28. fejezet

Lépteim hangosan koppantak a strapabíró betonhoz. Igyekeztem valahová, de fogalmam sem volt, hogy hová és miért. Jobban érdekelt volna inkább a miértje, hiszen már megint a saját testemben rekedtem. Nagyon kezdtem unni ezt az egészet, de nem tudtam mit tenni, így hát sodródtam az árral, ahogyan mindig is. Az ismerős híd már nem okozott meglepetést, ahogyan a sötét, kissé talán vészjósló park sem. Nem értettem, hogy az „álmaimban” mégis miért ezt a helyet látom mindig. Holott a valóságban soha nem jártam itt. Talán a saját képzeletem szüleménye lenne, vagy tényleg létezik a hely? De ha létezik, miért nem tudok róla? Miért felejtettem el, ha ilyen sokat jelent nekem? Miért mindig csak ide jövök? Furcsa volt most a testem, éreztem, hogy az a folytonos nyugodtság, ami ilyenkor mindig elárasztott, most teljesen hiányzik belőlem. Feldúlt voltam, talán dühös is, mert éreztem minden egyes porcikámban a feszültséget. Talán történt valami, amiről nem tudhatok. De talán meg fogom tudni, ha elérkezek a célomhoz. Tényleg kíváncsi voltam, hiszen még soha nem voltam ideges, mikor ide tévedtem, és találkoztam azzal az idegennel. Aki talán már nem is olyan idegen számomra… Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy mi ez az egész, de soha nem fordítottam rá különösebb figyelmet. Mindennek megvan a maga oka, így biztosan ennek is. Talán csak még nem jött el annak az ideje, hogy megtudjam, miért álmodok ilyeneket. Már nem voltam messze a céltól, a zebrán szinte átfutottam, mert most sem volt nagy a forgalom, ahogy ilyenkor, este, szinte soha. Szerencsére nem kellett várnom, mert a különös idegen már várt rám. Ahogy meghallotta lépteimet közeledni, azonnal felpattant a padról, majd a szemembe nézett. Szemei tele voltak aggodalommal és félelemmel, a testem egy pillanatra meg is torpant, ahogy felfogta ezeket. Éreztem, hogy a szívem hevesebben kezdett el dobogni, aztán elszorult a torkom. Vajon mi történhetett?
 
