27. fejezet

Kurvára buzi vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges lesz, de elég egyértelmű a történtek után. Valaki most biztosan rohadt jót röhög rajtam, miszerint a „fagyi visszanyal”, bár én szívesebben szartam volna sünt, minthogy valakinek valaha is bevalljam a szexuális hovatartozásom. Tényleg buzi vagyok. Nem hittem volna, mégis igaz. Az a sok tagadás, a szidás, a poénkodás ezzel, hogy mindenki melegnek gondolt; valóban igaz. Bár mondhattam volna azt is, hogy biszex, de ezek után már nem bíznék ebben sem. Amúgy is, ha már ilyenek történtek velem, és nem is undorodok a dologtól, elég valószínű, hogy nem csak biszex vagyok. Furcsa belegondolni… Egészen idáig azt hittem, tisztában vagyok vele, de úgy tűnik, nagyon csúnyán tévedtem. Talán nem is a baleset miatt lettem hetero, csak mivel elfelejtettem BaekHyunt, az agyam automatikusan úgy adta elő nekem a dolgokat, mintha a lányokhoz vonzódnék. Vagy csak bebeszéltem magamnak, elvégre, ki gondolná azt magáról, hogy meleg? Korábban is az voltam, így érthető, hogy most is, csak… Basszus, annyira lehetetlen ez az egész. Nem mintha szerettem volna feleséget magam mellé, főleg nem gyerekeket – bár sajnálatos hír, hogy nem viszem tovább a remek géneket –, de ettől független azt sem akartam, hogy egy pasi mellett végezzem. Hogy a fenébe fogom ezt elmagyarázni bárkinek is? Ha majd harminc évesen is ott leszek, hogy sem feleségem, de még barátnőm sincsen, és a sok rokon majd kérdezősködik… Aish, nem mintha érdekelne, de az biztos, hogy elég sok kellemetlenség fog érni az életben. Hacsak nem elveszek valami tudatlan libát. Bár akkor inkább felakasztom magam, az hiányzik még az életemből, hogy egy picsa nyávogjon nekem. Ah, miért ilyen bonyolult ez az egész? JongDae hogy a fenébe vészelte át ilyen könnyen? Oké, tény, hogy ő sokkal egyszerűbb helyzetben van, szerelmes, JunMyeon pedig mindent megad neki, meg együtt lesznek örökké, meg ilyenek. Csak akkor is… Szívesen megkérdeztem volna erről barátomat, de szerintem elájulna, ha most közölném vele, hogy igenis buzi lettem. Azt pedig nem szerettem volna.

Bár elég nagy sokk volt, hogy mikor a szünet utáni első napon iskolába mentünk, én pedig végignéztem az osztályon, az első, akit kiszúrtam, az YiXing volt. Mármint, nem ez volt a nagy trauma, hanem az, hogy megnéztem magamnak. Nem úgy, ahogyan régebben, mint akármelyik másik srácot. Úgy néztem meg, mint egy csajt kellett volna. Felfedeztem, hogy rohadt helyes a kis köcsög, és nem csodálkozom azon, hogy JongDae akkoriban belé volt zúgva. Azok az ajkak, basszus… Aztán ott volt a szilveszter BaekHyunnal. Ha olyan nagyon hetero lennék, soha nem csókoltam volna meg azért, hogy befogjam a száját. Ezzel tisztában voltam, akkor mégis ez tűnt a legjobb megoldásnak. Együtt is aludtam vele, méghozzá úgy, hogy ölelgettem, mint egy plüssmackót. Nevetséges volt, de mégis jól esett, hogy valakit ölelhettem. Bár eléggé kínos volt vele másnap, láttam rajta, hogy ezer kérdése lenne hozzám, de egyikről sem akartam hallani. Szinte menekültem előle, de mikor elbúcsúzott, csak lekapott. Nem értettem már akkor sem magamat, de az utána következő nap rengeteget gondolkodtam. És igen, ma eljutottam ideáig. Meleg vagyok. Nem áltatom magam, ez a teljes igazság. Tényleg vonzódok a pasikhoz, és úgy tűnik, csak hozzájuk. A sok lányban csak a nyávogós picsát látom, akik kicsit sem tudják megmozgatni a fantáziámat. Bezzeg YiXing… Még annak ellenére is, hogy tudom, a legnagyobb őrültség, szívesen megcsókoltam volna. Egyszerűen képtelen voltam nem erre gondolni, ki sem tudtam verni a fejemből az elképzelést. Holott korábban kifejezetten irritált. És ez kissé megijesztett, mert nem gondoltam volna, hogy amint rájövök a tényre, az első pasi megtetszik. De éppen YiXing? Ezek után BaekHyunnal féltem találkozni, még a végén tényleg szerelmes leszek belé. De akkor tényleg kiugrom az ablakon.

