36. fejezet

Hangtalan léptekkel közelítettem meg őt, aki már ott várt rám a padon. Mosolyogva fogtam be a szemeit, mire az ismeretlen ismerős ugrott egyet ijedtében, majd éreztem, hogy ellazult a „szorításom” alatt. Ujjai a szemét takaró kezeimre tévedtek, majd elhúzták onnan őket, ezek után mosolyogva nézett fel rám. Legszívesebben egy csókot nyomtam volna cseresznyepiros ajkaira, de nem tehettem, hiszen bárki megláthatott volna minket. Így csak megkerülve a padot, ültem le mellé, egészen közel, egyik kezem gyorsan végigsimítva combján, amolyan üdvözlésképpen. Viszonozta mosolyomat, majd tincseim közé simított, amit mindig élveztem. Nem szóltunk egymáshoz, kiélveztük a kora őszi kellemes időjárást. Mert bár szeptembert írtunk, az időjárás szerencsére a javunkra szolgált, főleg így, az első hetekben. Furcsa volt őt távol látnom az iskolától. Most már egyetemista lett, míg én megkezdtem a harmadik évemet a gimnáziumban. Hiányzott, hogy nem mentem át hozzá minden szünetben, hogy nem találkoztunk reggelente, és nem bújtunk el a mosdóban egy-egy csókra. Nem tudtunk olyan gyakran találkozni, ez pedig kicsit bántott – holott tudtam, hogy emiatt nem fog változni a kapcsolatunk. Hűségesek voltunk, és szerettük egymást, rá sem tudtam volna nézni másra. Nekem ő jelentette a fényt ebben a sötét világban. Rápillantottam, mostanra már barna tincsei lágyan kertezték sápadt arcát. Mégis, számomra tökéletes volt. Mindennél gyönyörűbbnek találtam őt, senki nem rúghatott mellette labdába. Nem tudtam volna megfogalmazni, hogy miért szeretem BaekHyunt, hogy mi fogott meg benne – de nem is ez volt a fontos. Azt mondják, a szerelem vak, nem lehet megmagyarázni az érzelmeket, így én sem pocsékoltam erre az időmet. Egyszerűen megfogott. Magával ragadt, amint a legelső alkalommal a szemembe nézett. Egyszerűen éreztem, hogy hozzám tartozik. A régi emlékek hatására elmosolyodtam, és nem tudtam megállni, hogy ne fogjam meg egy pillanatra a kezét. Szükségem volt rá, hogy érezzem őt.

- Kitaláltam valamit, de lehet, hogy nem fog tetszeni – kezdett el hirtelen beszélni, lágy hangja megtörte a kellemes csendet, mégis szebb dallam volt ez a fülemnek, mint a csicsergő madarak.
- Bármi is az, ki vele – biztattam őt, hiszen nem hittem volna, hogy bármi olyat mondhat, ami nekem ne tetszene.
- Elmehetnénk egy fotózásra – nézett a szemembe.
- Fotózásra? De miért? – kérdeztem vissza, hiszen nem értettem, mi ezzel a célja.
- Csak szeretnék magunkról olyan képeket, amit tényleg profi készít… Talán egy kissé durvábbakat is, mármint… Ahol nem kell titkolnunk, hogy együtt vagyunk és szeretjük egymást – motyogta a végét.
- Baekkie, és mégis hol találnál ilyen fotóst? Mindenki elítélne és kidobna minket fintorogva – sóhajtottam egy mélyet.
- Ismerek egy fiatal srácot, aki megcsinálná – csapta össze a tenyereit. – Már beszéltem vele, és azt mondta, elvállalja!
- Tessék? Te a hátam mögött szervezkedtél? – lettem kissé dühös. – Honnan tudhattad volna egyáltalán, hogy belemegyek?