- SeHun – suttogta halkan a nevem, teljesen kétségbe esve.
- Mégis mit gondoltál, BaekHyun? – kiabáltam rá azonnal, az adrenalin csak úgy száguldozott az ereimben.
- Én sajnálom, csak azt hittem… – kezdett bele a szabadkozásba, tisztán látszott rajta, hogy tényleg őszinte.
- Mit hittél? – léptem hozzá közelebb, mire az alacsonyabb hátrált egy lépést. – Hogy majd ha elárulod a szüleidnek, hogy pasid van, örülni fognak? Ne szórakozz velem, egész végig te voltál az, aki a legjobban titkolni akarta, erre… Csak úgy, felelőtlenül bevallod nekik? Megőrültél? Arra nem gondoltál, hogy mi lesz ezek után?
- Azért tettem, mert rohadtul szeretlek! – kiabált most már ő is, mire meglepődtem, majd nyeltem egyet. – Szeretlek, SeHun, veled akarok lenni, de úgy, hogy nem kell többet titkolóznunk! Sem a szüleink előtt, sem pedig más elől… Nem akarom többé titkolni, hogy meleg vagyok, beleuntam… Többé már… Nem megy… Sajnálom, én…
- A dolgok nem ilyen egyszerűek, Baek – enyhültem meg egy kicsit, de nem mentem volna oda megvigasztalni, egy tapodtat sem mozdultam. – Kidobtak otthonról, nincs hová menned, hiányzott ez? Nem vihetlek haza, mégis mit mondanának a szüleim? Éppen ezért titkoltuk, Baek… Azért, hogy ez ne történhessen meg… Ettől féltünk a legjobban, ezt akartuk elkerülni, te pedig a közepébe ugrottál. Hogy lehettél ennyire felelőtlen?
- Kurvára nem értesz te semmit! – kelt ki magából, könnyes szemeit az enyémekbe fúrta. – Azt hiszed, hogy olyan könnyű volt? Élj már velük egy hetet, meglátjuk, hogy mit mondanál utána! A szüleim közel sem olyan rendesek, mint ahogy beállítottam neked mindig is! Te nem tudod, fogalmad sincs, mit kell átélnem, mikor otthon vannak… Gyűlölöm őket, SeHun… Gyűlölöm őket, mert soha nem szerettek… Mindig csak őket…
- Kiket? – kérdeztem vissza azonnal, valószínűleg ez új információ volt számomra, ám soha nem tudtam meg a választ.
Egész nap nyomott voltam. Valami furcsát álmodhattam, ami rányomta a bélyeget az egész napomra. Alapból ki nem állhattam a szerdát, mert egy kurva szar nap, erre még élni sem volt kedvem. Egyébként is, a félév itt volt a nyakamon, bioszból felelnem kellett volna a kettesért, de nem nagyon érdekelt. Nem hiszem, hogy megbuktatna a tanár, bár utál engem, attól nem olyan, hogy megbuktasson. Pedig, őszintén szólva, megérdemelném, mert szart sem tanulok az óráira. De ha egyszerűen ki tud készíteni, hogy olyanokat tanulunk, amit soha az életben nem fogok felhasználni, akkor mit csináljak? Annyira érdekelt a domináns-recesszív öröklésmenet, hogy nagyon. Be tudtam volna hányni tőle, hát még mikor JongDae elkezdte nekem magyarázni, hogy ez tök izgalmas dolog. Azt hittem kivágom őt is az ablakon, a biosz tanárommal együtt. Szerencsére ezzel nem voltam egyedül, nagyjából az osztály háromnegyede azt sem tudta, miről dumál nekünk a tanár, szóval nem értem, miért erőlteti a dolgot. Esélytelen, hogy megértsük, vagy egyáltalán felfogjuk, hogy minek foglalkozott ilyen hülyeségekkel egy ember. De most tényleg, borsókat meg muslicákat keresztezni… Nem normális, az is biztos. Sóhajtottam egy mélyet, majd inkább végigfeküdtem a padon, nem nagyon érdekelt, hogy ezt majd szóváteszi-e nekem „kedvenc” tanárom. Pontosan tudja, hogy a hátam közepére sem kívánom az egész tantárgyat – ha meg nem tetszik neki, buktasson meg, engem aztán annyira nem érdekelt. Matekból lezártak hármasra, szóval nagyon királynak érzem most magam, attól függetlenül, hogy itt szenvedek. Egyébként egész jó félévim lesz, ha biszból átenged, akkor csak abból leszek kettes – ami a tavalyihoz képest hatalmas fejlődés. Pedagógiából mondta osztályfőnök, hogy felelhetnék, de mondtam, hogy köszönöm szépen, nekem jó lesz az a hármas is. Nem fogom magam feleslegesen strapálni – nem mintha amúgy megerőltetném magam. Néha mondjuk eszembe jut, hogy valamit kezdeni kellene magammal, mert ha a lustaság fájna, minden egyes nap kínok között vergődnék. De amíg nem kell ezzel együtt élnem, azt hiszem, megmaradok egy lusta dögnek. Végre valahára megszólalt az életmentő csengő, én pedig azonnal megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

