39. fejezet

Néha elgondolkodtam azon, vajon milyen lenne az életem, ha nem találkoztam volna bizonyos emberekkel. Sokan azt mondják, mindenkinek helye van az életedben, akiket megismersz. Aztán, ha valaki kilép, annak oka kell, hogy legyen – bizonyára nincs helye ott. Mindig is hülyeségnek gondoltam. Nem értettem, hogy miért kellene amiatt rájönnöm, hogy nincs szükségem rá, mert ő egyszerűen kilép az életemből? Persze, rengeteg ilyen emberrel találkoztam, de soha nem vettem róluk tudomást. Egyszerűen csak nem hittem benne. Mintha azt mondanák, hogy ha egy ajtó bezárul, mindig kinyílik egy másik. Vagy csak én voltam ilyen rohadt elcseszett, és mindenre rá tudtam cáfolni. Az biztos, hogy belegondoltam, mi lenne velem, ha Kai-t soha nem ismertem volna meg. Vajon azóta sem hinnék BaekHyunnak? Egyáltalán, beszélnék még vele azóta? Hiszen augusztus volt, mikor találkoztam vele legelőször. Aztán most március vége van. Rengeteg idő eltelt, de úgy elrohant a fejem fölött. Soha nem hittem volna, hogy egyszer Kai-nak fontos leszek. Döcögősen indult a kapcsolatunk, de valahogy… Most már el sem tudom képzelni, milyen lenne nélküle. Fontossá vált nekem anélkül, hogy észre vettem volna. Neki elmondhattam bármit, mindig meghallgatott és tanácsokat adott. Pontosan tudta, hogy hogyan kell velem bánnia, mit kell mondania és tennie. Ugyan néha úgy érzem, sokkal jobban ismer ő, mint én magamat – de egyrészt valahogy megnyugtató is. Hiszen néha magamat sem ismerem. Kai egy biztos pont számomra, akire bármikor számíthatok, és nem számít, mivel állok elő, ő mindig támogat a döntéseimben. Éppen ezért lepett meg annyira, mikor rájöttem, hogy számára is fontos vagyok. Persze, korábban is feltűnhetett volna, hiszen rengetegszer tett értem dolgokat. De most valahogy minden más volt… Láttam rajta, hogy mennyire fáj neki az, amit LuHan velem tett – ez pedig felért egy kínzással. Nem akartam, hogy az én gondjaimat is a nyakába vegye, csak hogy ez már akkor elbukott, mikor kitálaltam neki. Minden esetre, teljesen igaza volt abban, amit mondott. Soha nem mondtam volna le LuHanról. Még így sem, hogy nem érdemelte meg, szeressem. Sajnálnom kellett volna őt, hogy elvesztett egy olyan embert, mint amilyen én vagyok. Szerettem őt! Mindennél fontosabb volt nekem, de ő lemondott rólam. Kihasznált és átvert. Egy cseppet sem érdemelte meg, hogy szomorkodjak miatta… Annyira igaza volt Kai-nak, csak hogy mindennél egyszerűbb volt mondani, mint így is cselekedni. LuHan az életem része, és bármennyire is próbálom kitörölni belőle, túlságosan beleitta magát a mindennapjaimba. A lelkembe… Valamint a szívembe is.

- Tudom, hogy nem könnyű – kezdett bele, de csak megráztam a fejem.
- Ne beszéljünk róla – sóhajtottam egy mélyet. – Ahogy te is mondtad… Nem akarok miatta szomorú lenni, mert nem éri meg.
- Ennek ellenére nem kell elrejtened, ha fáj – mosolyodott el kissé – Most elmondtad nekem, és biztos vagyok benne, hogy jól esett, ugye?
- Úgy beszélsz, mintha lenne fogalmad erről – néztem a szemeibe, nem éppen gúnyosan, inkább csak kíváncsian.
- Voltam hasonló helyzetben – biccentett, mire csak bólintottam. – Most viszont menjünk fel hozzánk, mutatni akarok neked pár dolgot.
- Csak nem a szexi képeimet, amikkel kidekoráltad a szobádat? – nevettem fel, ahogy elképzeltem, tényleg megcsinálta.
- Pedig meglepetésnek szántam! – csatlakozott ő is a hülyeséghez, mire mind a ketten felnevettünk. – Ezt szeretem, mikor végre mosolyogsz… Úgy sokkal szebb vagy.
- A lányok a szépek, Kai – néztem rá jelentőségteljesen, miközben felöltöztem, a teámat pedig a kezembe vettem, hiszen még volt benne. – Tudtommal pedig nem vagyok lány…
- Valóban nem – bólintott ő is, majd követve a példámat, kiléptünk az üzletből, egy-egy meghajlás után. – Nagyon is attraktív srác vagy, de a tényen, miszerint szebb vagy, ha mosolyogsz, nem változtat.
- Aish, csak fogd be! – ráztam a fejem, mire Kai csak felnevetett.

