45. fejezet

Utáltam. Utáltam ezt az egészet, hogy ennyi idő elteltével most kezdek el nem úgy gondolni rá, mint egy kutyaszarra a cipőm talpán. Persze, ez közel sem azt jelentette, hogy belezúgtam, vagy valami. A véleményem, miszerint kettőnk között soha nem lesz olyan dolog, amire ő igazán vágyik, nem változott. Egyszerűen csak valami más lett. Lehet, hogy csak én változtam, de egyre jobban azt éreztem, hogy kötődök BaekHyunhoz. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan dolog bennem, folyamatosan azt mondja, hogy adjak neki egy esélyt. Hogy nem lehet olyan rossz, mint én azt hiszem. De nem éreztem iránta semmit, és az lenne a legaljasabb dolog, ha úgy lennék vele együtt, hogy nem is szeretem. BaekHyun pedig, amilyen naivan szeret engem, talán még el is hinné, hogy tényleg belé szerettem. Tisztában voltam vele, hogy neki fogalma sincs róla, mennyivel sebezhetőbb így, hogy halálosan szerelmes belém. Sokkal könnyebben ki lehet használni, de tudom, hogy ezt ő nem látja. Sajnálom, de remélem, hogy mikor végre egyszer, valaha is túljut rajtam, belátja majd; igenis helyesen cselekedtem. És ez volt az a fő dolog, ami engem is visszatartott attól, hogy engedjek neki. Később úgyis mind a ketten megbánnánk. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy ő csalódna utána a legjobban. Már csak azért is, mert régen nyilván szerelemből feküdtünk le egymással – most pedig mi lenne? Csupán szex, legalábbis számomra. Nem azt mondom, nyilván nem lennék vele durva, figyelnék rá, de… Nem lenne olyan, hozzá fogható sem. BaekHyun pedig még mindig a régi énembe kapaszkodik, és csak még jobban összetörném ezek után. Mégis fájt, hogy ő ezt nem látja be, és a realitásommal okozok neki ekkora fájdalmat.

- Nem jössz? – motyogta halkan BaekHyun, visszafordulva hozzám, jobban összehúzva magán a bőrkabátot.
- De, megyek – bólintottam, majd én is beléptem a kapun, kulcsra fordítva magam után. – Miért nem mentél be, ha ennyire fázol?
- Igazából, elfelejtettem, hogy vannak kutyáitok, és féltem, hogy megijesztem őket és támadnak, vagy ilyesmi – magyarázta aranyosan, mire elmosolyodtam.
- Ezeknek olyan mindegy – legyintettem, és valóban, a két kutya meg sem moccant a házukban, míg bejutottunk az ajtón.
- De sötét van, basszus – szólalt meg mögöttem, én pedig reflexből nyúltam a keze után, hogy magabiztos léptekkel vezessem fel az emeletre, a teljes vak sötétben.
- Nem fogok mindenhol villanyt kapcsolni feleslegesen – suttogtam, mert anyámék már javában aludtak, nem akartam őket felébreszteni. – Vigyázz a fejedre!

- Mié- Aú! – jajdult fel, ahogy bevágta a fejét a lépcsőfeljáratban a falba; így azonnal befogtam a száját, ő pedig megijedve pislogott rám, kezeimre ő is rászorította a sajátját.
- Mondtam, hogy vigyázz – piszmogtam neki, de valójában nem haragudtam rá, inkább vicces volt, hogy így megijedt. – Majd odafent megnézem, gyere.
- Ne haragudj – motyogta, ahogy lehúztuk a cipőnket, majd fellépcsőztünk a szobámba.
- Nem haragszom – sóhajtottam egy nagyot, majd az ágyam felett lévő kislámpát felkapcsoltam, így néztem BaekHyunra, aki még mindig az ajtómban szobrozott. – Kicsit rendetlenség van, nem számítottam vendégre, bocsi…
- Ugyan, köszönöm, hogy itt aludhatok – mosolyodott el, majd felvett a földről egy használt pólót, és azt mosolyogva összehajtva tette le az ágyam végébe.
- Na, gyere ide, hadd nézzem a fejed – intettem neki, majd leültem az ágyra, ő pedig követte a példámat.