- Felhívtad már Kai-t? – kérdezte azonnal JongDae, ahogy pakolgatta a cuccait a táskájába.
- Még nem – ráztam a fejem. – Nem sok kedvem van most semmihez…
- Hát azt látom – kuncogott. – Ne aggódj, hamarosan átvesszük ezt az anyagot, aztán már nem kell szenvedned.
- JongDae – néztem rá, mire kíváncsian pislogott. – Leszarom a bioszt, nem azért vagyok ilyen… Csak amúgy is szar napom van.
- Meghívnálak bubuzni, de sajnos angolra kell mennem – húzta el a száját. – De majd pénteken elmehetünk, ha gondolod.
- Végre egy jó hír – mosolyodtam el kicsit. – Rendben, megbeszéltük, de te fizetsz!
- Ki más? – nevetett fel. – De most húzzunk, mert el fogják foglalni a helyünket – noszogatott.
- Aish, utálok átmenni azokhoz a csicskákhoz – kezdtem megint, majd összekapartam magam, aztán csak elindultunk az A-sok osztályterme felé.
- Én is, ne aggódj – rántotta meg a vállát barátom. – Amúgy azért felhívhatnád Kai-t… Jobban örülnék egy fiatal, normális fotósnak, mint valami öregembernek, akinek vicsorítani kell állandóan.
- Jogos – nevettem fel kissé. – Jól van, majd suli után felhívom, rendben van így?
- Aha, majd utána meg írd meg, hogy mi volt, kíváncsi vagyok – veregetett vállon.
- Megbeszéltük – bólogattam neki.

***

Nagy megkönnyebbülés ért, mikor végre kicsengettek az utolsó órámról is, én pedig, mint akit puskából lőttek ki, úgy rohantam ki az épületből. Alig vártam, hogy végre megszabaduljak a suliból, mára nagyon elegem volt belőle. Nem sok kedvem volt telefonálni, főleg nem beszélgetni, még Kai-jal sem, hiába ígértem meg JongDaenek. Ma legszívesebben csak hazamentem volna, befeküdtem volna az ágyba, és egész délután csak fetrengeni vágytam. Nagyon szar napom volt, fáradt voltam és úgy éreztem, valakit még ma meg fogok verni. Megkímélném Kai-t ettől az énemtől. Nem igazán vagyok ilyenkor jó társaság, tisztában vagyok vele, megbántani meg nem akarom, mert jó nagy fasz tudok lenni ilyenkor. De aztán csak nem hagyott nyugodni a gondolat… Megígértem JongDaenek, hogy felhívom, nem halok bele, hogy ha megteszem. Max megmondom neki, hogy a részleteket később beszéljük meg, mert most nem vagyok olyan kedvemben. Így elhatározva magam, emeltem a fülemhez a telefont, miután kikerestem a számát. Reméltem, hogy már nincs suliba, vagy nem zavarom. Ám mikor nem vette fel, rá kellett jönnöm, hogy nem mindenki ilyen nyomorék, mint én, hogy semmi dolga nincsen suli után. Így folytattam az utamat, nagyjából semmire nem gondolva. Tényleg elég szar napom volt, csak otthon akartam már lenni. Néha voltak ilyen napjaim, de nem értettem, hogy miért. Oké, fáradt voltam, de ez még nem lenne mentség arra, hogy bunkó vagyok még JongDaevel is. Mert volt pár csúnyább beszólásom neki, ami tudom, hogy rosszul esett neki. Ilyenkor meg megérdemelnék egy jó nagy büdös pofont, de hát JongDae soha nem lenne képes megütni engem. Mazochista meg még nem vagyok, hogy magamat pofozgassam. Majd holnap veszek neki csokit, meg talán a pénteki bubut fizetem majd én, biztosan örülne neki. Ekkor megcsörrent a telefonom, én pedig meglepődve olvastam el a nevet, ami a kijelzőn díszelgett.

