38. fejezet

Bármennyire is szánalmas voltam, abban a pillanatban sírni akartam. Zokogni, mint egy kisgyerek, aki nem kapta meg azt a játékot, amiért előtte fél óráig hisztizett. Vagy inkább úgy zokogni, mint akinek megrendült az egész világa. Felborult bennem minden, amiben egészen addig hittem. Úgy éreztem, képtelen vagyok tovább csinálni az életnek nevezett földi poklot, ezeknek az információknak a tudatában. Megrendült az egész világom, másképp láttam mindent, olyan felismeréseim voltak dolgokról és eseményekről, amik végig az orrom előtt történtek, de túl vak voltam ahhoz, hogy észrevegyem őket. Soha nem gondoltam volna, hogy egyetlen ember képes ennyire összetörni. De LuHan megtette. Még ha nem is szemtől-szembe, még ha nem is ő maga mondta… A tény, hogy elárult, és végig csak kihasznált, mindennél fájóbb volt számomra. Sokáig beszélgettünk Krisszel LuHanról. Elmondta, hogy párszor találkozott vele az egyetem alatt, mert volt egy közös ismerősük. Egészen pontosan, YiFan jóban volt egy sráccal, aki LuHan szaktársa volt, de soha nem beszélgettek annyira. Valamiért rákényszerültek, hogy annál a srácnál aludjanak, LuHan pedig konkrétan úgy viselkedett, mintha a srác a legjobb barátja lenne. Kisajátította, sőt, még azt is megmondta, hogy ő nem fog matracon aludni, hanem csak ágyon. Itt még el sem akartam hinni, hogy ugyan arról a LuHanról beszél YiFan, mint akit én ismerek. Megtudtam, hogy LuHan valójában egyáltalán nem olyan, mint mutatta magát nekem mindig is. Önző volt, soha, senkivel nem volt kedves, a szaktársai nem kedvelték, mert mindenkivel bunkó volt. Ő volt a legjobb tanuló, így felsőbbrendűnek érezte magát hozzájuk képest. Maximalista volt, nem engedett az elveiből, és nem fogadta el mások véleményét. Akaratos és makacs volt, nem kért soha tanácsot; ha pedig kellett neki valami, addig járt néhány ember nyakára, míg el nem érte, amit akart. Egészen egyszerűen, úgy tűnt, mintha az az aranyos, kedves és törődő LuHan, akit én ismertem, nem is létezne. Mintha csak megjátszotta volna magát végig. Alig akartam elhinni, viszont tudtam, hogy Kris-nek semmi oka nem lenne hazudni. Így hát én is mesélni kezdtem neki.

Elmondtam, hogy én egyáltalán nem ilyennek ismertem meg barátomat. Hogy velem mindig is aranyos és kedves volt. Nagyon szeretem őt, így szinte elképzelni is nehéz, hogy valójában ilyen lenne, mikor én másként láttam. Meséltem neki arról, mikor nyáron nálunk nyaralt, soha nem panaszkodott, tisztelettudó és kedves volt, hálás, hogy elmentünk koncertre, és minden olyan igazi volt. Mint a legjobb barátok, olyanok voltunk. Aztán azt is mondtam, mikor elhívott arra az animés rendezvényre, aztán faképnél hagyott MinSeok miatt. Akkor egy kicsit megrendültek bennem a dolgok, de mivel pár nap után ugyan úgy viselkedett velem, mint előtte, megbocsátottam neki. Nem beszéltük meg soha ezt az esetet, de azt hiszem, ott kezdtek el romlani a dolgok. Azóta LuHan csak egyre jobban változott. Ahogy nőtt a népszerűsége, azzal egyenlően, csökkent a szerénysége. Valóban nagyképű lett, nem beszéltünk már annyit, hiszen teljesen elbeszéltünk egymás mellett. Tényleg olyanná kezdett válni, akivé soha nem akart – legalábbis, mindig ezt hangoztatta. Fájt látni, hogy ez történt vele, de nem tudtam megállítani ebben, hiszen nem is tudtam volna. LuHan élvezte a népszerűséget, imádott a középpontban lenni, és soha nem is akart kiválni onnan. Próbáltam néha hatni rá, hogy leírtam neki, engem soha nem érdekeltek ezek, ő mintha nem is látta volna. Szinte egy olyan dologba kapaszkodtam, amiről tudtam, hogy nem is létezik. Ez volt LuHan szerénysége.

