40. fejezet

Éreztem, hogy mostanában nagyon nem tett jót a szervezetemnek az, hogy éjfélig fent voltam, de már hajnali ötkor keltem mindig. Fáradt voltam, álmos és nyűgös. Kurvára elegem volt mindenkiből, csak aludni akartam végre, minimum egy fél napot – de lehet, még az is kevés lett volna. Nem sokszor voltam ingerült a kialvatlanságom miatt, hiszen elég gyakran volt, hogy nem aludtam rendesen. De talán pont így, pár héttel azután, hogy egyik hétvégén sem sikerült pihennem, most nagyon kijött rajtam. A szokásosnál is bunkóbb és flegmább voltam az osztálytársaimmal, akik ezt meg is jegyezték, de szépen őket is leszartam. Ha nem lehet velem beszélni, állításuk szerint, mi a fasznak szóltak hozzám? Szarjanak a fejemre és kész… JongDae is került ilyenkor a legtöbbször, vagy legalábbis nem próbált beszélni velem, hiszen ő már ismert. Bár még mindig ő volt az egyedüli ember, akit elviseltem még ilyenkor is, és nem akartam kinyírni a szemeimmel. Most is ott ültem a helyemen, mindenki beszélgetett és hülyéskedett a másikkal, én meg csak bámultam ki a fejemből. Sok mindenen járt az agyam, de már nem nagyon bírtam reálisan gondolkodni. A fejfájásom újonnan a legjobb, elválaszthatatlan barátommá vált, és egyáltalán nem örültem neki. A szokásosnál is csúnyább pillantásokkal illettem meg az osztály vihogós ribancait, akik csak rátettek még egy lapáttal a migrénemre – holott soha nem voltam egy fejfájós típus. Komolyan, olyan lehettem, mint egy amúgy is hisztis, menstruáló csaj, de akkor és ott pont leszartam a dolgot. Április eleje volt, itt volt a nyakunkon a ballagás, meg minden faszom nyűg, de én nem akartam semmi mást, csak az ágyamat, és végre csendet. Most mondhatnátok, hogy miért nem aludtam ki magam? Megtehetném, de egyszerűen képtelen vagyok éjféltől korábban elaludni, a hétvégéim pedig abból állnak, hogy bejárónővé avanzsálódok. Emellett még néha HaNeul is rám sózza a gyerekeket, mikor neki úgy szottyan kedve, és anyám sem a kedvességéről volt híres. Így most már péntekre olyan elegem volt minden mozgó, és lélegző emberből, hogy legszívesebben kivágtam volna mindenkit az ablakon.

- Nem festesz valami jól – ült le velem szembe YiXing, mire csak elfintorodtam.
- Mert pont a te véleményed fog érdekelni… – rántottam meg a vállam, de nem tudta elkerülni a tekintetem a bicepsze, ahogy a padomra könyökölt, így ráfeszült a pólója.
- Nem vélemény volt, hanem kijelentés – mosolyodott el. – Tudom, hogy nem érdekel, mit mondok, de szeretnék veled beszélni.
- Most is azt csinálod – forgattam meg a szemem. – Mellesleg pedig jól tudod; nem érdekel!
- Veled már kedves sem lehet az ember, mert azonnal flegmán neki támadsz – húzódott el tőlem, kissé csalódottan.
- Ha ezzel tisztában vagy, minek jöttél ide? – tettem fel a száz pontos kérdést, mire YiXing eltűnődött.
- Gyere utánam, majd megtudod – suttogta halkan, miközben felállt, majd kisétált a teremből.

