad megtisztelve! Nem vagyok valami kurva, felfogtad? Most pedig menj el, bármiért is jöttél vissza!
- SeHun – kezdett volna bele a magyarázkodásba; láttam rajta, hogy megbánta, amit meggondolatlanul kimondott, de most tényleg rohadtul megsértett, így nem voltam rá kíváncsi.
- Nem érdekel, YiXing, menj el! – mutattam az ajtó felé határozottan. – Majd esetleg később megbeszéljük, de most… Most menj!
- Sajnálom – nyögte még ki, aztán zsebre vágta a telefonját, majd gyorsan távozott a lakásból.

Rohadtul sajnálhatja is… Dühösen vágtam vissza magam a kanapéra, de éreztem, hogy egyre jobban felidegesítem saját magam. Sóhajtottam egy mélyet, de így sem sikerült lenyugtatnom a szívemet. Őszintén szólva, fájt, hogy YiXing azt hitte, valami olcsó hímringyó vagyok. Éppen tőle fájt a legjobban, hiszen éreztette velem, hogy fontos vagyok neki. Jól bánt velem, de most rohadtul dühös voltam rá. Mégis, talán inkább megbántottságot éreztem emiatt. Jobban fájt, mint gondoltam volna. És nem is a tény, hogy Kai miatt, hanem az, hogy kinézte volna belőlem. Tény, gondolatban már lefeküdtem pár emberrel, de az akkor sem ugyan az! Még akkor sem tudnám megtenni ezt YiXinggel, hogy nem vagyunk együtt. Bármennyire is úgy tűnik, hogy gátlástalanul smárolgatok akárkivel, tudom, hogy ott van ő, akinek fontosabb vagyok. Azt pedig semmilyen módon nem akarom, hogy ennek az embernek fájdalmat okozzak. Csak azt nem értettem, hogy akkor ő mégis miért képes erre. Nyeltem egyet, és egy rakoncátlan könnycsepp csak kicsordult a szememből, amit azonnal le is töröltem. Utáltam ilyenek miatt sírni, alapból erős embernek vallottam magam, akit nem tudnak meghatni a dolgok. De néha becsúszik egy-két olyan dolog, ami rohadtul el tudott szomorítani. Szipogtam egyet, majd inkább felültem, hogy keressek valahol egy zsepit, amiben kifújhatom az orrom. Aztán nem ártana Kai-jal is beszélni, mert úgy tűnt, eléggé megharagudott rám. Rohadtul elegem volt ebből a mai napból. De mikor elindultam a konyha felé, Kai éppen akkor lépett ki onnan, kezében egy-egy bögre teával. Meglepve pislogtam rá, mire ő csak gyengéden elmosolyodott, ami most kifejezetten jól esett. Felém nyújtotta a piros darabot, amit elvettem tőle, majd visszatelepedtünk a nappaliba.

- Ennyire fontos neked? – kérdezte pár perc csend után, majd kortyolt egyet a teájából.
- Nem – ráztam a fejem. – Vagyis… Bonyolult. Ő volt az, akivel lefeküdtem, de aztán közölte velem, hogy ő többet érez irántam.
- És? – pillantott rám, folytatásra ösztökélve. – Te hogy érzel?
- Nem szeretem őt – ráztam a fejem. – Nyilván, vonzódok hozzá, de semmi több. Ezt neki is elmondtam, de azt válaszolta, hogy megérti, nincs vele gond. Azt hittem, hogy mindent tisztáztunk, de…
- Folytasd – ült hozzám közelebb, majd végigsimított a karomon; fogalmam sem volt, mi ütött belé is.
- Az egyik pillanatban úgy viselkedik, mint egy vérbeli aktív fél, felken a falra, meg ilyenek… Aztán meg úgy, mintha a csaja lennék, nyálas dolgokat ígér, tiszta agybaj. Erre most meg konkrétan lekurváz – sóhajtottam egyet.
- Tessék? – kérdezte Kai, hevesen a szemembe nézve. – Lekurvázott?
- Nem, nem mondta ki – ráztam a fejem azonnal. – Csak nagyon lenéző volt, azt hitte, hogy több van köztünk, és mellette őt is „szédítem”, vagy mi…
- Megbántott, ugye? – kérdezte szigorúan, majd végigsimított az arcomon, ami talán egy kicsit megviselt volt.
- Jól vagyok – válaszoltam, mert bár fájt, nem voltam porcelánból.