- Igen? – szóltam bele.
- Szia, bocs, hogy nem vettem fel, csak éppen dolgoztam – szabadkozott egyből Kai, mire egy kis mosoly terült el az ajkaimon.
- Már nem zavarlak? – kérdeztem azért rá.
- Visszahívtalak – mondta azonnal. – Nyilván azért tettem, mert most már ráérek. Ne aggódj ezen, inkább mesélj, mi a helyzet?
- Ah, igazából csak kérdezni akartam valamit – kezdtem bele lassan.
- Nos, akkor hajrá. – Hangja jókedvűnek tűnt, ami valahogy hatott rám is, azonnal nem éreztem magam olyan szarul.
- Nem akarok bunkó lenni, vagy ilyesmi – sóhajtottam, de inkább nem húztam tovább, mert tudom, hogy mennyire idegesítő. – De el tudnád vállalni az osztályom tablófotózását?
- Wow, basszus – szaladt ki a száján, de nem úgy tűnt, hogy feltűnt volna neki, pedig eddig nem igen hallottam tőle trágár szót. – Nem tudom, SeHun, ez egy elég nagy meló…
- Persze, semmi baj, csak megígértem haveromnak, hogy felhívlak, nem gáz – mosolyodtam el azonnal.
- Hé, nem azt mondtam, hogy nem vállalom el – ellenkezett azonnal. – Csak nem tudom, mikor érek rá egy egész osztályra, és mikor tudnám meg is csinálni a tablót…

- De tényleg nem baj, ha nemet mondasz, csak eszembe jutottál… Meg aztán, tudom, hogy te a maximumot nyújtod, nem úgy, mint némelyik cég, akik szarnak rá a dologra. És persze jól jönne a pénz is, nem? Ezért gondoltam, hogy megkérdezem…
- Aish, hányan vagytok az osztályban? – gondolkodott el, mert pár másodpercig nem szólalt meg.
- Huszonheten – válaszoltam azonnal, bár nem értettem, hogy miért olyan fontos ez.
- Oké, figyelj, ezt jobb lenne személyesen megbeszélni… Ráérsz most? – kérdezte azonnal.
- Éppen rá – rántottam meg a vállam. – Miért?
- Találkozzunk. Még itthon vagyok, de elmehetek, és beülhetünk egy kávézóba, meghívlak valamire, így megfelel neked? – Kedvesen érdeklődött.
- Ah, jól van, legyen – bólintottam rá. – Tudod, hogy hol van az a bubu teázó, ami az egyik főtér mellett van? Ott egy színház is – magyaráztam, bár nem nagyon ismertem Szöult.
- Nem, de biztosan meg fogom találni, mert ismerem a helyet – kuncogott. – Találkozzunk ott?
- Jó lenne – bólintottam, bár tudom, hogy nem láthatta. – Mennyi idő, míg odaérsz?
- Ha Krystal kölcsön adja a kocsiját, akkor húsz perc, de ha nem, akkor negyven – sóhajtott egyet.
- Akkor ott várlak – zártam le ennyivel, majd választ sem várva, kinyomtam.

Nos, nem éppen így terveztem a mai napomat, de ha már meg is hív valamire, nem utasíthattam vissza. Meg aztán, régen találkoztunk már, talán jót fog tenni, ha egy kicsit beszélgetünk. Mesélhetne, milyen volt Thaiföld, azóta nem nagyon beszéltünk még. Megígérte, hogy ad nekem fényképeket is, kíváncsi vagyok, hogy eszében lesz-e. Bár Kai nem tűnt olyannak, aki elfelejti a dolgokat. Elindultam hát a teázó felé, hogy addig se fagyjak meg. Hiszen január közepén jártunk, nem éppen volt kellemes az időjárás. Bár hó nem volt, a mínuszok csak úgy repkedtek, majdnem minden reggel majd szét fagyott a lelkem is, míg felértem a suliba. Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy potyázok egyet a villamoson, de azért az sem lenne jó, ha elkapnának az ellenőrök és fizethetnék. Anyám sem örülne neki, hogy fizethet a hülyeségem végett. Nem érte volna meg, amiatt a tizenöt perc séta miatt. Belegondolva, most fogom először látni Kai-t, mióta rájöttem, hogy meleg vagyok. Remélem, nem fog változni a kapcsolatunk emiatt. Mert bár kedveltem Kai-t, mint barátot, kétlem, hogy többet látnék majd benne ezek után. Érdekes lenne, hogy eddig végig amiatt rettegtem, hogy mi van, ha ő meleg és bejövök neki. Aztán most, hogy tudom, szó sincs ilyenről, én lettem meleg, és talán meg fog tetszeni nekem. Amiben azért erősen kételkedtem – kiindulva abból, hogy YiXing tetszik. Teljesen mások Kai-jal, és talán csak az olyan srácok az eseteim, mint YiXing. Ami ijesztő lenne, mert hát a kínai srác eléggé furcsa… De azok az ajkak, basszus, a mai napig csábítanak. Amiért persze fejbe tudnám magam rúgni.