- SeHunnie, ugyan – nézett rám hatalmas, boci szemekkel, ami túl aranyos volt. – Tudom, hogy te is szeretnéd, ez a fotós pedig tényleg megcsinál pár képet rólunk… Azt mondta, nem probléma neki, majd egy kicsit többet fizetek, hogy biztos legyen, hallgasson rólunk.
- Jó, de mégis milyen képekre gondoltál? – kérdeztem meg azért mégis.
- Nem tudom, de ha mellettem leszel, bármire hajlandó vagyok – billentette oldalra a fejét, mire én felnevettem.
- Aish, te – borzoltam össze a haját, majd mélyen a szemébe néztem. – Rendben van, elmehetünk, de remélem, nem valami perverz…
- Ne aggódj emiatt, elég rendesnek tűnt – mosolyodott el, majd egy pár percre csend állt be közénk, amit ismét ő tört meg. – Szeretlek, SeHun.
- Én is szeretlek, Baek…

Mikor ChanYeol közölte velem, hogy fessem be a haját, örömmel bólintottam rá a dologra. Nem először csináltam volna, általában mindig csak visszafestem neki barnára, nem volt olyan nagy dolog. Csak hogy az a nyomorék most kitalálta, hogy márpedig fehér hajat akar. Nem is szőkét, vagy vöröset, vagy akármi mást… Nem, neki kibaszott fehér kellett! Azt hittem, menten elvisz a szívgörcs, mikor azt mondta, hogy nem akar fodrászhoz menni, mert az rengeteg pénzt elkérne érte. Én meg hiába mondtam neki, hogy lehet, szépen elbaszom a haját; nem nagyon érdekelte. Persze, aztán meg hisztizne nekem, hogy ha tényleg elbasznám. Sokat olvasgattam, hogyan lehetne biztonságosan, egyszerűen és gyorsan megcsinálni neki – bár valószínű, hogy így is többszöri leszívást kell csinálnom, ha nem lesz elég világos. Nem mintha nem szívnám le neki mindig, mikor barnára festem, csak hogy most nem ilyen egyszerű a dolog. Pénteken mondtam, hogy jöjjön be a városba, mikor végzek, és együtt elmegyünk vásárolni. Mondjuk nem kellett olyan sok dolog, hidrogén-peroxid volt otthon, éppen miatta; de most egy erősebbet vettünk, hogy biztos legyen a dolog. A fehér hajfestéket is kiválasztotta, én meg megvettem a szokásos szőkítő port. Felajánlottam neki, hogy talán tényleg fodrászhoz kellene mennie, közölte, hogy csóró, mint a szar, nincs pénze most ilyenekre, de igenis fehér hajat akart. Nem tudom, mi ez hirtelen nála, mikor eddig tökéletes volt neki a barna. Bár megértem, mert a fehér haj tényleg nem rossz. De nekem még mindig a szőke a következő célállomás, amit nem olyan sokára akarok kivitelezni. Ballagásra mindenképpen már szöszi akarok lenni. Nem mintha nem szeretném a vöröset, de már meguntam. Jó lesz egy kicsit újítani.

- Már megint fodrászkodni fogtok? – kérdezte anyám, ahogy a garázsban pakolásztam elő a cuccokat.
- Ja, ChanYeol megint megunta a hajszínét – forgattam a szemeimet.
- A szokásos barna? – szívott egyet a bagóból, majd kifújta a füstöt,
- Nem, ezúttal fehér lesz – rántottam meg a vállam.
- Fehér? – lepődött meg. – Nem vagytok normálisak… Harminc év múlva visszasírjátok majd, hogy nem kellett festeni muszájból.
- Anya, ne fárassz már, kérlek – néztem rá szemrehányóan. – Ha ő fehéret akar, én megcsinálom neki, az ő döntése.
- Jól van, én csak mondtam – rántotta meg a vállát, majd inkább magamra hagyott.

Szokásosan a festős pólómat vettem fel, ami igazából apám egyik pólója, amit már ezer éve nem használt. Hatszor nagyobb volt rám, és már teljesen le volt kopva róla minden minta, így nem sajnáltam, ha éppen rácsöpögött valami. ChanYeolnak is mondtam, hogy ne felejtse el a pólóját, remélem, tényleg abban fog jönni, mert ha nem, megverem. Már március volt, az idő egyre kellemesebbre fordult, bár azért érezhető volt, hogy nemrégiben még a hó esett. Azért már nem repkedtek a mínuszok, ami kifejezetten kellemes volt reggelenként. Persze, továbbra is kabátot kellett hordani, ha nem akartál megfagyni, de vigasztalt, hogy már nem olyan sokáig.