Kris erre azt mondta, hogy ez azért történhetett meg, mert túlságosan csak azt láttam benne, amit mindenkivel láttatni akart. Előadta, hogy milyen cuki és aranyos, holott ez csak egy baromi nagy hazugság. LuHan a valóságban egy álnok, hazug dög, aki arra megy, hogy kihasználja az embereket. Elmondta, hogy ő is nagyon jó barátjának tartotta, de mikor látta, hogy hogy tud viselkedni az emberekkel, és milyen könnyen félredobja a régi kapcsolatait, egyszerűen meglátott benne mindent. Hogy undorodni kezdett tőle, mert megjátszotta magát. Előadta az álszentet, aztán lehet, jól hátba döf a késével. Ez volt az a pont, mikor minden világossá vált számomra. Rájöttem, hogy én is csak a jót láttam LuHanban. Soha nem feltételeztem volna róla, hogy egy maszk mögé bújik, és szinte eladja magát az embereknek, annak érdekében, hogy népszerű legyen. Pedig tisztában voltam vele, hogy ezt teszi, de a szeretetem, az a kurva nagy szeretetem, amit iránta éreztem, elnyomott minden rossz dolgot. Nem láttam, hogy csakis azért kezdett el látványosan írni nekem hosszú-hosszú véleményeket, aztán pedig kapcsolatba lépni velem, hogy általam népszerűségre tegyen szert. Kihasználta a kedvességemet, mindig biztattam és támogattam őt a döntéseiben, kihúztam a szarból, mikor el volt keseredve az írás miatt, sőt, még egy hétig szállásoltam is. Rohadtul fájt a szívem, szinte vérzett LuHan miatt. Ő egy olyan különleges ember volt a számomra, aki majdnem mindennél fontosabb volt. Egyetlen mosolya beragyogta a napomat, a világ minden kincsénél többet ért nekem. Miatta éreztem mindig is, hogy érdemes írnom. Hogy hálás vagyok, hogy megismerhettem őt, később pedig úgy éreztem, csakis miatta kell írnom. Ő motivált, ő volt a múzsám, ő hajtott előre abban, hogy azzá váljak, aki vagyok jelenleg. Most pedig, hogy kiderült, végig csak játszadozott velem, hazudott és kihasznált… LuHan soha nem szeretett engem úgy, mint én szerettem őt.

Megtörtem. A lelkem és a szívem megrepedt, éreztem, hogy a világom teljesen összeomlott. Ahogy ott ültem Krisszel szemben, azon az átkozott fémszéken, ami rohadt kényelmetlen volt… Úgy éreztem, a lelkemet is ki tudnám bőgni. De nem mutattam semmi jelét annak, hogy komolyabban bántott volna a dolog. Kris-nek el sem mondtam, hogy milyen felismerések értek; nem akartam, hogy szánalmasnak gondoljon. Titkon hálás voltam neki, hogy felnyitotta a szememet – de egyrészt piszkosul dühös is. Hiszen az egész eddig kapcsolatomat LuHannak átértékeltem. Azok a pillanatok, amiket közösen éltünk meg… Az ölelések, a szavak, a kimondott, és a ki nem mondott gondolatok… Vajon mind hazugság volt? Azok a szavak, amiket akkor mondott, mikor szomorú voltam, talán megvezetés volt? Soha nem számítottam neki? Végig csak kihasznált volna? Nem értettem, hogy hol rontottam el. Hibásnak éreztem magam, holott tudtam, hogy erről én nem tehetek. Ami viszont a legfájdalmasabb volt az egészben, hogy mindezek ellenére… Nem tudtam őt utálni. Képtelen voltam utálatot érezni iránta. Sokkal inkább éreztem magam összetörve és kihasználva, mintsem dühösnek vagy mérgesnek. Egyetlen könnycsepp sem távozott a szemeimből akkor, pedig egy világ omlott bennem össze. Képtelen voltam elképzelni, hogy mi lesz velünk ezek után. Hogyan fogok viszonyulni hozzá? Egyáltalán beszélnem kellene vele? Mit kellene tennem? Hogy hozzam meg a jó döntést, mikor a szívem azt mondja, még mindig szeretem, még ha meg is bántott; de az eszem azt, hogy el kellene felejtenem, hiszen összetört. Általában az eszemre hallgattam, csak hogy LuHant egyáltalán nem volt ilyen könnyű elengedni. Bántott, hogy végig az orromnál fogva vezetett, titokban biztosan jót röhögve rajtam, hogy mennyire szánalmas vagyok. Csak hogy LuHannal ellentétben, én tényleg, őszintén szerettem őt.