Őszintén szólva, nem igazán tudtam kezelni a helyzetet. Mármint, persze, csókolóztunk már párszor Kai-jal, de soha nem gondoltam bele többet. Egészen pontosan, nem gondolkodtam arról, hogy vajon miért. Kai nekem csak fontos volt… De nem érzelmi szempontból, nem voltam belé szerelmes, inkább olyan volt nekem, mint egy legjobb barát. Vagy egy megértő báty. Nem, ez rossz, a bátyámat nem smárolnám le csak úgy, és nem nézném meg pasi szemmel. Mert nem volt mit tagadni, Kai rohadt vonzó volt. Emellett persze hihetetlenül gyönyörű is – és ekkor esett le, hogy én is egy „lányos” jelzővel illettem. Holott férfi. Egy nagyon is jóképű férfi. Soha nem értettem a kapcsolatunkat, de azt hiszem, ez így volt tökéletes. Nem léphettünk át egy határt, mert biztos voltam benne, hogy akkor megváltozna a kapcsolatunk. Én pedig – bármennyire is önző dolog – nem akartam elveszíteni Kai-t. Mert sokkal fontosabb volt nekem annál, hogy esetleg lefeküdjek vele. Képtelen lennék utána a szemébe nézni. Tudtam nagyon jól magamról, hogy képtelen lennék egy kapcsolatot fenntartani, mert reménytelen vagyok. Egy barátság teljesen más, és bár tudtam, hogy Kai-nak így sincs sok haszna belőlem, azért számítok neki és törődik velem. Ezt pedig semmi pénzért nem cseréltem volna le. Nem tudom, ő mit láthatott bennem, mikor egy kész csődtömeg vagyok. Ráadásul elég nehéz eset is, ő mégis mellettem állt végig. Jól kezelte az indulatos kifakadásaimat, egyszer sem szólt le, ha bunkó voltam, és mindig meghallgatott és tanácsot adott. Ezzel ellentétben én? Mit tettem érte? Semmit az égvilágon, ő mégis itt volt nekem. Ezért pedig örökké hálás lehetek Kai-nak.

- Nagyon elgondolkodtál – hallottam meg hirtelen mély hangját.
- Bocs, mondtál valamit? – néztem rá, és ekkor realizáltam, hogy mindjárt megérkezünk hozzájuk.
- Nem, csak túl csendes voltál, azt hittem, van valami baj – mosolyodott el.
- Jól vagyok – rántottam meg a vállam, de aztán kijavítottam magam. – Vagyis jobban, ne aggódj.
- Legalább őszinte vagy, ez már egy jó pont – simított végig felkaromon, majd felnézett a bérházra. – Krystal itthon van…
- És az baj? – kérdeztem, miközben én is felfelé bámultam, de nem tudtam volna megmondani, melyik ablak az övéjük.
- Nem, csak azt hittem, később jön majd – magyarázta. – Mindegy, menjünk fel.

