37. fejezet

Olykor realizálom magamban, hogy mekkora egy szar ember vagyok. Szerencsére ritkán jöttek elő az ilyen hülye gondolataim, de mikor megtörténik, sajnos nem ereszt sokáig. Nem szerettem ezeken kattogni, minden egyes alkalommal, egyre jobban beláttam, hogy egy hatalmas seggfej vagyok, mind a barátaimmal, mind a családommal. Olykor felteszem magamnak a kérdést, hogy miért vagyok ilyen? Mi történt velem, hogy ilyen lettem? Ki tett ilyenné? Mert az biztos, hogy nem voltam mindig ilyen. Történt velem valami, ami ilyenné tett. Persze, mondhattam volna azt is, hogy az első, komolyabb szerelmemben való csalódás vezetett odáig, hogy érzelmi zsákutca lettem, de ez talán nem igaz. Elzárkóztam a külvilágtól évekkel ezelőtt. Egyszerűen csak nem volt kedvem senkihez, nem beszéltem senkivel, és úgy éreztem, jobb lenne a világnak nélkülem. Bármennyire is szánalmas, akkoriban még a vagdosás is jó ötletnek tűnt. Fájt a lelkem, minden egyes alkalommal, mikor veszekedtem a családommal, vagy azt éreztem, hogy egyedül vagyok- Megfordult a fejemben, hogy jobb lenne fizikai fájdalmat érezni, mint azt a kínt, ami a lelkemet nyomta. Volt, hogy megkarcoltam magam. Ahhoz mindig gyáva voltam, hogy mély sebeket ejtsek magamon, egyébként is nagyon feltűnő lett volna, nem tudtam volna elrejteni a vágásokat. Meghalni meg nem akartam, így maradtak a karcolások… Néhány apró heg, ami kicsit mélyebbre ment, a mai napig meglátszik a bőrömön, de ezek egyáltalán nem feltűnőek. Azt hiszem, mikor felkerültem gimnáziumba, akkor keveredtem ki ebből a depiből. Talán JongDae segített, talán az új közeg, fogalmam sincs. Pedig éppen azt várná az ember, hogy ahogy bekerül egy rakás ismeretlen ember közé, akkor zárkózik be, mivel senkit nem ismer. Csak hogy Oh SeHun erre is rácáfolt. Bár akkoriban még féltek tőlem az osztálytársam, úgy emlegettek, mint „az az emo gyerek, aki álladóan zenét hallgat”. Volt olyan lány, aki egyenesen frászt kapott tőlem, ha ránéztem – holott nem állt szándékomban ijesztgetni. Nem tudom, talán látta bennem a sötétséget. És ezt most nem úgy értem, hogy hülye vagyok. Hanem a rosszat, valami mélyet… A sötétséget.

Visszatérve, a szüleim persze semmit nem vettek észre ebből, mindig is jól titkoltam az érzelmeimet. Anyámmal persze volt beszéltünk, de ez soha nem volt olyan, mint egy normális anya-gyerek kapcsolat. Szerettem én őt a magam módján, de soha nem mutattam ki. Nem tudom, nem éreztem soha késztetést arra, hogy megöleljem, vagy valami szépet mondjak neki. Apám pedig egyszerűen nem az a típus volt, akivel lelkizni lehetett volna. Amúgy is, csak az apám, milyen lenne, ha éppen neki panaszkodnék az élet nagy dolgairól. Bírtam őt, sokkal jobb kapcsolatot ápoltam vele, mint anyámmal, de az apák nem azért vannak, hogy hisztizzek nekik, mert minden szar. Egyébként sem akartam, hogy gyengének lásson. Aztán ott volt a nővérem, HaNeul. Hadd ne kelljen róla beszélnem. Bár alapjáraton jó fej volt, egyszerűen herótom volt tőle. Talán a tizenhárom év korkülönbség, ami köztünk van, vagy talán más, nem tudom, de soha nem voltunk igazi testvérek. Persze, mikor kisebb voltam, HaNeul odáig volt értem, csak ahogy ő kamaszodott, úgy kezdett eltávolodni tőlem, mint minden nagyobb testvér tenné. Rájön, hogy már nem ő a kedvenc, őt okolják, ha valami történik a kisebbel – egyszóval, érthető volt. Sokan azt kérdezik tőlem, nem-e azért van, mert csak féltestvérek voltunk. Mert igen, HaNeulnek más volt az apja, mint nekem, éppen ezért volt ő Kim, én meg Oh. De nem lehetett ez az oka, hiszen amióta az eszemet tudtam, a nővéremként tekintettem rá, ha nem mondják el anyámék, hogy nem egy az apánk, soha nem feltéteztem volna. Hiszen hasonlítottunk egymásra külsőleg. Nos, igen, nem voltam egy családcentrikus, ez biztos. Ezért pedig időnként úgy éreztem, szar ember vagyok. Hiszen hány helyen azt látni, olvasni és hallani, hogy a családot meg kell becsülni, mert csak egy van. De ha mindenki ilyen elbaszott lenne, mint én, megértenék, hogy olykor a család nem egy biztos pont. Inkább az, ami szembeállít a hibáimmal, így menekülnék előle.