Aznap még sokáig voltam Krisszel. Elmentünk sétálni a városba, sokat beszélgettünk közben, szerencsére elterelte a gondolataimat, így tudtam mosolyogni és nevetni vele együtt. Nem is gondoltam a korábban történtekre, amiért titkon hálás voltam neki. Annyit még mondott, hogy nagyon álszent dolog, amit művel, és legszívesebben elmondaná mindenkinek, hogy milyen ember valójában – hozzátette, biztosan nem hülyék az emberek, hogy ne vegyék észre, nem önmagát adja. Felnevettem rajta, magamban arra gondolva, igenis, van olyan idióta, aki annyira szereti őt, hogy csakis a jót látja benne. Elmentünk kínaizni, ami baromi finom volt, Kris tudott egy jó kis helyet, ráadásul még olcsó is volt. Hálás voltam neki, hogy többet nem hozta fel a témát, hiszen tényleg jól elbeszélgettünk bármiről. Mivel aznap jó idő volt, csak egy póló volt rajtam, de szerencse, hogy hoztam magammal bőrkabátot, hiszen estére már hűvös volt. Kris elkísért a buszhoz, ahol aztán egy baráti öleléssel váltunk el egymástól. Nagyon megkedveltem őt, sokkal jobb volt élőben találkozni, mint neten keresztül beszélni a százkilencven centis óriással. Megbeszéltük, hogy ha tudunk, legközelebb is fussunk össze, bár neki messzebb van az egyetem, és nem mindig ér rá. Jókedvűen integettem neki a buszról, mikor elindult, és utána sem hagytam, hogy a gondolataim visszatérjenek egy emberre. Arra az emberre, aki a világot jelentette a számomra – csak hogy ő gátlástalanul szétrombolta azt.

***

Egészen őszintén, szarul voltam. Annak ellenére, hogy a szívem egyik része kiszakadni készült a helyéről, tartottam magam. Bár látszott rajtam, hogy valami nem oké, egész jól tudtam magamat megjátszani. Nem volt szükségem arra, hogy valaki támogasson vagy pátyolgasson. Ezt senki nem tudná megérteni. Ha el is mesélném, nem tudnának azon felül mondani semmit, hogy „Sajnálom!”. Nekem pedig a sajnálkozásra volt a legkisebb szükségem. Szarul voltam, de büszkén. Tűrtem, hogy az az ember, aki fontos volt számomra, ilyen szinten fájdalmat okozott nekem, és szinte megölt belülről. Lehetett szánalmasnak nevezni, de ez a fájdalom volt a legrosszabb. Mindig szerettem volna leírni LuHannak, hogy tudom, mit tett velem – de egyszerűen képtelen voltam. Mikor aznap hazaérve a találkámról Krisszel, az ő üzenete fogadott, miszerint nem voltam fent ma, és aggódik értem – egyszerűen képtelen voltam utálni. Piszkosul fájt a szívem és a lelkem, de képtelen voltam neki beolvasni. Pedig megérdemelte volna. El kellett volna neki mondanom, hogy undorító, amit csinál, nem csak velem, hanem az összes olvasójával – és ki tudja még, hány emberrel. De mégsem tettem semmit. Csak leírtam neki, hogy találkoztam egy ismerősömmel, nem kellett volna aggódnia. Attól a naptól kezdve tudatosan beszéltem vele másképp. És bár képtelen voltam nem szeretni, annak a tudatában, hogy ő csak kihasznál, én sem tudtam vele ugyan úgy beszélni, mint ezelőtt. Ez pedig nyilván neki is feltűnt, de nem reagált semmit.