Csendben sétáltunk felfelé. Kezdtem megszokni a lépcsőzést, még szerencse, hogy nem laktak olyan magasan, mert akkor a belemet is kiköptem volna, mire felérünk. Igazából, nem tudtam volna megmondani, mégis miért agyaltam ilyen hülyeségeken. Nem gondoltam még soha bele a kapcsolatunkba, ami azért kissé vicces, már ha BaekHyunt is számba vesszük. Róla naphosszat tudnék gondolkodni, rengetegszer meg is tettem. De talán azért más a kettő, mert BaekHyun… Ő csak BaekHyun. Míg Kai teljesen más. Sokkal fontosabb, mint hittem volna valaha, hogy lesz. De ezt már nem tudom visszacsinálni. Talán csak természetesebb ez a dolog köztünk, hiszen „barátokként” kezdtük. Már ha fogalmazhatok így. Aztán most itt vagyunk, én meg kezdem magam egyre kínosabban érezni. Komolyan, legszívesebben kiugrottam volna az ablakon. Nem értettem, miért éppen most jutnak eszembe ilyen faszságok. Ahogyan azt sem, miért vagyok ettől zavarban. Tény, hogy úgy tűnhetek, mint egy zavarodott kiscsaj a randi előtt, de… Bassza meg, nem voltam az! Ez is mind LuHan hibája. Ha miatta nem lennék ilyen kurvára elcseszett hangulatban, valószínűleg nem gondolkodnék ilyeneken. De bárhogy is próbálom őt szidni magamban, egyelőre nem megy. A szívem harcol az ellen, ami teljesen nyilvánvaló. Nem kellene még mindig szeretnem őt. Hiszen ő már régen elengedett, talán soha nem is szeretett. Erre én meg… Elég szánalmas dolog, de ez egy olyan dolog, ami biztos, hogy mély sebként lesz rajta az amúgy is meggyötört lelkemen. Idővel biztosan elkezd begyógyulni, de a heg örökké ott fog maradni. Ebben olyan biztos vagyok, mint kevés dologban. Ha már ezzel a hasonlattal éltem, mondhatnám azt is, hogy rendesen vérzik érte a lelkem. Pedig tudtam, hogy azt sem érdemelné meg, hogy rá gondoljak. Kurva élet…

- Megjöttünk – kiáltott a ház csendjébe Kai, ahogy beléptünk az ajtón.
- Üdv itthon – lépett ki a konyhából Krsytal, egy köténnyel a derekán, sután összefogott hajjal, de egy ragyogó mosollyal, ami aztán azonnal lehervadt, amint meglátott engem is. – Oh, sziasztok. Nem tudtam, hogy vendégünk is lesz…
- Én meg azt nem, hogy ma korábban hazaérsz – mosolyodott el Kai, majd húgához lépett, és egy puszit nyomott a homlokára, majd tovább slisszolt a konyhába. – Mit készítesz?
- Igazából csak két főre terveztem – nézett mélyen a szemembe a lány, mire végigfutott rajtam a hideg, de az a rosszabbik fajta. – De max rendelhetünk valamit.
- Ne fáradj, én úgysem vagyok éhes, majd SeHun megeszi az én részem – jött vissza köreinkbe a barna hajú, majd rám nézett. – Gyere, pakolj le a szobámban.
- Fél óra múlva kész – szólt utánunk Krystal, mire Kai csak intett neki, hogy vette az adást, aztán beléptünk a helyiségbe.

Most realizálódott bennem, hogy eddig még soha nem jártam a szobájában. Igen, apró kis lakás volt az övék, de valahogy a két hálószoba tabu volt. Egészen ideáig. Nem azt mondom, hogy nagy lett volna a szoba, mert egyáltalán. Éppen csak egy kis lyuk, de Kai nagyon is otthonosan rendezte be. Egy egyszemélyes ágy volt a jobb, távolabbi sarokban, mellette egy íróasztal, amire szépen el voltak rendezve a tankönyvei, és még pár kacatja. Volt egy gardróbja, ami azért elég nagy volt, beterítette az egész falat, az ablak pedig rögtön jobbra volt. A falak kellemes, krémszínűek voltak, semmi extra. Ami viszont megfogott benne, hogy rengeteg fénykép volt mind a falra, mind a szobán átszőtt, apró kis damilokra fűzve. Tátott szájjal bámultam a sok régi, de új képeket is. Sokon Krystal is szerepelt, láttam róla fehérneműben is képet, de jobbnak láttam nem rákérdezni. Ah, nem lesifotó, hanem rendesen, beállított képek voltak ezek, mint amit egyszer velem is eljátszott. Megnyugtató, hogy a saját húgát is rávette erre, nem csak engem. És ahogy eszembe jutott a dolog, meg is találtam saját szempáromat visszatekintve rám. Az a fénykép volt, amikor meztelenül ültem a széken, vörös tincseimbe túrtam, miközben pont felpillantottam a kamerába. Komolyan, tisztában voltam vele eddig is, hogy dögös vagyok, de ez a kép… Tuti, hogy dugnám magam. Basszus, kurva gyorsan le kellene állnom. Kai csak vigyorogva tette le a táskáját az íróasztalához, majd szégyentelenül lekapta magáról először a pulcsit, majd a pólóját is. Így premier plánban csodálhattam meg tökéletes testét.

