46. fejezet

Annyira nem volt türelmem semmihez. Komolyan, legszívesebben fogtam volna magam, és hazahúztam volna a belem. Nem érdekelt, hogy el kell búcsúztatni a tanárokat, hogy ez az utolsó hetem a sok, szerencsétlen osztálytársammal, hogy a tanárok basznak bejönni órára, vagy ha be is jönnek, öt perc múlva húznak el, mert dolguk van. Kérdem én, akkor mégis mi a francért járunk be? Amúgy is felesleges, de így… Csak felbaszom magam emiatt a fos iskola miatt. Olyan megkönnyebbülés, hogy már csak pár nap, és végleg vége az egésznek. Oké, ott lesz még az érettségi, meg majd a szóbeli, de kit érdekel? Nem kell látnom a sok életképtelent, szűk két hónapig, maga lesz a paradicsom. De egyelőre még el kell őket viselnem, pedig nagyon nincs kedvem már jó képet vágni hozzájuk. Sóhajtottam egy mélyet, majd Wendy-re pillantottam, aki mellettem állt, nekidőlt a falnak, és bevallom, még szép is volt, ahogy az áprilisi napsütés megcsillant a barna haján. Fura, hogy ilyen jóban lettem a lánnyal, pedig szinte nem is tettem érte semmit. Tény, hogy elég furcsa első találkozásunk volt, és én is megkedveltem őt, de olyan, mintha valami elbaszott BFF-ek lennénk… Amire már csak rágondolni is szörnyű, nem hogy még belátni, van benne valami igazság. SeungWan tényleg nem mindennapi lány volt, és az volt benne a legfurcsább, hogy tényleg elsőre olyannak tűnik, mint bármelyik picsa az utcáról. Mondjuk, ő nem kent magára egy kiló vakolatot, nem járkált olyan ruhákba, amiből mindene kivan, de… Szóval a lényeg, hogy elég pozitívan csalódtam benne. Az is elég jól érintett, hogy valóban egy lánnyal kerültem közelebbi kapcsolatba, mivel az utóbbi időben a lányokat messzire elkerültem. Ha szóba is jöttek, letudtam annyival, hogy nyávogós ribanc az összes. De Wendy bebizonyította számomra, hogy vannak még különleges lányok, és szerencsére, éppen vele sikerült összebarátkoznom.

- Valld be, hogy csak azért jöttél inkább velem, hogy ne kelljen YiXing után menned – törtem meg a kellemes csendet, egy sunyi vigyorral figyelve a lányt, aki rám kapta a tekintetét.
- Yah, Oh SeHun, nehogy azt hidd, hogy menekülök előle – fintorodott el.
- Akkor miért nem beszélsz vele? – kérdeztem a nyilvánvalót.
- Mert nincs miről beszélnünk – rántotta meg a vállát, majd oldalra fordította a fejét, figyelte a forgalmas utcát, hátha felbukkan valahol Kai, nem mintha ismerné őt.
- De ő nem így gondolja… – húztam el a szám, majd én is hasonlóképp cselekedtem, de még nem láttam felbukkanni a szürke sportkocsit.
- Muszáj nekünk róla beszélni? – fakadt ki a lány, kissé indulatosan. – Komolyan, SeHun, elmondanám, ha történt volna valami köztünk, de nem történt semmi!

- Elhiszem, csak ismerem YiXinget, és tudom, hogy kibaszott szar emberismerő… Azért furcsa, hogy neked azt mondta, azt hitte, más vagy, mint a többi lány – magyaráztam neki, mire úgy tűnt, egy kissé elbizonytalanodott.
- Oké, elmondom, hogy mi volt, de ne mondd el senkinek, oké? – nézett végül fel a szemembe, mire megforgattam a szemem.
- Úgy ismersz te engem, hogy elárulom a titkaidat? – mosolyodtam el kissé.
- Mi… – kezdett bele, de azonnal zavarta kapta le rólam a pillantását, majd motyogni kezdett valamit az orra alatt.
- Wendy – szólítottam a nevén, de mikor nem reagált rá semmit, állánál fogva fordítottam magammal szembe; ki volt pirulva, és úgy tűnt, nagyon zavarban van, hiszen alig bírta tartani a szemkontaktust. – Lefeküdtetek, ugye?