- Na, már elő is készültél? – érkezett meg unokatesóm is. – Király!
- Majd akkor mondd ezt, ha a fehér hajadat látod – nevettem fel. – Anyám így is kiborult, hogy fehér hajad lesz.
- Nem baj, majd megszokja, szerintem nagyobb trauma volt neki, hogy te vörös lettél – kuncogott.
- Ez tény – gondolkodtam el. – Amúgy MinJi mit szólt, mikor bejelentetted neki, hogy ezúttal fehér leszel?
- Őszintén? Nem örült neki, de azt mondta, ha nekem ez tetszik, felőle lehet – tapsolt egyet. – Kicsit izgulok…
- Nyugi, megoldom, hogy jól nézzen ki… Bár lehet, elsőre nem lesz tökéletes, azért igyekszem – biztattam.
- Király vagy, máskor is jól sikerül – vigyorodott el, majd ledobta magát a székre, előtte pedig megszabadult a pulcsijától; szerencséjére a hajfestős pólóban volt.

- Amúgy mi a helyzet? – kérdeztem szokásosan, mikor elkezdtem összekeverni a szőkítő port a hidrogén-peroxiddal.
- Semmi extra, este jönnek haza ChanSungék – mondta izgatottan.
- Na, bátyád ki fog térni a hitéből, mikor meglát majd – röhögtem fel.
- Nem baj, anyu főz neki, én meg ezzel lepem meg – rántotta meg a vállát. – SooMinnek szerintem tetszeni fog.
- Ő is jön? – kérdeztem, bár nem volt olyan meglepő, ChanYeol bátyja már nem velük lakott, hanem Szöul belvárosában, a barátnőjével, akivel már sok éve együtt voltak.
- Aha, sikerült kivenniük egyszerre szabadságot – bólintott.
- Vigyázz, mert kezdtem mindjárt – szóltam neki, majd kettéválasztottam a kissé lenőtt, de még egész jó állapotban lévő haját, aztán már kentem is rá a masszát.

Közben sok dologról beszélgettünk, ő mesélt az egyetemről – holott mindig mondom neki, hogy számomra kínai, őt nem zavarja. A kreditek, meg a zh-k, meg a vizsgaidőszak, meg az ilyen aláírások nekem teljesen magasak voltak. A kedvencem, mikor elkezdi mondani, hogy az egyik előadásán mi volt, de még azt sem értem, hogy mit takar az előadás, olyan kacifántos és logikátlan az egész. Persze csak bólogattam neki, de ő is tisztában volt vele, hogy egy kurva mukkot sem értek belőle. De ez így volt rendjén. Rákérdezett BaekHyunra, hogy mi volt akkor a találkánkon, nekem meg leesett, hogy azóta nem is volt alkalmunk ilyenekről beszélni. Mivel anyám minden bizonnyal fent nézte a TV-t, apám pedig nem volt itthon, bátran mesélhettem neki. Elmondtam, hogy mit mesélt, hogy miket tudtam meg, és hogy elszóltam magam előtte, hogy meleg vagyok. Természetesen kiröhögött, de mivel a haját kenegettem, most nem akartam tarkón vágni, csak morogtam neki. Gyorsan megvoltam vele, jól belemasszíroztam neki, és mire végeztem vele, a hajvégeknél már kezdte is kiszívni a barnát. Tíz perc múlva elkezdett nyígni, hogy csípi a fejét a massza, de ez természetes volt, így csak legyintettem neki, de azért mindig ellenőriztem, hogy nem vészes-e a dolog. Egy bő húsz percnél tovább nem hagytam tovább, így felküldtem, hogy mossa le, aztán a magához hozott samponnal mossa is meg a haját, de azért óvatosan. Egy jó negyed óra múlva jött vissza le, törölgetve a most már szőke, itt-ott szinte fehér tincseit. Jó alaposan bekentem neki hajpakolással, mert azért eléggé megviseli a haját a szőkítés, aztán nagyjából megszárítottam neki, de nem teljesen, hogy ne szárítsa ki a haját még jobban. Nem lett rossz, mivel most erősebb hidrogént vettem, jobban leszívta a barnát, de féltem, ha most rákenem neki a fehér festéket, csak rontanék a helyzeten.