JongDae is látta rajtam, hogy rossz passzban vagyok, de nem mondtam neki semmit. Nem is kérdezett, mert pontosan tudja, hogy nálam előfordulnak az ilyenek. De mikor már YiXing is ide-ide pillantgatott felém, úgy éreztem, mondanom kell valamit barátomnak. Így végül annyit mondtam neki, hogy YiXinggel lezártuk ezt a dolgot köztünk végleg, és hogy szombaton egy elég szar dolog történt velem, de ne aggódjon, túl leszek ezen is, mint minden máson. Barátom megköszönte, hogy őszinte voltam vele, majd megsimogatta a hátamat, ezzel jelezve, hogy ő itt van nekem. Hálás voltam neki, és egy fokkal jobb kedvem is lett. De nem sokkal, hiszen azt az űrt, amit LuHan „hiánya” okozott, nem tölthette be olyan egyszerűen semmi. Nem akartam erről senkivel sem beszélni. Korábban is mondtam, de nem szerettem az embereket a bajaimmal traktálni – amúgy is, valakinek legkisebb gondja is nagyobb ennél, nem akartam, hogy még ezzel is terheljek valakit. Bár igen, tudom, a barátok erre valók, őket főleg nem akartam beavatni. Utáltam, ha gyengének láttak. ChanYeol ismerte LuHant, és tudtam, hogy előbb vagy utóbb, majd elmesélem neki az egészet, egyelőre nem álltam rá készen. Még túl friss volt az élmény ahhoz, hogy beszéljek erről valakinek. Még volt remény bennem, hogy talán ezek ellenére maradhatunk barátok LuHannal – bár az, hogy minden egyes alkalommal, mikor a szombati nap után írt, egy apró, savas érzés kúszott fel a torkomban, tudtam, hogy soha nem lehetünk olyanok, mint előtte. Kezdett érni bennem, hogy milyen undorító dolgot tett, hogy kihasználta a kedvességemet és a szeretetemet – elkezdtem megutálni. Pedig azt hittem, képtelen vagyok rá, de egyszerűen, amiket írt, és ahogyan írta, mind-mind éreztette velem, és eszembe juttatta, hogy csupán hazugság minden.

- Tudod, annak ellenére, hogy szakítottatok YiXinggel, olyan aggódó pillantásokkal bombáz, hogy már én érzem magam zavarban – közölte JongDae, mikor pénteken sétáltunk át a 12.A-sokhoz órára.
- Csak látja rajtam, hogy nem vagyok jó hangulatban, ennyi – rántottam meg a vállam. – És egyébként sem „szakítottunk”, mivel együtt sem voltunk!
- Jó, mindegy, valami olyasmi – legyintett barátom. – De lehet, azt hiszi, miatta vagy szarul, nem?
- Nem hiszem – ráztam a fejem azonnal. – YiXing nem hülye, én mondtam ki, hogy fejezzük ezt be, biztosan tudja, hogy nem leszek emiatt depressziós.
- Jogos – bólintott egyet, majd előre engedett az ajtóban, de csak azért, mert tele volt mind a két kezem. – El sem hiszem, hogy mindjárt itt az év vége…
- Azért április még messze van – nevettem fel, páran pedig megbámultak minket, mire én lesújtó pillantásokat lövelltem a kicsik felé.
- Miért? Március eleje van, hamar elérkezik a ballagás – pislogott rám cukin barátom.
- Oké, ebben igazad van – láttam be végül.

