41. fejezet

„Kedves SeHun!
Először is: Nagyon boldogságos születésnapot szeretnék kívánni! Sajnos nem tudom, hogy mikor fog megérkezni a levelem, direkt korábban adtam fel egy héttel, de aztán ki tudja, mit művel a légiposta... :(
Másodszor: Ne haragudj, de a hangulok még a mai napig kifognak rajtam, szóval előre figyelmeztetlek, hogy tele lesz áthúzásokkal a levél. Azt se garantálom, hogy el tudod majd olvasni. >_<
Harmadszor: A levél rejt egy kis apróságot számodra. Nagyon kis semmiség, de már ősszel, mikor találkoztunk, előtte csináltam neked, és akkor is szerettem volna odaadni, de sajnos teljesen kiment a fejemből MinSeok miatt. Elég kis nyomi lett, majd legközelebb jobban sikerül. :)
Negyedszer: Hetek óta titkolózom előtted, de nemcsak emiatt a dologról van szó. Bevallom őszintén, hogy kicsit megrekedtem az írással az utóbbi időben... Nehezen vallom be még magam is, de éreztem, hogy valami nincs rendben, úgy voltam vele, hogy akármilyen történetet találtam ki, valami hibádzott benne, mintha elhagyott volna az ihlet. Főleg a közelgő ficemnél éreztem úgy, hogy képtelen vagyok igazán ütősre megcsinálni a történetet. Egy-két napig tetszett, amit kitaláltam, utána viszont úgy éreztem, hogy egyik esemény sem elég ütős, nem elég durva. Nem értettem, hogy miért, mert elég nagy dolgokat találtam ki, ami feldönt minden addigi elméletet. Akkor mégis mi lehet a baj?
Két dolog nyitotta fel a szemem, mindkettő hozzád kapcsolódik:
Az egyik, amikor azt írtad, hogy ha valaki kitalálja a ficedben az egyik végkifejletet, akkor abbahagyod az írását. Én már akkor is írtam, hogy én mindig is így voltam ezzel (pont itt rontottam el... :)). Ez a mondatod annyira megragadt bennem, hogy újraolvastam az egész ficet, és közben végig azon agyaltam, hogy vajon mi lehet a megoldás – hiszen ha elméleteket gyártok, akkor nemcsak jobban várom a következő fejezetet (hogy kiderüljön, bevált-e az elméletem), hanem a gondolkodásom és történetalkotási képességem is sokat fejlődik, amit a saját műveimnél majd tudok kamatoztatni. (És írtam már, hogy én szeretnék lenni a csoport talán egyetlen ütős történetírója.)
Két dologra jöttem rá:
1., Semmi olyan infót nem adtál meg, amivel a leleményesebbeket elvezetheted a mege megoldáshoz.
2., Ha kitalálható lenne az esemény, nem mondanál olyan nagy dolgokat, hogy ha valaki kitalálja, akkor abbahagyod.
De ha szinte biztos vagy abban, hogy senki nem tudja majd kitalálni, az nem egyenlő azzal, hogy felesleges próbálkoznom? Miért gondolkozzak olyasmin, amit úgyse tud senki kitalálni? Azzal csak magamat idegesítem, és teszem egyre kíváncsibbá, eredmény nélkül. Szóval eldöntöttem, hogy fejlődés ide vagy oda, most az egyszer követem a példádat, és nem bonyolódom felesleges elmélkedésbe, hiszen úgyis kiderül majd. És arra jöttem rá, hogy ha nem agyalok a megoldáson, akkor kevésbé piszkálja a dolog a csőrömet. Persze továbbra is érdekel, de nem az az a legfontosabb, hogy vajon mit találtál ki. Ha felhagyok az elméletek gyártásával, így nincs semmi kihívás, akkor nem érhet igazi meglepetés, mert tudom, hogy akármit is írsz, meg fogsz lepni, így felkészülök erre. Ha elméleteket gyártok, akkor felkészülök arra, hogy lehet, igazam lesz, így ha tévedek, az sokkal jobban megdöbbent, mintha arra készülök fel, hogy mindenképp meglepő lesz a megoldás, így nem tudod keresztülhúzni a számításaimat.
A többit (tanulságot) majd intr interneten írom meg, hogy:
1., Legyen egy kis meglepetés.
2., Ne kelljen többet körmölnöm.
Imádlak, és nagyon hálás vagyok neked, köszönök mindent!
LuHan, alias Lulu~”