- Szerintem így is király a hajad – túrtam bele, valami normális formát próbáltam neki beállítani.
- Nem fested be? – kérdezte meglepődve.
- Nyomorék, ez is eléggé károsította a hajad, vagy várunk vele két-három hetet, és újra leszívom, vagy éppen befesthetem, de nem tudom, milyen lesz utána, és mennyire fogja megviselni a sok vegyszer a fejedet – magyaráztam neki.
- Próbáld befesteni, valamilyen majd csak lesz – vállalta be, mire egy nagyot sóhajtottam.
- Remélem, minimum három csoki vár rám nálatok, hogy megegyem – közöltem vele, majd kibontottam a fehér hajfestéket.
- Veszek neked bubut, megérdemled – vigyorgott rám, mire csak ujjaimmal eltoltam a fejét, hogy ne is lássam a hülye vigyorát.

***

Következő héten mindeni azzal zaklatott, hogy mikor lesznek kész a tablóképek. Már a tököm ki volt velük, nem beszéltem erről Kai-jal, de biztos voltam benne, hogy majd hív, ha van valami mondanivalója számomra ezzel kapcsolatban. Egyébként is, alig két hete volt a fotózás, azzal is sok meló van, hogy kiválogassa a legjobban sikerült képeket, amiket rátesz majd pendrive-ra, nekem pedig továbbítanom kell az osztálynak. Nekik ki kell választani, hogy melyik lesz a tablókép, Kai pedig azon fog dolgozni. Szerintem simán lesz április, mire végez mindenki képével, főleg, ha valaki több félét is szeretne. Nem kis meló lesz neki, az biztos, de nem vállalta volna el, ha nem lenne rá ideje. Még mindig becsültem Kai-t, hogy ennyi elfoglaltság mellett is helyt tud állni. Nekem semmi dolgom nincsen, mégis mindig sír a szám, hogy semmire nincs időm. Ami igazából nem igaz, csak kurva lusta voltam mindenhez. De nem igazán tudtam volna elképzelni magam, hogy én suli után menjek is bárhová. Alig vártam, hogy hazaérjek, és csak üljek a picsámon. Néha elgondolkodtam azon, hogy emberundorom van, mert tényleg nagyon nem szerettem közösségben lenni. Persze, akadtak kivételek, de akkor is. Ami viszont meglepő volt számomra, hogy YiXing azóta visszafogta magát. Nem közeledett felém, nem nézett rám félreérthető pillantásokkal, sőt, ha véletlenül kettesben is maradtunk, nem tepert le, és nem mondott semmit. Úgy viselkedett velem, mint mindenek előtt. Ami bevallom őszintén, furcsa volt, de nem értettem. Nekem lett volna okom ezt csinálni, nem neki. Konkrétan lekurvázott – és bár utána bocsánatot kért, nekem ennyi nem elég. Tudom, hogy őszinte volt, de fülemben csengtek Kai szavai is. Talán tényleg igaza van, és nem kellene komolyan belefolynom ebbe, hiszen csak én sérülnék jobban. De YiXinget sem akartam megbántani, ezt a kettősséget pedig rohadtul utáltam.