- Amúgy Kai nem hívott azóta sem? Jó lenne, ha a tablókat már összeállította volna – gondolkodott el barátom, mire megforgattam a szemem. – Nem sürgetni akarom, csak szerintem neki is jobb lenne, ha hamarabb nekilátna, hiszen ugyan úgy ballagás lesz, meg érettségi, nem is lesz nagyon ideje később…
- JongDae, még csak március eleje van – közöltem vele. – Biztosan hívni fog, ha elkészültek a minták, te leszel az első, akinek elküldöm majd a fotókat.
- De ne röhögj majd ki – fenyegetett meg, ahogy megálltunk a terem előtt, hiszen ilyenkor még bent van az egész osztály, mi meg be sem férünk.
- Dehogynem, kiröhöglek majd – biztosítottam, mire ő meglökött az ujjaival, ahogyan mindig is tette. – Ahogyan mindenkiét, majd együtt megnézzük őket!
- Oh, néhányra nagyon kíváncsi leszek – nevetett fel egyből. – Jól van, megbeszéltük.
- Ez egy bubu lesz – kacsintottam, mire csak szem forgatva legyintett egyet, de tudtam, hogy úgyis meghív majd.

Lassan jött el az óra vége, már szinte halálra untam magam. Utáltam ezt az órát, a tanárt, a termet, de még az évfolyamtársaimat is. Még a telefont sem lehetett elővenni, annak ellenére sem, hogy valami baromi uncsi filmet néztünk már vagy két hete. Ha mégis sikerült nyomkodnom a telefont, nem volt értelme, mert a wifi ide nem ért el. Komolyan, milyen terem ez? Így hát alig vártam, hogy vége legyen az órának, JongDae mellett vergődtem, aki úgy csinált, mint aki nézi a filmet, holott nagyon nem itt volt lélekben. Amin nem csodálkozok, mert tényleg szar film volt. Nem értettem, hogy így, szinte már fél lábbal kilógva az iskolából, miért kellett szenvedtetni minket, de mindegy. Ezután az angol szinte megváltás volt, pedig azt is nagyon utáltam. De most valamiért a tanárnak sem volt kedve tanítani. Inkább arról panaszkodott, hogy a bankja most becsődölt, vagy mi, és hogy nem tudja levenni a kártyájáról a több millió wont, meg ilyenek. Nem volt valami izgalmas történet, amúgy is, már ott a szemem forgattam, mikor közölte, hogy reggelit sem tudott venni a gyerekének – de azért a vadonatúj, márkás cipő ott virított a lábán. Végül csak elengedett minket délután kettőkor, amire már nagyon szükségem volt. Sokkal jobban voltam, mint lassan egy hete, de még mindig nem tértem vissza teljesen. Talán már soha nem is fogok. JongDaetől elköszöntem, majd elindultam a szokásos útvonalamon a buszpályaudvarhoz. Bedugtam a fülest a fülembe, hogy elnyomjak minden zajt, majd éppen zenét kerestem, mikor valaki megérintette a vállamat. Kíváncsian fordultam hátra, és teljesen meglepődtem, hogy kit láttak szemeim.

- Szia, SeHun – köszönt mosolyogva Kai, igazítva egyet a hátiszákja pántján.
- Kai… Hát te? – kérdeztem azonnal, napszemüvege mögé rejtett szemeibe próbálva bámulni.
- Meg akartalak várni, de kicsit késve érkeztem. Találkoztam azzal a barátoddal, ő mondta, hogy már elindultál a másik irányba, így utánad futottam – magyarázta.
- Oké, de miért akartál megvárni? – kíváncsiskodtam, miközben tovább indultunk.
- Megvannak a tablók – mosolyodott el.
- Remek, de ehhez nem kellett volna személyesen idejönnöd, elég nagy kerülő – ráztam a fejem. – És ha jól emlékszem, ilyenkor lógnod kell egy töriről, hogy ideérj.
- Ez így lenne, utána akartam veled találkozni; de mivel elmaradt az utolsó órám, gondoltam, eljövök eléd – nézett rám mosolyogva. – És amúgy is látni akartalak, régen találkoztunk!
- Nem kellett volna – ráztam a fejem.
- Nem vagy valami jó kedvedben – jegyezte meg kissé komolyabban. – Mi a baj?