- Csukd be a szád, belerepül a légy – vigyorgott rám a válla felett, mire csak felvontam a szemöldököm.
- Tudtommal márciusban, mikor még esténként javában mínuszok vannak, nincsenek legyek – közöltem vele szem forgatva, majd lehuppantam a bevetett ágyára, csak azért is tovább stírölve a kellően kidolgozott izmokat a hátán.
- Oké, ott a pont – adott igazat nekem, majd eltakarta a kilátást előlem azzal, hogy felvett egy fekete, minta nélküli pólót, majd nadrágot is nekiállt cserélni, ezúttal felém fordulva. – De ha a légy nem, belerepül majd más…
- Mégis mi? – zavarodtam össze, hiszen nem csak legyek nincsenek ilyenkor, hanem bogarak sem, meg ilyesmi… Nem?
- Imádom, mikor ennyire naiv vagy – nevetett fel Kai, majd egy egyszerű mozdulattal csípőm két oldalára térdelt, mire kissé elhúzódtam tőle, de ő jött utánam.
- Naiv a segged – húzódtam még jobban, de már a könyökömön támaszkodtam, rajtam egy magabiztosan vigyorgó Kai-jal, aki valami nagy rossz dolgon törhette a buksiját.

- Szerinted mégis mire gondoltam? – hajolt hozzám egészen közel, mire egy nyikkanással megadtam magam, teljesen elterültem az ágyon, így Kai megtámaszkodott a fejem mellett, és magabiztosan csillogó szemekkel meredt az enyéimbe.
- Honnan a fenéből kellene tudnom? Nem vagyok gondolatolvasó – grimaszoltam rá, de ezzel csak leplezni akartam, hogy valójában mennyire vágyom rá.
- Akkor gondolkodj egy kicsit – suttogta a fülembe, mire kirázott a hideg, és nem bírtam megállni, átkaroltam a nyakát, mikor még egy apró csókot is nyomott a fülem tövébe. – Aztán kíváncsi vagyok, hogy a kis, ártatlan fejed rájön-e…
- Basszus, Kai – sóhajtottam azonnal nevét, mert ez a rohadék képes volt a nyakamba motyogni, az meg egy elég érzékeny területem, hát még mikor letette formás fenekét a csípőmre; nekem pedig akkor esett le a dolog, így azonnal lelöktem magamról, és egy gyors helycsere történt. – Hogy baszódj meg!

- Komolyan, nem szeretem, ha csúnyán beszélsz – nézett mélyen a szemembe, mire nem tudtam eldönteni, hogy most sírjak vagy röhögjek rajta.
- Hát pedig kurvára csúnyán fogok beszélni! – vágtam rá azonnal. – És csak hogy tudd! Az ott lent… Soha nem fog ide kerülni – mutattam ágyékára, aztán a számra.
- Mi? – döbbent le teljesen, de esküszöm, olyan őszinte volt, hogy egy pillanatra én is elbizonytalanodtam.
- Mi van? – értetlenkedtem, nagyokat pislogva rá.
- Te most… – kezdett bele, de aztán elröhögte magát, eltakarta az arcát, majd egy gyors mozdulattal elkapta a tarkóm, és lehúzott magához. – Ah, annyira aranyos vagy!