Választ viszont nem kaptam, mert egy torokköszörülés hallatszott a hátunk mögül. SeungWannak pedig ennyi kellett, azonnal eltolt magától, majd lehajtott fejjel próbálta magát összeszedni, míg én csak higgadtan hátrafordultam, felkészülve arra, hogy valamelyik életképtelen tanár fog lebaszni minket, akinek nincs jobb dolga, mint baszogatni a diákokat. Oké, azt zárójelben hozzáteszem, hogy nem lehetne kijárkálni a suliból, míg tanítás van, de baszki, végzősök vagyunk, három nap múlva elballagunk ebből a rohadék suliból, ne várják már el, hogy bent fogok ülni, mikor jobb dolgom is van ennél. Ám legnagyobb meglepetésemre, nem egy tanár állt mögöttem, hanem maga Kai. Frissen festett, koromfekete hajjal, ráadásul egy olyan fazonnal, ami még dögösebben állt neki, mint az előző. Már ha ez lehetséges. Elképzelni sem bírtam, hogy a fenébe nem hallottuk meg, hogy leparkolt mellénk a kocsival, de már mindegy volt. Kissé elmosolyodtam, üdvözlésképp, amit ő viszonzott is, de láttam rajta, hogy fél szemmel Wendy felé néz, aki immár összekapta magát, és szintén fürkésző pillantásokkal bombázta Kai-t. Most bemutathattam volna őket egymásnak, de egyrészt nem értünk rá ilyenekre, másrészt, nem akartam a kelleténél tovább húzni Kai idejét, mivel azt mondta, sietnie kell majd.

- Gyorsan ideértél – mondtam neki csak ennyit, majd a kocsihoz léptem, hogy segítsek neki kiszedni a cuccokat.
- Úgy tűnik, tényleg nem számítottál rám – bökött a fejével Wendy felé. – Ki ez a lány?
- Egy évfolyamtársam – mondtam az igazat, mire ő a kezembe nyomott egy hatalmas mappát, ami olyan nehéz volt, hogy majd leszakadt a kezem tőle.
- Szerintem ő nem csak ennyit gondol rólad – mondta halkabban, hogy csak én halljam, majd mélyen a szemembe nézett.
- Barátok vagyunk – szögeztem le azonnal, mire Kai elmosolyodott. – Tényleg, tudja, hogy meleg vagyok.
- Oké, nyertél, de lásd be, hogy elég félreérthető volt a dolog – kuncogott fel. – Ha nem tudnám, hogy melyik nemhez vonzódsz, még a végén féltékeny lettem volna.

- Fogd be – sziszegtem neki, mert a következő pillanatban mellém lépett Wendy, és a vállamra támaszkodva figyelte Kai-t.
- Szia, Son WeungWan vagyok, de nyugodtan szólíts Wendy-nek – mutatkozott be, egy gyors meghajlást követően. – Segíthetek valamiben?
- Szia, Kai vagyok, örülök, hogy megismerhetem SeHun barátnőjét – hangsúlyozta ki az utolsó szót, miután ő is meghajolt, mire megforgattam a szemem. – Ha tényleg segíteni szeretnél, vidd azt a mappát, ami SeHunnál van, mert mi a nagy tablót fogjuk, ami elég nehéz.
- Oké – mosolygott Wendy, majd átvette tőlem a mappát, mintha nem is lenne súlya.