- Nem ezt kérdeztem – mosolyodott el kissé, tovább simogatva az arcomat. – Tudom, hogy jól vagy, kemény fából faragtak… Azt kérdeztem, hogy megbántott-e?
- Ha arra vagy kíváncsi, hogy szarul esett-e, persze, nyilván – bólintottam. – Neked sem esne jól, ha így beszélnének veled…
- Nem érdemel meg téged – rázta a fejét, majd végül elengedett, de nem távolodott el messzire. – Azt mondta, többet érez irántad, de mégis megbántott. Milyen ember az olyan, aki képes egy számára fontos embert bántani? Persze, sokan mondják azt, hogy annak a legkönnyebb fájdalmat okozni, akit szeretünk… Csak hogy kétlem, hogy ilyen szinten lenne a kapcsolatotok.
- Lehet, hogy csak féltékeny – rántottam meg a vállam. – Nem tudom, nem ismerem még olyan jól YiXinget.
- Nem osztálytársak vagytok? – ráncolta a szemöldökét.
- De, csak négy évig szinte nem is beszéltünk egymással – legyintettem. – Mindegy, nem akarok tovább beszélni róla.
- Ha rám hallgatsz, legyél vele őszinte; ne vidd túlzásba ezt a dolgot vele, mert a végén te fogsz sérülni – adta a tanácsot, ami jól esett tőle.
- Köszönöm, elgondolkodom rajta – bólintottam mosolyogva, mire ő visszamosolygott, majd lazán végigfeküdt a kanapén, a fejét az ölembe tette, majd le is hunyta a szemeit.

Akaratlanul is megfigyeltem az arca minden egyes szegletét. Néha még mindig meglepődöm rajta, hogy mennyire gyönyörű Kai. Persze, először a dögös szó jut róla eszembe, de egyszerre eszméletlenül szép is. Az biztos, hogy remek géneket örökölt, és ahogy így közelről néztem, valakire nagyon emlékeztetett, de fogalmam sem volt, hogy kire. Legszívesebben beletúrtam volna sötétbarna hajába, de nem akartam így viselkedni vele. Egyenletesen lélegzett, dús, rózsaszín ajkait néha-néha megnyalta, nekem pedig kedvem lett volna újra megkóstolni őket. Csak hogy minden kedvem elment ettől, hiszen éppen az előbb degradáltak le majdnem egy szép jelzővel. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene YiXinggel kezdenem. Még ha vissza is utasítom végleg, és megmondom neki, hogy ez nem folytatódhat közöttünk, attól minden nap látni fogom őt. Nem tudom, hogyan bírnánk ki. Megbántani sem akarom őt, annak ellenére, hogy azt mondta, nem törik össze ilyen könnyen. Elfintorodtam, majd reflexből simítottam Kai homlokára, hogy hátratúrjam a haját, mire ő elégedetten felsóhajtott. Azonnal elmosolyodtam, majd immár direkt folytattam. Nagyon puha haja volt, annak ellenére, hogy biztosan festve van neki is. Jó volt simogatni, látszott rajta, most főleg, hogy ő is kimerült, pedig kedvem lett volna megnézni a képeimet, és a többiekén is jót röhögni. De nem akartam már ezzel zavarni őt, szóval csak folytattam a haja piszkálását.