- SeHun! – hallottam meg egy kissé ideges hangot, aki a nevemen szólított, így reflexből jobbra néztem. – Minden rendben veled?

JongDae aggódva pillantott rám. Szemöldökeit összehúzta, úgy vizslatta arcomat, mintha ki tudná olvasni belőlem, hogy miért bambultam el annyira. Most, hogy így közelről megnéztem, rá kellett jönnöm, hogy JongDae egyáltalán nem csúnya – pasi szemmel sem. Divatosra vágott, koromfekete haja remekül illett fehér bőréhez. Nagy, barna szemeit csak még inkább megnövelte a kontaktlencse, amit szemüveg helyett viselt, így nagyon átható pillantása volt. Macskaszerű ajkai durcásan görbültek lefelé, ami hihetetlenül aranyos látvány volt, így mosolyra késztetett. Kissé megnyugodva konstatáltam, hogy annak ellenére, hogy legjobb barátom nem nézett ki rosszul, semmilyen furcsa érzelmet nem tanúsítottam irányába. Ami nagyon jó érzés volt, de már az is furcsa volt, hogy így megbámultam őt.

- Jól vagy? – kérdezte újból, mire visszanéztem a szemeibe.
- Igen, persze, minden oké – hadartam el, majd megköszörültem a torkomat.
- Nekem nem úgy tűnik – rázta a fejét.
- Csak fáradt vagyok – hazudtam azonnal. – Kicsit elbambultam, bocsi.
- Kicsit? Tíz perce hozzád beszéltem, te meg nem is hallottad, mintha egy zombi lettél volna – magyarázta hevesen.
- Nézd a jó oldalát – rántottam meg a vállam, majd elvigyorodtam. – Az agyadat nem ettem meg.
- Aish, te – nevetett fel JongDae, azon a jellegzetes hangján, de azért a vállamba ütött. – Oké, elhiszem neked, de azért ijesztő volt.
- Ne aggódj, semmi komoly – rántottam meg a vállam. – Nem öltem meg senkit, nyugi.
- Bár megtennéd, tudom – vigyorgott barátom, mire bólogatással jeleztem, hogy igaza van, néhány embert tényleg szívesen a sírba vittem volna. – Nem baj, ameddig nem azon jár az agyad, hogy meleg vagy, meg bejönnek a pasik, addig semmi gáz nincsen.
- Idióta – reagáltam le csak ennyivel, képzeletben meg már arcon csaptam magam, miszerint JongDae nem is tudja, mennyire beletrafált a dologba.