Ezek után kiszenvedtük a hátsó ülésről a tablót, amit nem igazán volt időm megcsodálni, mert jobban lefoglalt, hogy egyrészt baszott nehéz, másrészt, hogy ne ejtsem el. Kai még lezárta a kocsit, majd elindultunk befelé. A portás elég hülyén nézett ránk, de egy szót sem szólt. Azt merte volna megtenni, tuti, hogy a szájába léptem volna, mert egyébként egy seggfej. Wendy jókedvűnek tűnt, mintha nem is beszélgettünk volna semmiről, de szerintem tisztában volt vele, hogy ezt nem fogom annyiban hagyni. Ugyan nagy esélyt látok arra, hogy tényleg történt köztük valami, de az talán nem igaz, hogy lefeküdtek. Mármint, oké, hogy részeg volt, de nem néztem volna ki belőle, hogy rámászik YiXingre. Osztálytársamból meg főleg, hogy kihasználta volna a dolgot. Elbambulásomnak köszönhetően megbotlottam egy lépcsőfokban, és majdnem olyat tanyáltam, hogy szerintem még az orrom is betört volna, de szerencsére meg tudtam magam tartani.

- Bassza meg, SeHun, jól vagy? – tette le azonnal azt a rohadnék képet Kai, és azonnal mögém lépett.
- Jól vagyok, nem történt semmi – biztosítottam, bár a tenyerem fájt, ahogy megtámasztottam magam a földön, és a lábam is egy kicsit, de nem volt vészes egyik sem.
- Azt hittem, megáll a szívem – csatlakozott Wendy is. – Nagyon megijesztettél.
- Ne aggódj miattam, kemény vagyok – mosolyogtam fel rá, amit viszonzott, de tényleg látszott rajta, hogy megijedt. – Menjünk, mindjárt felérünk.
- Miért ilyen magasan van az osztályotok? – kérdezte Kai, miután újra elindultunk.
- Nem tudom, végig itt voltunk, már megszoktam – rántottam vállat, majd miután Wendy kinyitotta előttünk az ajtót, beléptünk rajta.

Egyszeriben mindenki elhalkult, még a zenét is megállították, annyira bámultak minket. Aztán amint felfogták, hogy tényleg a tablókat hoztuk, úgy repültek ránk, mint legyek a szarra. Éppen le tudtuk lenni a képet a tanári asztalra, hogy mindenki megnézhesse, húsz ember tolongott oda egyszerre, ami nem kis hangzavarral járt együtt. Csak szemforgatva hagytam ott őket, Wendy-vel egyetemben, mitán átadta a mappát Kai-nak, majd JongDae felé vettük az irányt, aki szintén unottan nézte a csődületet. Mikor végre leültem a helyemre, pár lány már Kai-t zaklatta a saját fényképeik miatt. Fáradtan dőltem JongDae vállára, aki nem szólt egy szót sem, csak tovább játszott a telefonján. Wendy is elkezdte nyomkodni a sajátját, mert egyébként annyit pittyegett neki a messenger, mióta itt van velünk, hogy olyan húsz után nem számoltam. Bár úgy tűnt, nem jó hírek, mert végig csak fintorgott, aztán pötyögni kezdett. Nyilván az osztálytársai zaklatták, hogy menjen vissza, de megértem, hogy nem vágyott oda. Itt sincs nagy élet, de legalább most van egy kis izgalom – valamint Kai-nak köszönhetően, most egészen elvonták a figyelmet róla.

- Egyébként – kezdett bele a lány, majd eltette a telóját, és rám nézett. – Honnan a fenéből szedted össze ezt a srácot?
- Régebbről ismerem őt, és mikor itt volt az ideje a tablófotózásnak, eszembe jutott, és rákérdeztem nála – magyaráztam egyszerűen.
- Nem így értettem – biggyesztette le az ajkait, majd közelebb hajolt hozzám, és halkabban is kezdett beszélni. – Mióta vagytok együtt?
- Kai-jal? – húztam fel a szemöldököm, mire ő bólogatott. – Dehogy vagyok vele együtt!
- Most miért tagadod? – vágta hátra magát a széken. – Úgy néztetek egymásra, hogy azon gondolkodtam, mikor gyullad fel a kocsi…
- Ez olyan, mint mikor azt hitted, JongDaevel vagyok együtt – fordultam barátom felé.
- Hé, egyáltalán nem hasonlít a kettő – ellenkezett legjobb barátom is, felnézve a telefonból. – Én az osztálytársad vagyok, a legjobb barátod, nem mellesleg, van egy barátom, akit szeretek.