Felfogni sem volt időm a dolgokat, nem hogy realizálni, ajkai lágyan, de mégis határozottan csókoltak rá az enyémekre. Én meg képtelen voltam neki ellenállni, hiszen bármennyire is próbáltam előle menekülni, szerintem mind a ketten tisztában vagyunk vele, hogy mennyire vonzódom hozzá. És bár tudom, hogy nem kellene ezt tennünk, nem lehetne túllépnünk egy határt… Ez még belefér, ugye? Ezzel nyugtattam magam, miközben könyökeimre támaszkodtam feje mellett, így közelebb kerülve hozzá, egész testemmel hozzásimulva. Nem tagadom, mikor karjaival átölelt, és átfordított minket, majd félig rám feküdt, élveztem. Rohadtul élveztem, és mikor elvált ajkaimtól, képtelen voltam kinyitni a szemeimet. Kai ezen csak felkuncogott, majd nyomott egy puszit a homlokomra, mire lebiggyesztett ajkakkal néztem végül a szemeibe. Úgy festhettünk, mint valami nyálas BL dorama főszereplői, de akkor pont leszartam. Többet akartam belőle, és ezt akkor sem fogom titkolni. Mert hiába tudom, hogy nem kellene ezt tennünk; hiába tudom, hogy ha bármi komolyabb történne köztünk, nem tudnék a szemébe nézni; és hiába mindez, ha… Megveszek érte. Mert igen, Kai egy rohadt vonzó srác volt, akit kívántam, minden egyes porcikámmal. Így hát nem törődve a következményekkel, lehúztam magamhoz egy újabb csókra, Kai pedig elmosolyodott. Soha nem fogom elfelejteni azokat a szemeket, ahogyan az előbb rám nézett. Az a kedvesen csillogó szempár, tele van csillogással mindig. Talán azért is vonz annyira. Tele van élettel és álmokkal, amik valahogy belőlem hiányoztak. De Kai… Mellette valahogy mindig azt érzem, hogy ad magából egy darabot, ezáltal én is megtapasztalhatom, milyen igazán élni. És ez tartott vissza attól, hogy köztünk bármi megtörténjen. Mikor nyelve átcsúszott a számba, éreztem, hogy kurva gyorsan abba kell ezt hagynunk, mert nem lesz jó vége. Ám mielőtt bármit is léphettem volna, egy gyors kopogás után Krsytal lépett be a szobába, mire azonnal elváltunk egymástól Kai-jal.

- Kész van… A kaja – köszörülte meg a torkát, ám ahelyett, hogy azonnal hátra arcot vágott volna, bent maradt, Kai pedig leszállt rólam, és én is próbáltam magam értelmes embernek mutatni; de jelenleg nagyon nem ment. – Oké, ha ezt csináljátok, de lehetne akkor, amikor nem vagyok itthon?
- Sajnálom – nézett rá Kai, mire Krsytal csak kissé elmosolyodott. – Csak kicsit… Elszaladt velünk a ló, ígérem, nem lesz több ilyen.
- Az a baj, hogy ez már nem az első alkalom volt – sóhajtott egyet a lány, majd hátat fordított nekünk. – Gyertek enni, neked pedig rendeltem csirkét.
- Ezért vagy a kedvenc kishúgom – terült el egy hatalmas mosoly ajkain, mire Krystal szem forgatva becsukta maga mögött az ajtót, én pedig csak akkor találtam meg a hangom.

- Ne haragudj – nyögtem ki először is.
- Ne aggódj, nem haragszik ő, csak lehet, kicsit sok neki mostanában – kuncogott.
- Nem azért – ráztam a fejem, mire ő kíváncsian rám emelte tekintetét, csak hogy én képtelen voltam viszonozni. – Amit tettünk, az… Helytelen. Nem történhet meg többször!
- Pedig úgy tűnt, annyira nem volt ellenedre – billentette oldalra a fejét.
- Nem érted, Kai – néztem végül a szemébe. – Nem akarom tönkretenni azt, ami köztünk van azzal, hogy… Lefekszünk egymással…

Úgy tűnt, pár másodpercig emésztgette a hallottakat, aztán őszintén elmosolyodott. Végül homlokomra csókolt, majd felállt az ágyról, és úgy nézett le rám.

- Rendben van, Rainbow – mosolygott lágyan, én pedig tudtam, hogy ezzel egy alkut kötöttünk egymás között.

A kérdés már csak az volt, ki fogja megszegni hamarabb…