- Hagyd abba – kérte csendesen, mire ténylegesen leálltak a kezeim.
- Miért? – kérdeztem vissza, majd újra beletúrtam a hajába.
- Nem akarok ünneprontó lenni, de eléggé más irányba tereli a gondolataimat – nyitotta ki a szemeit, majd elmosolyodott; én meg azonnal az ölére pillantottam. – Azt azért nem mondtam, hogy ennyire!
- Bocs – nevettem fel, visszanézve rá, majd eligazítottam a haját, kezemet pedig mellkasán pihentettem, az övé mellett.
- Nincs baj – rázta meg a fejét kissé, majd lenézett kezeimre, és az ujjaimmal kezdett el játszani; az ő kreolos bőre annyira elütött az én hófehér ujjaimtól, hogy szinte világítottak. – Egyébként, mi a helyzet BaekHyunnal? Rég meséltél róla…
- Ah, a múltkor eléggé ki volt bukva, azt hiszem – dőltem kényelmesen hátra, majd figyeltem, ahogy ujjaimmal szórakozik.
- Miért? – kérdezte, rám sem nézve.
- Valentin-nap találkoztunk – kezdtem bele a mesélésbe. – Azt mondta, hogy mesél egy kicsit a közös múltunkról. Eleinte tök rendben ment minden, bár egy hisztivel kezdte az egészet, mert egy rohadt rózsát odaadtam egy idegen csajszinak, de kapott ő is, szóval mindegy. Azt mondta, hogy meg akar mutatni nekem egy helyet, mert hogy az hatásosabb lesz, mintha elmesélné. Még útközben elkezdett mesélni, de én már akkor kiakadtam. Tudod, mit mondott?
- Kíváncsivá tettél – ült fel, majd az asztalra száműzött teáért nyúlt, ami bizonyára már kellemes hőmérsékletűre hűlt, így én is tudtam belőle kortyolni, ahogyan ő is tette.

- Hogy mikor tizedikes voltam, minden egyes nap koslattam utána, fülig bele voltam zúgva, meg ilyenek, lestem minden kérését, olyan voltam, mint egy pincsi kutya… Ő pedig ezt rendesen ki is használta, közben meg jót szórakozott rajtam – fintorodtam el.
- Nocsak, ez a karma – vigyorodott el, mire kissé felnevettem.
- Ugyan ezt mondta ő is… De még utána elmesélte, hogy mikor szerelmet vallottam neki, elküldött a fenébe, de én nem adtam fel. Aztán jött rá, hogy mennyire meg kellene engem becsülnie, hogy ennyire szeretem őt, és nem adtam fel. Így hát összejöttünk nagy nehezen. És hogy soha nem gondolta volna, hogy mindezek után majd egyszer neki kell utánam futnia, én pedig ignorálni fogom őt…
- Emiatt volt kibukva? – kérdezett csak szimplán ennyit.
- Nem, mikor elvitt arra a közös helyünkre, sírt… Meg már útközben is, mert mondtam neki, hogy nem vagyok kíváncsi többre. Tudod, felhúzott, hogy ilyen voltam régen, ő meg még ki is használt engem. Egy cseppet sem sajnáltam meg azért, mert most visszafelé sült el nála a dolog. Persze, rossz érzés lehet, hogy akit szeretsz, ő nem viszonozza, de az érzéseknek nem parancsolhat az ember. Nem tud elengedni engem – magyaráztam.
- Azt elmondtad neki, hogy azóta meleg lettél? – kuncogott fel.
- Nem terveztem, de aztán én magam szóltam el magam – túrtam bele vörös hajamba. – Esküszöm, akkor egyáltalán nem volt vicces a dolog, de visszagondolva, az arca minden pénzt megérne!
- Hogy reagált? – kérdezte kuncogva.

Hogy hogyan is reagált? Nos, ahhoz képest talán nem is volt annyira vészes. Mondjuk, úgy, hogy a karjaimban bőgött, és azt hajtogatta, hogy mennyire szeret, és próbáljam megérteni őt; talán csak nem tudott máshogy reagálni. Tényleg nem terveztem neki elmondani, mert azt hittem, hogy akkor még jobban rám fog tapadni, hogy most már az nem akadály, hogy a lányokhoz vonzódom. De furcsa módon, elapadt minden könnye, és csak ennyit kérdezett, hogy mióta, és hogyan jöttem rá. Voltaképpen, elmondtam neki, hogy a szilveszter történtek után, csak hogy nem miatta. Persze, van köze hozzá, de nem miatta. Elmondtam neki, hogy JiSeoval már nem volt olyan a szex, aztán, ha tényleg olyan hetero lettem volna, nem engedtem volna neki azokat a dolgokat, amiket megtett. Hagytam, hogy csókolgasson, sőt, még én voltam az, aki úgy fogta be a száját, hogy megcsókoltam. Meséltem neki aztán YiXingről is, hogy vele le is feküdtem, sőt, akkor még úgy tűnt, hogy talán komolyabb is lehet köztünk a dolog – most már ez nem annyira biztos. Csodák csodájára, BaekHyun nem akadt ki. Nem bőgött, nem hisztériázott, nem ordibált… Azt hiszem, csak elfogadta. Elfogadta, hogy még ha meleg is vagyok, az tényleg nem miatta van, és hogy nem szeretem őt. Persze, BaekHyunt nem ilyen fából faragták, azt mondta, hogy bár fáj neki a dolog, megért engem. Talán akkor éreztem azt, hogy tudnám őt kedvelni is, mint ember. Az érzéseinknek nem parancsolhatunk, bár azt azért mondta, hogy nem fogja feladni, ennek ellenére sem. Mégis, én csak mosolyogva bólintottam neki, hogy felfogtam a szavait, és komolyan is vettem. Esküszöm, egy kicsit már hiányzott volna, ha nem zaklatna, és ilyen egyszerűen kilépett volna az életemből. Ilyen szempontból örültem neki, hogy mégis elszóltam magam előtte. Mikor Kai is végighallgatta, hogy mi történt, csak elmosolyodott.