Nem voltam oda a történelem órákért sem. Holott egyébként érdekelt az, hogy mi volt régen és hogyan, főleg, ami hazánkhoz köthető – csak a tanár volt egy utálatos, vén banya. Aki ráadásul még siket is volt, így azt sem hallotta meg, ha az első padból ordibáltak neki. Csak sajnos tökéletesen olvasott szájról, így nem lehetett szidni a nénikéjét is, mikor már háromszor elmondtuk neki, hogy mondjuk melyik anyagnál jártunk, csak ő nem hallotta. Viszont mikor dolgozatot írtunk, kapóra jött, mert úgy le lehetett súgni egymásnak az egész anyagot, mint a vízfolyás. Sokszor basztuk már át, főleg így, utolsó évben. A kedvencem az volt, mikor röpdolgozatot írtunk, volt egy külön füzetünk, oszloponként voltak a csoportok – az első padban ülők pedig húztak egy anyagot. De mivel elég szerencsétlen nő volt, mindenki azt a csoportot írta fel, amelyik anyagot tudta, ez pedig soha nem tűnt fel neki. Nekem viszont legtöbbször mázlim volt, bár soha nem tanultam, nekem az az anyag jutott, amit a legkevesebben tanultak meg, hogy erősítsem őket is. Viszont amilyen szerencsém volt, a padsorom rendszerint azt az anyagot húzta, ami nekem „eredetileg” volt, szóval nem kellett figyelnem, hogy milyen csoportot írjak fel. Egyszer viszont nagyon megszívtuk ezzel, akkor is, óra előtt megbeszéltük, hogy ki mit tud, és én melyiket írjam. Meg is volt a dolgozat, csak ugye csoportonként kellett összeszedni a füzeteket, de egy oszlopban volt, hogy háromfélét írtak, így cserélgetni kellett a dolgozatokat, ez pedig a tanárnak feltűnt. A huszonhét emberből talán öten nem írtunk mást, mint kellett volna. Rendesen megszívták a többiek, de egyet sem sajnáltam. Persze, nekem csak mázlim volt, hogy éppen azt puskáztam ki, amelyiket hivatalosan is írnom kellett. De ilyen az élet. Nosztalgikus vigyor terült el a képemen, ahogy ezekre gondoltam, így néztem JongDae felé, aki szorgosan húzgálta alá a könyvben felolvasott lényeges részeket – avagy szinte az egész anyagot.

- Komolyan mondom, minek húzgáltatja alá a „lényeget”, mikor az egész anyag, szóról szóra kell neki? – háborogtam, ahogy figyeltem, hogy barátom szinte tényleg minden egyes sort kihúz szövegkiemelővel. – Aztán ha megtanulod neki, kiakad, hogy ez kevés… Tiszta fogyatékos!
- Ssh – pisszegett le barátom, mire csak pislogtam rá.
- Most te komolyan lepisszegtél? – löktem meg kicsit. – Aish, hát milyen barát vagy te? Itt szenvedek melletted, te meg csak „Ssh”… Yah! Hozzád beszélek!
- Veszem az órát – suttogta nekem, mire összeráncoltam a szemöldökömet, ő meg a padon hagyott telefonjára bökött.

Megvilágosodtam, de azért megnyomtam a lezáró gombot és feloldottam a telefont. Valóban vette az órát, harminchét percet mutatott, mire csak reményvesztettem nyögtem egyet. Igen, szinte már el is felejtettem, hogy JongDae néha fel szokta venni az órákat, mert rengeteg olyan dolgot mond az anyag olvasása közben a tanár, ami egyébként biztosan hasznos lenne, csak kurvára leszarja mindenki – barátom viszont jól akart érettségizni, így felvette az órákat, hogy legyenek plusz információi is. Azért kíváncsi lettem volna néhány felvételre, mert az osztályunk nem arról híres, hogy szépen, csendben végigüljük az órát… Talán majd ez az egyik érettségi találkozón lenne nagy poén, de persze a töri tanárunk jelenléte nélkül. Az kellene csak, hogy megtudja, állandóan szidtam. Megszólalt végre az életmentő kicsengő, barátom pedig leállította a felvételt.

- Kérdezni akartam, hogy mi van YiXinggel? Úgy viselkedtek, mint előtte – nézett rám barátom, mire én csak elhúztam a szám.
- Semmi nincsen, egy kicsit megbántott, azóta nem beszélünk – rántottam meg a vállam.
- Megbántott? Mivel? – ráncolta a szemöldökét.
- Nem olyan fontos, utána bocsánatot kért, de talán jobb így – sóhajtottam egyet.
- Ilyen könnyen túllépsz rajta? – biggyesztette le az ajkait.
- Nem vagyok belé szerelmes, Dae – ráztam a fejem. – Olyat tett, amit nem felejtek el egykönnyen, így jobb, ha hagy nekem egy kis időt… Valamint, valakinek a tanácsa nem hagy nyugodni.
- Tud még valaki róla, hogy… Mi történt köztetek? – fogalmazott másképpen, ugyanis járkáltak páran a padunk körül.