Egy tíz perc séta után meg is érkeztem a teázóhoz. JongDaevel is mindig idejártunk, mert ez volt a legközelebb a sulihoz. Odabent jó meleg fogadott, így átfagyott kezeimnek és arcomnak nagyon jól esett. Illedelmesen meghajoltam, majd mivel nem sokan voltak, azonnal kértem magamnak egy csokis bubut, majd leültem egy kényelmes sarokba. Levettem a kabátomat, a táskámat letettem magam mellé, majd kockulni kezdtem, miközben iszogattam a teámat. Reméltem, hogy nem kell negyven percet várnom Kai-ra, mert akkor elkap az idegbaj. De ha meg kölcsönkéri a tesója kocsiját… Akkor van jogsija? Basszus, ki sem néztem volna belőle. Kai tud vezetni? Kíváncsi lennék rá. Én is szeretnék majd jogosítványt, de az még egy kicsit messzebb van. Szerencsére nem kellett sokat várnom, egy jó tíz perc múlva belépett az ajtón Kai, ő is meghajolt, majd ahogy meglátott, elmosolyodott. Nekem meg ott állt le minden agyműködésem. Édes faszom, ne már, hogy most Kai… Mikor felém vette az irányt, komolyan úgy éreztem magam, mint egy első randis szűz kislány. Basszus, basszus, ez nem lehet igaz! Miért viselkedem így? Ne már, hogy bejön nekem. Pont Kai? Kai?! Azzal a baromi érzéki ajkaival, a nagy, mandulavágású szemeivel, a tökéletes mosolyával, a gyönyörű, kreolos bőrével? Azt a rohadt… Jó, oké, ez… Erre nem voltam felkészülve még. Inkább a teámba temetkeztem, nem nagyon figyeltem rá. Megvártam, míg leült velem szemben, majd pakolászott valamit a táskájában, és levette a kabátját. Bassza meg, még a kezei is tökéletesek, hogy rohadna meg.

- Valami baj van? – kérdezte, mire kissé meglepettem néztem a szemeibe.
- Nem, nincs – mondtam azonnal, és áldottam az eget, hogy remek színész tudok lenni, ha szükségem volt rá.
- Akkor jó – mosolyodott el újra. – Nem is tudtam, hogy szereted a bubut.
- Imádom – húztam magamhoz a poharamat birtoklón, majd egy nagyot kortyoltam belőle. – A csokis a kedvencem.
- Ilyenkor olyan vagy, mint egy kisgyerek – nevetett fel. – Soha nem néztem volna ki belőled.
- Aish, mi van akkor? – biggyesztettem le az ajkaimat. – Nézz hülyének, de akkor is imádom.
- Nem, szerintem aranyos – hallottam meg, mire rákaptam a tekintetem, de nem tűnt úgy, hogy kicsúszott volna a száján, nyilván tudatosan mondta, de nekem akkor is furcsa érzéseim lettek tőle.
- Szóval, mit akarsz tudni? – tértem a tárgyra. – Miért kellett személyesen találkoznunk?
- Ja, igen – jutott eszébe, majd elővett a táskájából egy borítékot és egy dossziét. – Először is, hoztam neked képeket Hawaii-ról.
- Hawaii? – lepődtem meg. – Nem Thaiföldön voltál?
- Igazából ott kezdtük, de aztán kitalálta nevelőanyám, hogy menjünk Hawaii-ra… Eléggé vicces volt – rántotta meg a vállát.