Fura volt belegondolni, hogy ChanYeollal szinte egy család voltunk, mégis annyira különbözött az ő családjuk a miénktől. Bár őket egyedül nevelte MinJi a bátyjával, sokkal nagyobb és több szeretetet kaptak anyjuktól, mint én valaha. Nem mintha vágynék rá, engem valahogy taszít, ha babusgatni akarnak, vagy puszilgatni. Miután ChanSung elvégezte az egyetemet és lediplomázott, a barátnőjével felköltöztek Szöulba, ugyanis SooMin odavalósi volt. Hosszú évek óta együtt voltak már, kapcsolatuk azóta is töretlen. Így ChanYeol és MinJi kettesben maradtak. Az ő kapcsolatuk tényleg tökéletes, csak rájuk kell nézni, és lerí róluk, hogy milyen szeretet és összetartás van közöttük. ChanYeol, mikor MinJi hazaért a munkából, mindig egy öleléssel és egy puszival üdvözli őt. Megkérdezi, hogy mi a helyzet, milyen napja volt, érdeklődik iránta és törődik vele. Nálunk ez anyámmal annyiban kimerül, hogy míg én fent vagyok a másodikon, ő az első emeletről kiabál nekem, hogy hazaért, és egy köszönést. Én meg csak visszaköszönök. Megesik az is, hogy látni nem is látom, mert elkerüljük egymást. Néha ijesztő, hogy mennyire nem érdekeljük egymást, de már valahogy megszoktam. MinJi mondjuk másabb típusú, mint anyám, hiába testvérek. Talán az is közre játszik, hogy MinJi egyedül van, így a szeretetét a fiainak adja át. Bár fogalmam sincs, ezeken nem szoktam agyalni. Minden esetre, ők a tökéletes család képe, még ha csak ketten is vannak, és még ha kicsit nyálasak is nekem, aranyosak. Legalább szeretik egymást. Én meg szeretem magam, yehet~

- SeHun – szólított meg valaki, mire visszatértem a valóságba, és kíváncsian pislogtam fel az illetőre, aki a padom előtt állt; ilyenkor örültem, hogy nem vagyok egy érzelmes típus, és gyorsan tudok váltani.
- Igen? – kérdeztem, egy kicsit sem meglepődve azon, hogy YiXing volt a zaklatóm.
- Leülhetek? – bökött a mellett lévő üres székre; gyorsan szétnéztem, és megtaláltam JongDaet, aki megint SooYoungnak magyarázta a matekot.
- Ha akarsz – rántottam meg a vállam, mire ő megkerült, majd letette a seggét a székre.
- Figyelj, SeHun, tudom, hogy haragszol rám, én pedig megértelek, teljesen jogosan vagy rám dühös – kezdett bele egyből Xing, nem húzva az időt.
- Remek, akkor ebben egyetértünk – bólintottam felé.
- Seggfej voltam, tudom. Nem kellett volna kimondanom azokat a dolgokat, csak egyszerűen…
- Pedig kimondtad, YiXing – néztem a szemébe. – Vagy úgy gondoltad, hogy elég lett volna gondolnod rá?
- Nem, soha nem hittem rólad, hogy… – harapta be hirtelen az ajkait, mert nem tudta, hogyan folytassa. – Nézd, nem beszélnénk inkább odakint? Kurva idegesítő, hogy a fél osztály titokban minket bámul.
- Jól van, megyek előre, majd gyere utánam – mondtam neki, direkt rá sem nézve, hogy ne legyen olyan feltűnő.