- Nincsen semmi, csak egy kicsit rosszabb napomon kaptál el – tagadtam le egyből.
- Ha elviszlek bubuzni, elmondod? – kérdezte azonnal, mire egy apró mosolyt küldtem felé.
- Mondtam már, hogy semmi komoly – ráztam a fejem. – Akkor ide tudod adni a pendrive-ot? Vagy majd átküldöd e-mailben a képeket?
- Te le akarsz rázni – közölte egyszerűen, mire kissé meglepődtem. – Oké, nem kell elmondani, hogy mi a baj. Ha nincs kedved hozzám, azt viszont nyugodtan mondhatod, nem kell célzásokat tenni, értékelem, ha valaki őszinte.
- Most mi bajod van? – akadtam ki. – Megmondtam, hogy semmi nincs velem, csak szar napom van, ennyi. Mit kell ezen lovagolni? A tablókat meg csak kérdeztem, már az is baj? Basszus, komolyan, és még nekem van bajom…

- SeHun – szólított meg Kai, pár másodperc csend után, így ráfigyeltem. – Menjünk el bubuzni, mit szólsz?
- Remek ötlet – forgattam a szemem, gúnyos hangnemet megütve.
- Bármi is történt, nem éri meg szomorkodnod miatta – rázta a fejét.
- Nem tudsz te semmit – motyogtam halkan.
- Akkor világosíts fel – vágta rá azonnal, miközben a teázó felé vettük az irányt. – Meghallgatlak szívesen.
- Nem értenéd meg – ráztam a fejem egy nagy sóhaj után. – Ezt senki nem értheti meg…
- Egy próbát megér, nem? – mosolyodott el, ami túl kedves volt.
- Oké, legyen, de ne szólj közbe – szögeztem le azonnal, mire bólintott.

Így elmondtam neki mindent. Kiadtam magamban a lassan egy hete bennem gyülemlő fájdalmat, keserűséget, tehetetlenséget és haragot. Mindezek mellett viszont elmondtam neki, hogy nem tudom őt utálni azért, amit tett, de már érzem, hogy kezdek undorodni tőle. Bevallottam neki, hogy LuHan talán mindig is több volt számomra, mint egy egyszerű barát; hogy már az első találkozásunkkor is úgy éreztem, hogy talán szeretem őt – mint férfit. Megrengette a világomat és mindent más színben látok azóta, hogy kiderült, kihasznált és átvert. Minden kijött belőlem akkor. Csak úgy ömlöttek a szavak, és éreztem, hogy a súly, amit már lassan egy hete cipeltem, egyszeriben megszűnt a vállamról. Jó volt végre elmondani valakinek. Talán már korábban kellett volna, de azt hiszem, erre Kai volt a megfelelő személy. Ennek talán így kellett lennie. Tényleg nem szólt közbe, csendesen végighallgatta a jó tíz perces monológomat, majdnem elértük a teázót, addig beszéltem folyamatosan. Akkor sem szólt hozzám, mikor elcsuklott a hangom, és egy apró könnycsepp indult útnak a szememből, de azonnal letöröltem. Nem éri meg egy olyan ember miatt sírnom, aki még csak nem is törődik velem. Beléptünk a teázóba, Kai pedig azonnal kikért két bubut, egy licsiset és egy mangósat. Mikor megkaptuk, a licsiset nekem adta, majd egy eldugottabb helyre invitált. Leültem vele szemben, majd kifelé kezdtem bámulni az ablakon. Nem akartam a szemébe nézni, látni benne a szánalmat, amit irántam érzett. Mert szánalmas voltam, hogy ilyen fontos volt nekem valaki, aki végig csak kihasznált és átvert. Hogy ennyire vak voltam, amiért nem vettem észre, hogy az orromnál fogva vezetett. Végül mégis Kai-ra pillantottam, aki most már nem viselt napszemüveget. Csokoládébarna szemei kedvesen csillogtak, talán egy kis dühöt véltem felfedezni benne, és… Aggódást?

- Ne légy szomorú valaki miatt, aki lemondott rólad, SeHun. Sajnáld őt azért, mert olyasvalakiről mondott le, aki sohasem mondott volna le róla!

Ez a két mondat kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek, Kai-nak milyen sokat jelentek…