- Attól még ugyan olyan elképzelhetetlen – fontam össze karjaimat.
- Attól még úgy néztetek egymásra, mint a szerelmesek – kötötte az ebet a karóhoz.
- Aish – fintorodtam el. – Ha ennyire a párkapcsolatokról akarsz beszélni, mi is volt köztetek YiXinggel? Úgy rémlik, nem válaszoltál.
- Kit érdekel most? Ne tereld a témát, Oh SeHun – rázta az ujját felém, mire elkaptam, ő pedig kinyújtotta rám a nyelvét.
- Leharapom – mondtam fenyegetően, bár szerintem mind a ketten tudtuk, hogy nem gondolom komolyan.
- Persze, el is hiszem – nevetett ki egyszerűen, mire ismét nyílt az osztályterem ajtaja.

Az emlegetett szamár lépett be rajta, Zhang YiXing, aki nem kicsit volt meglepődve, hogy amíg ő valahol bizonyára depizett, milyen felfordulás történt az osztályban. Felénk nézett egy pillanatra, majd ő is ment megnézni a tablót, ahogyan a többiek. Fura, hogy csak mi JongDaevel nem vagyunk rá kíváncsiak, mindenki más igen. Ebből is látszik, hogy miért vagyunk legjobb barátok, még annak ellenére is, hogy rengeteg dologban különbözünk egymástól. YiXinget figyeltem, ahogy elégedetten nézte az osztálytablót, lőtt is róla pár képet, majd odatolakodott a lányok tengerében Kai-hoz, aki átnyújtotta neki a saját borítékát, amiben a tablófotói voltak. Így csak megérdeklődtem Wendy-től, hogy nekik kész vannak-e már a képek. Ő pedig panaszosan elmesélte, hogy már egy jó ideje igen, de egyáltalán nem elégedett vele. Nem csak ő, hanem az osztály nagy része sem. Állítólag valami osztálytársának egy ismerőse csinálta a képeket, de az öregember nem vette komolyan egyáltalán. Azt mondta a lány, hogy nekik kellett folyamatosan zaklatni a vénséget, hogy csinálja már meg a fotókat, meg mindent ők szerveztek. Aztán olyan fos minőségű képeket kaptak, ami egyáltalán nem érte meg az árát, ráadásul, ha valaki meg is mondta ezt a pasinak, az kiakadt, hogy ha nem tetszik, így járt. De más fotóshoz már nem lett volna idejük elmenni, így sajnos azokkal a képekkel kellett beérniük. Mikor JongDae megkérdezte, hogy mennyibe fájt nekik, és Wedny elmondta, hogy nagyjából háromszor annyit kért el, mint Kai, barátom teljesen kiakadt. Nem szokása ezt csinálni, de mindig is nagy igazságérzete volt, és mivel, konkrétan átbaszták Wendy-éket, nyilván nem hagyhatta szó nélkül. Bár tényleg jogos volt, én csak nevetni tudtam rajta, mert hihetetlenül aranyos volt, mikor duzzogott. De aztán, amint csörgött a telefonja, úgy felragyogott az arca, mintha mi sem történt volna. Szavak nélkül tudtam, hogy JunMyeon hyung hívta őt, mivel már szaladt is ki a teremből, hogy felvegye, és beszélhessenek, míg párjának ebédszünete van.