- Szóval, nem tudom, hogy miért volt ilyen labilis akkor, biztosan történt vele valami, de nem érdeklődtem; szerintem nem is mondaná el nekem – rántottam meg a vállam.
- Tudod, min gondolkodtam? – kérdezte hirtelen, mire csak megráztam a fejem. – Azon, hogy mennyire megértem mind a kettejüket.
- Kiket? – kérdeztem vissza, hiszen most egy kicsit összezavarodtam.
- BaekHyunt és YiXinget is – adta meg a választ. – BaekHyun helyében én is harcolnék érted; YiXing pedig rohadt mázlistának érezheti magát, hogy törődsz vele, még azok után is, hogy megbántott.
- Miért mondasz hirtelen ilyeneket? – pislogtam rá.
- Ne csak nézz, Rainbow, hanem láss is! – mondta a szemembe, majd mindezt egy csókkal pecsételte meg, amitől a szívem majdnem kiugrott a helyéről.
- Megjöttem! – hallottam a bejárat felől egy női hangot, mire elváltam Kai puha ajkaitól, majd azon nyomban kiszakadt mind a kettőnkből a röhögés, mikor Krystal lépett be az ajtón, értetlenül pislogva ránk.

***

Lassan már a márciust koptattuk, de az időjárás rohadtul nem akart melegebbre fordulni. Továbbra is a rohadt nagykabátban és bakancsban kellett járni, ha nem akartál szétfagyni. Utáltam ilyen vastagon öltözködni, de tényleg, mindennél jobban. Még szerencse, hogy ma szombat volt, mert mára mondta a leghidegebbet. Semmi kedvem nem volt még az ágyamból sem kikelni, így csak magamhoz vettem a telefonomat, majd elkezdtem kockulni. Bár LuHan egy ideje nem írt nekem, láttam, hogy a csoportokban aktív. Tény, hogy én is megfeledkeztem egy kissé róla, hiszen sokkal nagyobb gondjaim is voltak annál, mint hogy nem beszélgettünk. Nem azt mondom, hogy nem bántott, mert tényleg, nagyon is fontos volt nekem, de egyszerűen megváltozott. Állandóan a barátnőjéről beszélt, és olyan dolgokról, amikhez nem tudtam hozzáfűzni semmit. Ilyen még soha nem fordult elő velünk, így egy kissé féltettem a barátságunkat. Ami viszont meglepő volt, hogy várt egy üzenet LuHantól, méghozzá szinte egy kisebb regény. Leírta, hogy nagyon sajnálja, hogy eltávolodtunk egymástól, és nem írt egy ideje. A barátnőjét okolta, de azt mondta, hogy szakítottak, mert nem is igazán szerette, csak egy pótlék volt neki. Némiképp megkönnyebbültem, és reméltem, hogy újra a régi lesz minden. Nagyon hiányoztak azok a hosszú, órákig tartó beszélgetések, a skype-olások, egyszerűen minden, ami LuHan. Nem is éreztem eddig, hogy mennyire hiányzott, csak most. Legszívesebben elrepültem volna Pekingig, hogy újra megölelhessem alacsony, vékony kis testét. Hiányzott, látni akartam, és átbeszélni vele mindent, ami az elmúlt időben történt velünk.