***

Lassan két hét is eltelt a januárból, én pedig kezdtem megszokni a gondolatot, hogy tényleg a srácokhoz vonzódom. Nem gondoltam volna, hogy éppen BaekHyun végett fogok rájönni, de sajnos ezen már nem tudtam változtatni. Abban biztos voltam, hogy annak ellenére, meleg vagyok, ugyan úgy, semmi érzelem nem fűzött BaekHyunhoz. Azóta szerencsére tényleg nem találkoztam vele, de nem is szerettem volna, túl sok volt belőle. Meg nem tudtam volna előtte hogyan kezelni, hogy meleg vagyok. Fogalmam sincs, hogyan reagálnék rá, bár eddig csak YiXing volt az, aki furcsa dolgokat váltott ki belőlem – bár azóta ez csillapodott. Már csak megjegyzem magamnak, hogy tényleg jól néz ki a gyerek, de semmi több. Sokszor elgondolkodtam azon is, hogy legjobb barátomat beavatom a dolgokba, de nem éreztem magam késznek erre. Mert ha ezt elmondom neki, akkor azt is muszáj lenne, hogy volt egy balesetem, amnéziám van, de előtte is meleg voltam. Túl sok lenne neki, ismerem JongDaet, és tudom, hogy nem igazán tudná feldolgozni ezt a sok információt egyszerre. De rossz volt titkolózni is előtte, főleg, mikor rákezdte, hogy nem érti, miért nincs barátnőm. Régebben simán letudtam egy nagyképű kijelentéssel; mostanra már képtelen vagyok megtenni. LuHannak próbáltam elmondani, hogy valami nincs rendben velem, de nem úgy tűnt, hogy felfogta volna a dolgot. Vagy egyszerűen csak nem vette komolyan, esetleg nem is érdekelte.

Furcsa volt mostanában, karácsonykor még lelkizett velem, hogy mennyire hiányzok neki, mostanában viszont alig ír, ami bár nem volt meglepő. Ha beszéltünk is, általában magáról beszélt, hogy megint milyen jó ötletei vannak, és hogy megint kivel ismerkedett meg a ficének köszönhetően. Kissé dühös voltam ezen alkalmakkor, jobban szerettem volna, ha rám figyelne és velem beszélne, nem pedig mással. Láttam az adatlapján, hogy képeket töltögetett fel a barátaival, sokszor a lányokkal is volt közös képe. Aztán mikor kijelentette, hogy barátnője lett, elkapott a féltékenység. Akkor tudatosult bennem, hogy talán mindvégig szerelmes voltam LuHanba, csak soha nem vettem észre. Hiszen fontosabb volt nekem bárkinél, úgy szerettem, mint senki mást, annak ellenére, hogy nem is ismertem, és alig találkoztunk. Feltétel nélkül megbíztam benne, bármit elmondhattam neki és megértettük egymást. Még meg is fordult a fejemben az első találkozásunkkor, hogy talán többet érzek iránta… Erre most, hónapokkal később kiderül, hogy talán tényleg nem volt ostobaság. Hihetetlenül megijesztett a tudat, így hát én sem igyekeztem beszélni vele. Meg amúgy is, fontosabb volt neki most a barátnője, mint én, amit bár megértettem, akkor is zavart. Bár kétlem, hogy szerelem lett volna akkor – nem mintha most az lennék, egyszerűen csak… Furcsa. LuHan mindig is több volt nekem egy barátnál, talán most, hogy tudom, meleg vagyok, ez megváltozott, és még erősebb lett; de biztosan nem szerelem volt.