Óvatosan nyúltam arcához, hogy lentebb hajtsam a fejét, mert így nem igen láttam belőle sokat. Persze, az is lehet, hogy semmi baja nincsen, de azért nem kellemes a kőkemény falba beverni a fejed. Visszaemlékezve, számtalan haverom találkozott már azzal a fallal. Én is nem egyszer megfejeltem, főleg, mikor rosszul léptem a lépcsőn, és le is zuhantam. Amikor JongDae először nálunk járt, ő is meg akarta fejelni, az volt a mázlija, hogy alacsony, így nem ért el addig a feje. Szóval most nem lepődtem meg, hogy Baek is megtalálta az ominózus falat, de még ha nem szóltam volna előtte… Lassan tűrtem el koromfekete tincseit a fejéről, hogy láthassam a bőrét, ő pedig néha felszisszent, így be tudtam azonosítani, hol érhette az ütés. Szerencsére semmi komoly nem látszott, így elhúzódtam tőle, majd haját igazgatva mosolyogtam rá. Ő meg csak bámult rám a szép szemeivel, és szerintem azon gondolkodott, mi a fene ütött belém. És őszintén, én sem tudtam volna megmondani, mi ez a hirtelen kedvesség. De én tényleg komolyan gondoltam azt, hogy lehetnénk barátok. Mert pontosan tudtam, hogy ez több nem lehet. Az pedig egyikünknek sem jó, ha ez megy tovább, ami most van köztünk. Hogy ő folyamatosan siránkozik utánam, meg teper értem, és lóg rajtam; én meg minden erőmmel próbálom lerázni, de ő annál inkább jönne. Ha talán tudnánk csak barátok lenni, ez megszűnne, és mind a kettőnk jól járna. Csak ahogy most Baek nézett rám, az minden volt, csak nem baráti pillantás. Csillogott a szeme, szinte láttam rajta, hogy élvezi, hogy rajta időzik a tekintetem. Bevallom, kellemes látványt nyújtott, még ha a szemfestéke kicsit el is volt kenődve, és szerintem sokkal szebb volt nélküle.

- Elugrom zuhanyozni, megleszel addig? – szakítottam meg a szemkontaktust végül.
- Persze, majd netezek – mosolyodott el, mire én bólintottam, és megindultam kifelé, de az utolsó pillanatban utánam szólt. – SeHun!
- Igen? – néztem rá vissza a vállam felett, kezemben szorongatva a kilincset.
- Ugye nem akarsz megint külön szobában megágyazni nekem? – kérdezte csendesen.
- Ha mire visszaérek, és addigra te megágyazol kettőnknek, akkor nem – vigyorodtam el.

Még éppen láttam, hogy már pattant is fel az ágyról, magamban kuncogva hagytam el a szobámat. Gyorsan elintéztem a zuhanyzást, nagyjából tíz perc volt az egész, fogmosással együtt. Kicsit deja vum támadt, mikor realizáltam, hogy megint nem vittem magammal pizsamát, így egy törcsivel a csípőmön másztam vissza a szobába. Reméltem, hogy most BaekHyun nem fogja azt csinálni, mint legutóbb. Nem tudtam volna megmondani, hogyan reagáltam volna rá. Kissé idegesen léptem be a kuckómba, és akaratlanul is elvigyorodtam, mert ott feküdt a kihúzott ágyon, szépen megágyazva két személyre. Amint felfedezte, hogy visszaértem, mondani akart valamit, de a szavak a torkán akadtak, amint meglátott. Nem foglalkoztam vele sokat, csak gyorsan kivettem egy alvós pólót a szekrényemből, és magamra kaptam. Majd nem sokat gondolkodva, de azért neki háttal, egy fekete bokszer is rám került. Hajamat törölgetve ültem le mellé az ágyra, és lestem bele a telójába, hogy mit csinált, de csak a neten nézelődött valamit. Zavartan kapta le rólam a tekintetét, majd minden további szó nélkül mászott le az ágyról, és lépett a hátizsákjához. Nem hozhatott magával valami sok cuccot, ha egy kis táska volt nála, de ő elkezdett benne turkálni. Bosszúsan morgott valamit az orra alatt, amit csak ő érthetett, így kénytelen voltam kinevetni őt.