Értetlenül bámultam a levelet még egy darabig. Nem igazán sikerült felfognom elsőre, és hiába olvastam el újra és újra, azon gondolkodtam, hogy én vagyok ilyen hülye, vagy LuHan ennyire nem tud hangullal írni. Mármint, persze, világos volt, csak halvány gőzöm sem volt arról, mégis hogy a picsába írhatott le nekem ilyeneket. Az mindig is igaz volt, hogy LuHannal annyira különböztünk, mint ég és föld, mégis annyira jól megértettük a másikat – az ellentéteink ellenére. Rengeteg dolog volt, amit én simán elfogadtam, ő viszont vitába szállt vele. Sokszor az írás is ilyen volt – sőt, legtöbbször az. Én szerettem olvasgatni, legtöbbször komolyabb válogatás nélkül olvastam bele egy-egy történetbe. Velem ellentétben viszont LuHan nagyon finnyás volt, semmi nem volt neki elég jó, mindenbe bele kötött, és csak azt látta meg az íróban, hogy mennyi fejlődés kell neki ahhoz, hogy legalább a nyomába érjen. Ezen sokszor „vitatkoztunk”, bár részemről annyiban kimerült, hogy én nem azért olvasok, hogy azt lássam, hol állok a ranglistán. Mert LuHan fejében – meggyőződésem – volt egy képzeletbeli lépcső, ahol az írók nevei voltak felsorolva, és ő állt ennek a legtetején, mindenki más csak alatta. Emlékszem, volt egy lány, elég híres volt, sokan kedvelték a történetét, de Lu teljesen ki volt rajta borulva, miszerint semmi extra nincs a történetében, mégis annyian szerették. A kedvencem az volt, mikor elkezdett fikázni egy friss írót – aki annak ellenére, hogy az első feltöltött története volt, fényévekkel jobb volt, mint néhány elismertebb. Mikor közöltem vele, hogy a lányka szerintem rohadt jól ír, ő akkor is csak azt fejtegette, hogy hát egy kis segítséggel biztosan sokat fejlődhetne.

Visszatérve, igen, az utóbbi időben mesélt az új projektről, amit kitalált, de előtte tényleg mindig azt hangoztatta, hogy az milyen király lesz. Azt is furcsa volt tőle olvasni, hogy egyáltalán megrekedt az írással – még magának is nehéz bevallania. Még ha ő egyáltalán azért írna, mert szeret! Nem, LuHant egyedül az elismerés hajtja előre, de ő ezt egyáltalán nem titkolta, legalábbis előttem. A levélben is írta, ami így, hogy itt volt előttem, még inkább szembesültem vele, hogy mennyire nem az az ember, mint akinek én végig hittem. A másik meg… Mindig olyan ember volt, aki elmerült a részletekben. Mikor olvasott, rengeteg elméleteket gyártott, hogy ez fog szerinte történni, meg így lesz, és hogy úgy lesz. Én meg persze a másik véglet, hogy minek ennyit agyalni rajta, úgyis ki fog derülni. Persze én is elkalandoztam sokszor, de inkább az olvasásba temetkeztem bele, nem pedig a képzelgéseimbe. De nem, neki nem volt nagyobb sikerélmény annál, ha „leleplezte” egy író ötletét. Ezért volt olyan megszállottan oda azért, hogy kiderítse, én mit tervezek. Mert tény, hogy nem szoktam dobálózni azokkal a szavakkal, hogy abbahagyom az írást. Persze nem véresen komolyan gondoltam, de ismerhettem volna annyira LuHant, hogy tudjam, neki pont ez ragad meg. De hogy most az egyszer követi a példámat… Régen ennek a mondatnak kurvára örültem volna, most viszont csak egyetlen fintorra futotta. Félelmetes látni, hogy milyen ember LuHan valójában. Főleg így, hogy levélen keresztül is érzem azt a tömény egoizmust, ami a szavaiból árad. Utáltam az ilyen embereket, de pont LuHan volt az, akinél nem vettem észre a dolgot. Mert túlságosan elvakított.