- Igen, és ő azt mondta, hogy nem érdemel meg engem, és lehet, a végén én sérülnék, ha tovább folytatom ezt köztünk – magyaráztam neki, amit Kai mondott nekem.
- Nagyon megbántott? – nézett mélyet a szemembe.
- Eléggé ahhoz, hogy darabig ne akarjam a közelemben tudni – bólintottam.
- A seggfej – csúszott ki a száján, mire azonnal elvigyorodtam, hiszen barátom nem szokott „csúnyán” beszélni.
- Ne aggódj, neki szerintem nagyobb büntetés ez – rántottam vállat. – Majd túl leszek rajta, és megbeszélem vele a dolgot, de egyelőre így a jó.
- Ha meg kell verni, szólj, hívom JunMyeont is – csapta össze a tenyerét, mire felnevettem, de megöleltem, hogy tudja, hálás vagyok neki, amiért támogatott ebben a dologban is.

Beszélgetésünknek az vetett véget, hogy az egyik csaj odajött, hogy JongDae magyarázza már el neki a matekot, mert nagyon nem vágja. Rendes gyerek lévén, odaengedtem a helyemre, hogy leülhessen, én meg az ablakhoz mentem kockulni. Nem gyakran szoktam a suliban, mert vagy szar a wifi, vagy JongDae boldogít, de most meg akartam nézni, hogy Kai írt-e valamit. Miután Krystal olyan szépen ránk nyitott, hát… Nyilván nem folytattuk a dolgot, de egyszerűen annyira klisés volt, hogy még egy ember megzavart minket. Mintha mindenki összeesküdött volna ellenünk, hogy márpedig mi nem fogunk csókolózni. Kai húga eléggé zavarban érezte magát utána, de nem értettem, hogy miért. Nem úgy tűnt Kai, mintha ő zavart lenne, így nyilván tudta a testvére, hogy meleg. Nem értettem, de nem akartam nagyon firtatni a dolgot. Egy gyors vacsi után elköszöntem tőlük, akkor már nem történt semmi. Visszatérve, Kai nem írt, de gondoltam, ha már úgy is neteztem, felnéztem a csoportba, ahová posztolni szoktam a ficemet; közben belájkoltam Yeol új profilképét, amin az új, fehér hajával virított már. Büszke voltam rá, hogy tényleg sikerült fehéret varázsolnom a hajából, bár így sem lett tökéletes, ő elégedett volt vele, ez a lényeg. Nem olyan rég lett új admin a csoportban, így eléggé felpezsdült ott az élet. Ami viszont meglepő volt, hogy az új adminisztrátor, pasi volt. Legalábbis a neve erre engedett következtetni. Valaki meg is kérdezte tőle, hogy hogy lehetséges ez. Ő meg elmondta, hogy nem meleg, mielőtt bárki félreértené, csak kíváncsi volt, hogy miért vannak oda manapság annyira oda a yaoiért, meg ezért a világért. Így belecsöppent, ha jól tudtam, írt is valamit, de nem nagyon olvasgattam, kissé nyers volt nekem a stílusa – hiszen csak férfi volt. Ám meglepő volt, hogy néha-néha belájkolta a posztjaimat, avagy olvasott engem. Furcsa volt belegondolni, hogy egy srác olvas engem, főleg úgy, hogy nem is tudja, én is az vagyok. Mivel csináltam magamnak egy kamu profilt, ahol az olvasóimmal nyugodtan tudtam beszélgetni, nem lepődtem meg, hogy pár napja ő is bejelölt, de még nem írt rám. Csak hogy most a valódi profilommal voltam bejelentkezve, és aki ismerősnek jelölt, ugyan az a srác volt, aki az írói profilomat is bejelölte.

Kris Wu, mégis hogy a francba találtál rám?