Egy ideig csak bámultam utána. Egyértelmű volt, hogy nem fogok utána menni, lezártam azt, ami köztünk történt, ő megértette, most mégis úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Ami egyrészt jó volt, de másrészt rohadt furcsa is. YiXing inkább az a típus volt, aki próbált inkább meghúzódni, ha valami incidens történik. Ám most éppen belerondított a közepére, ami nagyon szokatlan volt tőle. De valami izgalmasat tartogatott ez az új megmozdulása, így hát nagy nehezen rávettem magam, hogy felálljak a helyemről – kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat, hiszen egész nap meg sem nagyon mozdultam. Ezután szó nélkül indultam YiXing után. Bár JongDae érdeklődve bámult rám, nem mondtam neki semmit, ő pedig nem szaladt utánam, amiért hálás voltam. Szerintem pontosan látta, hogy korábban YiXing, most pedig én távozok, csak van annyi esze, hogy tudja, beszélgetni megyünk. Ráérősen ballagtam a szokásos öltözőbe, ahol mindig megejtjük a kisebb beszélgetéseinket, és nem kellett csalódnom, YiXing ott várt rám. Csak hogy alig csuktam be magam mögött az ajtót, ő olyan hevesen kent fel rá, és kapott az ajkaim után, hogy megilletődöttségemben el is löktem magamtól. Nem mondtam neki semmit, csak fürkésztem a tekintetét – féltem, ha megszólalnék, annak nagyon csúnya vége lenne. Elgyengülve húztam vissza magamhoz, amit ő egy hatalmas, győzelemittas mosollyal nyugtázott. Tényleg lezártam magamban YiXinget, és tudtam, hogy most nagyon-nagyon nem kellene megint belekeverednem vele – éppen vele – ilyen dologba, de basszus… Ki tud ellenállni egy kibaszott dögös Zhang YiXingnek, aki látszólag úgy be van rá indulva, ahogy annak rendje és módja? Így hát hagytam magam sodródni az árral ismét, immár sokadjára. Engedtem, hogy csintalan, fürge nyelve végigszántson az alsó ajkamon, ezzel bebocsátást követelve a számba, amit én habozás nélkül adtam meg neki. Kiélveztem, ahogy az utóbbi hetekben megizmosodott teste az enyémnek simuljon, és mikor csípőnk összeért, egy vágyakozó sóhajjal markoltam bele felkarjába. Ezzel is még jobban megbizonyosodva róla, hogy YiXing valóban edzeni járt, nem csak a szája volt akkora nagy.

- Basszus, mióta van ilyen karod? – nyögtem az ajkaira, miközben szégyentelenül tapogattam a bicepszét; egyszerűen imádtam fogdosni.
- Nem olyan rég növesztettem, de örülök, ha tetszik – vigyorodott el valami rohadt szexi módon, aztán egy újabb csókba invitált, én pedig nem voltam rest viszonozni. – Máshol is… Szépen meg van az edzések eredménye…
- Alig várom, hogy lássam – túrtam immár ismét fekete hajába, ami sokkal dögösebb volt, mint a szőke.

Azt hiszem, akkor, ott, abban a lyukasórában, életem egyik legjobb orális szexében volt részem. És talán az egyetlenben is, mert hogy JiSeo nem igazán részesített ilyesfajta élvezetekben. Konkrétan kimondva… YiXingnek olyan nyelvtechnikája volt, hogy legszívesebben sírni tudtam volna minden egyes pillanatban, mikor hozzám ért. Megőrjített ez a gyerek, de tényleg. Aztán mikor a szájába élveztem, és felrángattam magam elől, hogy viszonozzam neki a dolgot, ő csak kedvesen elmosolyodott, és képes volt azt mondani, hogy nem szükséges. Tisztán láttam, hogy ő is úgy állt, mint a cövek, a szeme úgy csillogott, hogy elgondolkodtam rajta, szarok az egészbe, és szétteszem neki a lábam – de ő visszautasított. Azt mondta, csak látta rajtam, hogy nagyon ki vagyok bukva, és egy kis orális kielégítés mindig jót tesz az embernek. Hát az biztos, hogy ezek után mindent kivertem a fejemből, és csak YiXingre tudtam gondolni. Ott hagyott egyedül az öltözőben, bármiféle további magyarázat nélkül. És ez döbbentett rá arra, hogy ezek szerint YiXing is belátta, hogy nem lehettünk együtt. Ami annak ellenére, hogy így volt helyes, egy kicsit mégis bűntudattal töltött el.