Ami viszont a legjobban felbaszta az agyam, hogy annak ellenére, szét tudtam volna tépni a levelet, meghatott, hogy gondolt rám a születésnapomon. Igaz, csak két nap múlva lesz, de ő már egy hete elküldte nekem a levelet, hogy biztosan ideérjen. Egyszerűen nem tudtam őt utálni. Még mindig jól esett, hogy én voltam az, aki felnyitotta a szemét – bár teljesen hülyeség az egész, ha neki fontos, akkor egészségére. Képes volt azt írni, hogy imád. Annyira régen váltottunk egymással ilyen szavakat, hogy rendesen elérzékenyültem tőle. Régebben szinte mindig „cukim”, „édim” voltunk egymásnak, most meg nagyjából sehogy nem hívjuk egymást, még köszönni sem szoktunk. És bár lehet akármilyen buzis, nekünk ez természetes volt, sőt, még nyomorék, ölelős meg puszis matricákat is küldtünk egymásnak. Idejét sem tudom, mikor volt utoljára olyan, hogy ő azért írt volna rám, hogy megkérdezze, hogy vagyok, esetleg. Mindig csak valami olyasmiről beszélt, ami neki volt fontos. És bár már nem érdekelt, mióta rájöttem, hogy átvert – csak még jobban megerősített abban, hogy így a legjobb. Bár azt hittem, soha nem leszek túl rajta, ilyenkor elgondolkodom azon, hogy így tényleg nem fog sikerülni. Éppen ma mondtam el ChanYeolnak az egész dolgot, elég csúnya dolgokat is kiejtettem a számon – erre ő levelet küld nekem a születésnapomra. Ez pedig egy kis bűntudattal töltött el. Hiszen, végtére is a háta mögött szidtam. Pedig megérdemli, tudom, hogy meg, de akkor sem jó érzés olyan módon beszélni róla. Mert még mindig kibaszottul szerettem LuHant…

***

- Isten éltessen! – köszöntött fel MinJi, majd két nagy cuppanós kíséretében a kezembe nyomott némi pénzt.
- Köszönöm szépen – vigyorogtam, majd unokatesóm lépett hozzám.
- Gondolom, nem lesz meglepő a dolog, hogy mit kapsz, de azért… Boldog szülinapot! – villantotta felém harminckét fogas vigyorát, majd előkapta a háta mögül a tábla oreos milkát.
- Hát ez tényleg nem volt meglepő – nevettem fel, majd elvettem tőle a kedvenc csokimat.
- Most már, ha egyszer eljutsz Európába, legálisan piálhatsz – kacsintott rám a colos, mire megforgattam a szememet.
- Mintha annyit innék amúgy is – vigyorogtam, majd miután beszélgettünk egy kicsit a felnőttekkel, elvonultunk Chan szobájába.

Igen, elérkeztünk a születésnapomhoz is. JongDae nagyon aranyos volt tegnap, megkérdezte, hogy mit vegyen nekem, mert nem akar valami olyasmivel meglepni, ami aztán nem tetszik nekem, és csak áll a polcomon. Bár ő inkább kreatív volt, szeretett készíteni ajándékokat, én megmondtam neki, hogy ez nagyon aranyos, de ezt a szokását tartsa meg JunMyeonnak, nekem elég, ha vesz egy tábla csokit. Így is lett, reggel egy akkora nagy csokit vett elő a táskájából, hogy elgondolkodtam azon, hogy a picsába rejtette el. YiXingtől is kaptam egy kisebb változatot, most véletlenül semmi extra ajándékkal, de ez így volt helyes. A legutóbbi kis akciója után tényleg rájöttem, hogy ezt még akkor sem szabad művelnünk – főleg így –, hogy semmi közünk egymáshoz. Anyáméktól is egy bazi nagy csokit kaptam, HaNeul és DongSun pedig egy üveg piát vettek nekem. Amit egyáltalán nem értettem, hiszen egyáltalán nem voltam alkohol párti – de azt mondták, hogy majd a buliban elfogy. Én meg csak pislogtam, hogy milyen buli, hiszen nem szerveztem semmiféle bulit. Bár volt egy halovány sejtésem, hogy ChanYeol nem bírt megülni a seggén, beigazolódni látszott a gyanúm. Bár ma, pont tizenkettedikére szervezte a dolgot, sok embernek közbejött valami, így áttette jövő hétre a bulit, az mindenkinek megfelelt. Bár akkor már javában tizennyolc leszek, de nem baj. Addigra talán a kedvem is megjön egy kis ivászathoz, mert hogy most nincs, az is teljesen biztos.