- Egyszer én is akarok ilyen szerelmes lenni – mosolyodott el a lány.
- Minden esélyed meg van rá – néztem rá komolyan. – Sőt, szerintem, ha jobban kinyitnád a szemed, látnád, ami az orrod előtt van…
- Most ezzel mit akarsz mondani? – billentette oldalra a fejét. – Hogy jöjjek össze YiXinggel?
- Miért ne? – rántottam meg a vállam. – Annyira ellene vagy, nem értem, miért…
- Mert… Mert ő annyira más – sóhajtotta végül, hosszú haját hátradobva. – Mindenkitől különbözik, akit eddig megismertem.
- És az olyan rossz? – kérdeztem óvatosan.
- Ah, SeHun – temette tenyerébe arcát, lemondóan sóhajtva. – Ha tudnád, hogy mi történt, megértenéd…
- Akkor mondd el, és megértem – nevettem ki, mert aranyos volt, hogy így szenvedett.
- De annyira ciki – motyogta tenyerébe, de megértettem.
- Nem feküdtetek le? – kérdeztem nyíltan, de persze halkan, hogy senki ne vehesse ki, miről beszélünk.
- Dehogy! – kapta fel a fejét, majd a szemembe nézett. – Soha nem csinálnék ilyesmit, főleg nem részegen…
- Akkor csak nem lehetett annyira vészes a dolog – billentettem oldalra a fejem.

- Arra emlékszem, hogy nagyon csúnyán leitattak – kezdett bele a mesélésbe. – Nem igazán bírom jól a piát, így nem is kellett sok, hogy kiüssön, de szerencsére nem vagyok kibírhatatlan. Nem is szoktam hányni, csak ha tényleg nagyon sokat iszok, másnap meg általában minden eszembe jut. A lényeg, hogy táncoltam, meg minden, YiXinggel meg valahogy egymás közelébe kerültünk. Táncoltunk együtt, beszélgettünk, elvoltunk, én még többet ittam, ő kikísért, hánytam, meg ilyenek… Baromi ciki volt előtte hányni, de ő végig kedves volt velem, utána a mosdóba is elkísért, ahol össze tudtam magam szedni. Utána még táncoltunk, de nagyon elfáradtam, így hazakísért. A végén már a hátán cipelt, mert bealudtam a buszon. Annyira gáz volt… Aztán a kapuban… Megcsókolt. Azt hiszem, ő csókolt meg, igen, én meg… Nem ellenkeztem. Pedig nem is ismertem, mégis hagytam neki… Ezek után elköszönt, és nagyjából ennyi történt.

- Nem értelek – mondtam neki őszintén. – Mi ciki van ebben? Semmi olyan nem történt, amiért rosszul kellene magad érezned.
- Van más is – tette hozzá halkan, mire kíváncsian pislogtam rá. – Másnap beszélgettünk, mert rám írt, hogy minden rendben van-e velem. Azt gondoltam, milyen aranyos, hogy még a botrányos viselkedésem után is érdeklődik felőlem. Egész jól elbeszélgettünk, én pedig véletlenül elárultam neki, hogy az volt az első csókom. Erre ő nem nevetett ki! Komolyan, nagyon jól esett tőle, mert hát… A srácok manapság csak arra mennek, hogy megfektessenek egy lányt, de YiXing… Olyannak tűnt, aki mellett tényleg el tudom magam képzelni.

- Akkor mégis mi történt, hogy így megváltozott a véleményed róla? – ráncoltam a homlokom.
- Mással is csókolózott abban a buliban – adta meg az egyszerű választ, mire felszaladtak a szemöldökeim.
- Honnan veszed? – hitetlenkedtem, hiszen annyira már ismertem YiXinget, hogy tudjam, nem szédítene több lányt egyszerre.
- Egyik osztálytársam küldött egy képet – mondta kissé szomorúan.
- Ez biztos? Mármint, nem csak valami kamu kép? – Reménykedtem abban, hogy ez az egész csak valami félreértés, mert igazán sajnáltam volna, ha Wendy emiatt ábrándult volna ki YiXingből.
- Elég rossz minőségű a kép, de nem is igazán gondoltam ebbe bele – gondolkodott hirtelen a lány.
- Megvan még a kép? – kérdeztem, mire már vette is elő a telefonját, majd miután megtalálta az ominózus képet, mutatta is felém.