A tanárok is meg voltak bolondulva, mindenki dolgozatot íratott velünk, lévén, hogy közeledett a félév, és hogy hajtsunk a jobb jegyekre. Engem aztán a legkevésbé sem érdekelt, ha éppen egyes lesz egy dolgozatom, ellenben barátommal, aki mindenből a legjobbat akarta nyújtani, így eléggé stresszes volt ebben az időben. Aggódtam érte, mert tudtam, hogy a nagy hajtás megviseli a szervezetét és utána könnyebben megbetegedik, de nem hallgatott rám, mikor mondtam neki, hogy ne tanuljon ilyen keményen. Mondhattam neki bármit, JongDae az egyetemet tartotta szem előtt, mindenképpen be akart kerülni, én pedig biztos voltam benne, hogy ez sikerülni is fog neki. Még nem igazán döntötte el, hogy mit írjon be első helyre, de lassan annak is itt volt az ideje – osztályfőnök folyton ezzel nyúzta a fél osztályt. Arról nem is beszélve, hogy a tablófotózás is a nyakunkon volt, és már most szólt előre minden tanár, hogy húzzunk bele, mert április vége mindjárt itt van, aztán meg érettségi, és még ezer dolgot meg kell tanulnunk. Nagyon untam már ezt az egész szarságot, alig vártam, hogy leérettségizzünk, és soha többé ne kelljen a sok hülye közé beülnöm, végigszenvedni egy szar napot. ChanYeolnak meg vizsgaidőszaka volt, de amilyen mázlista a gyerek, mindent letudott már decemberben, meg most még, január elején. Azt mondta, hogy a tanárai jól elintézték neki, így ha minden vizsgája sikerül, akkor egész hosszú szünete lesz. Kissé irigyeltem, de persze, ennek ellenére sem akartam az egyetemről hallani. Nem nekem való, ott muszáj tanulni, én meg inkább megkímélem magam a felesleges stressztől. Röviden, az új év semmi változatosságot nem hozott az életembe – egyedül azt, hogy rájöttem, igenis meleg lettem. De egyelőre még időm sem volt különösebben foglalkozni a dologgal.

BaekHyun meg tényleg nem keresett szilveszter óta, amiért azért titkon hálás voltam neki. Talán ő is érezte, hogy egy kicsit sok volt nekem belőle. Bár nem mondott semmit, tudtam, hogy tényleg ezer kérdése lenne. Elvégre, megcsókoltam őt, még ha csak a jó ügy érdekében is tettem. Aztán nem ellenkeztem, mikor ő csókolt meg. Biztosan érdekelné a válaszom, de egyáltalán nem voltam felkészülve arra, hogy beszélgetésbe bonyolódjak vele. Sőt, sem időm, de még kedvem sem volt. Egyelőre örültem, hogy a tanárok engem békén hagynak, mert mindenki tisztában volt vele, hogy amire én azt mondom nem, az úgy is van. Amúgy is tél volt, sötétben mentem iskolába, sötét volt, mire hazaértem, és már mindennel ki volt a tököm. Erre meg az ősök rátettek egy lapáttal, baszogattak – főleg anyám, mint mindig –, így néha olyan jó kis napjaim voltak, hogy ölni lettem volna képes. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy újrafestettem a hajam, mert már eléggé le volt nőve. Imádtam az új színét, eléggé élénkre sikeredett, de nem nagyon érdekelt, hogy másoknak hogy fog tetszeni. Anyám persze ki volt akadva, apám nem nagyon szólt hozzá semmit. HaNeul kijelentette, hogy olyan vagyok, mint egy buzi – ami annak ellenére is vicces volt, hogy tudom, nem gondolta komolyan –, ChanYeolnak meg tetszett. JongDae is azt mondta, nagyon jó színe van, szóval ez legalább javított a hangulatomon. Szerettem vörös lenni. Bár nem gondoltam volna, hogy valaha rá fogom magam venni, de csak sikerült. Azt is anyám tudta nélkül csináltattam egy rosszabb napomon, még nyáron. Hirtelen ötlet volt, de nem bántam meg. Bár az tény, hogy a szőkítést nem viselte jól a hajam, kicsit sem érdekelt a végeredmény után. Gondolkodtam más színben is, de a vörös bevált, egyelőre nem akartam mást, majd talán idővel.