Ezek után felálltam, majd szándékosan JongDae felé vettem az irányt, és megkérdeztem tőle, hogy nem jön-e le velem a büfébe. Szegény bánatosan rám nézett, hogy most nem ér rá, de csak mondtam neki, hogy semmi gáz. Ezek után elhagytam a termet, majd direkt lefelé indultam meg, mert páran kint is álltak. Lementem a tesi öltözőbe, mert az a főépület felé volt, és akkor esett le, hogy mi itt feküdtünk le. A homlokomra csaptam, aztán gyorsan írtam YiXingnek, hogy itt vagyok, ne keressen halálra. Egy szűk öt perc múlva meg is érkezett, de legnagyobb meglepetésemre, tényleg eléggé mardoshatta a bűntudat. Nem szóltam semmit, csak leültem az egyik padra, és onnan pislogtam fel rá. Nem akartam kihasználni, tényleg nem, láttam rajta, hogy valóban megbánta, de basszus! Akkor is kurvára megbántott, ezt nem lehet csak így elfelejteni! YiXing ekkor megindult, majd leült mellém, tartva a távolságot. Sóhajtottam egy mélyet, hiszen nem volt nekem hangulatom ehhez, de hagytam, hadd beszéljen ő, ha akar.

- Sajnálom, SeHun – suttogta az öltöző csendjébe, ami a szívemig hatolt. – Nagyon sajnálom, hogy akkor olyanokat mondtam, egyszerűen csak féltékeny lettem.
- Féltékeny? – kérdeztem vissza, holott tisztában voltam vele, csak rá kellett játszanom.
- Miért, mit hittél? Hogy majd lazán kezelem azt, hogy miután velem csókolóztál és megegyeztünk abban, hogy valami van köztünk, te majd lazán félrelépsz? – vonta fel a szemöldökét.
- Te mégis mi a fenéről beszélsz? – lettem azonnal dühös.
- Az érzéseim tiszták feléd, SeHun – mondta azonnal, a szemembe nézve. – Elmondtam neked, hogy több vagy számomra, mint egy egyszeri kaland. Azt hittem, azzal, hogy akkor nem ellenkeztél, és cáfoltál meg, azt jelenti, valami komolyabb van köztünk.
- YiXing, elmondtam neked, hogy semmit nem érzek irántad – túrtam a hajamba. – Azt mondtad, neked ez nem probléma, nehogy már neked álljon feljebb!
- Igazad van, sajnálom – sóhajtott egy mélyet. – Csak annyira… Rossz volt látni, hogy ugyan úgy csókolod őt is, mint engem…
- Vonzódok hozzád, Xing, ezt nem fogom tagadni – nyeltem egyet. – Nem táplálok irántad gyengébb érzelmeket, ahogyan te, de kétségkívül hatással vagy rám. Bár azt mondtad, neked nem baj, ha én nem érzek így; én nem így látom. Nem akarok ebbe belefolyni, YiXing, sajnálom, hogy nem tudom viszonozni az érzéseidet.
- Ne mondd ezt, SeHun – rázta a fejét, majd közelebb csúszott hozzám, egyik kezét az arcomra tette, majd maga felé fordította a fejem, így néztem bele csillogó szemeibe; túl közel volt. – Ha hatással vagyok rád… Miért nem adsz egy esélyt? Még ha nem is érzel többet, puszta vágynál, miért ne használjuk ki? Miért tagadnád meg magadtól? Miért utasítasz el?

Csak nyeltem egyet, hiszen alig fogtam fel a szavait, annyira közel volt. Azok a csillogó szemek, olyan vágytól fűtötten égtek, hogy azonnal lángba borult a testem. Bármennyire is nem akartam, olykor szemeim elkalandoztak azokra a régen csókolt, dús ajkakra. Az illata még mindig bódító volt, az ember egyszerűen maga volt a kísértés, nekem pedig nem sok kellett, hogy ismét megadjam magam. Sokkal könnyebb volt elméletben ellökni őt magamtól, mint gyakorlatban. A végtagjaim nem akartak rendesen működni, mintha lebénultam volna, olyan hatással volt rám. De mégsem kezdett el hevesebben dobogni a szívem, nem voltam zavarban, és nem éreztem vágyat aziránt, hogy szeressen. Egyszerűen csak azt akartam, hogy végre csókoljon meg. Bármennyire tűnt úgy, hogy kihasználom őt, nem akartam. Az ő hibája, hogy ennyire közel jött hozzám, hát viselje a következményét. Lassan hajolt hozzám közelebb, majd dús ajkai lágyan vették birtokba az enyémeket. Belesóhajtottam a csókba, majd azonnal viszonoztam. Tudtam, hogy később nagyon meg fogom bánni, hogy ezt tettem, de akkor éppen erre volt szükségem. YiXing kihasználta, hogy nem ellenkeztem, elmélyítette a csókot, ezúttal is az őrületbe kergetve a nyelvjátékával. Erősen markoltam az ingébe, miközben ő a hajamba túrva húzott magához közelebb. Hihetetlen, milyen hatással volt rám, csak hogy eszembe jutott, hogy tényleg nem szeretem őt. Lassan hát, de kiváltam a csókból, majd mélyen a szemeibe néztem, amik már egészen máshogy csillogtak. Nyeltem egyet, majd lesütöttem a szemem, és vettem egy mély levegőt.