- Nem hoztál valamit? – kérdeztem végül meg.
- Igazából semmit nem hoztam – vallotta be. – Hirtelen felindulásból jöttem el, nem gondolkodtam, hogy valószínűleg csak másnap megyek haza… A sminklemosómat kerestem, de még azt sem találom.
- Jól van, nyugi, majd én adok mindent – álltam fel, majd kivettem a szekrényemből egy kicsit kisebb méretű, szürke pólót, és egy új alsót, majd a kezébe nyomtam. – Sminklemosót a fürdőszobaszekrényben találsz, van ott új fogkefe is, a fogkrém meg szemet szúr.
- Köszönöm – vette el a holmikat, majd lassan ő is távozott.

Míg ő zuhanyozott, én végigfeküdtem az ágyon, majd egy mélyet sóhajtottam. Elég fáradt voltam, és most éreztem meg igazán, hogy álmos is. Nem hiába, már javában hajnali fél öt volt, és talpon voltam reggeltől. Csodálkozom, hogy eddig bírtam. Gyorsan kézhez vettem a telóm, majd felnéztem netre. Mikor beléptem facebook-ra, jött egy értesítésem, miszerint születésnapja van valakinek. Soha nem érdekeltek az ilyenek, így most sem törődtem vele. Nézegettem a kezdőlapomat, miután letudtam a fontosabb dolgokat, és csak akkor jött velem szembe LuHan. Éspedig azért, mert akinek születésnapja volt ma, az ő volt. Azonnal megállt az ujjam a görgetésben, és csak bámultam a profilképét. Emlékek ezrei tódultak a fejembe róla abban a pillanatban. Az elmúlt héten egyetlen egyszer sem jutott eszembe. Nem gondoltam rá, nem hiányzott, hogy beszéljek vele, hogy tudjam, jól van, és ő sem írt. De a hiánya most olyan elemi erővel tört rám, hogy kis híján elgyengültem. Az volt a szerencsém, hogy Baek belépett a szobába, így azonnal rákaptam a tekintetem. Minden rendben volt vele, azt leszámítva, hogy a sminkje rendesen szét volt kenődve a szemén. Bár látszott, hogy próbálta leszedni, nem igen jött neki össze. Muszáj voltam elmosolyodni rajta, majd egyszerűen csak kiléptem a közösségi oldalról, egyetlen másodpercig sem hezitálva többet azon, hogy mit kellene tennem. Elvégre, ha valakinek ilyen egyszerű volt átgázolni rajtam, én mégis miért pazaroljak rá időt? Mosolyogva Baekhez léptem, majd levettem a saját szekrényemről egy csomag sminklemosó kendőt.

- Igazából kerestem a szekrényben, de nem találtam meg – húzta el a száját. – Add, majd én megcsinálom, borzalmasan nézek ki.
- Szeretném én csinálni – mosolyogtam rá. – Persze, ha lehet…
- Hát… Végül is – bólintott rá aztán, így kivettem egy darab kendőt a csomagból.
- Hunyd le a szemed – kértem tőle, ő pedig azonnal megtette, így gyengéd mozdulatokkal töröltem le a fekete masszát a szemeiről.
- Egyébként miért van neked sminklemosód? – kérdezte, és mikor éppen hajtottam egyet a kendőn, hogy tiszta felülettel töröljek le egy újabb adag sminket róla, rám nézett.
- Nem tudom, néha jól jön – rántottam meg a vállam. – Lehozza az alkoholos filcet, jó illata van, és néha lusta vagyok lemászni kezet mosni, ha valami a kezemre megy, vagy ilyenek…
- Világos – nevetett fel, mikor már az utolsó simításokat végeztem rajta.