Alig tudtam hazavinni a kezemben a sok ajándékot. Bár igaz, főleg édességek voltak, de elég sok, úgyhogy az asztalom tele volt rengeteg kalóriával. Nem igazán voltam egy nagy csokis, de néha belefért a dolog. Ám ahogy azt a sok csokit és bonbont ott láttam, egészen elment a kedvem az összestől. Egyedül az oreos milkát ettem meg, mert az a legjobb dolog a világon. Mondjuk anyám még tavalyra megígérte, hogy süt nekem egy oreo tortát, ez valahogy mindig kimarad az ünneplésből. De nem bántam, mert mégsem egy olcsó mulatság, és amíg van csoki, elvagyok nélküle. Neten is rengetegen felköszöntöttek, amit bár soha nem szerettem – hiszen néha olyan emberek is írnak, akik azt sem tudom, hogy kik. Így azzal a lendülettel törlöm is őket az ismerőseim közül. De az is nevetséges, mikor olyanok írnak, akikkel amúgy egy szót sem beszélek, vagy még köszönni sem bírnak, ha találkozunk. Elég undorító az egész, és sokszor elgondolkodtam azon, hogy leveszem a picsába a dátumot, hogy ne lássa senki – de aztán mégis fent hagytam, ha már semmi más adat nincs megadva rólam. Az írói profilomon is rengeteg olvasó írt nekem, voltak, akik megleptek egy-egy novellával, ami nagyon aranyos volt tőlük. Furcsa volt belegondolni, hogy ők mind azt hiszik, lány vagyok – pedig a stílusom, ahogy beszélek velük és írok, egyáltalán nem valami lányos. Bár egyszer terveztem nekik elmondani, hogy végig egy pasi irkált nekik, esetleg beszélgettek, de még nem volt itt az ideje.

Mosolyogva válaszolgattam néhány olvasómnak, mikor csengettek. Ez nálunk nem egy gyakori dolog, annak ellenére, hogy egy kisvárosban éltünk, nem sokan használták a csengőt. Esetleg ChanHee felmászik a padra, és non-stop nyomogatja, míg anyám vagy apám ki nem megy ordibálva neki, hogy azonnal fejezze be. Ezt a gyerek nagyon élvezi, én már kevésbé, mikor tizedjére hallgatom végig a Jingle Bells-t. Gondoltam, anyám majd kimegy, itthon van, de mikor percek múlva sem hallottam odakintről mozgást, felálltam hát kényelmes ágyamról, majd a laptopot ott hagytam, így indultam meg a kijárat felé. Apám dolgozott, ezek szerint anyám sem volt itthon, szóval muszáj volt nekem kimennem, amit mindig utáltam. Ki tudja, ki az, legtöbbször az ősöket keresték, és valaki leáll velem beszélgetni, amit kurvára utáltam. A kutyák eléggé megugatták az illetőt, így biztosra vettem, hogy valami idegen, így belenéztem a tükörbe, mielőtt kimentem volna. A hajam nem volt az igazi, de nem is volt vészes, így hagytam, ahogy van. Egy egyszerű, fehér póló volt rajtam és egy szürke melegítőnadrág, valamint mezítláb voltam, hiszen odabent a lakásban jó idő volt. Mondjuk így, április közepén már javában tavaszodott, mezítláb még elég kellemetlen volt kilépni a csempés teraszra. Első körben ráordítottam a kutyára, hogy menjen a helyére, a szürkés házőrző pedig szót fogadott. Nem láttam tisztán, hogy ki állhatott a kapu túlsó végén, hiszen a kerítés eltakarta, így hát mezítláb sétáltam le a teraszról, majd el a kapuig, ahol kinyitottam azt.

- Szia, SeHun – mosolygott rám az az ember, akire a legkevésbé számítottam.
- LuHan?! – pislogtam rá nagy szemekkel, és alig fogtam fel, hogy tényleg ő állt velem szemben. – Mi…? Hogy…?
- Nos… Meglepetés – tárta szét a karját, kínosan mosolyogva, miközben megigazította a hátizsákja pántját. – Boldog születésnapot!
- Basszus. – Alig jutottam szóhoz, csak néztem a hatalmas, Bambi szemeket, amik ugyan olyan csillogással néztek rám, mint ezelőtt; a szőke tincseit, amik lágyan keretezték vékony, V alakú arcát; valamint a rózsaszín kis ajkait, amiken egy apró mosoly ült.
- Nem erre a fogadtatásra számítottam – kuncogott, mire tekintetem visszakaptam a szemeibe.
- Idióta, hogy kerülsz ide? – bukott ki belőlem a kérdés, és egyszerűen képtelen voltam megállni; erősen magamhoz szorítottam alacsony, vékonyka kis testét.