***

Sokat hallottam már arról, hogy tizennyolc évesnek lenni mennyire király. Nos, én soha nem vágytam rá úgy igazán. Meg aztán, ez nem jelent semmit, nálunk még bőven pár év kell ahhoz, hogy „felnőttnek” nevezhessük magunkat, bár tény, hogy valahol a világban, ha betöltöd a tizennyolcat, már nagykorúnak számítasz. Nekem ez csak egy újabb szám, egyel több, nincsen semmi jelentősége. Persze, a barátaimnak direkt különleges dolgokat terveztem, ha már egyszer elérkeztek a tizenhat után ehhez is. Bár JongDae nem tőlem kapta meg az életre szóló ajándékát, hanem JunMyeontól, de azt hiszem, ez így volt rendjén. Én nem akartam semmi extrát, nem akartam, hogy ChanYeol bulit rendezzen nekem, nem vágytam ilyenekre. Egyszerűen csak otthon akartam lenni, és írni. Talán kissé szánalmas dolog, hogy a saját születésnapomat otthon, egyedül akarom tölteni, de nem voltam sem egy nagy bulizós fajta, sem pedig piálós. Még ha bulit is szerveznének nekem, teljesen felesleges lenne. Persze, innék egy kis valamit, de annyi. Egyszerűen nem bírtam a piát az első, de egyben utolsó részeg estém után. Így hát ChanYeolnak is csak ráztam a fejem, mikor megkérdezte, hogy csinálok-e bulit. Felesleges lett volna, az a pár ismerősöm is vagy nem jött volna el, vagy eljött volna, de korán lelépett volna. Meg nekem sem sok kedvem volt mostanában semmihez, szóval nagyon reméltem, hogy a hátam mögött sem áll le szervezkedni.

- Most komolyan, tizennyolc leszel, ne már, hogy nem akarsz bulizni egyet – nézett rám azzal a hatalmas szemeivel unokatesóm.
- Ah, nem érdekel, Yeol – fintorogtam. – Ez csak egy újabb szám, egy évvel idősebb leszek, ennyi…
- Jó, de nem minden nap lesz az ember tizennyolc – mondta tovább, mire csak felnyögtem.
- Majd a huszadikra csinálsz nekem valami nagy party-t, de most ne fárassz ezzel, tényleg – mondtam komolyan, mire csak lebiggyesztette az ajkait.
- Oké, de ígérd meg, hogy akkor a huszadik szülinapodat végigbulizod velem! – vigyorgott, mint a tejbe tök.
- Még inni is fogok veled – kuncogtam fel, holott tényleg nem bírtam a piát. – Addigra majd csak elmúlik az undorom.
- Nekem is elmúlt idővel – legyintett. – Bár tény, hogy kellett hozzá vagy két év, nem tudom, pontosan.
- Soha nem felejtem el, hogy ott hánytatok a másik padnál DaeHyunnal – vihogtam fel a régi emlék hatására.
- Fúj, ne is emlegesd, lehányta a tornacipőm – emlegette fel ő is azt a bizonyos legénybúcsút.
- Ja, én meg egész este JoNy pofázását hallgattam – fintorogtam hirtelen. – Nagyon sokat dumál részegen…
- De régen volt már az is – gondolkodott el, majd a laptopja felé fordult.