- Nem semmi – tudtam le ennyivel, majd átvettem tőle a borítékot, amiben nyilván a képek voltak, de most fontosabb dolgunk volt, mint ezzel foglalkozni. – Mi van abban?
- Természetesen a részletek – bontotta ki a dossziét, ami tele volt papírokkal. – Korábban csináltam már tablókat, de nem ilyen nagy létszámmal, szóval most egy kicsit át kell variálni a dolgokat – adta a kezembe az egyik papírt.
- Segítenem kell? – kérdeztem, mert baromira nem értettem az ilyen dolgokhoz, és egyszerűen csodáltam, hogy ő ugyan ennyi idősen, mennyivel érettebb nálam.
- Igazán jó lenne – nézett a szemembe mosolyogva. – Először tisztázzuk le a részleteket, hány fő, mikor jönnétek, milyen képek, mikor van a határidő, ilyeneket… Aztán jöhet a többi. Ráérsz, egyébként?
- Éppen rá – rántottam meg a vállam. – Miért?
- Felmehetnénk akkor majd hozzám is, pár dolgot otthon hagytam, meg jobban el tudnám magyarázni a dolgokat – válaszolt.
- Jól van, mehetünk majd – mosolyodtam el én is.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fogom magam érezni Kai-jal. A teázóban megbeszéltünk mindent, lefixáltuk az időpontot is, beszéltem osztályfőnökömmel is, aki örült, hogy valaki végre rászánta magát, és elintézte a fotózást. Mondtam neki, hogy majd holnap részletesen elmondok mindent az osztálynak és neki is, úgyis lesz osztályfőnöki óránk. Ebbe beleegyezett, így hamar letettem. Büszke voltam magamra, hogy szereztem fotóst – bár inkább Kai érdeme, hiszen ő fog dolgozni ezzel rengeteget. De azt hiszem, hogy ha nem szerette volna, akkor nyilván nem vállalta volna el. Úgy beszéltük meg, hogy február utolsó hetében lesz a fotózás, és nem egyszerre megy majd mindenki, hanem négy-ötfős csoportokban, mert a lakása elég kicsi, így ha oda tömörülne huszonhat ember, el sem férnének, még Kai nyakán is ülnének. Kicsit izgatott voltam miatta, bár nem volt miért – már meztelenül is látott engem. Édes kenyér, tényleg látott engem meztelenül… Ah, nem, most nem foglalkozhattam ezzel. A papírt is átírtuk, főleg az árakat, és másmilyen csomagokat találtunk ki hozzá, ami megfelel egy osztálynak. Elég sok meló volt vele, de végül csak megoldottuk. Ekkor már este hat is elmúlt, de nem bántam, mert hasznosan töltöttük az időnket. Ezek után pakoltunk össze, majd ültünk autóba. Mit ne mondjak, Kai remek sofőr volt, és piszok szexin állt neki az autó. Azt hittem, mivel Krystal autója, hogy valami rózsaszín kis női kocsi, ehelyett egy ezüstszürke sportautóba invitált Kai. Azt hittem, kiesik a szemem, már csak azért is, mert egy vagyonba kerülhetett. Oké, ezt eddig is tudtam, hogy el vannak eresztve pénzzel, de már komolyan kezdtem irigyelni őt. Kapja be, hogy ilyen autóval járkálhat, még ha a húgáé is.