Én pedig teljesen biztos voltam abban, hogy az nem YiXing. Ezt pedig közöltem Wendy-vel is, akin bár látszott, hogy hinni akar nekem, egyelőre kétségek között volt. Miután JongDae is visszatért, és megmutattam neki a képet, ő is egyből rávágta, hogy az biztos nem a kínai osztálytársunk. Valamint azzal is érvelt, hogy beszélt hétvégén YiXinggel, ő pedig nem említette neki, hogy smárolt volna egy lánnyal, csak annyit, hogy valakit hazakísért. Ez eléggé meggyőző érv lehetett, mert úgy tűnt, a lány kezd megenyhülni. Persze, nagyon reméltem, hogy a kínai tényleg nem ekkora seggfej, mert akkor én magam verem be a pofáját. De jó lett volna, ha ők ketten tényleg egymásra találnak, mert mind a ketten megérdemlik a boldogságot. Ha pedig még egymás oldalán kötnek ki, annak még inkább örülnék. Wendy végül megköszönte a tanácsokat, majd mivel megszólalt a kicsengő, elköszönt tőlünk. Láttam YiXingen, hogy utána nézett, aztán mikor összeakadt a pillantásunk, a fejemmel az ajtó felé böktem. Osztálytársam egy pillanatra értetlenül nézett rám, de mikor határozottan bólintottam, és ismét mutattam, hogy menjen már a lány után, azonnal felpattant, majd már rohant is Wendy után. Nagyon remélem, hogy sikerül megbeszélniük ezt a dolgot kettejük között.

Úgy tűnt, Kai is pakolászni kezdett, aminek a lányok egyáltalán nem örültek. Még egy párral csinált közös szelfit is, amitől a falra tudtam volna mászni. Oké, ő jól tudta kezelni a picsákat, ez tény, de akkor is fura, hogy ennyire. Mikor már tényleg elköszönt tőlük, én is felálltam, hogy kikísérjem őt, ám túl jókedvűnek látszott, de nem akartam rákérdezni, hogy miért. Nem az én dolgom volt, ha meg akarja, úgyis elmondja, hogy minek örül ennyire. Csendben sétáltunk le a lépcsőn, most valahogy elég kihalt volt a folyosó, bár néha előfordul, hogy mindenki inkább odabent punnyad, vagy lent vannak az udvaron. Nekem sem igazán volt miről beszélnem vele, így hát nem szólaltam meg, egészen addig, míg Kai a csuklóm után nem nyúlt. Kíváncsian fordultam meg, mire ő csak felém nyújtott egy borítékot, amiben nyilván a tablóképeim voltak.

- Remélem, tetszeni fognak – mosolyodott el.
- Biztos vagyok benne – viszonoztam a gesztust. – Ha eddig mindenkinek tetszett, nem én leszek a kivétel.
- Te magad vagy a kivétel – közölte egyszerűen, majd közelebb lépett hozzám. – Éppen ezért fogtál meg már az első pillanatban, SeHun…
- Hogy? – kérdeztem vissza, mert nem igazán voltam felkészülve semmilyen vallomásra.
- Nem találkoztunk a szülinapodkor, úgyhogy most szeretnék adni neked egy kis apróságot – kerülte ki a válaszadást, de most nem törődtem vele.
- És mi lenne az? – kérdeztem csendesen, mert eléggé összezavarodtam; Kai mindig meg tudott lepni valamivel.

Választ bár nem, de cserébe egy csókot kaptam, ami abban a pillanatban sokkal többet jelentett számomra bármi másnál…