Én az ágyán meresztettem a seggem, amit bár nem szerettem, mert tiszta macskaszőr lesz a nadrágom, most nem érdekelt. Csak átugrottam, mert apámnak kellett valami újság MinJitől, gondoltam, akkor már beszélek egyet Yeollal is. Mostanában úgyis elég ritkán találkoztunk, mert hát mindig máskor jár az egyetemre, mint én suliba. Aztán hiába van itt a szomszédban, van, hogy egy hétig nem is látjuk a másikat. Persze, attól beszélünk mi messengeren-ön, csak néha kicsit vicces, hogy hamarabb elérjük a másikat neten, mint élőben. Szerettem ChanYeollal beszélgetni, mert mellette tényleg nem gondolok semmire. Vagyis, eltereli a gondolataimat, már csak azzal is, hogy hülyeségekről beszélgetünk. Bár mindig én vagyok az, kettőnk közül, aki valami hülye poénnal kezd, de ez már nálunk megszokott. ChanYeol szerint én sokkal viccesebb vagyok nála, ami tényleg igaz. Másoknak talán furcsának hat, de mikor unokatesómmal vagyok, olyan vagyok, mint egy idióta kisgyerek. Aki ontja magából a szarabbnál szarabb vicceket, a hyungja mégis jókat nevet rajta. A kapcsolatunk már csak ilyen volt. Soha nem felejtem el, hogy kisebb korunkban egész sokat veszekedtünk. Minden apróságon, emlékszem, volt mind a kettőnknek egy kedvenc kisautója. Direkt vettek nekünk kettő egyformát, hogy ne vesszünk rajta össze, de nekünk akkor is sikerült. Valamelyikünké eltört, vagy nem is tudom már, de annyira összevesztünk azon, hogy akkor ki fog vele játszani, hogy végül egy hétig nem is beszéltünk a másikkal. Vagy a pikachus párna! Úristen, még a mai napig meg van az a citromsárga kis szar, amin rohadt sokat veszekedtünk szintén. Mert hogy az egyik párnán, Pikachu arcán, volt egy kis nyomtatási hiba, és egyikünk sem volt hajlandó azzal aludni, mert hogy az „szar”. Visszagondolva ezekre az emlékekre, jókat nevetek rajtuk, de akkor az volt a legnagyobb problémám. Azóta persze megváltoztunk mind a ketten, ma már az az első, ha átjön, végigfetreng az ágyamon, amin én is fekszem; szó szerint rám mászik, de ez nálunk természetes. Bár egy keskeny kanapén aludtam, tökéletesen elfértünk rajta ketten is, pedig nem voltunk kicsik. Ha esetleg én átjutok hozzá, kiszolgálom magam, mintha otthon lennék, és felzabálom a csoki készletét – mert hogy MinJi mindig veszi neki a csokikat, csak Yeol baszik megenni, mert nem kell neki. Azt hiszem, ebben az egyben hasonlítunk HaNaeullel.

Visszanéztem végül ChanYeolra, aki újonnan már a macskájával az ölében böngészte az internetet. Az a kis dög úgy el tudott kényelmesedni unokatesóm ölében, mintha valami trón lenne. Persze, ezt a fehér hajú egyáltalán nem bánta, még úgy is bánt a macskával, mint egy herceggel, annak ellenére, hogy rendszeresen „Kisbabám”-nak hívta. Tény, ChanYeol nagy macskás volt, én meg utáltam őket. De hát ez volt, szerettem én őt így is, csak a macskát vigye a közelemből, és rendben leszünk. A vicc az egészben, hogy a macskája szeretne engem, mindig úgy néz rám, mintha azt mondaná a tekintete: „Szeress!” Csak hát elég rossz emberrel próbálkozik, sajnos, ezen pedig Yeol jót szokott röhögni. Ahogy így néztem unokatesómat, oldalprofilból, viszont rá kellett jönnöm, hogy nem csúnya. Mármint, persze, eddig is tisztában voltam vele, hogy ChanYeol helyes, csak a rokonom – éljen az önbizalom –, de úgy igazán soha nem néztem meg. Hiszen mégis egy családtagom, és annak ellenére, hogy meleg vagyok, soha nem jutott eszembe. Most sem különösebben, csak megakadt rajta a tekintetem. Nem értettem, miért nem volt még barátnője, hiszen tényleg jól nézett ki, ezzel a fehér hajjal meg pláne! Magas volt, eléggé jó testfelépítésű is, nem az a kis gizda gyerek, akit elfúj a szél, vagy a lába vékonyabb, mint némelyik csajé. Hatalmas szemei voltak, szépen csillogtak, és úgy mosolygott, hogy szinte elvakított. Ha csaj lettem volna, és nem lenne a rokonom, tuti, hogy felszedném. Csak hogy tudtam, ChanYeol elég válogatós típus, és elégszer megbeszéltük már, hogy nekünk olyan valaki kell, mint a másik. Mármint, abban nagyon hasonlítottunk, hogy olyan embert akartunk magunk mellé, aki elfogad olyannak, amilyenek vagyunk, nem hisztizik be hülyeségekért, és ki lehet rajta igazodni. Sajnos barátomnak elég nehéz dolga van lányok terén, mert hát ja, valljuk be őszintén, melyik csajon lehet kiigazodni? Mostanában mondom neki, hogy legyen ő is meleg, lehet, hamarabb találna magának pasit, mint egy csajt. Erre ő persze csak nevetve legyint egyet felém. Pedig azért vicces lenne…