Kinyitotta szemeit, így még utoljára a szeme alatt is megtörölgettem, hogy ott se maradjon semmi, aztán késznek nyilvánítottam. Még azért egy teljesen tisztával is áttöröltem az arcát, de egész jól leszedtem, így szinte semmi nem maradt rajta. Kidobtam a szemetesbe a két kendőt, majd elmosolyodtam, ahogy a tükörben nézegette az arcát. Megjegyezte, hogy ez a kendő nem szárította ki a bőrét, és hogy egész puhává tette. Nem akartam vele közölni, hogy így, smink nélkül szerintem sokkal szebb, mint a sok festékkel valaha is lesz. De azért ez még tőlem is túlzás lett volna. Így csak forgattam a szemem rajta, aztán befeküdtem az ágyba. Mikor ez neki is feltűnt, kénytelen volt átmászni rajtam, én meg csak akkor vettem észre, hogy tényleg az én cuccaim vannak rajta. A póló még így is lógott rajta, és leért a combjáig, az alsó viszont jól passzolt rá. Nagyjából egy méretünk lehetett, bár neki a csípője szélesebb volt, mint az enyém. Mikor végre mellettem feküdt, hátranyúltam, és egy mozdulattal lekapcsoltam a villanyt, így teljes sötétség borult a szobára. Kényelmesen elhelyezkedtem, bár így elég kényelmetlen az ágy, nagyon lejtett befelé, így reggel biztos, hogy a közepén ébredünk majd mind a ketten. Legalábbis, ChanYeol mindig úgy járt, bármennyire is húzódott szélre elalvás előtt. Sóhajtottam egyet, és bár arra számítottam, hogy BaekHyun hajnali traccspartiba kezd, nem így történt. Mintha ott sem lett volna mellettem, aminek egyik részem nagyon is örült, hiszen végre nem zaklatott; másrészt viszont aggasztott. Így bármennyire is próbáltam befogni a számat, nem ment. Erre is csak Byun Kicseszett BaekHyun volt képes. Soha nem hittem volna, hogy valaha nekem esik majd nehezemre csendben lenni mellette.

- Minden oké? – kérdeztem aztán, rekedt hangom átszelte a csendet kettőnk között.
- Persze, miért? – kérdezett vissza, és akkor megmozdult, talán felém fordult, mert jobban hallottam a szuszogását.
- Csak fura, hogy nem mondtál semmit, azt hittem, van valami baj – mondtam ki egyszerűen, amit gondoltam.
- Te mióta aggódsz értem? – tette fel az ezer pontos kérdést kuncogva, mire egy nagyot sóhajtva fordultam felé.
- Mióta tudom, hogy miattam sebezhetőbb vagy – néztem a szemeibe komolyan, már amennyit láttam belőlük, de az biztos volt, hogy azok ledöbbenten kerekedtek el.
- Ez nem igaz. Miattad sokkal erősebb vagyok, mint valaha voltam – húzódott közelebb hozzám, így orra szinte súrolta az enyém, majd pár másodperc múlva hozzátette. – Köszönöm neked ezt a mai napot, SeHun…
- Aludj jól, BaekHyun – búcsúztam én is, majd kitűrtem a homlokából enyhén nedves tincseit, és kapott oda egy puszit.
- Szeretlek, SeHunnie – motyogta még, aztán pár perc múlva már egyenletesen szuszogott; lassan az álmok mezejére taszítva ezzel engem is.

***

El sem hittem, hogy már az utolsó hetet kezdtük el a suliból. Hihetetlen belegondolni, hogy ez az év is milyen gyorsan elrepült. Visszagondolva szeptemberre, hogy akkor még azt hittük, alig akar majd elvánszorogni ez a pár hónap, most tessék, itt vagyunk, egy héttel az érettségi előtt. Én pedig, mint megjósoltam, semmi újat nem tanultunk ebben az utolsó évben. Annyi pozitívum volt a hétben, hogy már tanítás nem volt, mindegyik tanárral csak beszélgettünk, ha nem búcsúztattuk őket. Már nagyon elegem volt ebből, főleg, hogy holnap megint JongDae-nél kell aludnom, mert csak később kell jönni, nekem meg nincs buszom. Ráadásul éreztem, hogy nem vagyok valami jól. Ha pedig ballagáson is szarul leszek, lehet, még el sem megyek. Kinézem magamból. Az meg csak hab a tortán, hogy Kai hívott, hogy kész vannak a tablóképek, és az osztálytabló is, mikor tudnék érte elugrani. Bocsánatot is kért, hogy ilyen sokáig elhúzódott a dolog, de mondtam, hogy nem gáz, a lényeg, hogy megvan. Holnapra beszéltük meg a találkát, azt mondta, neki az lenne a legjobb, mert akkor kocsival el tudja hozni a sulihoz a tablót. Bár ennek én nem örültem, mert biztos, hogy szerencsétlent le fogják zaklatni, de max nem mondom el nekik, csak én kiugrom értük.