Kai egyébként rendszeresen keresett valamilyen formában. Még karácsonykor tényleg elárasztott képekkel, nagyon idegesítő volt, mikor küldte a tengerparti képeket, én meg majd meg fagytam. A szilvesztert is még Thaiföldön töltötte, élvezte, ez egyértelmű volt. Azt mondta, egyszer majd elvisz engem is, amit nyilván nem gondolt komolyan. Amúgy sem vágytam annyira a trópusi szigetre, egészen biztosan előjönne az asztmám, nem nagyon bírnám. Ha már utaznék is valahová, az Amerika vagy Európa lenne. Mindig is el akartam jutni Los Angelesbe, Londonba, Párizsba. Ami persze lehetetlen, de hát, álmodozni szabad. Ha jól emlékszem, csak harmadikán jött haza, aztán ötödikén már ő is kezdte a sulit. Azóta csak egyszer írt, hogy furcsa visszarázódni az iskolás életbe, de persze neki ez sem nehéz. Biztos vagyok benne, hogy szín ötös mindenből, emellett pedig táncol és fotóz is. Fogalmam sincs, hogy van ezekre ideje, de igazán irigylem őt. Ha lenne bármihez tehetségem, én is űzném, de nálam ez kimerül az írásban. Ami persze nem baj, de néha elgondolkodom azon, hogy lehetne valami szociálisabb dolog is a hobbim. Nem mintha így nem ismernék meg rengeteg embert, elég sok barátot gyűjtöttem össze, mióta írtam, de sajnos ők elég messze éltek tőlem. Amúgy is mindenki azt hiszi, hogy lány vagyok, így nem kívántam egyikkel sem találkozni.

- Tudod már, hová adod be a jelentkezésedet? – néztem rá JongDaere.
- Igen, pénzügy-számvitelre jelentkezek – bólintott határozottan. – Nem éppen a legjobb, de ez legalább érdekel.
- Egész nap egy irodában fogsz ülni, a telefont le sem teszed, és a sok hülye ügyfél állandóan zaklatni fog – nevettem fel, ahogy elképzeltem őt egy jó tíz évvel később.
- Nem baj, majd feltornázom magam – rántotta meg a vállát. – Te akkor nem is jelentkezel egyetemre?
- Dehogy – legyintettem. – Majd keresek szakmát.
- Azzal is el lehet helyezkedni – magyarázta, majd ennyiben hagytuk a dolgot.
- Volt már szó a tablófotózásról? – kérdeztem pár perccel később.
- Nem, de hát itt vagy te is – nézett rám hülyén JongDae.
- Oké, csak a csoportban nem vagyok benne, tudod – magyaráztam. – Azt hittem, ott már ajánlottak valakit.
- Nem nagyon érdekel, majd lesz valahogy – sóhajtott. – Csak legyünk már túl a féléven.
- Ebben egyetértünk – bólogattam. – Sőt, érettségizhetnénk már.
- Az is mindjárt itt van – húzta a száját barátom. – Amúgy miért kérdezted, hogy volt-e szó róla?

- Ja, semmi különös, csak ismerek egy fotóst – legyintettem. – De nem hiszem, hogy elvállalna egy egész osztályt.
- Honnan ismersz te fotóst? – lepődött meg.
- Egy barátom – mondtam csak ennyit.
- Barátod? Fiatal? – pislogott a nagy szemeivel.
- Ja, egyidős velünk, ő is végzős – magyaráztam, de nem nagyon akartam belemenni a dolgokba.
- Hogy hívják? – kérdezte azonnal, nekem meg akkor esett le, hogy még mindig nem tudom Kai igazi nevét.
- Kai – válaszoltam végül egyszerűen.
- Ja, az a fotós gyerek, akinél voltam még év elején? – világosodott meg barátom. – Nem is tudtam, hogy jóban lettetek.
- Én meg el is felejtettem, hogy te tudtad, ki ő – nevettem fel. – De amúgy igen, egész jóban vagyunk, bírom a srácot.
- Hát akkor kérdezd meg, hátha elvállal minket – mosolyodott el. – Ki tudja, talán még kedvezményt is ad nekünk…
- Na, hol van az a becsületes JongDae, akinek mondod magad? – szívattam.
- A pénz az pénz, spórolni kell – vigyorgott egyszerűen.
- Pofám leszakad tőled – veregettem vállon, de azért én is vigyorogtam rajta, miközben egyetlen kérdés járt a fejemben.

Vajon Kai tényleg elvállalná az egész osztályom fotózását, ha megkérném rá?