Szerencsére elkezdtünk beszélgetni, minden ugyan olyan gördülékenyen ment, ő is mesélt egy keveset, és én is; persze, abba még mindig nem akartam beavatni, hogy az életem lassan olyan, mint egy nyálas akciófilm-dráma – igen, újítok. Persze, szívesen elmondtam volna neki, de azt hiszem, hogy ezt majd személyesen jobb lesz. Nagyon reméltem, hogy még fogunk találkozni, nem akartam, hogy a szülinapunkon se jöjjön össze, hiszen szinte majdnem egyszerre volt. Nem mellesleg, megígérte még nyáron, hogy készül nekem valamivel, így reméltem, hogy meglátogat majd. Persze, az is remek lesz, ha csak ír nekem valamit, de azt hiszem, a legjobb ajándék ő maga lenne. Minden ferde hajlamot mellőzve. LuHan számomra csak… Nem is tudom, több, mint egy barát, olyan, mint egy báty. Cuki, aranyos, és legszívesebben halálra ölelgetném. Már egy ideje beszélgettünk, mikor felhozta, hogy egyébként ma van egy éve annak, hogy elkezdett írni. Hihetetlen volt, hogy mekkora fejlődésen ment keresztül. Olvastam az első ficét, nem volt rossz, sőt, ahhoz képest, hogy első volt neki, kifejezetten jó volt. Persze, voltak benne logikai buktatók, az érzelmek túl gyorsan váltakoztak, helyesírásilag is volt egy-két baki, de ez mind nem volt vészes. Első történetnek tökéletes volt – ő persze nem volt elégedett vele, azóta törölte minden olyan írását, amit a mostani, elég komoly projectje előtt írt. Mert az biztos, hogy a mostani fic, amit elkezdett, nagyon-nagyon jó. Elég hamar felkapottá vált, rengeteg véleményt és támogatást kap az olvasóitól. Imádják őt, ezt pedig jó látni, hogy ilyen fejlődésen ment keresztül egyetlen év alatt. Azt mondja, hogy én is sokat segítettem neki, inspiráltam őt, és fel akart fejlődni hozzám. És bár egyikőnk sem mondta ki, tudtuk, hogy LuHan már régen túlszárnyalt engem. Őt mindig is a kézzel fogható dolgok érdekelték. Számon tartotta, ki, mennyi véleményt írt neki, hány lájkot kapott a csoportban a posztja – kiakadt, ha egy olyan valaki, aki őt nem olvassa, mást lájkol. Az volt a célja, emiatt írt, hogy minél többen elismerjék őt, híres legyen és felkapott. A legjobb íróvá akart válni, amit szerintem ez idő alatt simán elért. Csak hogy ez már neki nem volt elég.

Vele ellentétben, én soha nem hajtottam arra, hogy az írással valami komolyabbat vigyek véghez. Én azért írtam, mert szerettem, elütöttem vele a szabadidőmet és élveztem. Akkor is írtam volna, ha egy véleményt sem kapok a fejezetekhez. Mert szerettem csinálni. Elsősorban magamnak írtam, aztán azoknak az embereknek, akik olvasnak engem. És bár miattuk érte meg leginkább, mert ők támogatnak engem, akkor sem mocskoltam volna be azzal az írásaimat, hogy az hajtson előre, hogy híres legyek. LuHan ezt nem értette meg bennem soha. És hiába magyarázott nekem, én őt nem értettem meg. Szerettem őt, nagyon, de egyre inkább úgy éreztem, hogy elszaladt vele a ló. Nagyképű lett, olyasmire volt büszke, amire nem kellett volna. Persze, remek író vált belőle, de ő úgy adta elő mindenkinek, mintha nagyon is szeretne írni, holott csak ürügy volt számára, hogy felkapott legyen. De nem szóltam neki, hagytam, hadd ringassa magát abba az álomvilágba, amiben ő élt. Ennek ellenére, velem nem viselkedett máshogyan – csak kezdtem észrevenni, hogy mennyire olyan emberré kezd válni, akiről azt mondta, hogy soha nem akar lenni. Ez pedig fájt, hogy a szemem előtt történik, de ha akarnám, akkor sem tudnám megállítani.

Elképesztő, mire képes egyetlen év…