- Mindjárt más – motyogta nyakamba, ahogy ő is átölelte derekamat, majd egy mély levegőt vett. – Hozzád jöttem.
- De hogyan? – húzódtam el tőle, de csak annyira, hogy szemeibe tudjak nézni. – Basszus, te képes voltál miattam „átruccanni” Koreába?
- Igazából igen – biccentett. – De anyámék is jönnek majd utánam, csak én kihisztiztem, hogy jöhessek korábban, mert meglepetést akartam neked okozni.
- Hát sikerült, ami azt illeti… El sem hiszem, hogy itt vagy – simítottam végig puha arcán; egyszerűen nem tudtam elrejteni az érzéseimet előle. – Nagyon hiányoztál.
- Te is nekem, Hunnie – mosolyodott el, majd ismét magához ölelt.

Olyan volt, mint régen. Teljesen ugyan úgy viselkedett velem, mint mikor utoljára láttam. Rohadtul jól esett ismét magamhoz ölelni őt, és egyszerűen úgy viselkedni vele, mintha nem is barátok, hanem minimum szerelmesek lennénk. De LuHannal soha nem zavart ez a dolog. És akkor nem érdekelt, hogy milyen undorítóan bánt velem, hogy kihasznált és átvert. Csakis miattam jött el Koreába, egyedül, hogy a születésnapomon meglephessen. Egyszerűen képtelen voltam haragudni rá mindezek után, és olyan jól esett tőle minden, már csak az is, hogy ott volt velem, hogy mindent elfelejtettem. Akkor nem számított semmi, csak az, hogy végre velem volt. Hiányzott, piszkosul hiányzott minden, ami ő volt, és most végre visszakaptam. Félretettem minden sérelmemet erre az időre, mert mintha éreztem volna, hogy több ilyen nem lesz. Mintha csak búcsúzni akartunk volna, úgy viselkedett. Zavarban volt, mikor a szobámban leült az ágyamra, majd egy mosollyal konstatálta, hogy a levele ott pihen az asztalomon, sok ajándékkal együtt. Nem igen beszéltünk azóta, nem tudtam magam rávenni, hogy ráírjak, de gondoltam, már úgyis mindegy, majd azt mondom neki esetleg, ha kérdezi, hogy tegnap kaptam meg, de nem volt időm írni neki. Nem mintha érdekelt volna, itt volt velem ismét – ki tudja, mennyi idő elteltével. Én pedig szívem szerint el sem engedtem volna soha többé. Csak mosolyogtam rá minduntalan, annyira jó volt őt látni, annyira hiányzott, én pedig… Szeretem őt.

- SeHunnie – kezdett bele halkan, majd a szemembe nézett.
- Hm? – ültem hozzá közelebb, mire ő zavartan hajtotta le a fejét.
- Igazából… Szerettem volna valamit mondani, de tudtam, hogy ehhez személyesen el kell jönnöm, mert nem olyasmi, amit… Amit csak úgy be lehet jelenteni – motyogta halkan, mire a szívem hevesen dübörgött a mellkasomban.
- Bármi is az, ki vele – biztattam kedvesen, mire a szemembe nézett.

Akkor láttam meg benne mindent. Egész pontosan, megláttam benne azt, amit eddig soha. Hogy mennyire más, mint én mindig is hittem. Hogy most is teljesen elvarázsolt a külsejével, és az aranyos pofijával. Képes voltam mindent elfelejteni, csak mert végre visszakaphattam. Azt hiszem, erre egyedül LuHan volt képes. Mégis, mindezek vettek rá arra, hogy végre cselekedjek. Mivel ő nem beszélt, én pedig közel voltam hozzá, tekintetem lesiklott ajkaira, majd nem hezitáltam többet. Tarkójára fogtam, majd egyetlen, határozott mozdulattal magamhoz húztam, és ajkaira csókoltam.

És abban a pillanatban vesztem el teljesen…