Húsz perc alatt meg is érkeztünk hozzá, egy mélygarázsban parkoltunk le, ami kódos volt, így biztosan senki nem lophatta el az autót. Bár az azért érdekelt volna, hogy ha ilyen gazdagok, akkor miért ilyen kis lakásban éltek, külön a nevelő szüleiktől. De nem akartam beleütni az orrom a dolgaikba, így inkább csak csendesen sétáltam Kai mellett. Mikor beértünk a kis lakásba, megkínált enni, amit örömmel elfogadtam, hiszen már egészen éhes voltam. Ő erre csak nevetett, hogy akkor rendel valamit, mert semmi kaja nincs itthon. Pizzát akart, de mivel én kínait ettem volna, így amellett döntött. Rendes volt tőle, hogy figyelt rám is. Kezdtem azt érezni, hogy talán csak első pillanatra váltott ki belőlem olyan reakciót. Mert ahogy így most elnéztem, ugyan olyan volt. Kedves és illedelmes. Nem viselkedett másképp, és tudtam, hogy nekem is helytelen lenne vonzódnom hozzá. Tény, hogy valóban jól nézett ki, kellemes látvány volt, de nem lehetett. Kai hetero volt, ezt el kellett fogadnom, hülyeségeken nem gondolkodhatok.

- Min jár az agyad? – kérdezte, miközben leült mellém a kanapéra, majd bekapcsolta a falon lógó smart TV-t.
- Csak örülök, hogy elvállaltad a fotózást – mosolyodtam el. – Köszönöm.
- Megmondtam, hogy remek modell vagy, SeHun – nézett rám szemtelenül. – Nem minden nap dolgozhatok veled, így persze, hogy elvállaltam.
- Aish, most te komolyan miattam tetted? – nevettem fel, majd a vállába ütöttem.
- Ha nem te kérsz meg rá, biztosan nem vállalom el – mondta most már komolyabban, mire nekem is lehervadt a mosoly az arcomról.
- Miért? – kérdeztem rá, mire ő nem válaszolt.

Komolyan meredt a szemembe, nem szólt egy szót sem, csak bámult. Sokáig álltam a tekintetét, de egy idő után kezdtem hülyén érezni magam. Mintha a vesémbe látott volna, mintha egy nyitott könyv lettem volna előtte, amiből mindent ki tudott olvasni. Nem akartam, hogy tudja, mennyire kiszolgáltatott vagyok most vele szemben. Furcsán össze voltam zavarodva, furcsa gondolataim és érzelmeim voltam vele kapcsolatban; semmiképp nem akartam, hogy ezekre rájöjjön, soha. Kai nekem fontosabb volt annál, hogy ezzel elbasszam a barátságunkat. Nem akartam iránta többet érezni, de úgy tűnik, a fagyi visszanyalt. Mikor a nevemen szólított, óvatosan visszanéztem rá, de éreztem, hogy kezdem magam nagyon zavarban érezi. Utáltam a gondolatot, hogy egy másik srác képes ezt kiváltani belőlem, hogy ennyire úgy tudok viselkedni, mint egy kis picsa. Felidegesítettem saját magam, így mikor megszólalt a csengő, hálát adtam az égieknek. Azonnal felpattantam, majd rohantam az ajtóhoz, hogy addig se legyek a közelébe. Szerencsére a kaja érkezett meg, mosolyogva elvettem a pasitól, majd közöltem vele, hogy mindjárt fizetnek. Kai már vitte is a pénzt, míg én mentem a konyhába, hogy lepakoljam a vacsorát. Alig vártam, hogy megkóstoljam a meleg csirkét, így gyorsan elkezdtem kihámozni a szatyorból a két dobozt. Hallottam a bejárati ajtó csapódását, gondoltam, akkor Kai is mindjárt itt lesz. Ám nem tudtam befejezni a terítést, mert egy határozott kéz a vállamnál fogva megfordított. Meglepődni sem volt időm Kai-jon, hogy mégis mi a fenét művelt, egy egyszerű mozdulattal húzott magához, majd csókolt rá az ajkaimra.

Én pedig nem tudtam eldönteni, hogy most sírjak, vagy nevessek…