- Nem tehetem, YiXing – ráztam a fejem. – Kedvellek, de… Csak neked fájna, ha ebből bármi komolyabb lenne. Én pedig nem akarok neked fájdalmat okozni. És azt sem szeretném, ha mindezek után én is sérülnék. Sajnálom, YiXing…
- Semmi baj – sóhajtott végül ő is, majd elengedett. – Megértelek, SeHun. Csak tudod, már most is fáj, de talán igazad van. Inkább most vessünk véget ennek, mint később. Nem tudom, mikor tudlak majd elfelejteni, de igyekszem majd, hogy ne legyen kínos. Megpróbálom magam távol tartani tőled, csak hát… Eddig is nehéz volt. De megértelek, szóval elengedlek. Köszönöm, hogy őszinte voltál velem, pedig meg sem érdemeltem volna.
- Mindeni megérdemli, hogy őszinték legyenek hozzá – mosolyodtam el. – Én tényleg sajnálom, YiXing, remek ember vagy, vonzó és kedves. Azt kívánom, találd meg a boldogságot valaki olyan mellett, aki tényleg tudja viszonozni az érzelmeidet!
- Hogy tudsz ilyen kedves lenni? – nevetett fel. – De én is ezeket kívánom neked. Sőt, ha jól sejtem, ezt az embert már nem is kell annyira keresned, ugye?
- Mi van?!

***

Kris valójában kurva nagy arc volt. Miután bejelölt ismerősnek, kissé beparáztam, hogy honnan ismer, de mikor szétnéztem az adatlapján, minden világossá vált. Volt fent pár közös képe LuHannal, ez pedig elég sok dolgot megmagyarázott. Bár akkor sem értettem, hogy LuHan miért beszélt neki rólam – mert nyilván elmondta neki, hogy hogy talál meg, különben egészen biztos, hogy nem keresett volna. Ami még furcsa volt, hogy Lu sosem beszélt nekem Yifanról – mert hogy ez volt az eredeti neve. De még mostanában sem, mikor láthatta, hogy Kris bekerült a csoportba. Mintha ez teljesen természetes dolog lett volna, pedig még meg is említettem neki, hogy új admin van. Ő meg csak írta, hogy igen, látta. Visszagondolva, nem értettem, hogy miért nem szólt, hiszen Yifan tényleg remek társaság volt. Elkezdtünk beszélgetni, sok mindent megtudtam róla. Például, hogy kínai, de hét évig Kanadában élt, aztán visszaköltözött Kínába, de most az egyetem miatt Szöulban van. Szinte tökéletesen beszélte a nyelvet, bár elég sok mindent elírt. De utána megmagyarázta, miszerint diszgráfiás. Én meg teljesen ledöbbentem, hiszen az írásain egyáltalán nem vehető észre, hogy írászavara lenne. Persze, akadtak hibái, de kinek nem? Tény, hogy mikor privátban beszélgetek valakivel, én sem ügyelek annyira a helyesírásra, de mindenképpen jobb volt, mint Krisé. Egyébként a LuHan témát nem firtattam, Lut akartam megkérdezni erről, de vártam, hátha majd ő felhozza, ha majd látja, hogy ismerősök lettünk. Mint kiderült, Yifan azért jelölt be, mert szimpatikus voltam neki, és mivel LuHan elmondta neki, hogy valójában srác vagyok, ráadásul Szöultól nem messze lakok, gondolta, talán találkozhatnánk is.

Így esett meg, hogy egy hét ismertség után megbeszéltünk egy találkát. Bevallom, kissé tartottam tőle, hogy milyen lesz – senkivel nem találkoztam még, LuHanon kívül, aki tudta, hogy írok, ráadásul neten ismerkedtem meg vele. De az is bennem volt, hogy Kris tényleg jó fej volt, el tudtunk beszélgetni bármiről. Így magabiztosan ültem fel a buszra, ami egyenesen Szöulba vitt. Anyámnak ezúttal nem hazudtam, elmondtam, hogy találkozok egy ismerősömmel, majd jövök haza. Elengedett, szóval semmi probléma nem volt. Mivel már egész jó idő volt, a nap is egész erősen sütött, a bőrkabátom alá csak egy pólót vettem fel. Sőt, még a kedvenc napszemüvegemet is előtúrtam, mert tényleg erős volt a napsütés – a szemem meg nem bírta. Izgatott voltam, de zenehallgatással eltelt az a szűk egy óra, míg beértünk. Leszálltam a buszról, majd sietősre vettem a tempót, mert egy kicsit késében voltam, nem akartam, hogy sokat várjon rám a srác. Amint odaértem a megbeszélt helyre, szinte már távolról, az út másik oldaláról kiszúrtam őt. Hihetetlenül magas volt, kitűnt a tömegből, ráadásul a szőke haja is elég látványos volt. El sem téveszthettem volna, holott fogalmam sem volt, hogy ennyire magas. Ő nem úgy tűnt, hogy felismert volna, de mikor már céltudatosan felé sétáltam, kissé elmosolyodott. Nos, nem tudom, mivel etették ezt a gyereket, mikor kicsi volt, de bevált, az biztos!