- LuHannak újonnan mi ez a mániája, hogy ilyen hülye képeket oszt meg? – nézett végül rám unokatesóm, mire felvontam a szemöldökömet. – Ah, a tipikus maszlag, hogy az élet így, meg az élet úgy…
- Nem tudom, nem igazán érdekel – rántottam meg a vállam hanyagul, holott érdekelt ő, csak próbáltam nem tudomást venni róla.
- Wow, na, hogy hogy? – lepődött meg a colos, mire sóhajtva felálltam, majd megálltam vele szemben.
- Hosszú, de elmondhatom röviden – mondtam csak ennyit, mire ő letette az öléből a szürke-fehér macskát, kicsit lesöpörte a nadrágját, mert tudta, hogy nem szeretem, ha macskaszőrös; ezek után ültem az ölébe.
- Mit csinált a kis görcs? – hallottam Yeol mély hangját mögülem, mire felnevettem.
- Csak kihasznált és átvert, nem olyan vészes a dolog, már túlléptem rajta – közöltem vele lazán, holott nem igazán volt igaz, de már jobban voltam.
- Mi van? – kérdezett vissza, majd azonnal ráment Lu nevére, és törölte az ismerősei közül. – Mit csinált?

Én pedig elmeséltem neki a sztorit, bár nem olyan részletekbe menően, csak a lényeget, hiszen ő találkozott már LuHannal, és tudta, hogy akkor megbántott engem azzal, hogy MinSeokkal lógott inkább helyettem. Így nem kellett a kezdetektől fárasztanom, csak Kris-t meséltem el neki, hogy a vele való találkozásom döbbentett rá mindenre. Még mindig furcsa, de a mai napig beszélünk LuHannal. Persze, már koránt sem olyan jó érzés, mikor ír nekem, de egyszerűen nem tudom őt elengedni. Egészen pontosan, nem tudtam, hogyan engedhetném el. Hiszen LuHan volt a múzsám, ő hajtott mindig előre abban, hogy írjak. Ő segített, én pedig segítettem neki. Fel akart nőni hozzám, aztán ahogy túlszárnyalt, többé nem volt rám szüksége. Eleinte ő volt az, aki imádattal írt nekem minden fejezet alá, hosszan fejtegetve nem csak azt, hogy remek író, de csodálatos ember is vagyok. Ezt pedig én soha nem cáfoltam meg neki. Úgy gondoltam, egy ember, aki azt írja, maradjak ilyen csodálatos, mint most; érdemes arra, hogy én is hasonlóan gondolkodjak róla. Mert valóban úgy éreztem, hogy LuHan különleges. Hogy annak ellenére, mekkora egy szarkupac vagyok, ő különlegesnek tart. Talán emiatt rajongtam érte mindig is. Soha nem értettem, mit szeretett bennem; visszagondolva, érdekelne, hogy azok a szavak is mind csak hazugságok voltak-e, csak hogy felfigyeljek rá. Talán már akkor sem voltam neki több, mint egy író, akinek a szárnyai alatt fel akart kapaszkodni? Bármennyire is akarom kizárni őt a gondolataimból, nem megy. Próbálkozom, tényleg, de minden egyes alkalommal, mikor megnyitom az üzeneteimet, az ő neve ott van. Szánalmas, de volt, hogy bőgve olvastam vissza egy-egy beszélgetésünket. És a tény, hogy mennyire vak voltam, mikor már az utóbbi hónapokban is olyan nagyképű volt velem, mindennél jobban fájt. Ahogy kitörtem a bűvköréből, bár felnyílt a szemem, néha úgy éreztem, jobb lenne mit sem tudni erről az egészről. Hiányzott LuHan. Hiányzott minden, ami ő, és amit adott nekem. Talán felfoghatatlan és szánalmas vagyok másoknak – nekem LuHan igenis egy hatalmas fordulópont volt az életemben, és úgy éreztem, soha nem jutok túl rajta.