- Beszéltél azóta SeungWannal? – kérdezte hirtelen JongDae, egy újabb lyukas órán, a telefonját száműzve a kezéből.
- Nem igazán, miért? – kérdeztem vissza, barátomra pillantva.
- Csak úgy, YiXinggel beszéltem hétvégén, és kérdezte, hogy mi volt ez a nagy balhé – rántotta meg a vállát.
- És mit mondtál neki? – nevettem fel.
- Igazából semmit, csak hogy van egy közös ismerősötök, és hogy mindenki félreértette a lány szándékait, azért lett balhé – magyarázta.
- Szeretem, mikor hazudsz – támaszkodtam meg a padon, úgy néztem rá vigyorogva.
- Yah! – ütött meg kissé. – Csak kicsit szépítettem a dolgon, azt mondtam neki, amit mindenki hisz… Most mondjam el neki az igazat?
- Annyira nem lepte volna meg, lévén, hogy ő is tisztában van vele, nem a lányok vonzanak – vettem lentebb a hangerőt, mire ő csak bólogatott.
- Egyébként, ha engem kérdezel… YiXingnek bejön SeungWan – motyogta, mire felvontam a szemöldököm.
- Honnan szívtad ezt? – kérdeztem, ő meg mintha csak erre várt volna, ismét a kezébe vette a gigantikus méretű mobilját.

Esküszöm, én imádtam JongDaet, és azt is, hogy mindent ki tudott deríteni. De néha kurva ijesztő volt, mikor néhány – számomra teljesen felesleges – infókból ő egy olyan kész történetet kreált, hogy még el is hitted neki. Most például azért van azon az elméleten, hogy kínai osztálytársunk igencsak érdeklődik a lány iránt, merthogy… Megmutatta, hogy pár napja ismerősök lettek, aztán YiXingnek új profilképe lett, és egy olyan zenét linkelt be hozzá, ami arról szól, JongDae elmondása szerint, mintha rólam beszélne. Hogy el kell engednie valakit, aki fontos számára, hogy beköszöntsön valami új az életébe, valami sokkal szebb annál, ami korábban volt. Aztán YiXing feltett pár képet, hogy hétvégén bulizni volt, és milyen meglepő, SeungWan is ugyan abban a buliban volt szombaton, néhány barátjával. Nekem bár ez semmit nem jelent, JongDae mondta, hogy hallott pár alsóbb éves lányt arról beszélgetni reggel a villamoson, hogy Wendy kicsit túllőtt a célon, a piát illetően, és egy idegen srác kísérte haza. JongDae meg van róla győződve, hogy az YiXing volt, mert amikor beszélgettek, a srác említette neki, hogy nagyon fáradt, mert a buli után még haza kellett kísérnie valakit, aki elég messze lakott. Az pedig már nem jelentett gondot barátomnak, hogy kiderítse, Wendy tényleg nem a szomszédban lakik. Persze, mondhattam volna, hogy ezek csak találgatások, vagy hogy semmi nem biztos, de… Volt ebben valami. Mármint, Wendy aranyos lány volt, és éppen megérdemelte volna, hogy egy olyasvalaki, mint YiXing, beleszeressen. Mert osztálytársam nem volt rossz ember, jól bánt a lányokkal is – annak ellenére, hogy volt velem egy kis kilengése, tudtam, hogy soha nem vallotta magát melegnek. Amúgy is, mellettem még ott volt neki az a csaj, bár ha minden igaz, már szakított vele egy ideje. Úgyhogy most teljesen szingli. De tényleg lehetséges, hogy tetszik neki Wendy, vagy csak rendes volt, és hazakísérte őt, és mi kombináljuk túl a dolgokat? Igen, JongDaenek megvolt az a képessége is, hogy olyan magabiztosan adta elő a dolgokat, hogy elhitted neki. Mintha csak végszóra történt volna, a szóban forgó lány lépett be a terembe, és tekintetével keresett valakit. Amint megpillantotta YiXinget, mintha kissé zavarba jött volna, de aztán rám nézett és elmosolyodott.