- Szia – nyújtottam neki kezet, amit ő elfogadott, miután visszaköszönt.
- Esküszöm, nem ismertelek volna meg a napszemüveg miatt – nevetett fel, mély hangja pedig még jobban meglepett; pedig nem kellett volna, elvégre csak nem lehet magas hangja.
- Miért, annyira eltakar? – vettem le a fekete-fehér darabot, majd úgy néztem rá. – Most jobb?
- Hát, így biztosan felismertelek volna – biccentett, mire én vissza is tettem a szemem elé a napellenzőt. – Merre menjünk?
- Fogalmam sincs… Pláza? – ajánlottam fel a legkézenfekvőbb megoldást.
- Utálom a plázát, de oké, menjünk – indult is el azonnal.
- Mehetünk máshová is – mentem utána.
- Nem, jó lesz az, csak ritkán járok oda, így nem szeretem – rántotta meg a vállát.
- Amúgy miért pont Szöulba jöttél egyetemre? – tettem fel az engem régóta foglalkoztató kérdést.
- Nem tudom, kellett valami új hely – rántotta meg a vállát. – Szöul jó döntésnek tűnt, szeretem a nyüzsgést.
- Akkor tényleg jó választás volt – nevettem fel. – És kollégiumban vagy, vagy van valami albérleted?
- Még koliban, de tudod, nem olyan jó, mint mondják – húzta el a száját. – Most albérletet keresek, addig meg marad a kollégium, míg nem találok valamit.
- És a szüleid mit szóltak, hogy eljöttél otthonról? – értünk be a plázába, hiszen nem volt olyan messze.
- Támogattak, anyám nagy utazó, ezért is éltünk hét évig Kanadában. Most ő Londonban van kint, apám pedig maradt Kínában. Vicces kis család vagyunk – kuncogott fel. – Sőt, a bátyám pedig Bangkokban van.

- Azta, nem semmi – bólogattam. – Jó sok nyelven beszélhettek…
- Ja, én jelenleg négy nyelven beszélek. Mandarin, kantoni, koreai és angol. De szeretnék megtanulni spanyolul is – magyarázta.
- Nos, a koreait rohadt jól beszéled – ismertem el, miközben letettük a seggünk a mekinél egy üres asztalhoz. – Én meg angolul tudok egy kicsit, aztán ennyi.
- Koreaiul még nem tudok tökéletesen, van, amit nem értek meg, mondjuk a szlengeket, vagy néhány közmondást – rántotta meg a vállát. – Sokat tanultam LuHantól.
- Tényleg, láttam, hogy ti ismeritek egymást – mosolyodtam el.
- Ja, gyerekkorom óta szinte – kezdett bele. – Egy általánosba jártunk, mikor elköltöztünk, osztálytársak lettünk. Egészen jóban voltunk, de miután elmentünk Kanadába, egy ideig megszakadt a kapcsolatunk. Utána az internetnek hála beszélgetni kezdtünk, én mutattam meg neki a koreai popzenét, meg hogy mennyien írnak az idolokkal. Ne tudd meg, először milyen hisztit levágott, hogy ő márpedig nem fog buzikról olvasni. Aztán tessék, most ugyan úgy ír, mint bárki más.
- Ezeket nem is mesélte – nevettem én is. – Azóta is jóban vagytok?
- Nem igazán – sóhajtott. – Miután egyetemre jöttem, eltávolodtunk egymástól, ráadásul rohadt nagyképű lett – rántotta meg a vállat.
- Mármint? – kérdeztem vissza, hiszen nagyon kíváncsi voltam, ő hogyan látja LuHant, hiszen ismerte sokkal régebbről, mint én valaha.

De azt soha nem gondoltam volna, hogy ezek után olyan felismerés ér majd, ami mindennél fájóbb lesz számomra…