- Mekkora egy geci – akadt ki a fehér hajú, mire elmosolyodtam. – Hogy a faszba… Fú, de felidegesít!
- Nem éri meg – legyintettem, majd elkényelmesedtem az ölében, és vállára hajtottam a fejem.
- De akkor is! – mondta tovább, hevesen gesztikulált a kezével. – Hogy lehet egy ember ilyen fasz? Basszus, és még én is meglepődtem rajta, hogy milyen aranyos! Hát a kurva nénikéjét! Hülye, köcsög, utálatos, szemétláda, faszfej, undorító… FÚJ!
- Kussolj már – nevettem ki teljesen szívből, ami jól esett; ahogyan az is, hogy ennyire felidegesítette magát azon, hogy „bántott” engem. – Mondtam, hogy már nem olyan vészes a dolog, túlélem.
- Jól van, csak felbasz – morogta még mindig. – Elérte nálam, hogy utáljam, pedig én aztán kevés embert utálok igazán!
- Tudom – bólogattam, majd görbe ujjaival kezdtem játszani, amik mindig megmosolyogtattak. – Ennek ellenére nem tudom utálni…
- Pff, pedig megérdemelné a kis nyomorék – szidta továbbra is, mire csak sóhajtottam egyet.
- Tény, hogy engem is felidegesített és rohadtul be tudtam volna verni a képét először, most már… Csak kezdtem megundorodni tőle, amikor ír nekem, néha fintorgok, de ennek ellenére ugyan úgy szeretem is őt. Pedig tudom, hogy utálnom kellene, meg minden, és az agyam tudja is… De a szívem nem.
- Aish, belezúgtál? – nevetett fel a colos, mire egy pillanatra elgondolkodtam.
- Szeretem őt, szerettem akkor is, és most is – válaszoltam végül. – De emellett rohadtul undorítónak is tartom, amit művelt velem, és más emberekkel is.
- Helyes, utáld is – paskolta meg a combomat, mire felegyenesedtem előbbi, kényelmes pozíciómból. – Vagy ha nem, utálom én helyetted!
- Nyomorék – nevettem fel azonnal.

Végül egész jókedvűen tértem haza. Nem éreztem magam letörtnek, annak ellenére sem, hogy LuHanról beszélgettünk Yeollal, és megint el kellett mondanom a dolgokat. Most már nem tört annyira össze, mint mikor Kai-nak beszéltem róla, ez pedig kifejezetten jó érzéssel töltött el. Ezek szerint kezdem őt elengedni, vagy nem tudom. De már nem éreztem akkora tehernek a dolgot, mint előtte. Jó volt ChanYeolnak is elmondani, mert tudtam, hogy ő tényleg reálisan látta a dolgokat – még ha jelenleg a vulgáris kifakadásban ki is merült a véleménye. De ő ismerte LuHant, tényleg tudta, hogy mennyire cuki kis feje van, hogy olyan ma született báránynak néz ki, erre képes ilyenekre. Viszont nem voltam miatta szomorú. Már túl jutottam azon, hogy bedepizzek miatta. Emiatt pedig kifejezetten jobb lett a kedvem. Apám csak megkapta az újságot, amiért egy jó órája átküldött, de nem panaszkodott, mert tudta, hogy nem fogok hazarohanni, ha már egyszer átjutottam a szomszédba. Aztán mikor közölte, hogy kaptam egy levelet, teljesen meglepődtem. A konyhapulton több levél is pihent, pár számla, meg ilyenek, az utolsón viszont az én nevem virított. A feladó pedig nem volt más, mint LuHan.

Mégis mi a fasz?