- Rég láttalak, mi a helyzet? – kérdeztem a lányt, aki lazán leült az előttem lévő székre.
- Csak nagyon unatkoztam már, olyan punnyadás van, hogy az osztály fele kiment cigizni vagy kávézni… De látom, itt sem jobb a helyzet – biggyesztette le az ajkait, ami aranyos volt. – Amúgy Son SeungWan vagyok – mutatkozott be kedvesen barátomnak.
- Igen, tudom – mosolygott cicásan barátom. – Én Kim JongDae, örülök.
- Hé, miért van az, hogy a barátod ismert engem, te pedig nem? – nézett rám durcásan. – Hazudtál nekem, Oh SeHun?
- Ő sem ismert téged, csak miután letámadtál múlt héten, és meséltem neki – nevettem fel. – Szerintem már az én nevemet is ismeri mindenki, neked köszönhetően…
- Sajnálom, de nézd a jó oldalát – billentette oldalra a fejét. – Már csak ez a pár nap van a suliból.
- Jogos, megadom neki a pontot – szólt közbe barátom, mire oldalába könyököltem, ő meg megcsapott érte.
- Aish, ez fájt – simogattam karomat, JongDaere nézve csúnyán.
- Magadra vess – nyújtotta ki a nyelvét, de aztán ő is simogatni kezdte a karomat.
- Ti együtt vagytok? – tette fel hirtelen a kérdést a lány, mire mind a ketten megdermedtünk egy pillanatra.

Aztán egyszerre robbant ki belőlünk a röhögés. Ezt nem kellett magyarázni, mind a kettőnk ugyan arra gondolt. Az, hogy mi valaha is együtt legyünk, olyan nevetséges és abszurd volt, mint kevés dolog az életben. Imádtam JongDaet, komolyan, helyes is volt, meg minden, de egyszerűen a feltételezés is hihetetlen, hogy mi valaha… Úristen. Wendy-nek sem kellett magyarázni, megértette ő szavak nélkül is a dolgot, így csak szerényen, de azért bocsánatkérően mosolygott ránk. Egyikőnk sem vette magára, nem olyanok vagyunk, de azért később JongDae megmutatta egy közös képét JunMyeon-hyunggal, hogy lássa, tényleg nem vicceltünk. Jól elszórakoztunk ezen, Wendy is sokszor velünk nevetett, és senkit nem érdekelt közülünk, hogy megbámultak minket az osztálytársaink. Ám arra egyáltalán nem számítottam, hogy YiXing állt meg előttünk, és egy kérdést fog feltenni, amivel beigazolódni látszott JongDae elmélete.

- Sziasztok, bocsánat, amiért zavarok – kért udvariasan elnézést, majd a lányra szegezte tekintetét. – Tudnánk odakint beszélni, Wendy?
- Miről kellene nekünk beszélni? – vonta fel a szemöldökét a lány, de tisztán látszott rajta, hogy kicsit zavarban érzi magát.
- Ami szombaton történt… – kezdett volna bele a kínai srác.
- Semmi olyan nem történt szombaton, amiről beszélnünk kellene, YiXing – mondta határozottan Wendy, mire osztálytársunk is meglepődött.
- Csak bocsánatot akartam kérni tőled, de oké, jól van, értem én – váltott át YiXing sértettbe. – Legyél még te felháborodva, pedig azt hittem, te más vagy, mint a többiek… Nagyot tévedtem!

Azzal elviharzott, ki a teremből, mi pedig tanácstalanul néztünk utána legjobb barátommal. Fogalmunk sem volt, mi volt ez az egész, bár elnézve Wendy arcát, ő igenis tudta, és most kicsit úgy tűnt, megbánta, hogy úgy beszélt a sráccal. Ám mielőtt bármit is kérdezhettem volna tőle, megcsörrent a telefonom.

Aki pedig hívott, az nem volt más, mint Kai...